Származására rettentően büszke, még akkor is, ha nem tartozik a jegyzékben szereplő 28 aranyvérű család egyikéhez sem, meggyőződéssel állítja magáról, hogy az ő vérvonalát nem szennyezi be mugli vér. Az apja pedig még a gondolatnak a csíráját is kiölte belőle, hogy egyáltalán rangjához nem méltó nőbe szeressen bele, ezért Alastair olyan magasra teszi a lécet, hogy már-már irracionális elvárásokat támaszt a jövendőbelije irányába.
Azonban édesanyja révén megtanulta miként leplezze gőgjét, s tűnjön alázatos, kedves úriembernek, akinek az a legfőbb célja, hogy az emberiséget szolgálja. Ez azonban csupán egy tökéletesen megformált karakter szerepe, amit hihetetlen meggyőzéssel alakít. Két célnak szentelte a tulajdon életét: a családját még nagyobb magasságokba emelhesse, továbbá egy szebb és jobb jövőért való küzdelemre hajtotta a fejét, remélve, hogy a varázslók végre elnyerhetik méltó helyüket a világban. A cél pedig véleménye szerint szentesíti az eszközt, ezért nem röstell olyan eszközöket alkalmazni, ami mások szerint át lép egy bizonyos határt.
Eleinte kicsiben kezdte: apró füllentésekkel, hazugságokkal, majd a karizmáját csiszolgatva eljutott odáig, hogy örömét leli mások manipulálásában. Álmai mellett kitart, ezért minden leleményességét latba vetve hazudik, csal és lelkiismeret-furdalás nélkül tesz tönkre másokat. Bárkit átgázol, aki az útjába kerül, hiszen a szüleitől is ezt a példát tanulta el. Olyannyira gátlástalan, hogy szemrebbenés nélkül oltaná ki mások életét, és élvezettel veszi el az emberektől azt, ami a legfontosabb számukra. Nem ismer könyörületet, elvégre vele sem volt elnéző senki. Az apja olyan fenyítéseket alkalmazott rajtuk, amelyek jóvoltából alig érez fájdalmat, a mérgekkel szemben igencsak jártas, és már régen túljutott azon a bizonyos morális határon, amely egyesek szerint meghatározza az emberek épelméjűségét.
Alkalmazkodónak tartja magát. Ha a szükség úgy kívánja, ő válik a társaság középpontjává, magára vonva mindenkinek a figyelmét, de megesik, hogy a háttérből fürkészi ki mások titkait. Hallgat, figyel, tanul, és bezsebel minden információt, amely szerinte a családja, vagy pedig a Sötét Nagyúr számára hasznos lehet.
Épp ezért sokan szavaznak számára bizalmat, elvégre úgy gondolják, diszkréciójának köszönhetően bármit megoszthatnak vele, pedig ő csupán elraktároz minden információmorzsát, hogy a legmegfelelőbb pillanatban használhassa fel őket. A munkahelyén alázatos, szorgalmas és segítőkész embernek ismerik, de az igazság az, hogy lépten-nyomon keresi a feljebb jutás lehetőségét.
Kissé bomlott elméje ellenére a családjához a végtelenségig hű, s ha a szülei azt követelik tőle, hogy elsőszülöttként tökéletes példaképévé váljon a testvéreinek, akkor aszerint cselekszik. Szem előtt tartva olyan szempontokat, mint a kiváló tanulmányi eredmények, befolyásos munkakör szerzése, aranyvérű partner találása és természetesen az, hogy a viselkedésével ne vonja magára senki figyelmét.

Magnus Scabior: Alastair szemében ő a követendő példakép, a családfő, akinek a szava szent és sérthetetlen. Atyai pofonokkal, idővel átkokkal és egyéb nem túl emberséges módszerekkel regulázta meg őt és testvéreit mondván, hogy csak így nevelhet belőlük valamire való varázslót. Alastair pedig elhitte neki, hogy mindez teljesen normális, sőt ez a helyes emberekkel való bánásmód, s bizonyára ő csinált valamit rosszul. Alastair felé hatalmas elvárásokat állít, elvégre ő az elsőszülött fia, akinek kötelező továbbvinnie a családi hagyományokat, utat mutatni a testvéreinek, és vezetni őket, hogy elérje a céljaikat.
