A fejem szét akar robbanni attól a sok sületlenségtől, amelyet a kollégáim összehordanak, s fájdalmamon az sem enyhít, hogy hosszú percek óta nem csinálok mást, csupán a homlokomat masszírozgatom. Ha tehetném, saját kezűleg tépném ki ezeknek az embereknek a nyelvét, de a józanság hangja minden alkalommal rendre int, s emlékeztet arra, hogy a munkahelyemen nem árthatok másoknak. Legalább is, fizikai fájdalmat nem okozhatok nekik. Ezért kétségbeesetten figyelem, hogy a falióra mikor üti el végre delet.
Abban a pillanatban, hogy ez megtörténik, én már a kabátomat felkapva sietek is kifelé az irodából. Sokféle fájdalomra rezisztens vagyok, de az emberi ostobaság a mai napig képes lefegyverezni, engem pedig nem érdekel, hogy Clarissa hol csináltatta meg a körmeit, vagy hogy Nicole-nak milyen édes unokája született. Félvér. Innentől kezdve csak egy újabb élősködő selejt a társadalmunkon, akit öntudatra ébredése előtt likvidálni kellene. Csakhogy sajnos egyelőre még mi nem hozzuk a szabályokat, mert akkor ilyen meg sem történhetne.
A fejemet csóválva haladok végig a folyosón, és kerülgetem az embereket. Most egyiküket sem hívom el magammal ebédelni, hiszen nekem is megvan a saját feladatom, amellyel foglalkoznom kell. Némileg fellélegzek, amikor sikerül kifognom egy olyan liftet, amelyben velem együtt immár hárman tartózkodnak. Olyan határozott mozdulattal nyomom meg a negyedik szintre vivő gombot, mint talán még sose. Elvégre túl sok dolgom eddig nem akadt azon az emeleten.
Az emberek folyamatosan cserélődnek körülöttem, mire végre eljutok addig, hogy kiszállhassak én is. Odakint egy pillanatra megtorpanok, és igyekszem felidézni, hogy az ismerőseim mit mondtak azzal kapcsolatban, hogy itt merre találhatóak a gyakornokok.
Szerencsémre, vagy talán a sors akarta így, de kiszúrom a kiszemeltemet az emberek között, s a fejfájásom ellenére elbűvölő mosolyt varázsolok az arcomra.
− Ms. Sayre! Merlinnek hála, hogy itt találom – sietek oda hozzá, s talán a nevét kicsit hangosabban is ejtem ki, hogy magamra vonjam a figyelmét. Szándékosan magázom őt, elvégre rövid ismeretségünk során nem jutottunk el arra a szintre, hogy tegezhessem, továbbá ezzel is azt a tényt akarom alátámasztani, hogy minden a családomról keringő pletyka ellenére én egy úriember vagyok.
− Lenne kedve velem tölteni az ebéd idejét? Szívesen meghívnám valahová – térek egyből a tárgyra, hiszen ha nem szükséges, akkor nem kenyerem a kertelés, s szeretnék mihamarabb kijutni innen, hogy némi levegőhöz juthassak. Arról nem is beszélve, hogy az időm fogytán van, hiszen lehetséges, hogy más férfi is megkörnyékezte már. Nekem pedig ő kell.

Alastair && Harley

Hogy elcsitítsam a sárvérűek ellen irányuló gondolataimat, felidézem a legutóbbi családi vacsora alatt elhangzó kérdést. Anyám kedves szavai mögött is ott lapult az óvatos figyelmeztetés, hogy mivel végre mindent elértem, amit szerettem volna, ideje lenne nekiállnom a családalapításnak. Szerencsére, arra nem hívták fel a figyelmemet, hogy csak aranyvérű hölgyet hajlandóak befogadni a köreinkbe, hiszen nagyon jól tudják miként állok ehhez a kérdéshez. Nekem a legjobb jár. A legszebb, a legbefolyásosabb és a legelvetemültebb nőszemély, aki szimpatizál a mi elveinkkel, s nem hozza zavarba az, ha a szeme látta kerül sor kegyetlenkedésre.
