Foltok. Fehérség,  csend és szúrós melegség, úgy fon át, mint egy takaró, és nem tudom, hány órán, hány napon át fekszem megcsavarodva, csöpögő nyállal, mire rájövök, hogy ez tényleg takaró, és a fehérség, az fény. Meleg van, melegebb, mint eddig bármikor, újszülött vagyok, remegő szájú, remegő, rojtos idegzetű újszülött, minden neszre megrezzenek, de valaki úgy takart be, hogy hatalmas palacsintának érzem magam - olyan ez a szó, mint megannyi elfelejtett íz a nyelvemen, anya mindig reszelt citromhéjat a túrókrémbe, de a mogyorókrémes fogyott el először, Tuney keze és álla is olyan volt, és hangosan nevettünk egymáson, lányoook, úgy néztek ki, mint a disznók - meleg van, újra meleg van, talán már magam alá is hugyoztam, attól...?
Hangorkánként markol belém egy hang, valami furcsa kongás, levegő után kapkodva rezzenek fel - felülni viszont nem tudok, a palacsintatésztakaró úgy fon körül, mintha legurulhatnék az ágyról és megüthetném magam. A nyitott ajtón túli folyosón, ismerős, barátságtalan helyen, kong valami. Egy régi falióra.
A valóság - egy szempillantás, és zihálva legyűröm a takarót a mellkasomra, ez Sev otthona, ez az ő ágya, az ő szobája, ez itt valami őbelőle, vagy éppen minden, amije van, én pedig szabad vagyok? Szabad? - Sev? - Rekedt, öregembereket idéző hang, jeges félelem fagy a torkomra, eddig nem is jutott eszembe, hogy ez a hang az enyém, hogy a két csirkecsont csukló az enyém, hogy én még mindig én vagyok. Ki vagyok én? Ki ez? - Hahó?

Még sosem volt itt senki - realizáltam, mikor Evansból burritót készítettem az összes fellelhető takaró segítségével, legszívesebben addig passzíroztam volna, míg elmúlik a fel-feltámadó kínos érzés a garatomban, hogy ő az első, és főleg így az első. Egyetlen nőt sem engedtem be, mindig házhoz mentem, és most ott kísértett minden, amit valaha megtettem velük, óhatatlanul feszegetve a lehetőséget velük kapcsolatban. Mikor elaludt, lenyomtam a torkomon az ujjamat, nem tudtam volna elaludni azzal az érzéssel a garatomban.
Kisült aztán, hogy sok forgolódás ellenére amúgy sem megy, bámultam bele az utcán pislogó lámpa fényébe, aztán félig álmos, félig nyúzott állapotomban főztem kávét, készítettem pirítóst - hiába tudok főzni, magamra sosem gondoltam úgy, mint ennek a kedvezményezettje, így aztán néhány árva kenyérszeleten kívül sok nem volt a lakásban - és még az is megfordult a fejemben, hogy erőt veszek magamon, és benézek a benzinkút eddig mélyen megvetett polcai közé, de nem mertem Evanst egy másodpercre sem egyedül hagyni. Külön szórakoztató volt a naplóm még üres oldalai fölött az állam a tenyerembe támasztani, arra gondolni, hogy hányszor kívántam, csak aludjon egyszer így a közelemben, és anyám hangját hallom a kifakult otthonkája mélyéről, úgy szűrődik el hozzám, mint valami rossz álom: vigyázz, mit kívánsz, mert teljesülhet. Ha okosabb lettem volna, talán nem felejtem el a különböző, engem nyilván nagyon kedvelő égi hatalmaknak még azt is kikötni, ha lehet, ez ne úgy történjen, hogy Evans előtte ki tudja meddig szenved, de majd legközelebb ugye, Severus, legközelebb okosabbak leszünk.
A hangjára riadok fel, illetve még annyit észreveszek, hogy az arcomon valami ragadós - a tinta, és a francba, az utolsó üvegnyi - és úgy általában még mindig minden olyan, amilyen hirtelen ébredések után nem szokott lenni, főként: meseszerű. Kihámozom magam az ügyetlenül összeszerelt, tömegbútornak csúfolt, egyébként mindenki által egyértelműen magam tákolta asztal mögül, és benézek a hálószobába, a körülmények ellenére a legrosszabbtól tartva.
- Itt vagyok, nem mentem el. - megijedek a hangomtól, vagy a lehetőségtől, hogy ő fog, és óvatosan közelítem meg, letérdelek az ágy mellé, és biztos távolságból figyelem, mint aki valami különös vadat szelidít, hát ehhez aztán annyira értek, hogy a szemed előtt szúrt többször is arcon egy bólintér, ott lett elegem mindennemű élő varázslényből, a halottakat jobban kedvelem. Csuklom egyet, és valószínűleg nagyon megindult vagyok, annak érzem magam. - Talán szerencsés lenne, ha.. meginnád azt a főzetet. Szeretném, ha csak egy kicsit.. jobban lennél, mielőtt hazaviszlek, rendben?

Most mintha a sulis énjeink karikatúrái lennénk, besüpped az ágy, ahogyan feltornázom magam, olyan, mintha minden csontom fájna, vagy inkább belül fájnék, fogalmam sincs, igazán nem is hallom, amit mond, csak a haza szó, az mintha megtapadna a torkomban, először nem is igazán tudom hova tenni. - Haza? - Borzalmas gondolatok kezdenek sorjázni a fejemben, emlékek, amikben mi éppen a Luciushoz fűződő beteges barátsága miatt vitáztunk, és nem tudom, őszintén nem tudom, hova vezethet mindez. Összefonom a karjaimat magam előtt, hogy védekezni vagy támadni készülök-e valójában, arról fogalmam sincs, de kizárt, hogy Severus bántana engem, hogy visszavinne oda, igaz? Képtelenség! Baromság! - Lucius... ő... nem jöhet be ide, ugye? - Tekintetem egyik ajtóról a másikra ugrik, a szívverésem egy pillanat alatt felgyorsul, ahogy elképzelem, szinte már látom is, miként rontana be, és vinne magával, újra, örökre.

