Az elmúlt évek kellően beárnyékolták az életét ahhoz, hogy egy olyan ösvényre lépjen, amelyen normál esetben talán el sem indult volna. Idealista lelkét azonban egyesen sérti az a bánásmód, amellyel számtalanszor őt illeték. Egyesek szerint sose volt elég jó. Mások szerint nem lesz képes kilépni a testvérei árnyékából. Egy másik közösség pedig azt gondolja róla, hogy csupán egy elkényeztetett kölyök, akinek ideje lenne elvetni az álmait, hiszen az az időszak elmúlt, amikor az ő családja uralta volna Európa egy részét.
Aaron megtanulta azt milyen képmutató és alattomos emberek között felnőni, ahogy azt is látta miként tesz tönkre embereket és birodalmakat az emberi meggondolatlanság. Mégis, úgy véli, a varázslók, s legfőképpen Ő többet érdemel ennél. A múlt emléke fájdalmasan kísérti az egész családot, viszont ő nem hajlandó beletörődni. Amiről az ősei lemondtak, azt kész visszakövetelni. Azt a világot, amely a varázslótársaival rejteget, hajlandó lenne felfedni. Egy olyan világért akar küzdeni, ahol végre előkelő, megbecsült helyet tölthet be, hiszen a képességei megvannak rá. De valóban meglennének rá?
Ezt egyelőre se cáfolni, se alátámasztani nem lehet, hiszen idő kell még ahhoz, hogy kiforrja magát. Az bizonyos, hogy hajlandó pálcát ragadni azokért az eszmékért, amelyekkel egyetért. Még akkor is, ha egyesek szerint ezek kissé radikálisak lehetnek. Azonban meghúz maga előtt egy határt, és inkább az eszét használva, trükközve, igazi stratégaként akarna hatalomhoz jutni, nem pedig nyers erőszakkal.
Elege van abból, hogy folyamatosan elhanyagolták, lenézték őt, s fivérei lépten-nyomon gúnyt űztek belőle. Pontosan tisztában van a képességei határával és azzal is, hogy mennyit ér.
Gyermeki, hirtelenharagú nagyjából viselkedését megtanulta kezelni, ebben sokat segített neki egy halálfaló férfi, aki a szárnyai alá vette őt, s tanítgatni kezdte az okklu- és legilimencia rejtelmeire. Ő meglátta benne a tehetséget, saját fiaként kezdte el kezelni őt, s indította el azon az úton, amely Aaron nemes lelkét talán örök kárhozatra ítéli.
Türelmet gyakorol, igyekszik a megfontoltság mintaszobrává válni, és tanulni a hibáiból. Gyakran mégis a saját büszkesége és gőgje csapdájába esik. A sérelmeiből táplálkozik, azok tüzelik a haragját, amely hajtja előre. Ezekből merít ahhoz is erőt, hogy egy-egy bukás után ismét talpra álljon.
Kitartó, makacs, ambiciózus és talán túlságosan is maximalista. Megzabolázva bár, de él benne a versenyszellem, ami nem engedi, hogy minősíthetetlen munkát adjon ki a keze alól, vagy, hogy úgy üljön be vizsgára, hogy semmit nem készült. Ezeket nem engedheti magának, így habár a fejében és a lelkében óriási káosz uralkodik, egy külső szemlélő számára úgy tűnik, hogy nagyon is kézben tartja a dolgokat.
Mára már nehéz kihozni a sodrából, vagy zavarba hozni, ezekre csak a testvérei képesek, akiket, ha kell egy-két jól irányzott átokkal takarít el az útjából.
Kevés embert fogad be a bizalmába, de akiket egyszer megkedvelt, azokkal a maga módján törődik. Bizalmatlan természete viszont nem jelenti azt, hogy antiszociális lenne, sőt kifejezetten aktív életet él.
Aaron, bár igyekszik minél érzéketlenebbnek meg kegyetlenebbnek mutatkozni, korántsem az. Talán túlságosan is érzékeny lélek, erős igazságérzettel és a maga sajátos világlátásával, de egyáltalán nem rossz ember.

