Akármilyen hosszú és hangos is legyen a sóhajtás, ami az ajkaim közül felszakad, észrevehetetlen az utca hangzavarában. Ezért hálás vagyok.
Pedig túl sokan vannak, túl hangosak, ahogy próbálják átkiabálni az Abszol út mindenkori zsivaját. Nekem pedig fáj a fülem, és fáj a fejem tőlük. Idegesítenek. És valami sajog belül, középen a mellkasomban, nem lehet szívfájdalom, mert nem a jó oldalon van. Nem is igazi sajgás, mert nem fájdalomról van szó, hanem olyan, mint a félelem, csak annál is rosszabb, mert a félelemnek általában látja az ember a végét, az úgyis elmúlik, ha betakarod a lábad is vagy gyertyát gyújtasz vagy legrosszabb esetben reggel. De ez a tompa lüktetés nem múlik nappal, és nem hagy aludni éjjel, pedig már mindent kipróbáltam ellene. De nem, ez egyre csak tágul, pedig emlékszem, csak egy aprócska, szúrós pont volt a legelején. Vajon milyen lesz, mikor az egész testemet betölti majd?

Szó nélkül torpanok meg a sóhajtással egyidőben, egy kicsit elfordulok Medától, hogy rendezzem a vonásaim, és közben reménykedem csak, hogy a kirakatban visszatükröződő riadt képmásomat nem csípi el, hanem épp másfelé figyel. De persze egy kicsit szeretném is, ha észrevenné, ha magától észrevenné és rákérdezne, hogy mi bajom, annyival könnyebb lenne, mintha nekem kéne magamtól kinyögnöm.

‒ Ide bejössz velem? ‒ kérdezem aztán szívdobbanásnyi idő múltán, mikor már elég erősnek érzem a hangomat. Az immár kifejezéstelen porcelánarcról átfókuszál a tekintetem a kirakat üvege mögé. ‒ Szeretnék valamit a karácsonyi bálra ‒ magyarázom, ahogy a vállam felett hátrasandítok a nővéremre. ‒ Valami tökéleteset, tudod ‒ folytatom kissé élettel telibb hangon. ‒ Ha már ez lesz az utolsó, amin részt veszek. Azt akarom, hogy tökéletes legyen. Hogy évekig ne felejtsenek el ‒ elmosolyodom, ahogy az igazán hiú emberek szoktak.

A szemem sarkából észlelem, hogy Cissy megáll, úgyhogy megállok én is, pergamenre írtam a bevásárló listámat (mert nekem már nem jár roxforti levél), a hüvelykujjam csúszik lefele egyik tételről a másikig, ahogy számot vetek, hova kell még bemennünk és mit kell még megvennünk, úgyhogy amíg a húgom a kirakatot nézegeti, addig én - rossz szokás szerint - félig a saját gondolataimban és gondjaimban fürdök meg.

Pedig tudom, hogy valami bántja. Meg kellene kérdeznem, hogy mi a baj. Csak persze, tudom mi a baj, tudni vélem, mi a baj. Úgy érzed, hátrahagy mindenki, cserbenhagylak, még rosszabb, elárullak. Pedig nem árullak el, sosem árulnálak el, csak egy év, jövőre jössz utánunk te is, és valójában nincs ránk szükséged, sosem volt, minden rendben lesz. Ne haragudj rám. Vagy valójában inkább ezt kellene mondanom, de nem mondom, nem mondok semmit, jobban ismerem szerintem Cissát, mint ő gondolja, de néha úgy érzem, nem annyira, hogy előbb hozzak fel érzelgősségre utaló jeleket, mintsem ő készen állna. Most pedig nem tudom eldönteni, valójában mit szeretne. Hogyan vigasztalj valakit, aki úgy fest, mint aki nem szorul vigasztalásra?

Halk, kérdő hümmentéssel nézek fel rá, leginkább a felém forduló arcélére, aztán a feje felett az üzlet cégérére, mintha most realizálnám, hol álltunk meg, és valóban nem regisztráltam a boltot, csak azt, hogy nekem nincs szükségem innen semmire sem.

