Az élet megtanított egy s másra, ez tökéletesen kivehető koravén gondolkodásmódomból. Ennek ellenére nem vagyok egy unalmas személy, szeretem a kalandokat, a csínytevéseket, bizonyos dolgokban pedig igen tehetségesnek minősülök. Ha feladatot bíznak rám azt lelkiismeretesen elvégzem a legjobb tudásomhoz mérten, de magamtól nem feltétlenül vállalnék plusz dolgokat. Nem ítélkezem, szeretem a kihívásokat főleg, ha emberekről van szó. Barátkozós típus vagyok, mindenkivel szinte szóba elegyedem, még akkor is, ha sokszor fenntartásaim akadnak, de ránézésre nem ítélkezem. Nagyon.
Sokszor arrogáns, dicsekvő és mások kárán viccelődő is tudok lenni, ha a helyzet úgy adja. Az utóbbi időben több alkalommal az "amit kapsz azt add vissza" gondolkodásmód jellemez. A kalandvágyásom miatt szabályszegésben is otthon vagyok, ennek eredménye pedig a legutóbbi kiruccanásomkor örök lenyomatot hagyott az életemen egy vérfarkas harapás jegyében. Azóta kicsit elmerültem magamban, nem érzem már, hogy a céljaim megvalósíthatók lennének és még inkább a 'teszek a világra' felfogás került a szemem elé. Ami zavar az egészben, hogy nyugodt, laza mivoltomat felváltotta egy dühös, sokszor ingerült személyiség, aminek kezelésében még biztosan jó időnek el kell telnie, hogy irányíthatóvá váljon.

Édesapám:
- Lucas Picquery, 44 év, Savannah - Georgia - Amerika.
Az Amerikai Nemzeti Kviddics csapat fogója, aki már kiskoromtól kezdve többet volt úton mint otthon. Mindig is a szenvedélyének élt, annak ellenére, hogy a családunk neves mivolta megkívánta tőle is, hogy valami szakmába vágót válasszon. Például a nagyanyám miniszter asszony, az ő anyja pedig neves medimágus. Mindketten inkább voltak a példaképeim mint az apám, Neki ezzel az ellenkezéssel csak azt sikerült elérnie, hogy minket inkább már lenézzenek, sanyarú sorsúnak tartsanak, és a családunk másik felét a nagybátyámékat emeljék ki, mint igazi Picquery-k.
Édesanyám:
- Elizabeth Picquery (née. Carneirus), 40 év, Savannah - Georgira - Amerika.
Neves auror család egyetlen leánygyermeke, akik az apám családjával már évtizedek óta szoros politikai kapcsolatban állnak. A közöttük lévő kapcsolat igazán komplikált, anyám nem is titkolja, hogy csak a gyermekei miatt maradt még vele, de egyébként meg én tudom leginkább, hogy ez egy nagyon bonyolult dolog, hiszen egyszer rányitottam a szobát, amikor a nagybátyámmal enyelgett. Mivel igen keveset beszélünk, nem ismerem a szándékait, sőt, azt sem, hogy mióta tarthat ez az egész, de többek között ő volt az oka annak, hogy a összepakoljam a cuccaim és elköltözzek, jó messzire.
Testvéreim:
- Diana Picquery, 15 év, Ilvermorny.
Örök amerikai, nagy álmokkal, kissé rasszista elképzelésekkel. Mindig imádtam, mert olyan vágyakkal és képzelőerővel volt megáldva, hogy azt öröm volt hallgatni, és hát be kell vallani, hogy csakis egymásra tudtunk számítani a sok reménytelen év alatt.
- Achilles Picquery, 11 év, Ilvermorny.
A legkisebb közöttünk, a legmeg törtebb, de ennek ellenére a kis kedvenc, hiszen már a hatodik születésnapja után játékseprűn repült. Sosem álltam vele olyan szoros kapcsolatban és talán Diana sem, bár ő ennek ellenére védelmező anyamacskaként áll mögötte is, még ha ez nem is látszik.
Nagybácsi:
- Gondulphus Picquery, 43 év, Savannah - Georgia - Amerika.
Mindig a családunk közeli tagjaként ismertük, de csak néhány éve tudtam meg, hogy miért volt annyit nálunk mindig is. Anyámmal közelebbi kapcsolatot ápol mint arra számítottunk, annak ellenére, hogy neki is saját családja és gyermekei vannak. Nem tudom, mióta tart ez az egész, de benne van a pakliban, hogy mi egyikünk sem apám vér szerinti gyermekei legyünk. Gondulphus nagyon közel áll a miniszteri székhez, fellengzős, nagyképű varázsló aki mindent a magáénak akar; de amióta megtudtam ezeket a dolgokat róla, én inkább elkerülöm őt, pedig azelőtt igen jó kapcsolatot ápoltunk egymással.


A családom nem vesz részt a Voldemorttal kapcsolatos harcban és politikai ügyekben sem egyelőre, de nem mondom, hogy a nagybátyám oldaláról ne lennének hivatkozások, ámbár abban teljesen biztos vagyok, hogy ahogy annak idején Grindelwald ellen is, most Voldemort ellen, a jó oldalon foglalnánk helyet. Az, hogy az idei nyáron megszereztem életem további részét meghatározó vérfarkaslenyomatát, erről pedig nem tudnak és ha rajtam múlik nem is fognak ameddig nem muszáj. Igaz még ez előtt átjelentkeztem a Roxfortba, de most már végképp nem bánom, hogy a tanulmányaim további részét messze a családomtól kell elvégeznem.

