Egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogyan kell viselkedni, hogy mik az értékek, hogy a makulátlan huszonnyolcak vére, meg a varázslók felsőbbrendűsége, és az oszthatatlan mágia, amelyben nincs fekete és fehér, csak az erő. Tulajdonképpen egyáltalán nem nagy csoda, hogy ilyenre sikerültem. Nem kellenek nekem szabályok és előírások ahhoz, hogy tudjam, mi a helyes. (Remus nyilvánvalóan máshogy gondolja, de ő sem kell hozzá.) A mugligyűlölet meg a vérmánia baromira nem helyes. A muglik tök aranyosak a túlkomplikált kütyüikkel, anyámék meg semmivel se különbek se náluk, se a legbénább mugliszármazék évfolyamtársaimnál. Néha vannak rosszul elsült vicceim, de sose tudnék senkit szándékosan bántani, pláne nem valaki gyengébbet. Azt sose láttam, hogy hogyan kell törődni valakivel, de mégis megy, azért a három hülyegyerekért bármire képes lennék. Simán meghalnék értük. Komolyan mondom.

Sirius Blacknek vannak elvei, tényleg. De csak akkor él aszerint, amit az elvei diktálnak, ha éppen úgy van.. és általában nincs úgy. Ritka az az ember, akinek még nála is kevesebb önreflexiója van.
Néhányan, főként azok a lányok, akik épp odavannak érte, esetleg azt gondolják, hogy a pocsék gyerekkora és a bántalmazó vagy legalábbis szeretetlen szülei miatt valahol mélyen van egy sérült, törékeny, dédelgetésre váró réteg a lelkében. Hát, ha van is ilyen ott, ő rohadtul nem tud róla. Nincs szüksége senkire és semmire, csak a barátaira. Arra a három emberre, akikkel lényegében a vakvéletlen hozta össze, de már összetartoznak, és tény, hogy kutyahűséggel ragaszkodik hozzájuk, és ha valaki, hát ő tényleg bármikor gondolkodás nélkül hajlandó lenne indokolatlan és értelmetlen áldozatot hozni értük, de azért ebben a kötődésben részéről van valami beteges, valami túlzó és egyenlőtlen. Valami gyerekes, önző és perspektívátlan. Bármire képes lenne értük. De azért általában inkább saját maga dönti el, hogy mire lehet szükségük, és ezt elég gyakran erőlteti is. Nincsenek mintái, úgyhogy a saját, sokszor kifacsart elképzelései szerint próbálja szeretni őket – például három évig tartó, kínkeserves munka és egy Azkabani csak oda jegy árán animágussá válik, hogy kifejezze, szőröstül-bőröstül elfogadja Remus Lupint, hiába vérfarkas. Ami pedig James Pottert illeti, hát vele szemben egyáltalán nem érzékeli, hogy hol húzódnak a kettejük személye közötti határok.
Imád szórakozni. Imádja, ha imádják. Imádja, ha gyűlölik. Muszáj kiváltania valamilyen hatást. Rendkívüli, különleges figurának tartja magát, akihez mások általában nem érnek fel, ezért hát jogos elvárásnak tűnik a részéről, hogy ezek a mások felfigyeljenek rá, nevessenek a viccein, kövessék és csodálják. Az ingeréhség mellett főként ez motiválja a tetteit, de ezzel persze maga sincs tisztában, mit számít neki mások véleménye? A másik fő mozgatórugója, igen, az unalom, az üresség, a saját társaságának elviselhetetlensége. Ő az az ember, aki nagy eséllyel pár óra alatt megőrülne egy üres szobában egy rakás könyvvel összezárva. Valaminek történnie kell, valamit csinálni kell, és legfőképpen, emberek kellenek köré, akik két összetevőre, társakra és közönségre tagolhatóak. Talán nem kimondottan rosszindulatú vagy erőszakos – bár családtörténete ismeretében azt is mondhatjuk, hogy ez a vérében van –, de arra nagyon is hajlamos, hogy a néhány kiválasztott szereplőn kívül mindenki mást statisztának nézzen, akiknek nincs más funkciójuk, mint egy-egy vicces intermezzóval tagolni a fő cselekményt. Teljesen kiszámíthatatlan, mikor jön ki belőle a bully, és mikor akar fényes páncélos lovag lenni. Erős az igazságérzete. Elsősorban akkor, ha a saját igazáról van szó.