A Hohenzollern-ház tagjaként számtalan híres felmenővel rendelkezik, azonban a végtelenségig lehetne sorolni őket, ezért talán csak a legközelebbi, vagy a közvetlenebb hozzátartozóit érdemes felsorolni.
Továbbá fontos kiemelni, hogy Aaron ősei egyrészt kivételes diplomáciai érzéküknek, másrészt pedig annak köszönhetik a hatalmukat, hogy minden házasság előtt leellenőrizték a jövendőbeli származását, már-már betegesen ügyelve arra, hogy az az erő, amelyet a középkori varázstalanok hite szerint a királyok Istentől kaptak, mindvégig tiszta maradhasson. Ugyanis Aaron felmenői a középkorban hitték, hogy azért is termettek uralkodásra, mert varázserővel rendelkeztek. A Hohenzollern-család német ága borzasztóan kényes a vértisztasági kérdést illetően, ezért nem fogadnak be akárkit maguk közé. A házasságaikat is mindig úgy rendezték meg, hogy előtte górcső alá vették a kiszemeltjeiket, továbbá a jelölteknek titkon Veritaserumot adtak be, s így kérték őket, hogy bizonyítsák előkelő származásukat.

Friedrich I von Nuremberg: Őt tartják számon a család sváb oldalágának az alapítójaként.
Wilhelm II: A Német Birodalom császára, Aaron dédnagyapja. A feljegyzések szerint az uralkodó szívesen foglalkozott művészetekkel, azonban gazdasági és katonai kérdésekkel is. Egyesek szerint Aaron tőle örökölte heves és kíváncsi természetét, továbbá érdeklődési köreit.
Wilhelm, koronaherceg: Fiatalkorában részt vett az első világháborúban, azonban amikor a háború vesztésre állt, egyre gyakrabban szólt bele apja intézkedéseibe. A háborút követően ő és édesapja nyilatkozatban lemondtak a trónról. A forradalom után feleségét és hat gyermekét kénytelen volt Németországban hagyni, hosszú éveken keresztül száműzetésben élt. Ő az első ismertebb családtag, aki felvállaltan szimpatizált azokkal az emberekkel – varázs- és muglivilágban egyaránt −, akik szerint vannak bizonyos csoportok a világban, akik felsőbbrendűek a többieknél. Érdekelt volt a politikai életben is, de végül nem lépett fel az elnöki választásokon. Aaron csak mesékből ismeri őt, soha nem volt alkalma találkozni vele. Viszont benne tovább élnek azok az eszmék, amiért Wilhelm is küzdeni szeretett volna.
Friedrich von Preußen: Wilhelm koronaherceg negyedik és egyben utolsó fiú gyermeke. Az Egyesült Királyságban nőtt fel, és vett feleségül egy brit nemesi családból származó nőt. Friedrich és jövőbeli felesége a második világháború során ismerkedett össze, amikor Brigid kisegítő nővérként segített a sebesülteken. Öt gyermekük született, akik között Aaron volt a második legfiatalabb. Friedrich és Aaron között sose volt szoros a kapcsolat, így a fiút nem érintette érzékenyen, amikor a férfi testét 1966-ban két hét keresés után találták meg a Rajnában.
Lady Brigid Guinness: Sokan ízig-vérig nemesi hölgynek tartják, azonban kevesen tudják róla, hogy a világháború során mennyit tett az emberekért. Férje halála után nem csak az idegenekkel szemben, de még a tulajdon gyermekeivel is rideg és távolságtartóvá vált. Aaron szemtanúja volt annak, hogy egy kedves, gondoskodó nőből miként válik búskomor, mégis tekintélyt parancsoló özveggyé.
