Kinézetre olyan vagyok, mint édesapám. Sötétszőke haj, kékeszöld szemek, kerek arc, telt ajkak, természetes vékony alak és átlagon felüli magasság. Ezzel szemben édesanyám egy picike, barnahajú, s szemű, törékeny nő. Világéletemben inkább apásabb voltam, így büszkeséggel töltött el már kicsiként is, hogy ráhasonlíthatok.
A nehéz személyiségem viszont nem talált párra a családban. Apa mindig mondja, ha egyszer férjem lesz, annak biztosan nem lenne a helyében, mert képtelen eligazodni a hangulatingadozásaimon. Néha olyan vagyok, mint egy angyal és a család közt ülök sztorikat mesélgetve, míg máskor már azon képes vagyok kiakadni, ha megkérdezik hogy vagyok. A nézeteim is másabbak, de egy nagy vita után a szüleimmel megállapodtunk azon, hogy felnőtt nő vagyok és nem szólnak ebbe bele, míg otthon ezt nem hozom fel. Ez olyan, mintha elfogadnák, hogy dohányzom, de előttük nem gyújthatnék rá. Már meg sem próbálnak meggyőzni arról, hogy mi miért van, mert teljesen felesleges. Túlságosan makacs és önfejű vagyok ahhoz, hogy hallgassak rájuk vagy bárkire.
Az elveim szigorúak és nem megszeghetőek, ám néha úgy érzem, hogy nem én vagyok a legelhatározottabb boszorkány kerek e világon. Térdeim megremegnek, ha fontos döntéseket kell hoznom és sosem tudom, hogy a jó választásra esett a voksom, ám nem szeretném megütni a bokámat, így szívesebben megyek a biztos dolgokra.
Roxforti éveim alatt olyan voltam, mint egy méhkirálynő. Lányokat gyűjtöttem magam köré, akiket sosem szerettem igazán, de mégis szükségem volt rájuk. Szerettem távolról irányítani a szálakat és minden pletykát első kézből tudni, amivel sokszor vissza is éltem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez ma már nem boldogít, de húsz éves múltam és már nem ez az egyetlen dolog, amire koncentrálnom kell. A jövőm azt hiszem fontosabb lett, mint holmi pletykák. Furcsa, hogy három év alatt mennyit tud változni egy ember értékrendje.

A családom története egészen az 1600-as évek elejéig visszakövethető. Ekkor ismerkedett meg egymással William Sayre és Rionach Gaunt, s kötöttek házasságot. Ebből a házasságból két gyermek született: egy idősebb fiú, Aurelius Sayre és egy fiatalabb lány, Isolt Sayre. Még egészen kicsik voltak a gyerekek, amikor a családi ház egy baleset eredményeképpen lángra lobbant, s a szülők odavesztek. Aureliust és Isoltot édesanyjuk nővére, Gormlaith Gaunt mentette ki. Senki sem tudja, hogy a nő hogyan szerzett tudomást a tűzről, a családi legendák szerint akár ő is lehetett mindennek az okozója.
A testvérpár mind a két tagja felvételt nyert a Roxfortba, ám nénikéjük nem engedte oda őket, hiszen az intézménybe sárvérűek is tanulhattak már több száz évvel ezelőtt is. A gyerekek otthon maradtak, s hosszú évekig elnyomásban éltek. Magukat voltak kénytelenek fejleszteni és már majdnem betöltötték a huszat, amikor annyi erőt gyűjtöttek, hogy meg tudtak szabadulni Gormlaith nénitől. Tudták, hogy minél távolabb kell menekülniük, hiszen nem szerették volna, ha rájuk találnak. Az új világba utaztak és álnéven folytatták az életüket egymástól külön. A kapcsolat sosem szakadt meg a testvérek között, de jó pár esztendőig nem találkoztak egymással. Mind a ketten a maguk útját járták. Míg Aurelisról nincs túl sok feljegyzés ezekből az évekből addig Isoltról annál inkább. Megismerkedett egy James Steward nevű muglival, akivel rövidesen egymásba szerettek. Ők alapították meg az Egyesült Államokban található Ilvermorny Varázslóiskolát.
Mikor már úgy tartották, hogy biztonságban vannak Aurelius visszatért az egy évvel fiatalabb húgához, s annak családjához. A háttérből segédkezett az iskola fenttartásában. Kezdetekben bájitaltant tanított és amiben csak tudott besegített Isoltnak és férjének. Ő volt a házaspár jobb keze. Már egészen idős volt, amikor megismerkedett egy aranyvérű boszorkánnyal és egybekeltek. Az házasságukból egy fiú született, Gideon Sayre.
Gideon Sayre egyenesági leszármazottja Gerard Sayre, az édesapám. Mindig is úgy nevelt engem és a húgomat, Mariettát, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a családunk mit tett le az asztalra. Ezzel nem arra buzdított minket, hogy bízzuk el magunkat, inkább büszkeségre sarkallt. Az Államokban nevelkedtünk egészen hatéves koromig, Marie mindössze kétéves volt, amikor a szüleink kitalálták, hogy nem akarják, hogy ott járjunk iskolába. Apa folyamatosan emlegeti az ő éveit az Ilvermornyban. Néhányan azt hitték kivéteznek vele, mert Isolt Sayre leszármazottja és ezért sokkal szigorúbb bánásmóddal illették. Nem tetszett neki a sok előítéletesség és azt akarta, hogy egy olyan helyen tanuljunk, ahol nincs akkora súly a nevünkön. Angliába hozott minket, ahonnan a családunk származik. Édesanyánknak, Amelia Goldsteinnek, a kezdetekben nehéz volt hozzászoknia a számára új kultúrához, hiszen ő egy ízig-vérig amerikai családból származik.