Alastair minden gyerekkorban átélt szörnyűség ellenére felnéz rá, sőt már-már betegesen meg akar felel neki. Engedelmes, sosem vitatkozik vele, még akkor sem, ha időnként más véleményen vannak. Tőle tanulta meg méregkeverés csínját-bínját, tanította sötét varázslatok használatára, és volt az a személy, aki a szó szoros értelmében addig verte őt, amíg meg nem gyűlölte a félvérű, vagy mugliszármazású varázslókat és boszorkányokat.
Hestia Scabior neé. Rowle: Ha Magnus képezi a nyers erőt a családban, akkor Hestiáé a manipulátor szerep. Alastairt ő tanította meg arra minként viselkedjen emberek között, miként fedheti el a családjuk radikális nézeteit, továbbá arra, hogy a vele született metamorfmágusi képességeit miként fejlesztheti. Neki köszönhetően Alastair egy karizmatikus, a szálakat mozgató fiatalemberré vált, aki előszeretettel veszi körül magát emberekkel, de sose enged magához közel másokat. Hestiától sajátította el azt is, hogy mindig a család érdekeit tartsa szem előtt, ezért ha párválasztásra kerül sor, akkor igencsak járjon utána leendő menyasszonya életútjának.
Szülei kettős mércéjének köszönhetően külsőre egy teljesen átlagos, udvarias embernek tűnik, azonban amikor senki nem figyel, vagy a nézeteit osztó emberek veszik körül őt, akkor felüti a fejét az az alattomos a szörnyeteg, amelyet neveltek belőle.
Eris Aurelia Scabior: Egészen közeli viszonynak nevezhető az övüké, hiszen a kezdetektől fogva együtt estek át apjuk nevelési módszerein. Alastair eleinte beállt a húga elé, hogy ő kapja a pofonokat, de hamar megtanulta, hogy jobb nem az édesapja útjába állni ilyenkor. Idővel arra is kényszerítették, hogy nézze végig, ahogy a testvéreit bántják, így az évek múltával már szemrebbenés nélkül nézte végig, hogy mi történik a húgával, vagy az öccsével. Ez nem jelenti azt, hogy ne segítene bármelyiküknek, ha bajba keverednének, ez csupán annyit takar, hogy az apjuk ellen semmilyen módon nem lázadhat.
Erishez egyébként ragaszkodik, kedvtelve hallgatja mindig a húga történeteit, s reméli, hamarosan ő is nagyobb megbecsülésre tesz szert a halálfalók köreiben, hiszen tudja a testvéréről, hogy tehetséges boszorkány, és több figyelmet érdemelne.
Cauis Scabior: Talán túlságosan is beleszól az öccse életébe, de mindezt azért teszi, mert azt szeretné, ha a fivére is olyanná válna, mint amilyen ő maga, vagy pedig Eris. Nem hozhat szégyent a családra, az apjuk pedig gondoskodott arról, hogy Alastair az öccsének a sorsát is a szívén viselje, és minden erejével azon legyen, hogy Caius ne váljon a család fekete bárányává.
Rowle családtagok: Majdnem mindegyiket ismeri, elvégre az anyjuk szerint kötelező fenntartani a jóviszonyt rokonságon belül, így ha nem is ápol velük szoros kapcsolatot, de ha azért családi eseményeken összefutnak, akkor el tud beszélgetni velük.