Ezért is esik a választásom Harley Sayre-re, hiszen az első két szempontomnak tökéletesen megfelel, így csupán idő kérdése, hogy a harmadik kitételnek is megfelel-e. Szerencsére, nem kell sokáig keresnem őt, hiszen a hajszát csak akkor élvezem, ha a végén elejthetem a vadat. Harley-t viszont nem szeretném sem megkínozni, sem pedig megölni. Nála a becserkészés egy teljesen másfajta játékot fog takarni, amihez pedig szükséges fenntartanom az úriember látszatát.
− Ahogy elnézem, kegyednek nincsen túlságosan ínyére, hogy idebent tartózkodik – állapítom meg a kimért hangnem alapján, miközben az agyam hátsószegletében elraktározom ezt az igen fontos információt. Ez azt jelenti, hogy minden csütörtökön legyeskedhetek körülötte.
− Igazán? Nem értem miért, hiszen én magáról csupa jókat hallottam, hogy egy intelligens és tehetséges boszorkány, akit szívesen megismernék. Elvégre, mostanában nehéz megfelelő társaságra akadni idebent – pillantok végig a mellettünk elhaladó embereken, főként azokon a gyakornokokon, akikről messziről bűzlik, hogy a társadalmunk szégyenfoltját képzik. Nem vagyok hajlandó lealacsonyodni egy bizonyos szintre, ezért is igyekszem magam körül venni a legbefolyásosabb emberekkel.
Arra, hogy nem tölti egyedül a szabadidejét, kedvesen elmosolyodok. Követem őt a folyosón, miközben választ adok a kérdéseire.
− Csak a szokásos. Felkeresnek minket a problémáikkal, elintézzük a papírmunkát, közben pedig üres fecsegés tölti be az irodát, amelybe osztottak – legyintek, mintha egyáltalán nem okozna bosszúságot, pedig ha megtehetném, akkor a Titkárságon dolgozók nagy hányada már nem élne. – Az én munkaköröm közel sem olyan izgalmas, mint másoké. Inkább magának kellene mesélnie – sandítok rá szórakozott mosollyal az arcomon. Igazából egy szavam se lehet, hiszen ezt akartam, minél közelebb kerülni a Minisztérium vezetőségéhez, információkat szerezni, s szükséges likvidálni őket.
− Az Abszol úton nemrégiben nyílt egy kellemes kis étterem. Az ebédidőmet általában ott töltöm, hiszen, ahogy kegyed is mondta, nem kifejezetten szeretem a muglikonyhát. – Nem mintha olyan különböző lenne, mégis ez egy rejtett utalás arra, hogy magukkal a muglikkal van problémám, nem pedig az étkükkel. Egyszerűen csak nem vagyok hajlandó egy légtérben tartózkodni velük, mert az valószínűleg tömegkatasztrófához vezetne.
− De természetesen, ha esetleg ismer olyan helyet, ami jobban megfelel az igényeinek, vagy ragaszkodik a megszokott dolgokhoz, akkor Önre bízom a választást – pillantok rá, amikor végre elérünk az ajtóig. Ott megragadom a kilincset, és előre engedem őt. Megadom neki a választás lehetőségét, hiszen amíg az én igényeimnek is megfelelő helyet választ, addig nincs okom a panaszra.

Alastair && Harley

Talán jobb is, hogy annak idején nem érintkeztek a baráti köreink, így van egyfajta izgalma a becserkészésének, hiszen nagyon is jól tudom ki ő. Annak ellenére, hogy másik évfolyamra járt, hallottam róla, mint megannyi más diákról, elvégre már akkor is feladataim közé tartozott mások megfigyelése. Harley Sayre pedig egy igazi ékességnek tűnik a minisztériumi gyakornokok között, nem hiába esett rá a választásom. Külsőre csodálatos, a vére tiszta, már csak az a kérdés, hogy szép külső valóban olyan romlott belsőt takar-e, amely számomra megfelelő lenne.
− Teljesen érthető. Időnként olyan, mintha megállna idebent az idő, s egyáltalán nem veszünk tudomást a kinti világról. Aztán, amikor eljön a perc, hogy elhagyjuk az épületet, rácsodálkozunk arra, hogy odakint mennyire pezseg az élet. – Arról nem is beszélve, hogy mindketten fiatalok és tettre készek vagyunk. Időnként nekem is forr a vérem, hogy kiszabadulhassak innen, és végre a magam ura lehessek, vagy kikapcsolódhassak egy kicsit. Csak odahaza, vagy a halálfaló társaim között lehetek önmagam, s bizony elég fárasztó fenntartani azt a kedves álcát, amelyet Miss Sayre irányába is mutatok.