Friedrich, Andreas, Victoria & Antonia: Aaron testvérei, akikkel sose ápolt jó viszonyt. Mindegyikük learatta előle a babérokat, ők zsebelték be előle a büszke pillantásokat, vállon veregetéseket, öleléseket és dicsérő szavakat. Fivéreit kifejezetten utálja, hiszen rendszeresen gúnyt űztek belőle, a nővére és a húga pedig csupán teljesen másik világban élnek szerinte. Ők nem képviselik azokat az értékeket, amelyekkel Aaron szimpatizál, sőt leginkább csak kinevetik őt a fajelmélettel kapcsolatban, vagy pedig az olyan nagyratörő álmai miatt, hogy egyszer majd a fiú vezető pozícióban találja magát. Részben miattuk, részben a szüleik dobta el a Rupert nevet, amelyen a családtagok hívták, s kezdte el használni az Aaront, amely a britek számára kellemesebb hangzású.
A családtagjainak köszönhető az is, hogy amint nagykorúvá érett elhagyta a szülői házat, és Angliában telepedett le, ahol tovább kergetheti az álmait.

− Mégis miből hiszed azt, hogy a mi oldalunkon a családod visszakaphatja az egykori jogait? – tölti tele ismét a poharainkat Lángnyelv Whisky-vel a mentorom, hogy az egyiket elém tolja az asztalon.
− Miért ne? Amióta a királyokat letaszították a trónjukról, azóta fejetlenség uralkodik a világban. Továbbá, az én otthonom eddig is tökéletes táptalaja volt különféle fajelméleteknek, én pedig hatalmas támogatója lennék mindennek. Egyrészt, a muglik azért születtek, hogy minket szolgáljanak, mint a többi alacsonyabb rendű varázslény. Másrészt mégis mire fel kellene elrejtenünk azt a világot, amely valóban körülvesz bennünket? Ez egyáltalán nem helyes így – rázom meg a fejemet ingerülten, hiszen pusztán a gondolattól is rosszul vagyok, hogy milyen irányba tart a világ. Bánatomat pedig jóformán jelenleg csak italba fojthatom, ezért is ragadom meg az elém pakolt poharat.
− Nem gondolod, hogy annyi év után, még mindig kissé idealista vagy? – teszi le a poharát az asztalra, miközben helyet foglal velem szemben. A konyha apró, épphogy elférünk benne ketten, s valamiért molyirtó szag terjeng az egész lakásban.
− Valamit még te sem tudsz kinevelni az emberekből – mosolyodok el keserűen, miután az alkohol végigmarja a torkomat.
− Pedig hidd el, erősen szoktam próbálkozni – vonja meg a vállát egykedvűen. Nem különösebben érdekelnek a történetei, hiába vált az évek során apafigurává az életemben, mégis akadnak dolgok, amikben nem akadok a véleményére.
− Az energiáidat inkább fektethetnéd abba, hogy a céljainkat elérjük – fújtatok, miközben lassan kiürítem a poharamat.
− Mármint a te céljaidat.
− Ha visszakapom az előjogaimat, azzal te is jól jársz.
− Azt mondod?
− Nem vagyok hálátlan. Sosem voltam az.
− És mire lesz jó ez nekem? Nekünk, halálfalóknak?
− Egy olyan birodalom emelkedhetne ismét magasba, ahol megbecsülnék a fajtánkat. Létezne egy olyan hely, amely mindig tárt karokkal fogadna minket. Annak idején nem nagyon vethettünk be varázslatot. Tudom, még a bácsikám mesélte. Ha a varázsvilágot felfednénk, akkor semmi nem akadályozhatna bennünket abban, hogy egy újabb háború során ne aknázhatnánk ki az erőinket…
− Kezd fejedbe szállni az alkohol…
− A francokat kezd! Teljesen józan vagyok.
− Akkor csak az agyadra ment az élet. Vegyél vissza Aaron, különben bajod esik! – óvaintése még inkább olaj a tűzre. Nem vagyok gyerek. Tudom mit csinálok, és mit akarok.
− Nem érdekelsz. Segíts támogatókat szerezni!
− Majd akkor, ha józan leszel, és tudsz viselkedni. – Az asztalra csapok. A poharam azzal a lendülettel fel is borul, én pedig meg sem állok az előtérig, ahol magamra rángatom a kabátomat, és kilépek az utcára.


Nem is figyelem merre megyek, hiszen a haragom hajt előre. Zavar, hogy senki nem hisz bennem, és nem adnak igazat nekem. Hát nem látják, hogy egy jobb világot akarok mindannyiunknak?!