+16 az esetleges kegyetlenségek miatt

− Idd meg! – Hangzott az ellentmondást nem tűrő parancs odalent, a pincében. Alastair döbbenten meredt az édesapjára, aki egy fiolát tartott felé. A gyermek rémülten hátrébb lépett, hiszen elképzelése sem volt arról, hogy mit akartak vele itatni. Hátrálás közben megbotlott a saját lábában, és tompa puffanással elvágódott a padlón.
− Ezzel csak a saját helyzetedet nehezíted meg, fiam! – szólt rá Magnus ingerülten, miközben a gyermeke mellé lépett, ujjait Alastair vékony karja köré fonta, és felrángatta őt a hideg kövekről. – Azt mondtam, idd meg! Még egy pofont szeretnél?
Alastair szemeiben rémület tükröződött, s az anyjáért kiáltott volna, de tudta, most még ő sem siethet a segítségére, továbbá a nő odafent Eris tanításával volt elfoglalva. Remegve nyújtotta ki apró kezét a fiola után, miközben bizonytalanul az apjára sandított.
− Mi van benne? – kérdezte Magnustól, akinek az alakja hatalmas árnyékként vetült rá. A férfi nem felelt, csupán szigorúan meredt a gyermekére, s várta, hogy az eleget tegyen a kérésének.
Alastair reszketve emelte ajkaihoz a fiolát, hiszen nem tudta pontosan mit várjon ettől a helyzettől. Ellenkezni viszont nem mert. Tilos volt.
Ezért hát felhajtotta az áttetsző folyadékot, amelynek elsőre nem is érezte az ízét, sem pedig a hatását, csupán néhány másodperc múlva eszmélt fel, amikor valami égetni kezdte az egész nyelőcsövét.
A fiola kicsúszott a kezeiből, s csörömpölve tört össze a padlón, ő a torkához kapva térdre zuhant, egyenesen bele az üvegszilánkokba, de a térdébe hasító fájdalmat elnyomta a torkát és a mellkasát szorongató érzés.
− Idefigyelj, fiam, ez egy nagyon kis dózisú keverék volt, képesnek kell lenned megőrizned a hidegvéredet. Az asztalon egy sárga címkével jelölt fiolában ott van az ellenszer. Szerezd meg! – Magnus félreállt az útból. Arcán nyoma sem volt az aggodalomnak, sőt inkább az sütött róla, hogy ha a fia elbukik, annak szörnyű következményei lesznek.
Alastair azonban képtelen volt megmozdulni, a pánik egyre inkább eluralkodott rajta, a végtagjait nem tudta mozgásra bírni, amikor már szédült, s alig kapott levegőt, egyszerűen feladta. Lehunyta a szemeit, elsötétült körülötte minden.
Csupán arra eszmélt fel, hogy a fejét az édesapja tartja, és beadja neki az ellenszert. Amint lenyelte a bájital utolsó cseppjeit, Magnus felállt mellőle, és elindult a felfelé vezető lépcsők irányába.
− Többet vártam tőled, Alastair. Holnap újra megpróbáljuk! Addig csináljuk, amíg azt az eredményt nem kapom, amit megkövetelek tőled! Ha kell, minden egyes nap, akár többször is. Akár az éjszaka közepén rángatlak ki az ágyadból. Ne okozz nekem még egyszer csalódást! – Ezúttal nem járt verés a bukásért, sokkal rosszabb volt a fiúnak az apja haragját és csalódottságát hallani, mint a saját testén tapasztalni.
Alastair óvatosan a hátára fordult, amikor az édesapja mögött becsapódott a pinceajtaja. A plafont kezdte fürkészni, hiszen biztos volt benne, hogy amíg ennyire kótyagos a feje, addig hiábavalóan próbálkozna talpra állni. Percek múltak el így a félhomályban. Magnus nem jött vissza érte, de még Hestia és Eris sem szaladt le megnézni hogy van.
Amikor egy kicsit jobban érezte magát, lassan felült, hogy eltávolítsa az üvegszilánkokat. Elgondolkodva tartotta a fény felé a vérével szennyezett töredékeket. Vajon tényleg szükséges volt mindez? Csak így válhatott erős varázslóvá? Ez volt az ára annak, hogy a legjobbak közé tartozhasson?