Nem vagyok empatikus: anyámon lett volna mit sajnálni, de hosszú évek erőfeszítése gondoskodott róla, hogy eszembe se jusson az átizzadt otthonka mögé tekinteni, látni az emberi nyomorúságot, minden gyengédségem és gyengeségem benned összpontosult, soha nem jutott másnak. Magamnak sem, jövök rá ideges arcodra nézve, pedig te megérdemelted volna még ezt is.
- A szüleidhez. Bárhol is vannak most. - talán elköltöztek, mióta én is, talán valaki megvédte őket az olyanoktól, mint én és a drága barátom. Evans családja mindig volt és lesz, nem akarom elképzelni a többi lehetőségét. -  Nem.
Nem tudja, hol lakom, sosem kérdezte. Egyedül vagyunk, senki nem tehet veled semmit, amit te nem engedsz. Vigyázok rád addig, amíg úgy érzed, szükséged van rám.

Megannyi lehetőség, ismerős és ismeretlen valóságok peregnek a szemem előtt, ahogyan rád nézek, az arcod valahonnan régről származik, olyan időből, amikor még egész voltam, és nem fájt ennyire a légzés, és nem féltem ennyire egy csukott ajtó látványától, a rácsok puszta gondolatától, egy olyan időből, amikor a vizelet szaga még nem vált megszokottá. Lenézek, a körmöm alatt vastag a koszréteg, halkan, prüszkölve felnyögök, bele sem merek gondolni, ki nézne rám vissza a tükörből. Szerencsére itt egyet sem látok. - Szükségem van rád. - Bólintok, a hangom túlságosan halk és reszelős, azt se tudom, hallod-e. Mindegy is, a kezeimet visszadugom a takaró alá, legszívesebben az egészet a fejemre húznám, ha ettől elfelejthetném, ami történt. - Te nem félsz tőle? Nem félsz, hogy megöl? - Élet és halál ura volt fölöttem, ki tudja, meddig, talán az elejétől kezdve, és hihetetlennek tűnik, hogy te mégis szembe mertél szállni vele. 

Vajon egy tízes skálán mennyire számítok alávaló gecinek mindenki szerint, ha minden csontom beleremeg, mikor azt mondod, szükséged van rám...? Luciust látom, mikor először rágyújt, én a pattanásos állam vakarom, péntek vagyunk a Roxfortban, és mennyire undorító ahogy megidézzük a muglik viselkedését, nekem hányingerem van, de az arcára pillantva valami melegséget is érzek, Malfoy, a deviáns, az izgalom keveredik azzal, amit utálok.
- Nem. Attól jobban, hogy ha megpróbálja, én fogom őt. Még a legnagyobb faszfej megölése is gyilkosság. - nem mondjuk ki, de nem a morális aggályok tartanak vissza, hanem a tény,  hogy még legutóbb is reális veszélynek láttam, hogy esetleg felkér leendő gyermekei keresztapjának, mert lássuk be, azért nem lesz tolongás a pozícióért.. nos, ez az ember mintegy unalma elűzésére tönkretette a legfontosabbat.
- Előkészítem neked a fürdőt. - már úgyis lényegtelen lenne eldugni azt a flakon sampont, amit kislányként használhattál, és amit úgy kerestem illat után egy drogériában, mint valami perverz. Bontatlan: hogy minek vettem meg, alapos pszichoterápia alapja lehetne..- Van itthon egy..gumikacsa. Selerino..utódja, ha még emlékszel. Én készítek addig egy kávét, a disznóólt már úgyis láttad..

Gyilkosság. Döbbenten nézek Sevre, és ezúttal úgy érzem magam, mint akkor régen, amikor ártatlan csoporttársaink megkínzásáról és csesztetéséről beszéltünk, meg a halálfaló haverjairól - akkor attól féltem, túl vagyunk már mindenen, ami emberileg lehetséges falat emelhet közénk és a jövő bűnei közé, és most szinte vallásos meghatottságot érzek, mert ez mégsem így van. Valahol ez is gyilkosság volt, nem? Mármint az, amit Lucius velem tett. Vér nem folyt, vagy ha mégis, akkor az nem azért... csak azért, mert engedetlen voltam vele, mert azt hittem, erősebb vagyok nála.
Váratlanul érnek a szavaid, felkapom a fejem, most elmész?, és ennél rémisztőbb nem létezik számomra. Ha te nem leszel itt, nem lesz itt a biztonság érzése sem, amibe, akkor is, ha esetleg hamis, kapaszkodni akarok. - Ne! Ne menj el! - Még annyit mindent tennék hozzá, és ahogy utánad kapok, a kezem a ruhád előterében hullakéznek látszik, csuklós, rémült nyögéssel húzom vissza, ez nem lehetek én, nem, és nem, nem. - Vagyis...itt tudnál maradni? Csak egy kicsit. - Talán ide kéne röptetni a gumikacsát, még el is mosolyodom a gondolatra, ez is valami közös, amibe jólesik visszatérni, a pálcámmal meg is tehetném, hacsak... hacsak. - Elvette a pálcámat. Még az elején. - Visszagondolok az utolsó estémre a szüleim házában, hallom a fa recsegését. - Eltörte. - És üresnek érzem magam, mintha egy régi barátot gyászolnék.  

Azt akarom mondani, hogy tudom, én is azt tettem volna - azzal kezdtem volna, hogy eltöröm a pálcát, minden személyiségünk nevetséges alapját, pedig csak egy darab fa, benne valami mag, és mégis mi vagyunk nélküle. Már majdnem ki is mondom hangosan, de elszorul a torkom: hát persze, én csak akkora geci vagyok, mint drága barátom, egyetlen dolog különböztet meg tőle, vagy egyetlen dologról akarom hinni, hogy megkülönböztet: ez a nyomor, ami körbevesz. Ez, gyerekkorom kinyúlt ruhái, olajszagú konyhája és hámló tapétája, ez ment meg attól, hogy unalmamban aljasodjak el a megváltás reménye nélkül, engem meg lehet menteni még, ha akarom, ezzel nyugtatom magam, ezért nem ragadlak meg és szorítalak, mint az utolsó mentsváram, csak nézlek. Hogy is érinthetnélek meg téged, a józanságom kelyhét? Hogy is gondolhatnék rád úgy, mint velem egyenlő, mint puszta emberi lény.
- Nem megyek el, ne félj. Ha akarod, bemegyek veled a fürdőbe, és majd háttal ülök a kádnak. - görcsösen hiszem, hogy jobban leszel a fürdéstől, jobban kell lenned, ezt diktálja valami norma, a tisztasághoz jó dolgok kötődnek a fejemben, az emberiség ügyei és árnyalatai, könnyebben visszatalálnál vele önmagadhoz. - Vagy.. azt csináljuk, amit csak szeretnél. Veszünk neked egy új pálcát.. nem a régi lesz, de már te sem vagy az. Semmi sem az. De.. valami más még lehetünk.