A szüleink úgy neveltek minket, hogy nem a vér a legfontosabb, ne ítélkezzünk származás alapján. Az ítélkezés rossz dolog. Aurorként a jóért küzdenek és azt akarják, hogy a világ gonosz lelkektől mentes legyen. Ez a duma Marienél bevált, de én azt hiszem kicsit másabb vagyok. A családi legendákat elhallgatva leginkább a gonosznak beállított Gormlaith Gaunttal tudok azonosulni, Mardekár Malazár leszármazottjával, akit a legtöbbször a fekete bárányként emlegetnek.

Gyakornokként a Minisztériumban egyre kevesebb időm van magamra. Néha elég  nehéz megtalálni az egyensúlyt. Ma például úgy gondolom, hogy egyáltalán nem sikerült. Tegnap késő estig bent voltam és a különböző állatok listáját néztem át a Varázslény felügyeleti főosztályon és ha már ott voltam kicsit tilosban is jártam. Miért ne tenném, ha van rá lehetőségem? Sikerült körülbelül fél órára eltűnni szem elől és olyan bestiákról olvasnom, amelyeknek valószínűleg a létezéséről sem kellene tudnom. Alig várom, hogy végezzek a képzésen és ledolgozzak pár évet, hogy aztán legyen elég pénzem ahhoz, hogy felkerekedjek és ezen szörnyek nyomába eredjek, talán még újakat is felfedezzek. Milyen jó lenne egy lebuktató könyv a fedelén a nevemmel, hogy mennyi mindent titkol előlünk, átlag varászlók elől a Minisztérium. El tudnék indítani egy lavinát, s káoszt okozhatnék a varázsvilágban – nem mintha most minden olyan nagy rendben lenne.
Kócos hajjal, karikás szemekkel, sminktelen arccal esek be az utolsó percben a Roxfort udvarának leghátsó részébe, ahol minden kedd délután tartanak nekünk egy hatvan perces tanórát. A struktúra mindig ugyanaz. A professzor bemutat egy állatot. Legtöbbször ezek olyan lények, akikkel a hét év alatt nem találkozhattunk a Roxfortban tanulmányaink alatt, hiszen sokkal veszélyesebbek vagy bonyolultabb törődést kívánnak meg. Senki sem akarja, hogy a tizenévesek megsérüljenek, s néhányan már az egyszerű crupoktól rosszul vannak, pedig én úgy tartom a crup a varázslók legjobb barátja, mint a mugliknál a kutyák. Nem sok különbség van köztük. Úgy néz ki, mint egy átlagos Jack Russel terrier mindössze villás farokkal áldotta meg az ég. Háztáji tisztogatóként is emlegetik, hiszen mindent képes felfalni. Én azért eldugnám előle a fontos dolgaimat. Két hónapos koráig pedig minden varászlónak kötelessége eltávolítani a crup farkát, hogy az ne tűnjön fel a mugliknak és normális kutyának tűnjön előttük. Nem is értem mi ez a sok beszari kölyök manapság. Még szerencse, hogy mikor nekünk tartanak órát itt, akkor egy tanuló sem járkál erre, mivel biztos vagyok benne, hogy némely bestia látványára szívrohammal szállítanának egy-két gyereket a Szent Mungóba.
- Üdvözlök mindenkit a mai órán – szólal meg professzor Everly pontban három órakor. Mindig nagyon pontos és nem szereti a későket. – A mai órán a tanterv szerint a nunduval foglalkoznánk, de sajnos nem találtam száz másik varászlót, aki segített volna befogni nekem egyet – az osztály nagy része csak értetlenül bámul a poénra, de én és néhány társam ízes nevetésbe kezdünk. Tudni kell a nunduról, hogy ez egy olyan lény, ami leginkább egy nagyra nőtt leopárdra hasonlít, ám olyan veszélyes és erős, hogy minimum százan kellenek a befogásához, s legyőzéséhez. Nem könnyű beszerezni, megtartani pedig rendkívül felelőtlen dolog. Már a lehelete is mérgező.
- Ki tudja, hogy mi található a mellettem lévő elkerített részen? – teszi fel a legfontosabb kérdést a professzor, mire mindenki tekintete az említett állatra vándorol. Nagyon feltűnő, színes, háromfejű kígyószerű lény. Élénk narancssárga teste van és majdnem két méter magas.
- Runespoor – szólalok meg egyből. Már kisiskolás koromban rendkívül jártas voltam a bestia témában. Erről a lényről először tizenhárom évesen olvastam.
- Helyes válasz Ms. Sayre – bólint Mr. Everly. – Azt meg tudná nekem mondani, hogy a fejeket mire használja?
- Mind a három fej más célt szolgál. A baloldali találja ki, hogy merre menjen és mit cselekedjen a bestia. A jobboldali folyamatosan sziszegő hangot hallat, ami kritizálja a másik két fej teljesítményét. A középső pedig kommunikál, aki ért párszaszóul az könnyedén el tud vele beszélgetni. Innen is tudtuk meg a különböző fejek feladatát. Érdekesség a lényről, hogy a száján keresztül adja ki a tojásait.
- Lenyűgöző! Nem ad soha egy pillanatnyi indokot sem arra, hogy megbánjam, hogy beajánlottam gyakornokoskodni a Minisztériumban! – mosolyodik el, majd a többi diákhoz fordulva kezdi el az óra anyagát. Az elkövetkezendő hatvan percben mindent megtudunk a Runespoorról.