Annyi minden történt már az életemben, annyi mindent elmesélhetnék. Nem gondolnám viszont, hogy jó ötlet lenne belekezdeni, mert téged, kedves olvasó lehet, hogy untatnálak,  magamat pedig inkább felbosszantanám, mintsem jóhiszeműen emlékeznék vissza. A családom nem egy gyaloggalopp, az utóbbi hónapokban úgy kihúzták nálam a gyufát, hogy a testvéreimen kívül másra ránézni sem tudok igazán. Az teljes bizonytalanság... vajon apám fia vagyok? Vajon a testvéreim a vérszerinti testvéreim? Úgy döntöttem, megpróbálok felülemelkedni a dühön és az ítélkezésen amit jelenleg érzek, de ez csak akkor fog menni, ha elköltözöm innen és egy ideig egyiküket sem látom majd. Szerencsémre a levelem, amellyel az átkérésemet kérvényeztem, igen meggyőzőre sikeredett, így időm és lehetőségem is lesz arra, hogy átgondoljam lépjek-e a családom további ügyében vagy hagyjam annyiban, ahol végeztünk legutóbb anyámmal: akkor közöltem vele, hogy nem maradok tovább Amerikában.


Telihold van. A kúria falai egyre nyomasztóbbak, főleg, hogy a kinti kellemes levegő a nyitott ablakon át igazán vonzó. Az ágyamban fekszek, a plafont bámulom, miközben egy papírgalacsint lebegtetek össze vissza a fejem felett. Mindenki el van a saját dolgával én pedig halálra unom magam itthon, a szüleim mára takarodót rendeltek el. Ilyenkor természetesen mindenféle eszembe jut, amivel ki tudnám játszani a biztonsági eljárásokat.  Gondolataimba merülve teljesen megfeledkezem a galacsinról, ami egy pillanat alatt az arcomra esik, és ez az a pillanat számomra, amikor tudom, hogy fel kell pattanjak, felvegyem a bőrkabátom, és nekivágjak a világnak. A lemenő nap apró sugarai még félhomályban bevilágítanak az ablakon, de már a másik oldalra nézve inkább a sötétség kezd el honolni. A pálcám fényére nincs szükség, amúgy is jól alkalmazkodom a sötétben. Ügyelek arra, hogy most ne fussak össze olyannal, aki esetleg nyakon tudna csípni és egy jó kis szobafogságot rám szabni a nyár maradék idejére, nem bírnám a bezártságot, szükségem van arra, hogy a friss levegő átjárja a testem, hogy a lenge szél belekapjon a hajamba.
Perceken belül sikerül kijutnom a birtokra, az erdő felé sétálok. Mikor kicsit távolabb kerülök a kúria falaitól, egyik zsebemből előveszek egy doboz cigarettát, majd egy szálra rá is gyújtok. Ezt a mugli találmányt igencsak szeretem, bár ha megkérdeznék, hogy miért... nem biztos, hogy tudnék rá válaszolni. Egészségtelen és az íze is furcsa, de úgy érzem alkalomadtán amikor kilépek, hogy szükségem van rá.
Az erdő szélén egy fatörzsön üldögélek egy ideje, tekintetem a csillagokat és az eget pásztázza. A telihold fénye bevilágítja a környéket, a természet szinte újra életre kel a tökéletes időtől. Egy-egy veszélytelen állat is feltűnik a közelemben, de nem félek tőlük, inkább érdekesnek tartom őket és sokukról olvastam is különböző könyvekben.
Kis idő elteltével aggasztó hangokat hallok kiszűrődni az erdőből. Pálcámat kezembe veszem, majd felállok és óvatosan bekukucskálok az ösvény mentén, de persze vajmi keveset látok, azt is csak rövid távon. Abszolút nem vagyok félős, bátorságom sokszor inkább már botorság, mint például ebben az esetben is. Egészen addig, amíg a vérfarkas egyértelmű alakja nem tűnt fel az árnyak között, nem ijedtem meg igazán. Futni kezdtem. A lépteim hangos zaja nem tántorította el a veszett állatot attól, hogy kövessen. Talán még sosem futottam ennyire gyorsan, mégsem mertem a hátam mögé nézni, mert bíztam benne, hogy vagyok olyan leleményes, hogy el tudom kerülni őt. Biztosan nem jön a kúria közelébe, csak ezzel biztattam magam, de kár volt. A következő pillanatban csak egy ütést éreztem a fejem környékén, majd a harapást, aminek okozója az oldalamnál fogva felkapott egy pillanatra a levegőbe, őrülten fájni kezdett. Összeestem, de még mielőtt elájultam volna, láttam őt visszaváltozni emberré, láttam az arcát, és bele is égett az agyamba, egy életre ezek után.
Másnap a kúria pincéjében ébredtem, bekötözve, bágyadtan a gyógyszerektől. A birtokunk gondnoka állt felettem, aggódó arckifejezése pedig tudtam, hogy semmi jóra nem vezethet.
- Sajnálom Mr. Picquery, de Önt megharapta egy vérfarkas. - Szavai után tudatosult bennem csak, hogy ez mivel jár, hogy ez a dolog megpecsételte az egész életemet... Miután kitomboltam magam és sikerült némileg lenyugodnom, megígértettem a gondnokunkkal, hogy nem fogja senkinek sem elmondani a történteket, és mintha mi sem történt volna, félig begyógyított sebeimmel felvánszorogtam a szobámba és elkezdtem összepakolni a ládámat, amivel két nap múlva elutazom majd a Roxfortba.