Egyszerűen lehetetlennek tűnik, mégis érzem, ahogyan az arcomon elömlik valami mosoly-féle, mikor Sev arról beszél, hogy halált megvető bátorsággal még a fürdőszobába is követne, persze, elfordulva, mert így illik. Vajon mindig ilyen volt? Bizonyos időszakokból már alig emlékszem rá. Oké, amikor az SVK RBF után a parkban elgyep... szóval, amikor az történt, ami történt, mostanra képtelen lennék ezt ismét felidézni, mert valahogy nem haragudhatok Jamesre és Siriusra. Ez, mondjuk, nem változtat azon, amit Sev mondott nekem akkor. De rá hogyan haragudhatnék? Hiszen az életét kockáztatta értem, valami olyat kísérelt meg, amit előtte soha, senki. Az adósa vagyok.
- Jól hangzik - nézek rá, néhány előrebukó, rémesen retkes tincset gyorsan elsöprök az arcomból. - De csak akkor, ha... ha nem rossz neked, meg ilyesmik. Én csak - tudod - szóval - nem akarok egyedül lenni. Újra. - Ez több, mint amennyit eddig terveztem mondani, és tessék, úgy csúszik ki belőlem, mintha minden gát átszakadt volna. Talán már nincsenek is gátak bennem. Nem tudom. Lerúgom magamról a takarót, mintha palacsintából próbálnék kijutni, elég bénán, és meg is izzadok az erőlködéstől, mire kikecmergek, hogy felálljak. - Még gondolni se tudok a pálcára - megborzongok az ötlettől is, hogy el kelljen mennem az Abszol-útra. Csak feküdni akarok idebent, nem gondolni semmire, és rongyosra hallgatni a Queen-albumokat - amiket mind otthon hagytam, még mindenek előtt. Istenem, ne. - Tudsz valamit a szüleimről? Vagy Petuniáról? - Bele sem merek gondolni, hogy talán áldozatul estek az Ő dühének.

Mosolyogni akarok ezen - Evans, amit ismét bemerészkedik a perverzióm mezsgyéjére, és azért aggódik, vajon kényelmetlen lenne-e a hátam mögött levetkőznie, keresetlen ártatlansággal félti a szörnyeteget, aki ettől csak még nagyobb kínban van, fogalom vagy számomra, nem test vagy tudat, hozzád kötődik minden, amiért élni érdemes, hogy ne szorítanálak magamhoz, hogy ne figyelném közben minden lélegzeted, a bőröd összes pórusát: és hogy ne gyűlölném magam még jobban, ha csak egy valódi gondolattal megérintenélek. Nem, ez nem rossz nekem, téged szenvedni látni - az okozza majd az idézőjeles, nagybetűs végemet, minden indulat nélkül meggyilkolnám drága barátomat, ha nem lennél itt.
- Egy percre sem hagylak egyedül, ha ezt szeretnéd. - és valóban, az sem érdekelne, ha a kezemet fogva akarnál ettől kezdve üríteni, az életünk emberi oldala annyival lényegtelenebb, mint az, amin átmentél, mintha nem is lenne. Biztosítani akarlak erről, de ügyetlen lenne kimondva, morgok valami egyetértőnek vehetőt, szociális nyomorultságom nem áll egyenes arányban az érzéseimmel. - A szüleidről semmit, de ez inkább jót jelent. Ami a nővéred illeti.. többször látták a Foltozott Üstben, de aztán eltűnt. Nem.. nem hiszem, hogy úgy, ahogy te. A többiek nem is hallottak róla.
Félreállok a fürdőszobába vezető útról, még mindig ragaszkodom hozzá, hogy megfürödj, görcsösen ragaszkodom a normálishoz, ha közben megint kiteszlek is ennek a bizonytalanságnak. Hogy kerestem Petuniát, lényegtelen, mivel fogalmam sincs, hol van, jó eséllyel valami borzalmas helyen, ha valóban odáig ment, hogy varázstalan létére beleártsa magát a mágusok dolgába. Tom utolsó szavai megint felidéződnek bennem, de ezeket nem merem megosztani veled... és mégis meg fogom, mert egy szar alak vagyok, akinek mindennél fontosabb, hogy megadjon neked mindent, legjobb meggyőződése ellenére.
- Tomot Luciusról kérdezte az utolsó ottléte alkalmával. De meg nem kereste, Malfoy biztosan.. beszámolt volna róla, minden... ilyesmiről be szoktunk.. Neki.

Fellököm magam a kanapéról, elég az önsajnálatból, elég - legalább egy teljes másodpercig tiszta minden gondolat a fejemben, és éles, akár az acél, mielőtt Petuniáról hallanék, és valami elpattan, megmagyarázhatatlanul, végérvényesen, ösztönös, megmerevedett döbbenettel kapok Sev után - vagy ő, vagy pedig elterülök a földön, összeroskadok a hír súlya alatt, hogy a nővérem talán már nem is él, hogy talán megkínozták, talán elrakták az útból, egy elegáns rúgással, mielőtt bármi gondot okozhatott volna. Luciusnak vagy Neki.
- Honnan veszed, hogy - hogy nem kereste meg? - Ebben a percben legszívesebben rád ordítanék, pedig nem érdemled meg, egyszerűen csak te vagy  a legközelebb, neked akarom szegezni ezeket a szavakat, amik az agyamat szétfeszítik, mert mi van, ha Lucius csendben akarta elintézni a dolgot, ha mikor Petunia megtalálta, egyszerűen csak fogta, kinyírta és elkaparta valahol a szélben nyöszörgő fügefák alatt, mint egy kutyát? - És, ha megtalálta, és Lucius csendben akarta elintézni, anélkül, hogy nyoma maradjon, akkor szerinted nem lehet, hogy...? - A karodba kapaszkodok, mint a józan ész egyetlen, utolsó szalmaszálába, kérlek, kérlek, még ha igazat is adsz nekem, most hazudnod kell, ha azt akarod, hogy ne őrüljek meg ebben a pillanatban, hogy lefürödjek, hogy magamra erőltessek egy normális ruhát, és megpróbáljak újra úgy élni, ahogyan az emberek. Ha ezt akarod, most hazudni fogsz, én pedig elhiszem majd neked. A kurva életbe is, neked mindent. - Sev?   