- Persze, menjünk - bólintok aztán pillanatnyi hezitálás nélkül, mégis csak együtt jöttünk, együtt nézünk körbe mindenhol, még akkor is, ha a másiknak épp nincs mit vásárolnia. Mint nekem ruhát, éppenséggel nem érzem úgy, hogy közelegne alkalom, amikor újabbra lenne szükségem, hacsak nem a születésnapom, de egyelőre ezen nem fájdítom a fejemet. Épp elég volt a nyári szezon a rengeteg esküvővel, kerti és koktél partival, nevén sosem nevezett randevúval. Örülök, hogy elkezdődik az iskola, én nem bírom ezt a fajta semmittevést.
- Egészen biztos vagyok benne mondjuk, hogy egyébként sem fognak elfelejteni még évekig - mondom befelé tartva egy futó, de annál őszintébb mosollyal, hiába, Narcissa nem az a fajta lány, akiről az emberek csak úgy megfeledkeznek, soha nem is volt - Van valami vágyad? Szín, forma, anyag...?

Nehéz parfümök, édeskés fahéj, a frissen vasalt ruhák jellegzetes langyossága, ahogy eltölti az orrodat ‒ pont olyan illata volt az amortentiának, mikor az üstben márványos színekben kavargó hullámok fölé hajolva beszippantottam egy egész keveset belőle. Pont olyan illata volt, mint ami megcsapja az ember orrát, ahogy átlépi egy ruhaüzlet küszöbét.
Önfeledt, lányos mosollyal sandítok hátra a vállam fölött Medára, miután már odabenn vagyunk.
‒ Nem tudom, Meda… ‒ vonom meg a vállam. ‒ Bellát sose felejtik majd el, mert ő volt a legijesztőbb. Téged se felejtenek el, mert te vagy a legokosabb és legkedvesebb. Én semmi igazán emlékezeteset nem tettem az iskolában ‒ sóhajtok egy aprót. ‒ Sem kiemelkedően jó nem vagyok semmiből, sem kiemelkedően rossz. Semmit nem tudok felmutatni, ami miatt nem felejtenek el valakit. Az egyetlen emlékezetes bennem a vezetéknevem. Ami nem igazán az én érdemem ‒ húzom el a szám, de épp csak egy pillanatig időzik a savanyú kifejezés az arcomon, mielőtt visszafordulok a ruhák felé.

‒ Hát nem is tudom ‒ lépek bentebb, és megállok egy gyönyörű, hosszú ruha előtt. ‒ A vörös mindig jól állt nekem ‒ nyúlok a könnyű anyag után. ‒ De mégsem jelenhetek meg a Griffendél színeiben ‒ nevetek halkan, igazán jókedvűen, ahogy hagyom a lágy érintésű selymet visszahullni. ‒ Anyánk talán el is átkoz, ha feketét választok, hisz az annyira sápaszt ‒ egykedvűen felvonom a szemöldököm, ahogy elfordulok a következő ruhától. Tétován állok meg középen, ahonnan legjobban belátom a kínálatot.

Rózsaszínt és púdert társítok az üzlet illatához, élesen vág el a külvilágtól, ezeken a helyeken rögtön kisasszonnyá kell változni, már várok egy eladót, vagy üzletvezetőt, aki kiszúr minket, hogy körbeugráljon, és majd angyali türelemmel kell megkérni, hogy legyen már olyan kedves kivárni, amíg választunk magunktól, de majd feltétlen szólunk, ha segítségre van szükségünk, vagy próbálnánk, vagy igazításra lesz szükség - többes számban beszélek, pedig a tervem leginkább az, hogy hagyom Narcissát kibontakozni. Lehet, hogy ennél jobbat nem is tehetek most vele.