Ha az apja szerint ezt az utat kellett bejárnia, akkor biztosan így volt. Nem kérdőjelezhetette meg, hiszen tudta, csak jót akart neki.
Felkászálódott a földről, imbolygó léptekkel indult meg ő is felfelé, miközben minden lépés, minden egyes pillanat, amikor a lábát hajlította fájdalmat okozott neki. Nem akkorát, mint a korábban bevett méreg, ellenben mégis úgy érezte magát, mint aki menten összeesik.


− Kisfiam, hamarosan megérkeznek a vendégeink. Mit kell tenned? – mosolygott Hestia a fiára, miközben Alastair ünnepi talárját igazgatta.
− Udvarias mosollyal köszöntök mindenkit, kellemes ünnepeket kívánok nekik, megérdeklődöm, hogy miként szolgál az egészségük, és beljebb invitálom őket a házba. Ha minden vendég megérkezett, akkor a szalon és a bálterem között sétálgatva szóval tartom a vendégeinket, szórakoztatom őket, és természetesen fülelek, hátha elkotyognak valamit. Ügyelek arra, hogy a mi rokonainknak ne járjon el a szája – ismételte el a mai napon hatodjára a jól begyakorolt frázisokat, hiszen a karácsonyi partijuk mindig is legendásnak számított, de ők csupán azért tartották meg ez az ünnepet, hogy a többi aranyvérű család között szorosabbra fűzzék a kötelékeket.
− Pontosan! Olyan büszke vagyok rád! Jó tanárod volt – paskolta meg Hestia széles mosollyal a fia mellkasát, mire Alastair szelíden viszonozta a mosolyát.
− A legjobb tanárt kaptam, édesanyám. – bókolt, hiszen mindent, amit tudott magától Hestiától tanulta el, és fejlesztette tökélyre.
− Jól van fiam, megyek és megnézem a húgod és az öcséd elkészült-e végre. Addig kérlek, nézd meg, hogy a manók mindent az utasításaim szerint csináltak-e.
Hestia elindult az emelet irányába, Alastair első útja pedig a szalonba vezetett, ahol pont elcsípte két házimanó beszélgetését.
− Mit csináljunk vele? A gazda nagyon mérges lesz, amiért eltörted! – Alastair felvont szemöldökkel, ügyelve arra, hogy ne csapjon túl sok zajt, közelebb osont hozzájuk.
− Annyi díszük van! Biztos nem fog a mesternek feltűnni, hogy egy hiányzik! Kidobjuk, a szemétben nem turkál egyikük sem!
A két manó annyira elfoglaltnak tűnt, hogy a fiú könnyűszerrel mögéjük került, s így rálátása nyílt a földön darabokban lévő kristálydíszre, amelyet édesanyja kedvencei között tartott számon.
− Valóban úgy hitették, hogy ezt elrejtegethetitek előlünk? – ciccegve ingatta a fejét, s bár tudta, hogy egy varázsigével könnyedén helyrehozhatja, ami eltörött, a szolgáiktól mégsem fogadhatja el ezt a viselkedésmódot.
− Kérem, úrfi! Rendbe lehet hozni! Megjavítjuk! Ne szóljon a gazdának!
− Csak ne adjanak ruhát! – vágott közbe a társa.
Alastair lemosolygott rájuk, hiszen tudta, hogy mit fog csinálni ezzel a két házimanóval, akik naivan azt remélték, néhány koszos ronggyal elbocsájtást nyerhetnek, és ennyivel megússzák a dolgot.
− Hát legyen. Gyertek velem, a pincében még akad némi tennivaló. Ha azt megcsináljátok, akkor helyrehozhatják a hibátokat – sóhajtott fel, és intett a két manónak, hogy kövessék őt.