Ez az egész ügy a nővéreddel - mit ügy, a létezése, de az nekem csak úgy ügy, mint Potter volt, múlandó idegrángás a közös képünkön, majd elmúlik, de legalábbis elhalványul, hol volt a barátságunk kezdetén a nővéred, vagy Potter - annyira mozgatott meg, hogy elképzeljem, hogyan reagálhatnál, ha valóban eltűnne. Mindig csak annyira érdekeltek ezek a körülmények, hogy lássam az arcod, miközben mérlegeled őket, döntést hozol, így vagy úgy, de közöm egyikhez sem volt, a véleményem meg teljesen lényegtelen.
Megragadlak, aztán rögtön undorodom is magamtól, pedig önként jelentkeztél rá, nem én törtem be a személyes teredbe, ha.. még érzékeled azt egyáltalán, ha ez a szó egyáltalán jelent bármit közted és köztem. Utáltam a nővéred, azt a fintorgást, amit sok más ember arcán is észrevettem, de az övén olyan eltéveszthetetlennek tűnt, hogy azóta sem felejtettem el - de gyerekes lenne azért utálnom most, ami akkor is igaz volt. És senkit sem utálhatnék annyira, mint Luciust - van valami irónia abban, hogy még saját magamat sem.
- Mert irreális. - és ezt komolyan is gondolom, nem szorul egyéb magyarázatra: egy mugli sosem jutna közel egy hozzá hasonlóhoz. Megrándul a gyomrom csak a sejtésre is, hogy mire vállalkozott az a hülye nő - már nő, az undorodó kislányból mostanra nő lett - milyen ostobán hihette, hogy bárkit is érdekel annyira, hogy egyetlen kérdésére is válaszoljanak. Tomra sem jellemző a jótékonykodás, de Malfoy két cigaretta között biztosan eldicsekedett volna a mugli kurvával, aki meg merte szólítani, én joviálisan bólogattam volna, és úgy általában úgy kezeljük az egészet, mintha nem az lenne a folytatása, hogy megölte, igyunk még egy kávét, meg a faszom. De ettől még nem bírta volna ki, hogy ne vesse oda foghegyről, drága talárjában direkt nem feszítve, görnyedve önnön nagyszerűségétől és a korszellemtől, ami nyilván ő maga, a fiatal, az ignoráns, a gazdag és örökké győzedelmes - ebbe nem fért volna bele, hogy ne röhögjünk egyet egy ember halálán. - Nem találkoztak, Lily. Tudom, hogy nem.
Fogalmam sincs, hazugság-e, de hát persze nem számít, ha arra kérnél, mennék és megölném drága barátomat, élnék már az utolsó menedékről is kirúgva, kóbor kutyaként alamizsnáért, mit számít belőlem bármi, komolyan, Evans, ez már nem is drámai, magától értetődik. Ha lenne bennem valami emberséges, most elmondanám ezt, elmondanám, hogy egy féreg vagyok, és ha valaki, te biztosan nem érdemled meg, hogy tovább üssön a sors, egyik köcsög után a következő, ideértve Pottert is, de mindkettőnk...szerencséjére? nem mondok semmit, óvatosan megölellek, tartalak, mint hívők szokták a szentségeiket.
- Meg fogjuk találni, megígérem.

Mert irreális, és nekem ennyi éppen elég, a válladra hajtom a fejem, és kiengedem az első megkönnyebbült sóhajt, amit a mai napon még sok hozzá hasonló fog követni, mert nekem nem kell több, csupán annyi, hogy te nem tartod lehetségesnek. Mostanra talán egyikünk se ismeri eléggé Petuniát ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket tehessen a viselkedését vagy a motivációit illetően, de ebben a percben még ez a tény sem zavar; hiába szakadtam el tőle hamarabb, sokkal hamarabb, minthogy Lucius magához szorított volna. Hogy kihagytam azokat az éveket, amelyek a nővéremet makacs lányból rettenthetetlen nővé érlelték - van ilyen, nem igaz? Annyi mindent hagytam ki, amíg otthon voltam, a családommal, és erre csak akkor döbbentem rá két rezignált, könnytől maszatos csuklás között, amikor már semmi reményem nem volt arra, hogy valaha lesz még esélyem bármit is kihagyni.
- Annyira... - Ezer dolgot mondanék most nagyjából, felnézek rád, mit is akarok pontosan? Minden köszönöm fűrészporízű a nyelvemen, és azt akarom, hogy tudd, milyen sokat jelent nekem mindaz, amit értem tettél, de fogalmam sincs, hogyan mondjam, és borzalmas ötletként bevillan egy pillanatra az egyetlen út, amit Lucius felé bejárhattam, mikor kommunikálni akartam vele, mikor éreztetni akartam, hogy itt vagyok, megértelek. Vajon téged is olyan könnyen csókolnálak meg, mint akkor őt? Vajon ugyanazt a mardosó, kérges bűntudatot érezném utána? - Annyira köszönök. Mindent.