Kicsit megrázom a fejemet annak jeléül, hogy nem értek egyet.
- Ugyan már. Én mi érdemlegeset tettem az iskolában? A magam dolgával foglalkoztam és tanultam, ettől még nem emeltetik senki sem piedesztálra - nem szerénykedek, tényleg így gondolom, az égvilágon semmi különlegeset nem tettem, vagy mondtam a Roxfortban, sőt, leginkább hobbit űztem abból, hogy annyira láthatatlan legyek, amennyire csak lehetek ezzel a névvel, ne kerüljek összetűzésbe senkivel, ne keveredjek diák botrányokba, ne legyek pletykák alanya - néha úgy gondolom, ez már-már túlságosan is jól sikerült - Bellát persze tényleg soha, senki sem feledheti el, még azok sem, akik talán szeretnék, de Cissy, tényleg, ugyan már, szerinted téged mégis ki felejtene el? Te vagy a legemlékezetesebb mindünk közül - és tudod, lehet úgy érzed, hogy nem vagy különleges, de talán pont azért vagy te a legemlékezetesebb, mert te testesíted meg azt, aminek mindhármunknak lennünk kellett volna. Egyedül neked sikerült.

- Ha vöröshöz van kedved, szerintem vehetsz vöröset is - vonom meg óvatosan a vállamat, Cissa mögött téblábolok, mintha ennél egyértelműbben ki sem fejezhetném, hogy neki nézelődünk, nem nekem - Mondjuk a feketét én sem javasolnám, de ettől függetlenül abban is pazarul festenél. Mit szólnál az aranyhoz? Királykék? Annak a selyemnek ott álom a színe - és Cissa még tudja is viselni a selymet, én bezzeg folyton túl meztelennek érzem magam benne, mintha az valamiféle bűn, vagy túlzás lenne, és nem pont olyasfajta, ami a hozzánk hasonlókon valójában csak a kiváltság ezredik színe.

Azt hiszem, az eladókisasszony érzékeli, hogy neki ebben a szituációban jelenleg nincsen helye. Felé fordítom az arcomat és biccentek, amire valamit válaszol kedvesen, minden bizonnyal fel is ismer, és ez pont elegendő indok lehet a távolságtartásra, ahogyan viszonyul hozzánk a továbbiakban. Nem vagyok feleslegesen lekezelő, egyszerűen csak jobban érdekel most Meda és a beszélgetés, mintsem arról akarnék társalogni egy ismerős-idegennel, hogy milyen ruhát szeretnék magamon látni. Majd eljön ennek is az ideje.

Elmosolyodom, ahogy a szemem sarkából Andromeda arcára sandítok, elfordítva az arcom az üzletben lévő hölgyről.
Azt hiszem, néha jó lenne, ha úgy tudnánk magunkra nézni, mint ahogy mások látnak minket. Sok szempontból profitálhatnánk belőle, még akkor is, ha jól tudom, igencsak fájdalmas tudna lenni egy ilyen tapasztalat. Mindenesetre szeretném, ha most Meda kicsit az én szememmel nézne tükörbe, és látná, hogy bármennyire is próbálkozott, igazából sose volt láthatatlan. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ő az a Black-lány, akire a jelen időknek igazán szüksége van.
‒ Egy olyan világban, ahol mindenki a más dolgával törődik, és mindenki a saját igazságát akarja, akár erőszak árán is, ráerőltetni mindenki másra, azt hiszem, nem elítélendő, ha valaki csak a maga dolgával foglalkozik és tanul ‒ kötöm az ebet a karóhoz. Én már csak tudom, az időm nagy részét az köti le, hogy úgy viselkedjek, ahogy elvárják tőlem mások, és lehetőleg semmiképp se teremtsek semmilyen megnyilvánulásommal táptalajt mindenféle rossz nyelvek gonosz pletykáinak. Kínosan ügyelek arra, nehogy olyannak látsszak, mint amilyennek nem akarok… nem kéne látszanom. Miután a Roxfortban megtapasztalták a Black-vér két végletét: a mindig csendes-kedves, visszahúzódó Medát, és az örökké hangos, kérlelhetetlen Bellát, örökké érzem magamon a fürkésző tekinteteket, állandóan vizslatnak, a bőröm alá is be akarnak nézni, csak hogy megtudják, melyik irányba dőlök én.