Nem tudta a nevüket, de nem is érdekelte őt, hiszen folyton cserélődtek, s a létezésük csupán azért volt szükséges, hogy az olyan híres varázslócsaládokat szolgálják, mint amilyenek ők is voltak.
A fiú karácsonyi dalokat dúdolgatva nyitotta ki a pinceajtót, és terelte le a házimanókat a mélybe. Oda, ahol senkinek nem tűntek fel. A sötét mélység elrejtette mindenkit, ott egy ilyen békés, szeretettel teli napon kereshették őket.
− Nos, meg is volnánk, először foglaljatok helyet, amíg ismertetem a feladatotokat – intett két, apró méretű szék irányába, amelyet még ő maga eszkábált össze a legutóbbi alkalommal. A manók idegesen, a kezeiket tördelve ültek le oda, miközben Alastair előhúzta a pálcáját.
Egy pálcasuhintás elég volt, hogy a széken lévő bilincsek a manók csuklóin záródjanak össze. A fiú közelebb lépett hozzájuk, a félhomályban még fenyegetőbbnek tűnt az alakja.
− Bárki, aki a családom előtt titkolni merészel valamit, az büntetést érdemel. Bárki, aki a családom által szeretett dolgokban kárt tesz, szintén megtorlást von maga után. Ebben a házban nem tűrjük el, ha Scabiorok ellen cselekednek. Akár varázslény, akár ember, mindig revansot veszünk – torpant meg két szerencsétlen lény előtt, miközben a pálcája karmazsin szikrákat kezdett szórni az izgatottságtól.
− Veled kezdem, hogy a hazug társad lássa, mire számítson – bökött pálcája hegyével arra a házimanóra, aki csupán rosszkor volt, rossz helyen. Mindez Alastair szemében nem számított, hiszen hajlamosnak találta őt a cinkosságra. Épp ezért lángok csaptak ki a pálcájából, s a manó észveszejtő hangon visítani kezdett. Pillanatok alatt égett hús szag töltötte be a szobát.
− Tudod, kicsi manó, vannak rosszabb dolgok a ruhánál – lépett a másodikhoz, amikor az elsővel végzett. A fáklyafényben talán még torzabbnak hatott a vigyora, ahogy végignézett az áldozatain. Aztán, mintha mi sem történt volna, visszatért a szalonba, megjavította a karácsonyidíszt, s ő maga helyezte fel a fára.
− Minden rendben, fiam? – bukkant fel az ajtóban Hestia, mire Alastair mosolyogva megfordult.
− Persze anyám, azonban, azt hiszem szükségem lesz a másik taláromra. Ez kicsit bűzlik a házimanóktól – haladt el édesanyja mellett, miközben értetlen pillantások övezték. Csupán akkor adott magyarázatot az anyjának, amikor a parti végén mindenki elment.


− Eris, értem én, hogy utálod őket, azonban ennél kicsit jobban is leplezhetnéd ezt – pillantott fel a könyvéből unottan, miközben igyekezett a könyvtárban olyan halkan suttogni, amennyire lehetséges volt.
Az asztalon lévő pergamenek közül maga elé húzott egy üreset, lecsavarta a tintatartója tetejét, és a pennáját a fekete folyadékba mártotta.
− Nem kínozhatsz meg látványosan mindenkit, aki az idegeidre megy. Tudod jól… − Csupán egy másodpercre pillantott fel, de az épp elég volt ahhoz, hogy elhallgasson, amikor egy csapat hugrabugos elvonult mellettük.
− Nyáron majd kiélheted magad. Úgyis megyünk, mindig megyünk a táborba. Addig pedig légy türelemmel, képezd magad. Itt teljesíts! A tanulmányaiddal, és tedd félre mindazt, ami odahaza történik. Most az a feladatunk, hogy itt kiemelkedjünk az eredményeinkkel, miközben szemmel tartunk mindenkit. Ezt vésd az eszedbe – bökött rá a pennája tollas végével a húgára, aztán visszatért a jegyzetek készítéséhez.