Be akarom csukni a szemem, mert nem tűnik valóságosnak, ami most történik - nem azért, mert sosem volt lehetőségem megölelni, megérinteni, barátságunk szebb napjain azért bőven eleget tapogathattalak volna, de épp azért, mert így gondolok erre - pont azért féltem mindig, valamilyen szar módon elrontom majd a fényt, ami belőled tükröződik. Kényszerítettem magam, hogy sose lássalak nőnek, pedig mind közül a legszebb voltál, nyilván az érzésem is közrejátszottak, de ha csak egy pillanatra is elkalandoztam, az arcod láttam csóknyi közelségben, vagy a derekadat érintettem, elfogott a heves gyűlölet magam iránt. Milyen szar, én nem csak Pottert gyűlöltem azért, mert állatias ösztönökkel közeledett hozzád, régi barátomnak már majdnem meg is bocsájtottam, őt nem lehet egyébként sem egyszerűen emberként kezelni, tőle már majdnem természetes is, hogy úgy érintkezik másokkal, mint ahogy mondjuk vadak szoktak, a szájával, a pöcsével, szagok és ízek alapján esetleg.. de miután láttalak elesve, megtörve, vagy korábban nevetni a tó partján ülve, vagy azon a hintán.. ha jóságos lennék, meg a faszom, becsuknám most a szemem az elől, amit nem nekem szánsz, csak zavart vagy és hálás.
- Ez.. ez természetes. - mormolom inkább, mint mondom, kaparja a torkom az inger, hogy lehajoljak hozzád, vagy még mindig elforduljak, elviselhetetlen, hogy itt állok, és nem védem se magam, se téged, csak úgy a perverzióimra bízlak épp azután, hogy kimentettelek valaki máséból. Sosem fogok úgy szeretni senkit és semmit, mint téged, és soha nem találom meg a módját, hogy ezt közöljem veled, hogy valóban, véglegesen elengedhesselek. - De Evans.. Lily. Bármit is kérnél tőlem, megtenném. Bármit megtennék neked... érted.

Olyan furcsa ilyen szerető, kedves szavakat hallani, már érzem is, ahogy szipogni kezdek, és látod, ennyi elég volt nekem, elég volt ahhoz, hogy remegjen a térdem, hogy ne akarjak semmi mást, csak csüngeni rajtad, ölelni téged, kapaszkodni beléd, mint a jóság utolsó morzsájába ezen a borzalmas világon. A szememet szúró könnyeket letörlöm a kézfejemmel, pedig tudom, ennél gyengébbnek már nem is láthatnál - és nekem most nem esik nehezemre beismerni a megsebzettségemet, az összetöröttségemet. Használt és eldobott. Csak egy őrült dönthet ezután úgy, hogy felszedegeti a darabokat, nem igaz?
- Köszönöm - lehajtom a fejemet, a hajamba túrok tanácstalanságomban, nem merek felnézni rád, és mégis látni akarlak, látni akarom, ahogyan rám nézel. - Tényleg megtennél nekem bármit? - Felvonom a szemöldököm, vajon kihátrálsz most, vagy engedni fogsz nekem? A szavaimra csupa frivol gondolat kezd cikázni a fejemben, csupa olyan, hogy engedj az ágyadban aludni, engedd meg, hogy hozzád bújjak, engedd meg, hogy a testedben elrejtőzzek, és ne kelljen szembenéznem önmagammal. - Nem... undorodsz tőlem?  

- Bármit.
Vajon amikor azt mondom, bármit, elismerem hangosan is, hogy mi vagyok, ki vagyok csak melletted? El tudom viselni valóban a degradálást, még ha te is kéred azt, te, akiért eleve értelme volt komolyan venni az egészet? Téged szeretni nem jutalom, nem feloldozás, mindig újabb tétel az önvád listáján, mint önként választani az impotenciát, pont felismerve a vágy tárgyát.
- Nem. - most tényleg becsukom a szemem, megnyálazom az ajkam, és engedek a kényszernek is, hogy nagyot nyeljek, cserébe talán a kezem nem remeg, és nem kezdek el felesleges jelzőket sorolni, kurva zavarba zuhanni, fel-alá járkálni, de elviselhetetlen, kibaszott elviselhetetlen egy szóval letudni, mi vagy te, ki vagy te, és hogy valami ellen, ami ennyire meghatároz, nem lehet soha rosszat érezni, mert édes az is, ahogy követelsz, vagy amikor gyűlöltél azért a mondatért, szánalmas kis állomás vagyok, és mégis ki a fasznak vallanám meg, melletted vagyok elviselhető önmagam számára, meghatározol és formát adsz anélkül, hogy akarnád, és szeretlek, és itt és most semmisülök meg, ha még veled sem vagyok őszinte. - Szeretlek, Evans.
Mert úgy szerettelek, hogy mindenem odaadtam érted.

Tulajdonképpen mindig sejtettem. Vagy, ha nem is mindig, akkor negyedév óta biztosan, és ha ez így van, akkor a szavaid nem érhetnek teljesen váratlanul, és mégis olyan érzés, mintha életemben most látnálak először. Egy pillanatig csak nézlek, meg sem bírok szólalni, csak nézlek, próbálom kitalálni, mit mondhatnék, mit tehetnék, nem akarlak bántani, nem akarlak magammal rántani ebbe az egészbe, de úgy tűnik, tálcán kínálod magad. Milyen elbaszott szituáció ez.
- Öhm... - Egy időre úgy érzem, mintha átszűrődne rajtam az a lány, aki az emlékeidben vagyok, aki nevetni tud az emberi butaságon, nevetni tud leginkább önmagán, a helyzet iróniáján, bármin. - Nem sokat filóztam ezen a percen, de amikor mégis, akkor reméltem, hogy kicsit jobb állapotban leszek - mosolygok rád, nem tudom, meddig fog ez még menni, de a tudat, hogy valószínűleg ennél esetlenebbül nem is választhattál volna időpontot a nagy bejelentésedhez, nagyon feldob. - Ne haragudj, én csak... szóval, azután ami történt. Nem tudom, mit mondjak. - Ez az igazság. Nem tudok semmit adni neked viszonzásul. Még akkor sem, ha éppen a szívedet kínáltad fel. Nekem nincs többé semmim, és ezt ebben a pillanatban mindennél élesebben látom. Nincs semmim, amit Ő ne vett volna el. - Elmegyek fürdeni. Itt leszel még, amikor visszajövök? - Többet nem kérhetlek arra, hogy legyél velem. Ki tudja, milyen irányba vezetlek ezzel? Szükségem van rád, mindennél és mindenkinél jobban, beléd akarok kapaszkodni, mégis - mégis elengedlek. Meddig tarthat, amíg megfürdök? Meddig tarthat, amíg belefojtom magam a kádba?  