Az autoritással rossz a kapcsolata, ugrik rá, ha meg akarják mondani, mit csináljon, nem is tett szert semmilyen pozícióra az iskolában, röhejesnek tartja a plecsniket. Van elég tehetséges és jó intellektusú ahhoz, hogy a jegyei jók legyenek még úgy is, hogy az órákon többnyire valami baromsággal foglalkozik a tananyag helyett, és a házi feladatok közül is csak arra szán érdemi energiát, amiket érdekesnek talál, vagy amikből poént lehet gyártani. A többit megíratja mással – vagy lemásoltatja mással. Minthogy ő erőfeszítések nélkül is boldogul, gyanús számára az igyekezet, és mások törekvéseit sem tartja sokra. Az elméleti tárgyakat lenézi, a gyakorlatért, a nyers varázslatáért képes csak lelkesedni. Szereti hangoztatni, mennyire lenyűgözik a muglik, főleg akkor, ha ezzel feldühítheti az elitistákat vagy egykor a családtagjait, de az igazság az, hogy annyira azért nem tartja őket végtelenül izgalmasnak. Az emberiség 99,9%-át nem tartja túl izgalmasnak. Se magával egy szinten állónak. Elméletben persze az egyenlőséget vallja, az egyén valódi értékét és azt, hogy mindent elárul valakiről az, hogyan bánik az alatta állóval. Azért ezek nem mind gyakorlati elvek. Ha holnap harcolhatna Dumbledore mögött a Sötét Oldal ellen, nyilván habozás nélkül megtenné, de gondolatban a mugli születésű az sárvérű marad. Az csak egy szó, fölösleges túl nagy feneket keríteni neki. És azért néha elég szánalmasak tudnak lenni szegények, hogy azt se tudják, merre hány méter. Nem irtaná őket, nem zárná ki őket a Roxfortból, nyilván, Merlinre, dehogy. Sőt. Persze, egyenrangúak, csak olyan… na, szegény szerencsétlenek.
Ami a Black családból való kitagadtatást illeti, ő hagyta ott őket, ez a narratívája. És nagyon is része az identitásának az, hogy ő egy Black, az elsőszülött Black, az örökké tiszta, ősi dinasztia örököse, aki mindezt félredobta a saját elveiért. Meg se fordul a fejében, hogy azok esetleg nem teljesen az elvei voltak. De továbbra is gigantikus baromságokat képes csinálni, csak hogy bebizonyítson valamit, vagy hogy odavágjon valakinek.

Black. Ősi és nemes. Toujours Pur. Tiszta huszonnyolcak. Bla-bla-bla. Címerpajzzsal és a családi jelmondattal díszített ezüstkanalak, pecsétgyűrűk, éjjeliedények és persze a hosszú, szövevényes családfa a falikárpiton a kiégetett nevekkel. Kiskoromban kívülről kellett fújnom a nagy elődök neveit és a rokon családokat. Nem mintha nem ugyanaz az öt belterjes bagázs ismétlődne folyton. Sötét varázslók, soviniszták, mugligyűlölők, az aktuális Sötét Urak mindenkori csicskái hangzatos csillagneveken. Egyébként én vagyok a harmadik Sirius Black, az első már gyerekkorában meghalt, a második a roxfortos igazgató Phineas Nigellus egyik fia volt. Kíváncsi vagyok, vajon negyedjére is kockáztatnak utánam ezzel a névvel. Büszkén jelenthetem ugyanis, hogy én még nagykorúságom előtt részesültem a megtiszteltetésben, hogy lepörköljenek a kárpitról. Korábban ehhez azért minimum össze kellett borulni egy muglival vagy mugliszármazékkal, vagy kviblinek születni, de nekem már elég volt pár Griffendél-zászló meg egy pár alulöltözött mugli csaj és szexi motor fotográfiája. Ezt teljesítménynek értékelem. Szóval én voltam az elsőszülött, ennek minden terhével és jóval kevesebb kiváltságával, de most már Regulus öcsémé a megtiszteltetés, hogy szüleink kegyeit keresve a lehető legsötétebb mágussá válni törekedjék, és rettegve ugorjon a szekrény tetejére a telefon szó hallatán. Sose voltunk valami jóban Regulusszal. Nem tudom, miért. Gondolom, nehéz úgy alapból szeretni a testvéredet, ha olyan családban nősz fel, ahol a szüleid szeretete sem alap. De szerencsére érte odavannak. Ellesz. Kicsit sajnálom azért, de ő tényleg menthetetlenül a szüleinkre ütött, az első szava is az volt, hogy vértisztaság. De már az is csoda, hogy én ilyen jól sikerültem, mert a szüleink másodunokatestvérek, Orion Black és Walburga Black. Kettejük közül is egyértelműen anyám volt a blackebb, ennélfogva nem hivatalosan a családfő. Az egyik kuzinom, Bella, félelmetesen emlékeztet anyámra, előre sajnálom azt az előkelő származású, tisztavérű fiúcskát, akit majd bekebelez fajunk dicsőségére – bár ha követi a papírformát, Regulust kellene választania. Anyám valószínűleg születésemtől kezdve nem volt velem megelégedve, és Regulus születése sem enyhített a dolgon, pedig ő a kedvenc. Egy darabig valószínűleg reménykedett abban, hogy a hibáim még kijavíthatóak. A Roxfortban aztán a Griffendélbe kerültem, és ezzel megtörtem valami évszázados íratlan hagyományt, ami szerint minden Blacknek a Mardekárban a helye, de legalábbis nem a Griffendélben. Mondjuk a nevezetes Araminta nénit például nehéz is elképzelni a Hugrabugban, amint a muglivadászat legalizálása mellett érvel.