Három pergamennyi beadandót kértek péntekre mágiatörténelemből, de ő semmit nem haladt, hiszen a húga bosszankodását kellett hallgatnia. Teljesen megértette őt, azonban a Roxfort falain belül meg volt kötve a kezük. Nem cselekedhettek kedvük és belátásuk szerint.
Fojtott hangú beszélgetésüket egy háztársuk hangja szakította félbe. Alastair a frusztrációját leplezve fordult a hang irányába.
− Figyelj, öreg, nem akarlak zavarni, de tudsz majd segíteni holnap bájitaltanból? – lépett melléjük az évfolyamtársa. Már-már ügyet sem vetve arra, hogy megzavarta a testvéreket.
− Természetesen Will. Kviddicsedzés után megfelel? – Bármennyire is szerette volna elnémítani a srácot, vagy ennél durvább eszközökkel megtorolni a modortalanságát, inkább csak megjátszott kedvességgel reagálta le a szavait.
− Az király lenne. Akkor edzés után megvárjalak, és egyből?
− Nekem úgy tökéletes. Azért majd szólj rám kérlek, hogy biztosan ne felejtsük el – bólintott, majd amikor William magukra hagyta őket, ismét a húga felé fordult.
− Látod? Szívem szerint őt is kicsinálnám, mégsem tettem. Egyszer talán a hasznomra válik – példálódzik azzal, hogyha ő meg tudja állni, hogy ne rendezzen jelenetet, akkor a húga is képes rá.


− Scabior! Te velem jössz! – Mivel Eris nem volt jelen, ezért Alastair automatikusan ugrott a parancsra, s kivált a többi gyerek közül, akik hasonlóból célból táboroztak vele.
A fiú magabiztosan követte az oktatóját egy másik helyiségbe, ahol végre kettesben lehetettek. Talán valamiféle könyvtár, vagy olvasószoba lehetett. Legalább is, a temérdek könyvből és a kényelmesnek tűnő karosszékekből erre mert következtetni.
− Egy ideje figyeljük a ténykedéseidet, és úgy ítéltük meg, hogy adunk neked egy esélyt bizonyítani – támaszkodott rá az egyik szék támlájára, miközben a fiú csendben hallgatta. Nem kapott engedélyt arra, hogy beszélhessen, így türelmesen kivárta mit szándékoznak vele tenni.
− A Reggeli Próféta szerkesztői kezdenek igencsak elszemtelenedni, ezért feladatként el kell rabolnom az egyiküket, hogy elbeszélgessek a fejével. Te pedig segítesz nekem, hogy ez az akció sikeres legyen. – A fiú bólintott. Igyekezte leplezni izgatottságát, hiszen eddig még nem volt lehetősége arra, hogy megmutassa mit tud. Bevetésre még nem vitték magukkal.


Esteledett már, amikor a célpont otthonához közeli sikátorba hopponáltak. Mindketten maszkot viseltek, hosszú talárokba burkolództak, hogy még véletlenül se ismerjen rájuk senki.
A korábbi információk alapján a nő egyedül élt ebben az apró, külvárosi házban, így nem lehetett nehéz dolguk az elrablását illetően.
A mentor ment előre, Alastair pedig szorosan követte őt. Mielőtt kiléptek volna az utcára, elsötétítették a lámpákat, s csak a saját pálcájuk adott fényt az éjszakában.
Elég volt egy halkan elmormolt Alohomora, s a bejárati ajtó engedelmesen kinyílt számukra. A fiú úgy érezte, minden pontosan a terv szerint alakul. Lassan, hangtalanul fésülték át a nő otthonát, megbizonyosodva afelől, hogy tényleg egyedül találják. A lakás teljesmértékben arról árulkodott, hogy a Reggeli Próféta munkatársa magányosan tengeti s mindennapjait.