− Őszintén szólva nem értem miért, hiszen mint korábban felsoroltam, csupa olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek remek beszélgetőpartnerré teszik, ellenben örülök, hogy a társaságomat nem tartja tehernek – mosolyodok el, miközben kárörvendő gondolatok telepednek az elmémre. Talán nem is lesz olyan nehéz dolgom megszerezni őt, viszont elkapkodni sem szeretném. A végén még lehet megijedne attól a világtól, amelybe bevezetném.
− Időnként muszáj, pusztán udvariasságból – vonom meg a vállamat. Hidd el, kedvesem, ha én kinyilvánítanám a véleményemet, azért még a fejemet szeghetik! Pedig szívesen megosztanám másokkal a nézeteimet, de egyelőre sajnos a világ még nem áll készen erre. – Mikor történt utoljára ilyesmi?
Kíváncsiságom meg sem próbálom leplezni, hiszen látom rajta, hogy határozottan kiáll az elvei mellett, azonban érdekelne, mégis mi volt az utolsó téma, amely annyira lázba hozta, hogy fel kellett szólalnia. Kényelmes, lassú léptekkel haladok mellette, a tekintetem gyakorta megállapodik rajta, de épp annyi ideig, ami még az illendőség keretei közé beillik. A kérdésére viszont megtorpanok, és felnevetek.
− Nem titkolt célom beavatkozni a politikai életbe. Minél befolyásosabb politikus vagy, annál nagyobb a hatalmad, így jelenleg bármennyire is unalmas, tudom, hogy hosszútávon kifizetődő – kúszik sejtelmes mosoly az arcomra, és ismét elindulok. Nem áll szándékomban leragadni egy aktatologató szintjén. Ennél sokkal többre vagyok hivatott.
Azonban ez a beszélgetés javarészt nem rólam szól, hanem a mellettem lévő hölgyről, így ismét minden figyelmemet neki szentelem. Csupán magamban kommentálom a feladatait, hiszen ha elárulnám magam, a végén talán engem is megbüntetne.
− Á, igen, a crupok igencsak okos lények. Az viszont sajnos emberi ostobaság, hogy nem tudják miként kell tartani őket, bár jómagam a farkuk levágásával sem értek teljesen egyet. – Nem véletlenül rejtegetem a sajátaimat, hiszen nem voltam hajlandó megfosztani őket attól, ami a lényüket képezi, és nehogy már az ostoba varázstalan világ miatt kelljen szenvedniük.
− Nem fárasztó kissé azokra a levelekre válaszolni? Mármint, mi is kapunk számtalan felháborodott hangnemű levelet a titkárságon, nekem viszont éveim voltak megszokni. – faggatom tovább, s bár lehet, hogy semmitmondónak tűnik a kérdéseim, én folyamatosan elemezgetem a kapott válaszokat, hogy ezáltal egy képet alkossak róla.
− Nagyszerű! Higgye el, nem fog csalódni – jelenik meg egy cinkos mosoly az arcomon, amikor leszólja a muglik által készített ételeket. Ezt a választ vártam tőle, s úgy tűnik, az emberismeretem eddig még nem hagyott cserben.
Az Abszol úton járva, ha ő nem kérdez, én elhallgatok, és az utcai forgatagot figyelem. Ebben az órában kifejezetten zsúfolt ez a hely, ami talán mások feszélyez, de én kellemesen egybe olvadok a tömeggel. Csak akkor válok ki onnan, amikor egy puccos kirakat elé érkezünk. Messziről ordít a helyről, hogy nem engednek be ide akármilyen csavargót, s ha nem is kell mélyen a pénztárcába nyúlni egy étkezésért, azért bőven akadna olcsóbb hely, ahol ebédelni lehetne.
− Megfelel? – fordulok Miss Sayre felé, aki ha betekint az ablakon, láthatja, hogy öltönyös úriemberek és elegánsan felöltözött hölgyek töltik éppen az ebédidejüket.