Ugorjunk inkább a választott családomra. Idén nyáron végre leléptem otthonról, csak azt sajnálom, hogy nem hamarabb, és annak rendje és módja szerint ki is égették a nevem a családfáról, sóval behintették a szobámban a parkettát, satöbbi, és Regulus hivatalosan egykévé vált. Szóval azóta Potteréknél csövezek. Aranyvérűek, de ez egy teljesen más dimenzió, komolyan. A szülei, Euphemia és Fleamont úgy bánnak velem, mint az icipici szemük fénye Jamesbabával (na jó, engem talán egy kicsit még jobban imádnak), úgyhogy arról is hajlamos vagyok teljesen megfeledkezni, hogy most ők pénzelik a tanulmányaimat. Nagyon fura, ha egy vasad sincs. Nem nagyon vagyok hozzászokva, hogy sarlókat számolgassak, de amikor épp eszembe jut, igyekszem nem sokba kerülni, aztán majd egyszer visszafizetek mindent kamatostul. Az egyetlen nagyjából ép elméjű nagybátyám, Alphard múlt héten küldött postán egy kis lovettát, szerintem csak idő kérdése, és ő is repül a kárpitról. Rajta kívül csak Bella jobbik fele, Andromeda unokanővérem mondható normálisnak a családban. Nem mintha még érintene ez az egész. Nincs az a galleonhegy, amiért én még egyszer betenném oda a lábam.

- Az érzéseimbe tiport, érted? Egyenesen keresztülgyalogolt a lelkemen.
- Azért, ha belegondolsz…
- Elefántháton.
- Szóval…
- Szegecsesre patkolt elefántok hátán.
- Sirius, értem, hogy…
- Azokon a mugli járműveken, amivel a földbe dugdossák a magokat.
- Nem nagyon tudom elképzelni McGalagonyt egy traktoron.
- A családomhoz hasonlított. ENGEM. A CSALÁDOMHOZ. A pontokat pont letojom, levont vagy százat pedig, miközben agyvérzést próbált kapni előttem, de ez, ezt hallod, sose bocsátom meg neki. Holnapra feltöltöm az átváltoztatástermet macskaalommal. Használt macskaalommal? Hol van James? Szerinted macskaalomra hat az a pofás kis bűbája?
- Értem, mcgenyó volt tőle pont ezt mondani neked, de valljuk be, azért… elég durva volt, amit csináltál.
- Durván vicces volt!
- Durva volt.
- Te is röhögtél. Anyám, az egész Roxfort röhögött. Briliáns volt! Még azok is röhögtek, akik nem voltak ott, csak később mesélték el nekik. Még most is vannak, akik épp most hallanak róla, és ezen röhögnek.
- Nem valószínű, hogy Beardsworth is nagyon viccesnek tartotta.
- Ez egy ember. Jó, oké, ne nézz így rám. Legalább végre megjegyezték a nevét, nem? Én még most is azt hittem, hogy Thomasnak hívják. Különben meg nem azért szívattam, mert muglik a szülei, hanem azért, mert egy szerencsétlen gyökér, és igenis, igenis, rohadtul vicces volt. Szóval holnap: McGaló mclakol. Csak a részletek kétségesek. Ezt kell átgondolnunk. Stílusos és nagyvonalú bosszút akarok, mint egy Windsor-csomó. HOL A ROHADT ÉLETBEN VAN POTTER?

Persze valójában szinte teljesen biztos voltam benne, hogy James valahol a térkép fölé hajol. És nem a közös munkánk gyümölcsében gyönyörködik, amit még megértenék. Hanem azt a nyamvadt kis pontot nézegeti, amit Lily Evansnek hívnak.