A hálószobában találtak rá. Alastair egy pillanatig habozott. Elvégre olyan békésnek, olyan ártatlannak és esetlennek találta a nőt álmában. Milyen kár, hogy ez az áldott állapot hamarosan megszűnni látszott.
− Silencio! – némította el a biztonságkedvéért a nőt, mielőtt a karjainál fogva rángatták volna ki az ágyból.
Szerencsétlennek esélye nem volt. Megpróbált ellenállni, a pálcáját kereste, ütötte-verte őket egészen addig a pillanatig, amíg Alastair egy jól irányzott átokkal el nem kábította őt. A mentora pedig látszólag remekül szórakozott a háttérben, hiszen hagyta a fiút kibontakozni.
A nővel együtt egy elhagyatott raktárépületbe hopponáltak, amelyet korábban előkészítettek a kihallgatásra. Itt azonban miután az újságírót egy székhez kötözték és visszaadták neki a hangját, Alastairt arra utasították, hogy a háttérből kövesse az eseményeket.
Csendben figyelte, ahogy a mentora igyekezett szóra bírni a firkászt, azonban nem jutott vele sokra. Pedig az esélyt megadta neki, hogy magától mondjon el mindent. Alastair egy oszlopnak támaszkodva leste a párosukat. A mentoráról pletykálták, hogy ért a legilimenciához, ezért is gondolta azt a fiú, hogy emiatt hallgathatnak, mert az oktatója a nő elméjében kutakodhatott. Ő pedig a világért sem akarta volna megzavarni a férfit a koncentrálásban.
− Megvolnánk. Már csak az emlékeit kell rendezni – fordult a leendő halálfaló növendék irányába a férfi, Alastair pedig a maszkja mögött elvigyorodva lökte el magát a faltól.
− Abban segíthetek. Nem egyszer használtam már az a bűbájt – lépett közelebb, némi teret nyerve magának.
− Mégis mikor? – érdeklődött a mentora, amíg Alastair a pálcáját a nőre szegezte.
− Apám minden hasznos dologra megtanított. Időnként szükségem volt erre is néhány diáktársam kapcsán – vonta meg a vállát egykedvűen, majd elvégezte a varázslatot.
Együtt vitték vissza a nőt az otthonába, s rendeztek el mindent úgy, ahogy eredetileg volt.


A megszokott helyen várta a következő üzenet. Ezúttal nem követeltek tőle sokat, csupán azt, hogy mutassa meg: többre is képes egyszerű átkoknál, kínzásnál és megfigyelésnél.
A feladat pedig számára valóban egyszerűnek mutatkozott, hiszen olyan könnyűszerrel okozott fájdalmat másoknak, hogy azon talán még a legelvetemültebb ember is elcsodálkozott volna. Nem meglepő hát, hogy a mozgalmukat bíráló aktivista rémülten tekintett rá, ahogy a pálcáját az ujjai között forgatta.
A háttérben figyelték minden mozdulatát, viszont most a legkevésbé sem érdekelte. Ez az ő játéka volt. Ő hajtotta fel a vadat, ő ragadta el, és most bizony ő maga dönti el, hogy miként akar játszadozni vele.
Megégesse? Ó, az olyan elcsépelt dolog már! Esetleg mérget itasson vele? Á, az olyan unalmas. Egyszerűen viszont nem végezheti ki. Az túl kegyes halál lenne.
A maszkja aljához ütögette a pálcáját gondolkozás közben, mire végre megvilágosodott. Hiszen mostanában rengeteget olvasott középkori kínzásokról. Miért nem utazhatnának vissza egy kicsit az időben?
Az egyik fejezetben végig azt taglalták, hogy a boszorkányok nem éreztek fájdalmat, ezért hegyes botokkal szurkálták őket. Ehhez pedig ő maga is ismert egy varázsigét. Nevetve figyelte, ahogy a varázslat mormolása után az aktivista össze-összerándult a fájdalomtól, azonban ez még csak a bemelegítés volt.