Mohón elmosolyodom. Az arany és a selyem olyan… hivalkodó. Édesanya nem tanított arra, hogyan legyek hivalkodó, sőt, inkább annak az ellenkezőjét próbálta tanítani. A jó feleség tudniillik olyan, mint egy értékes bútordarab az előszobában: igazi dísze az otthonok, mindenki megdicséri, de meg lehet feledkezni róla, míg a szalonban szivarozva és lángnyelv whiskyt kortyolgatva az igazán fontos dolgok kerülnek eldöntésre. Talán pont ezért is szeretek mégis annyira hivalkodó lenni. Jó üzenet az bárkinek, aki azon töri a fejét, hogy a kezemet megvásárolja apánktól.
‒ Igen, gyönyörű ‒ indulok meg a selyem irányába. ‒ És az arany nem is rossz ötlet ‒ biccentek aprót. ‒ És a kék is… hiszen jól áll, kiemeli a szemem ‒ tanácstalanságomba fájdalmasan sóhajtok.

- Persze, nem elítélendő, de épp ezért senki sem fog megdicsérni sem érte - nincs bennem keserűség, ne értse félre senki, én úgy választottam ezt, hogy pontosan tudtam, mit csinálok, és úgy döntöttem, nekem jó ez így. Vagy legalábbis jobb sok mindennél, én nehezen viselem, ha mindig velem foglalkozik mindenki, ha túl feltűnő vagyok, ha sokat beszélnek rólam, valótlan butaságokat. Az ilyesmit persze nem lehet teljesen elkerülni, de azzal, ha visszahúzódok önmagamba, mégis csak levehetek egy keveset a saját vállamról. Ha olyasvalaki lennék, akinek ez nehezére esik, talán nem érné meg az árát az egész, de nekem sosem esett nehezemre - És mint olyan, nincsen benne semmi érdekes, szóval összességében véve, nem hiszem hogy bárkivel versenyre kelhetek emlékezetesség terén.

És egyébként nem vagyok olyan önzetlen, hogy ezt másokért tettem volna. Nem igazán gondolkodtam sokat azon, milyen lehet Cissának két nővér után a Roxfortban, nem azért, mert nem érdekel, csak mert nehezen tudom elképzelni. Ha testvérek lehetnek különbözőbbek, mint mi hárman, érdekelne, hogyan. Nem azért voltam csendes, hogy esetleg megfelelően készítsem neki elő a talajt, ha erre vágyna, én egyszerűen csak ilyen vagyok, és Cissával ellentétben, azt hiszem, engem nem is annyira érdekel, vajon emlékeznek-e majd rám az iskolában. Sokkal jobban érdekel, mit hoz a jövő.
Már majdnem a nyelvem hegyén a kérdés, hogy "ez bánt? Hogy nem érzed magad elég emlékezetesnek?", de megint el kell magamban napolnom az érdeklődést, ahogy visszakanyarodunk a ruhák kérdéskörére.

Halványan elmosolyodom, ahogy figyelem, Cissy végül melyik anyagot fogdossa meg elsőnek, követem a fogasokig, mégsem nyúlok egyik ruha után sem, szeretném, ha úgy érezné, most tényleg az ő kedvére történik minden, noha nem tudom, ki kellene-e engesztelnem valamiért tényleg, vagy sem. Ártani biztosan nem árthat.
- Szerintem próbáld fel ezeket. Hátha lesz olyan, ami magadon jobban tetszik - mondom és ezúttal előre is nyúlok mellette, hogy leakasszam azt a bizonyos selymet, az aranyt, a kéket, erre persze rögtön szalad már az eladó kislány, akivel közlöm is, hogy a húgom szeretné ezeket felpróbálni, legyen kedves előkészíteni nekünk egy fülkét.

Elmosolyodom és megvonom a vállam.
‒ Mindegy is, Bella mellett úgy sincs esélyünk ‒ pillantok felé pajkosan. Nem vagyok meggyőzve arról, hogy a nővérem bármelyike is mindenáron a középpontban szeretne lenni, nem, ez egyikünkre sem igazán jellemző. Mégis valahogy mindig ott találjuk magunk, ami jelenleg Bellára hatványozottan igaz. Ha máshol nem is, a családunk színpadán mindenképp főszereplővé vált az elmúlt néhány hónapban, és én el sem tudom mondani, mennyire büszke vagyok rá. Bennem sosem lett volna meg az, ami ahhoz kell, hogy ilyen nyíltan és ilyen indulattal rúgjam fel az életemet megkötő szabályokat. Mint ahogy az legnagyobb testvérekhez illik, Bella becsülettel tapossa ki előttünk az utat. Csodálom az ereje miatt, ami kell ahhoz, hogy valaki ilyen merészen törjön előre a totális ismeretlenben.

