Édesapám, Abraxas Malfoy úgy nevelt fel, hogy mindig büszkén viseljem a családi nevet, hogy mellkasom dagadjon, valahányszor a tükörbe nézek, hiszen különleges vagyok; prefektusa a méltán híres Mardekár háznak, aranyvérű család sarja. A Malfoy név tiszteletet parancsol, s jelentős hatással, valamint befolyással bír a Mágiaügyi Minisztériumban. Édesapám nem győzte hangsúlyozni a vér tisztaságának fontosságát, s eme gondolatot billogként égették elmémbe.  

"Mindannyian hozunk döntéseket. Csak aztán élni nehéz velük, és ebben senki nem segít nekünk."

Kellemesen ringatózik testem, az áttetsző vízhalmaz körülölel, s csupán a kezemet kell kinyújtanom ahhoz, hogy elérjem a Napot, ami azonban egyre távolabb és távolabb úszik a kék égbolton, sugarai nyaldossák arcomat, szinte magamon érzem melegét, ahogyan felhevíti minden egyes porcikámat. A felhők, akár vattacukrok, úgy úsznak felettem, különböző formákat öltve, egy-egy szívdobbanás erejéig még a vakító fényességet is eltakarják szemeim elől. Ebben a tökéletes csendben nem hallok mást a madarak vidám csiripelésén kívül, a lágy szellő csóknyomokkal hinti tele csupasz mellkasomat, szemhéjaim lassan csukódnak le, egy darabig még erőteljes színekben pompázó fénypászmák lejtenek táncot előttem, ám ahogy ellazulnak végtagjaim, úgy adom át magamat a természetnek.

Arcvonásai nyugodtságról, mégis enyhe felháborodottságról árulkodnak, szája szegletében kópés mosoly húzódik meg, hosszú ujjaival csupasz karomon szánt végig, körmének hegye alig érezhetően fúródik húsomba, az illata pedig felhőként terít be, ahogyan közelebb hajol hozzám. Mocskos, visszataszító dolgokat suttog fülembe, ajka hegyével alig súrolja fülcimpámat, barna hajzuhataga eltakarja kerek kebleit. Vonzó, hihetetlenül vonzó nő… a mocskos sárvérű.

Súlyos bakancsok léptei vernek visszhangot a kastély ódon falai között, a hideg kőfalról visszapattan a sietség zaja, mintha valaki futna, szaladna, kapkodó-akadozó lélegzettel. Ismerős arcok és formák homályosítják el látásomat, nevetgélő párok dőlnek egymáshoz, válluk összeér, ingerkedve-kacérkodva mosolyognak egymásra, de van egy hang, ami kiemelkedik a tömegből. Egy hang, ami mindig ott motoszkál gondolataim között, amit meghallva, gyomrom kellemetlenül zsugorodik össze, torkomban méreg-epe gyülemlik fel, ujjaim csont-ropogós ökölbe szorulnak, körmöm hegye felsérti bőrömet, s apró kis csíkban szivárog vérem alabástrom bőrömön, némi színt kölcsönözve neki. A hang, amit gyűlölök. Az arc, amit elfelednék, s a név, amit megvetek. James Potter.

Kék íriszei olyanok, akár a tenger. Olykor nyugodtan nyaldossák a homokos partot, ám a következő pillanatban lelketlenül háborog, s mindent, mindenkit elpusztít, aki csak útjába kerül. Büszke-rettegéssel gondolok a családomra, az édesapámra, ki vasszigorral nevelte egyetlen gyermekét, s nem engedte, hogy akár egyetlen múló szívdobbanás erejéig is elfeledjem hovatartozásomat. A Malfoy névhez való hűségemet, a Nagy Úrhoz való töretlen kitartásomat. Mert ez a jó, ez a követendő példa, mi egész életemben előttem lebegett. Hogy miért? Mert apám azt mondta… mert Lucius Malfoy az, aki sosem okozhat csalódást a szüleinek, akire büszkék, aki bármikor képes újra talpra állni, aki hidegvérrel képes gyilkolni, mások szemébe nézve, aki nem retten meg semmitől és senkitől. Aki egy üres, hideg, lelketlen korcs… egy báb.

Homlokomon verítékcseppek ütköznek ki, zihálva kapkodok levegőért, markomba gyűröm a vékony anyagot, s mintha még a szívem is ki akarna szakadni a helyéről, de tudom, hogy biztonságban van bordáim védelme alatt. Titkon néha azt kívánom, bár megbűnhödnék a tetteimért, azért a sok szörnyűségért, amit életem során elkövettem, de nem bírom semmissé tenni őket. Rémálmok formájában kísértenek, belevesznek az éjszakába, nem hagynak nyugtot, egyetlen szekundum erejéig sem. Tenyeremmel dörzsölöm meg arcomat, az álom kiveszett szemeimből, gondolataim zúgása rángat vissza a valóság nagyon is realisztikus talajára.
- Hé, Malfoy. Jól vagy? Elég sápadtnak tűnsz. - rekedtes hang karcol a levegőbe, barátom szemöldöke kérdőn szökken a magasba, miközben igyekszem rendezni vonásaimat. Ajkaim szavakat formáznak, de egyetlen hangot sem bírok kipréselni magamból, mintha torkomra forrtak volna azok.