Sajnos víz nem volt a közelben, így nem tudta tesztelni, hogy valóban fent maradna-e a felszínén, ellenben a körmeitől megszabadította az illetőt, és végül csak visszatért a kedvenc módszeréhez: az égetéshez.
Ezúttal viszont csak az áldozat kezei bánták, úgy vélte, épp elég büntetés lesz neki hiszen mindezt a procedúrát fél óráig elnyújtotta. Amikor viszont látta, hogy az illető szenvedéseit nem tudja fokozni, ahogy a fickó többet könnyet sem ejtett kínjában, kimondta a végső ítéletet:
− Adava Kedavra!


Nem emlékezett pontosan mi történt. A fejére zsákot húztak, a kezeit lekötözték, a nyirkos hideg nyaldosta meztelen felsőtestét. Hiába fészkelődött a kötelek nem engedték őt.
− Alastair Scabior! Tudomásunkra jutott, hogy a Halálfalóknak nevezett szervezettel cimborál. Ha ez valóban így van, a saját helyzetét enyhítheti azzal, ha elárulja nekünk mit tud. – Egy ismeretlen hang szólt hozzá a túloldalról.
Alastair nevetve megrázta a fejét. Nem volt hajlandó beszélni. Egész életében hallgatásra nevelték, ennyivel nem fogják megtörni.
− Fogalmam sincs honnan szedte ezt az ostobaságot. Amihez nincs semmi közöm, arról nem igazán beszélhetnék – válaszolt pimaszul, mire valakinek a tenyere csattant az arcán.
− Tisztában vagyunk az információnk hitelességével! – A fiatal férfi továbbra is csak nevetett. Kezdte megérteni azt a sokévnyi szenvedést, amelyen keresztül átesett.
− Akkor javaslom, vizsgálják felül az informátorukat – ropogtatta meg a nyakát, miután újabb és újabb pofonok követtéka szavait.
− Tegyük fel, hogy bűnös vagyok. Ennél sokkal jobban kellene igyekezniük, hogy egyáltalán szóra bírjanak.
Az őt körül ölelő feketeség miatt elveszítette az időérzékét. Újabb és újabb csapásokat mértek a fejére, a gyomrára, több ízben eltörték az ujjait is, mérget adtak be neki, amelynek igen csekély hatása volt rá. Átkokat és rontásokat szórtak rá, ő pedig vagy összepréselt ajkakkal, vagy pedig kacagva tűrte mindezt. Az apjának hála mára alig érzett fájdalmat.
Minden próbálkozásuk ellenére sem a halálfalókról, sem pedig a családjáról nem osztott meg információkat. Úgy volt vele, ha esetleg meg kell halnia, akkor minden titkot magával visz a sírba.
Ezúttal viszont mindez csupán egy próba volt.


Az élete a család által elvárt úton haladt: a Minisztériumi Titkárságon állást ajánlottak neki, miután a gyakornoki ideje lejárt, a halálfalók körében is a számításoknak megfelelően teljesített. Már csak egyetlen dolog maradt hátra, amelyet a szülei vártak tőle. Találnia kellett egy olyan aranyvérű nőt, aki beházasodna a családjukba, s hasonló elveket vall, mint ők maguk.
Már meg is volt a kiszemeltje. Harley Sayre, aki a Varázslényfelügyelti Főosztályon volt gyakornok. Mindannyian hallottak már a Sayre családról, a nő pedig igencsak szemrevalónak tűnt, így tökéletes választásnak bizonyult Alastair számára.
Egy darabig csak figyelte őt, aztán egyik alkalommal, amikor egy ismerősével beszélgetett a nő, csatlakozott hozzájuk. Udvarias és érdeklődő volt, cseppet sem akart tolakodónak tűnni, ezért nem is maradt sokáig, viszont távozása előtt elhívta a nőt kávézni.
Ezzel egy olyan táncra invitálta Harley-t, amelybe talán jobb lett volna bele sem kezdeni.