Tudom, hogy valami elbaszott magyarázattal azért kell szolgálnom - még neked sem mondhatom ezt minden következmény nélkül. Valami rövidet nyilván, mert nem igényel továbbiakat, de valami hosszút, anélkül, hogy rád vetíteném ki, ami mindig megismétlődik az életemben, aminek én vagyok az oka, az én undorító lényem, valamit, hogy mégis tudd, nem azért tettem le mindent elénk az asztalra, hogy ne rettegjek tőle, talán ránézel, talán felemelsz valamit róla.
- Nézd, Evans, nem akarom, hogy mondj bármit. Te is tudod, hogy nem lehetne nem szeretni azt, aki életedben először nem kezelt egy kurva kis daganatként, amit majd jó időben eltávolítunk. - valamit, semmi romantikusat, az érzéseimnek jóval több alja van azoknál az idézeteknél, amelyek anyám könyveiben feltűnnek, és amelyek valóban eszembe juttattak, hogy vajon mi lenne, ha én is Malfoy lennék - az eredeti, nyegle, dolgoknak örülni tudó, csodálható Malfoy, nem mintha a mostanit ne lehetne, de már egészen másért - és úgy találkozunk először. Ahhoz viszont mindig eléggé utáltam magam, hogy tudjam, ha eljön ez a pillanat, csak a javadat szolgálja majd: az enyém ellenében, mert mi a faszt lenne érdemes megtartani belőlem, amit ne lehetne érted használni? - Én nem vagyok Potter vagy Malfoy, én a legjobb barátod vagyok, és nem akarlak sem birtokolni, sem bezárni, semmit nem akarok, ami ezen változtat.
Mélyet sóhajtok, és elengedlek - most ez is könnyebb, leülök az ágy szélére, de nem kell pótcselekvés, anélkül is könnyen megy minden, amit mondok, pedig néha, egészen néha elképzeltem, mit mondok majd, hogy próbállak lenyűgözni, és mindig egészen kurva undorító volt eljátszani ezzel, mert még szánni sem lehetett érte közben magam. Úgy eleve, paradoxon volt álmodozni rólad, és eközben néha borotvapengével vagdosni az alkaromat, tehetetlenségből, és mert Pottert nem lehetett, aki megszemélyesíteni látszott az emberi oldalát is a dolognak, azt meg nem akartam.
- Valószínűleg igen. - szétteszem az ujjaimat, aztán most mégis őket bámulom helyetted, amíg kimész a szobából, és irritáltan végigszántok velük az arcomon, és a hajamon, felállok megint, teszek két lépést az ablak felé, majd megállok még. - Evans? Nem azért hoztalak ki, mert magamnak akartalak, érted? Ha bármit akarok tőled, az az, hogy légy boldog és főleg szabad. Semmi mást.. érted?

- Tudom, hogy nem akarsz bezárni meg ilyenek. És nagyon hálás vagyok érte. - fordulok vissza még az ajtóból, megpróbálok újra elmosolyodni, és mintha az arcizmaim most engedelmeskednének nekem, mielőtt belépek a fürdőszobába. Ezúttal nem sietek, de résnyire nyitva hagyom az ajtót, hogy halljam, amit mondasz. Néma, hitetlenkedő örömmel állok a fürdőszobában, elképesztő, hogy végre megint megfürödhetek. Ezeket a ruhának nevezett szutykos rongyokat úgy dobom le magamról, hogy tudom, soha többet nem lesz rájuk szükségem. Ha végzek, elégetem őket. Vagyis én nem, mert nincs pálcám - de majd talán te megteszed a kedvemért. Addig is a sarokba rúgom őket, ne kerüljenek a szemem elé.
Csak amikor már egy perce ülök a kádban szótlanul, a testem torz körvonalait bámulva a víz tükrén keresztül, csak akkor hiszem el igazán, hogy ez most valóban megtörténik. Talán egyszer elmesélem, hogy volt alkalmam fürdeni Malfoyék egyik puccos fürdőszobájában is, amíg a börtönöm őre úgy állt az ajtó előtt, mintha attól félne, lehúzom magam, csakhogy elmenekülhessek. Kiráz a hideg, teljesen a víz alá merülök, de mire feljövök, éppen csak a szavaid egy részét kapom el. Semmi mást.. érted?
- Bocs, nem hallottam az elejét - kikiabálok, bár nem tudom, mennyire van erre szükség. Talán itt állsz az ajtó túloldalán. Talán amúgy is hallasz mindent. - Éppen víz alatt volt a fejem. Megismételnéd? - Két kézzel hátrasimítom az arcomra tapadt, csöpörgő hajtincseket. Mikor is mostam hajat utoljára?
 

Mennyire.. természetes, ahogy tovább lépünk az egészen, hát kínosnak kínos volt, gondolhatod, de ha most ez volt a megoldás, belenyugszol, végül is ennél csak rosszabbat dobott mostanában az élet, ez csak kellemetlen, de fájni éppen nem fáj. Valami hülye kínlódásból elrendezem az ágyat mögötted, pálcával, így aztán a dolog arra sem elég, hogy elterelje annyira a figyelmem, hogy hazudhassam a pótcselekvést.
- Semmi, nem lényeges. - hagyom rád, tulajdonképpen az egészet úgy, ahogy van. Elhaladok az ajtód előtt, de nem állok meg, nyilván nem igényled ehhez a segítségem, visszatérek.. valamihez, ami alkalmasabb arra, hogy elfedje az épp megtörténő világvégét, amiről valahogy azt képzeltem, majd nagyon üvöltök közben, vergődöm és hülyeségekre ragadtatom magam, de az egyiket már megtettem: közöltem veled, mit érzek, ugye, ezek után mit érdekel bármi egyéb, akár egy sokkal bibliaibb változata az égszakadásnak. Semmi nem nyomorúságosabb, mint a könyvespolcot átrendezni, mindketten tudjuk, mennyire leszarnám egyébként.
El kellene mennem ruhákat szerezni neked, apróságokat, amelyek elhitetik, hogy most majd visszazökkensz a hétköznapokba.. egy változatukba, mert végül is egy kibaszott háború közepén vagyunk, most már mindketten a vesztes oldalán, és nyilván megpróbálunk majd tovább kapálózni a lehetőségek után, te megkeresed Pottert - ha él még - én pedig.. hát én pedig tulajdonképpen egyáltalán nem tudom, mit fogok csinálni.