Minden bizonnyal használhatnék valami agyafúrt varázslatot az átöltözésre, én mégis közönséges, unalmas, mágianélküli módszert használok végül, miután a Meda kezében lévő kék ruháért nyúlok. Érzem, hogy úgyis az aranyat fogom választani, az nemesebb, magasztosabb, azért is hagyom a végére, mint ahogy a bűvészek is előbb a nyuszit húzzák elő a kalapból, csak aztán vágják ketté a nőt.
Az új ruha kiválasztása és megvásárlása azonban önmagában olyan varázslattal bír, hogy semmi szükség a pálcával történő beavatkozásra.
Szeretem, ahogy sziszeg és zizeg az anyag, a jellegzetes, majdnem nyikorgó hangot, ahogy a gomb a szövetnek feszül, mikor átbújtatod a lyukon. Szeretem, ahogy az illatos, puha anyag végigsiklik a bőrömön ‒ kígyónak képzelem magam, aki vedlik ilyenkor. Szeretem, ahogy a selyem lágyan feszül a derekamnak, szinte már illetlenül simul a mellemre ‒ a legóvatosabb simogatás sem lehet ilyen könnyű, még magamat sem tudom így érinteni.
Hátrasöpröm a hajam, mielőtt kilépnék a fülkéből.
Megpördülök az üzlet közepén, a szoknyarész fodrai megcsiklandozzák a vádlim, ahogy ráhullnak.
‒ Ennek az lesz a vége, Meda, hogy megveszem mindkettőt ‒ mosolygok boldogan a nővéremre, miközben mezítlábasan, lábujjhegyen átsétálok az üzleten, majd vissza felé, és elveszem tőle az aranyszínű ruhát is.

Halkan felnevetek - Talán igazad van - fogalmazok szándékosan így, mert bár lehet, hogy a húgom ezt nem érzi, szerintem épp elég emlékezetes ő is, még Bella mellett is. Teljesen más persze, de ha az ember ránéz, elhiszi, hogy valami igazán különlegeset néz épp, kétsége sem férhet hozzá, hogy kivel-mivel van dolga, Cissa tökéletesen megfelel a képnek, amilyennek egy hozzánk hasonló származású lánynak lennie kell, de szerintem nem pusztán megüti a mércét, de kecsesen át is ugorja azt, maga mögé utasítva bárkit és mindenkit. Talán még egyikünk sem látta teljes valójában, mire képes igazán, de nekem van egy elképzelésem arról, milyen szilajság lakik a szíve mélyén - ahogy Bellában legmélyebben olyan kormos fekete tűz ég, amilyet még a világ nem látott, bennem pedig talán sebes folyók koptatják a sziklafalat, egy csiga tempójában, de feltartóztathatatlanul. Valamiért úgy érzem, ha igazán akarna, Cissa földrengésekkel tudna városokat eltüntetni.

Elkísérem Cissát a fülkékhez, nem számítok túl gyors öltözködésre (ami nem szemrehányás, a ruhavásárlásnak meg kell adni a módját, ezt minden valamirevaló kisasszony hamar megtanulja, úgyhogy nem lázongok a gondolat ellen, tudom, mire vállalkoztam, amikor betértünk az üzletbe), sem gyors döntésre, úgyhogy megengedem magamnak, hogy lezuttyanjak egy széles puffra és ledobjam magam mellé a táskámat is, az arany ruhába kapaszkodva. Türelmesen kivárom, amíg a húgom előlibeg a függöny mögül, természetesen pont olyan remekül áll neki a ruha, mint minden más ruhája is - na de Cissy egyébként is az a lány, aki nagyjából bármit tud viselni úgy, hogy úgy tűnjön, királynővel van dolga az embernek.