De az is lehet, hogy épp a vécén ül.
A térképpel az ölében.
Kezdett felmenni bennem a pumpa.
Nem mintha bármi bajom lenne a csajokkal. Az móka. Én csak bátorítom a hülyegyereket, hogy szedegesse fel a lepattanót. Javítja az állóképességet, és sosem tudhatjuk, mikor lesz szükségünk egy hihető alibire. A csajok szórakoztatóak. De elég hamar unalmassá válnak. Folyton csak ugyanazt akarják csinálni, és nem, nem azt, amit mi, és az a három téma, amiről lehet velük beszélgetni, engem baromira nem köt le. Evans mondjuk okos. Talán még a transzfiguráció magelméletéről is lehet vele csevegni, nem csak a legújabb dísztalárokról. De lehet vele a legapróbb részletekig felfedezni az iskola rejtett titkait, aztán az összegyűjtött anyagból megalkotni a Roxfort történetének első és közel minden részletre kiterjedő térképét? Lehet vele titkos animágusként törvényt szegve egy vérfarkas társaságában csatangolni a birtokon? Lehet vele előre megfontolt módon illékony látnokzsályával kezelni az elsősök szállítására használt csónakokat a beosztási ceremónia előtt? Ellopni a Teszlek Süveget és tizenhat darab élő nyulat préselni bele? Meghívni a Troll Esélyegyenlőségi Szövetséget az RBF-vizsgákra? Nem hiszem.
Szeretem Remust. Értékelem Petert. De Jamesszel más a helyzet. Mi szerintem titokban egypetéjű ikrek vagyunk, csak én jóképűbb vagyok, ő meg gyakrabban írja meg a háziját. De tényleg olyan, mintha testvérek lennénk, és ez már azelőtt is így volt, hogy a szülei gyakorlatilag örökbefogadtak. James ugyanazt imádja és ugyanazt tartja viccesnek, amit én. Ha találsz egy ilyen embert a bolygón, akkor rohadtul nagy mázlista vagy, és nem akarsz lemondani róla. Amikor a legelső roxfortos napom végén bevágódtam a vörös baldachinok mögé, és beszívtam a szoba semmi mással össze nem téveszthető friss ágynemű és egynapos láb- és hónaljszagát, tudtam, hogy hazatértem. És hogy soha többé nem is akarok elmenni innen.
Így hatodévben a roxfortos éveink vége még szinte irreálisan távolinak tűnik. Az a gondolat, hogy reggelente kivasalt talárban ugráljunk a kandallón át a hivatalba, és síró kölykökre jöjjünk haza, totál elképzelhetetlen. És ha nekem az, akkor Jamesnek is az. Ahelyett, hogy bámulja azt a pöttyöt, a tettek mezejére kéne lépnie Evansszel, és amikor kigyógyult ebből a dologból, akkor nekikezdhetnénk végre a következő nagy projektünknek. Már kiismertük a kastélyt. Majdnem teljesen. A birtok nagyrésze is fel van derítve. Szerintem eljött az ideje, hogy hozzá is tegyünk valamit végre az alma materhoz. Én egyelőre egy szolid, kisebb tornyocskára gondoltam. Vajsörcsap, csokiszökőkút, pezsgőfürdő, semmi flancolás. Kell majd egy beálló repülő motorok számára.
Már másról beszélgetünk, aztán Remus, a jófiú, előszedi a házi feladatait. James sehol.
Valamiért rossz kedvem lesz ettől, és minden noszogatás ellenére sem igazán érzem, hogy ez az utolsó pillanat a holnapra esedékes mágiatörténet dolgozat megírására. Lesunnyogok a konyhába, csak úgy minden különösebb cél nélkül lenyúlok öt és fél kiló osztrigát, és egy szükségtelenül bonyolult delejezéssel megbűvölöm őket, hogy létezésük célja a Mardekár klubhelyiség megtalálása legyen. De aztán nincs már kedvem végignézni a dolgot. Időről időre előveszem a tükröt, de akárhányszor nézek bele, semmi. A muglik jobban tolják a telefonokkal, az legalább csörög. Vajon most is Evanst stalkolja? Vagy Evansszel van? Evansben van? Féltékeny vagyok?
Nagyjából így telik ez a nyomorult délután, aztán, mint általában, eszembe jut egy újabb ragyogó ötlet az idő múlatására.
- Pipogyusz ilyenkor mindig a könyvtárban van, nem?