Nem lényeges? Magamat is meglepve elmosolyodom, miközben szappant kenek a hajamra, illatra olyan, mint a medvecukor - te semmit sem változtál, még mindig reméled, hogy elsiklom a szavaid felett, hogy elfelejtelek, hogy kihagylak az életemből. Képzelem, milyen zavarba ejtő lehet számodra, hogy abban a percben, amikor felkaroltál, és kihoztál a pincéből, nos, nyakig belekerültél mindenbe. Néhány percig hagyom a szappant, majd ismét a víz alá merítem a fejemet, a kádban vert apró hullámok összecsapnak az arcom felett. Lebegek. Mintha elrejtőzhetnék azelől, ami történt, mintha egy időre kivonhatnám magam a forgalomból. Vajon - vajon, ha most kinyitnám a számat, nézném a felszálló buborékokat, és csak hagynám, hogy a szám, a torkom, a tüdőm megteljen medvecukor-szappanos vízzel...?
Hangos, prüszkölő sóhajjal jövök fel a víz alól. A kád jéghideg falára támasztom az államat. Nem, ilyesmi eszembe se jusson. Te lennél az első, aki lebeszélnél róla. - Sev? - Kicsit felemelem a hangomat, bízva abban, hogy majd így meghallasz. - Nem tudom, hogyan mondjam el, de nagyon, nagyon hálás vagyok azért... azért, amit értem tettél. - Az ázott hajszálakkal babrálok, a kád szélére fektetem őket, egyiket a másik után, így kevésbé vagyok zavarban. - Odalent már teljesen elveszítettem - mindent. Nem emlékeztem a családomra, magamra, csak foltokban, mintha... mintha mindez meg se történt volna. Egy ideig reméltem, hogy keresnek. Sőt, tudtam, hogy keresnek. De aztán... azt hiszem, feladtam. - Remélem, hallasz. Istenem, remélem, hallasz.  

Vajon átlépünk épp így azon is, ki vagyok most? Persze, amíg a sajnálat leghalványabb morzsájára igényt tarthattam, és aztán féltékenyen őrizgettem sokáig a zsebemben, mondhattuk, rászolgáltam, minél nyomorultabbnak bizonyultam, annál nagyobb szociális érvágás volt belém rúgni, vagy ha úgy nézzük, annál nagyobb lázadás, üsd a bőgés közben az orrát a talárja ujjába törlőt, mint történt másodikban, mikor hirtelen megjelentél, és nem is azt bántam, hogy őket hallod, hanem hogy engem látsz. Nyilván bocsánatos bűn leszakadtnak, csórónak lenni, nagy mellénnyel kijelenteni, hogy engem aztán nem érdekel az anyám, amíg a kis patakba pöckölöm a köveket melletted, ótvar verseket írni hozzád egy gyűrött füzetbe, elvakarni a pattanásaimat, aztán megvonni a vállam, a te természetességedből sugárzó önfeledtségen - amit bárki más arcán önhittséggé kent volna a gőgöm, mert másét nem tudtam volna elviselni, csak a tiédet, mert egészséges volt - táplálkozó szépség mellett az enyémre úgysem volt szükség. De a halálfalóság, kisbetűvel, mellékesen egészen más, nem folytatódnak úgy beszélgetések, hogy na és képzeld, halálfaló lettem, igen, tudtam, sokra viszem egyszer.
- Igazán nincs mit. - válaszolok, miután megnyálaztam az ajkaimat, tényleg így gondolom, nincs miért hálásnak lenni, veled mintha magamat hoztam volna ki abból a sötét, és nem mellesleg nagyon sztereotip lyukból. Ha téged megmentelek, benned magam, a reményt arra, hogy nem ez vagyok, ahogy mindig állítom, de veled teszem is. Hogy ne szeretnélek minden olcsó, mosogatólé-szagú pórusommal, ha ilyen hitványul is. - Mit akart tőled? Mármint nem fizikailag, mit benned?
Megállok a pakolásban, és mégis odaülök az ajtó elé, háttal, a hátamat látod belőlem, esetleg a hajam, amibe beletúrok, amíg lehajtom a fejem. Hogy mit remélem megérteni a pokoljárásodból, érthetetlen, de része akarok lenni, részleteiben megérteni és leásni a mélyére, egyesülni ott a kínban, táplálkozni belőle, hogy talán.. elegyem egy kicsit előled. Te nem ezt érdemled, nem úgy, mint amikor közhelyesen kijelentik, hanem valóban végtől fogva mentes voltál bármi intrikától, gyűlölettől, perverziótól, ezt birtokolni így.. én áltattam volna magam a helyében, arannyal etettelek volna, ő akarhatott valamit, ami úgy érzem, velünk jön, ha nem fojtjuk bele a fürdővizedbe. - Meddig voltál odalent?

Hogy mit akart tőlem? Fogalmam sincs, mondanám először, azonban, ha jobban belegondolok, tyúkok kitépett szívét látom magam előtt, összetépett gyerekrajzokat, borzalmas képeket, hatalmas, zöld szalaggal átkötött ajándékos dobozokat - és egy nyakláncot. Nagyot nyelek, megtörlöm az arcomat, vagy inkább csak még jobban összevizezem. Jó érzés látnom a hátadat, megnyugtat a tudat, hogy itt vagy velem.
- Szeptemberben megtámadták London mugli részét. Ott volt ő is. - Sóhajtok, a kád szélébe mormolom a következőket, ahogy az emlékek recsegve, ropogva elárasztják az agyamat. - Megláttam. Üldözött. Elmenekültem előle. Utána kezdtek jönni az ajándékok, név nélkül küldött egy csomó gusztustalan, borzalmas dolgot. - A víztől már ráncosodni kezdő ujjaimon számolgatok. - Összetépett gyerekrajzokat, valami kistestű állat szívét, én madárra gondoltam, tyúkra vagy verébre. Ilyesmi. Verébnek túl nagy volt, azt hiszem. - Kiráz a hideg, bárcsak olyan forró lenne ez a víz, hogy érzéketlenné tegyen. - Meg egy nyakláncot, egy fantasztikus, nehéz nyakláncot. Kirázott tőle a hideg. Azután egy este hazamentem, és ott volt. Ült a konyhában, anyával és apával, és úgy tett, mintha... mintha szeretne engem. - Elhallgatok egy pillanatra, a szívem vérzik a szüleim iránt, látni akarom őket. De ki tudja, hogy vannak? Ki tudja, életben vannak-e még? - Akkor rabolt el. Nem tudom, meddig voltam lent. De emlékszem, hogy egyszer felvitt, hogy megfürdessen. Megszöktem előle, akkor először és utoljára, kirohantam a kertbe, és havas volt minden. - Elcsuklik a hangom, így gyorsan ismét a víz alá dugom a fejem egy pillanatra. Azután fölemelem, hátra simítom a hajamat az arcom elől. - Erre emlékszem. - És még annyi minden másra, amivel nem akarlak kínozni téged.