Roxmorts ilyenkor túlságosan is csendes. Nem sok lehetőségem adódik arra, hogy szórakozzak, Londonig viszont nincs kedvem elutazni. Azért ideköltöztem, mert tudtam, a testvéreim nem gondolnák, hogy a közelben maradok egykori iskolámnak. Ráadásul, a fiatalabbak korrepetálása időnként jó pénzt hoz. Nem mintha nagyon szűkölködnék pénzben, mégis jobban szeretek a saját lábamon állni, és nem mások alamizsnájára szorulni.
Amióta nagykorú lettem, elszakadtam a családomtól, s mindez jól van így. Hitetlen az összes. Mindegyik a saját ostoba álmait kergeti: beállnak átoktörőnek, vagy a magasban labdákat hajkurásznak. Merlin tudja, hogy a nővéremet pedig mi késztette arra, hogy hippogriff-rezervátumot akarjon alapítani. Anyám pedig… Évek óta nem láttam, de nem is bánom. Nem bírnék egy légtérben tartózkodni vele, hiszen már csupán árnyéka önmagának.
Egyre több ostoba gondolat kezd kavarogni a fejemben. Ezek elől menekülve lépek be a Három Seprűbe, s foglalok helyet valami félreeső sarokban. A diákok zsibongása felébreszti bennem az iskolás éveim emlékét, s kellemesen eltompít. Nem csinálok mást, csupán hátra dőlve hallgatom őket, miközben időnként rendelek egy újabb pohár whiskyt.
Milyen gondtalannak tűnnek. Olyanok, mint apró sakkbábuk egy hatalmas táblán, akiket mozgatni lehetne. Nekik biztosan nem kellett soha ostoba szabályokhoz, etiketthez ragaszkodni. Bizonyára nem mondták nekik mikor hogyan illik viselkedni, vagy éppen kikkel közösködhetnek. Talán az aranyvérű sarjaknak igen, de az enyémhez képest nekünk is könnyű életük volt.
A család ellenségei elől menekültünk az Egyesült Királyságba, mindentől megfosztottak minket, több élet munkáját romba döntötték, s most is olyanok töltenek be vezető szerepet az otthonomban, akiknek semmi joguk hozzá. Nem hiszem, hogy ezeknek az embereknek annyi fájdalom és tragédia kísérné az életüket, mint az enyémet. És hogy féltékeny lennék-e? Egyáltalán nem. Mert nekem ez az utam, a szent küldetésem, és ha a Poklot is kell bejárnom érte, mégha a lelkembe is fog kerülni mindez, de visszaszerzem azt, ami engem illet.
Borongós gondolataimból a közeli asztalhoz telepedők zökkentenek ki. Tekintetemet rájuk szegezem, hiszen ők kellően közel ülnek ahhoz, hogy tisztán halljam minden szavukat.
Normális esetben nem érdekelne két fiatal lány csacsogása, azonban az egyikük panaszkodására felfigyelek. Tanárra lenne szüksége, ez pedig nekem éppen kapóra jön, hiszen sose árt, hogy újabb és újabb embereket fogadok tanítványul.
Pár percig még figyelem őket, főként azt a lányt, aki állítása szerint segítségre szorul, elvégre nem szeretek olyanokkal együtt dolgozni, akik teljesen ostobák, és még az orrukat is fennhordják, aztán a saját hülyeségükért még a tanáraikat kezdik hibáztatni.
− Elnézést, hogy közbevágok, de azt hiszem, segíthetnék – lépek az asztaluk mellé, mint valami hős megmentő, pedig valójában csak az én ügyemnek akarok támogatókat szerezni. Mindig ez a célom.
Bemutatkozom nekik, elmagyarázom a lánynak, hogy jómagam is a Roxfortban tanultam, s jelenleg gyakornok vagyok a Minisztérium Nemzetközi Máguskapcsolatok Osztályán, mellette pedig mellékállásban a roxforti diákokat korrepetálom, amikor időm engedi. Megadom neki az elérhetőségemet, innentől kezdve pedig az ő döntése, hogy benéz-e hozzám.