Bólogatok, mintha lenne ebből a távból jelentősége - mintha látnád, vagy szükséged lenne rá, vagy úgy általában, és ez a legnagyobb vagy, ez most vezetne valahová. A tapasztalataim alapján az életre szóló lelki sérülések nem kifejezetten oldódnak meg csodával határos módon - a közelemben biztosan nem, az ember osztályrésze mindig csak a nyomor és a ráérő szabadidőt betöltő szenvedés, hosszú, álmatlan éjszakák, amiről elterelhető a figyelem, de.. mi az neked, ami nekem te vagy?
- Senki sem tudott róla? - vajon miért nem tolongtak ott tömegek, hogy megmentsenek tőle? Hol vannak az aranyifjak, akik a szeplőiden számolva megváltották magukat a rasszizmus átka alól, hol a nővéred, aki már akkor kiszagolta, hogy az ember még nála is mélyebben süpped a perverzió mocsarába, vagy épp a griffendélesek csodálatos kompániája? Hirtelen nagyon fáradt vagyok, nagyon igazam van, amikor évekkel ezelőtt figyelmeztetlek valami makogáshoz hasonlatos hangon arról a bájitaltan előtt, hogy a barátaid nem egészen azok az emberek, akik: én meg akkor is épp ekkora fasz voltam, ahogy erre mindenki más felhívta a figyelmed. És te egyikünknek sem hittél már akkor sem. - Evans. Mit csinált veled, amikor ketten voltatok?
Nem tudom, miért akarom hallani a részleteit: talán, és ezt nehéz lenne beismerni, nehezebb, mint az érzéseimet, tényleg kíváncsi vagyok. Lehetséges egyáltalán ennyire kurvára unatkozni, másik ember puszta rettegésében keresni hozzá az időtöltést? És vajon Malfoy... hogy nem unta meg épp azt, amiről ha megkérdezem, biztosan közli, közhelyes, ő pedig a szőke hajával, nem az arcán, de a lelke helyén viselt gúnyos vigyorral aztán annyira nem közhelyes, hogy én azt el sem tudom képzelni, nézek rá, és inkább rágyújtok, aztán köpök egyet a tóparton. Kíváncsi, hogy mi van a tankönyvi parafiliákon túl, a kliséken kívül - mi volt az igazi célja? Halálfalói kötelességbe oltott felsőbbségi komplexus, ha már a Nagyúr előtt nagyjából annyit ért, mint egy koszos zsebkendő? Vagy ennyire élvezte, ha nemet mondanak, mert élete első x évében nem tette senki? MI volt az eredeti oka, miért éppen te, és mi a faszért nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy én ennél sokkal, de sokkal rosszabb lehetnék.. és megint miattad nem vagyok.
A tenyerembe temetem az arcom, és megint kizárok mindent, ami a testedhez kötődik, a napfényben fürdő mosolyod, a nyári szoknyádból kivillanó combod, ahogy előttem sietsz az utcán, az ölelésed, az illatod.. mikor kinyitom a szemem, tudom, hogy ha ösztönösen is, de tudod, hogy tőlem jobb, ha tartózkodsz, mert most már hiszel. Legalább nekem hiszel.
- Nem számít, Evans. Bármit tettél, nem tettél, tettek veled, mindig te leszel a legjobb barátom. Ez nem változtat azon, amit mondtam neked. - oldalra nézek, az ajtóra, megint nem befelé, arra nem lennék képes, forog a gyomrom magamtól - Azt fogjuk csinálni, amit te akarsz.. te... hallottál már a... Főnix Rendjéről? E-engem biztos megölnének, ha bekopognék a nyilván impozáns liberalizmus ajtaján, de téged.. biztos megvédenének. Lepaktálok az ördöggel is, Evans, csak... ha azt akarod, persze. Az lesz, amit akarsz.

- Miért érdekel? - visszakérdezek, mintha még nevetni is tudnék, pedig a torkom összeszorul, hogy mit csinált velem, amikor kettesben voltunk, mit számít ez neked? Vagy talán nem is értelek igazán, és szükséged van erre ahhoz, hogy új bálványt állíts a helyemre? Ha csak erről van szó, nehezen bár, de el fogok mondani mindent, beavatlak az apró, mocskos részletekbe. - Az elején még csak ő csinálta velem. De ahogy egyre tovább voltam lent, egyre jobban megszoktam őt, azt hiszem, és én is... - Én is mi? Én is bántottam őt, csíptem, rúgtam, haraptam, vágytam arra, hogy újra és újra megcsókoljon, hogy teljesen megadjam magam neki, miközben kivert az undor magamtól, és az állattól, amivé változtatott? Hogyan is mondhatnám el mindezt, ha egyszer nem akarlak elveszíteni téged, ha egyszer te jelented számomra az ép elmémet, a múltam valóságához csomózott utolsó zsineget?
Későn értem meg, már beszélhetsz egy ideje, amikor felocsúdok, mintha eddig a víz alatt jártam volna, a rendről beszélsz, meg arról, hogy az ördöggel is kész lennél lepaktálni. Átbukok a kád peremén, a vállad felé nyújtózok, de nem érlek el, csak vízcseppek hullanak feléd. - Ne! Kérlek, ne küldj el! Nem bírnám ki odakint nélküled! Kérlek, nagyon szépen kérlek! - Bár olyan helyről jövök, ahol éppen a könyörgésem nem használt semmit. Libabőrös a vállam, visszacsúszok a kádba, a víz alá, a hűvös porcelánnak támasztom a homlokomat. - De megértem, ha azt akarod, hogy elmenjek. - Túl sok vagyok, túl későn.