- Nagyon szép és csodásan áll - mondom is ki hangosan, elvégre Cissa nem olvas a gondolataimban, én meg egy ideig csak nézem, mint aki nyitott szemmel álmodik, aztán halkan elnevetem magam - Ezt úgy mondod, mintha tilos lenne. Ha tetszik, hát elvisszük mindkettőt - vágom rá, miközben átadom neki a másik ruhát is - Mindenhol jó, kényelmes? Nem kell igazítani rajta? - elvégre, azon már nem múlik, az a minimum, hogy úgy visszük el a ruhát (ruhákat), mintha második bőrként öntötték volna rá.

‒ Tényleg jól áll? ‒ kérdezem halkan, kicsit illegetve magam, pedig jól tudom, a nővérem nem hazudna nekem.
Mielőtt visszatérnék a fülkébe az arany ruhával, megfürdök Meda tekintetében.
A magunk köreiben hamar hozzá lehet szokni a testedre tapadó tekintetekhez. A jó asszony dísze a háznak, fehér és törékeny, mint a vitrinbe állított porcelánfigurák, s funkciójában is hasonló: ha az embernek kedve van hozzá, nézegeti, ha meg nincs, egyszerűen nem vesz róla tudomást.
Az aranyvérű összejöveteleken pont így szeretnek nézegetni. Ha kedvük van hozzá, méricskélnek. Pontozzák, mennyire fehér és makulátlan a bőröm, mennyire hetykék a melleim, milyen kis fitos az orrom, mennyire kerekded a csípőm, milyen formás a fenekem. Azt fürkészik, tudom-e olyan könnyedén viselni a selymet, mintha második bőröm lenne vagy pedig feszélyez.
Aki pedig nem árucikként értelmez, az irigységgel vizsgál. Szebb vagy-e az ő lányánál. Szebb vagy-e nála. A hibáid keresik. A kócokat a hajadban, a gyűrődést a szoknyádon, a félresikerült tánclépéseket.
Meda azonban más. Meda csupa makacs szeretet. Nem kíván, nem irigyel. Ilyenformán pedig őszinte.
‒ Mintha rám öntötték volna ‒ szólok hátra a vállam fölött halkan nevetve, s egy pillanat múlva már gombolom is le magamról a ruhát.

Ugyanolyan komótos alapossággal öltöm magamra az arany ruhát is, s ugyanolyan gyermeki kíváncsisággal várom Meda véleményét.
‒ Ez jobban tetszik, de a kékbe is egész szerelmes vagyok. Jó lesz majd valami eljegyzésre ‒ legyintek, bele sem gondolva a szavaim súlyába. A következő eljegyzés, amin részt veszek, talán pont a Belláé vagy az övé lesz.
Levedlem végül a ruhát, s visszaveszem a sajátomat.
‒ Ezeket szeretnénk elvinni ‒ mosolygok üresen a boltoskisasszonyra, majd míg csomagol, Meda felé fordulok.
‒ Mi dolgunk van még? ‒ kérdezem az arcát fürkészve. Egész eddig mindent úgy csináltunk, ahogy én akartam, s úgy gondolom, Meda kiváló érzékkel sejtette meg a szomorúságomat, azért hajlik ilyen könnyen az akaratom előtt. De mégsem szólhat rólam az egész élet, mikor épp szomorú vagyok. Ha úgy mennék vissza az iskolába, hogy a közös napunkon a nővérem nem igazán érezte jól magát, mert csak nekem tetsző dolgokat csináltunk, sose tudnék megbocsátani magamnak.

Bólogatok egy sort - Tényleg - nem tudom mondjuk elképzelni tényleg, milyen ruha lenne az, ami Cissán nem állna jól, a fokozatok leginkább úgy szoktak kinézni nála, hogy jó - még jobb - pazar - tökéletes, de persze az ember megszokja, hogy magasan van a léc, és a pazar alá, már nem adja. Szerencsére tudjuk, hova kell járni, ha az ember nem akar túl sokat keresgélni ahhoz, hogy ez megvalósuljon.
A számat egy percre összeszorítom, részben, hogy első ösztönből ne nevessek fel, de aztán meg azért, nehogy mondjak valami anyáskodót. Eljegyzés, mi? Hát, akár az lehet az övé is, Belláé, vagy épp az enyém, sorban persze nem így illene, de én még nem vagyok meggyőződve arról, hogy Bellába nem törik bele a szüleink bicskája, szóval úgy is fogalmazhatnék, hogy én mindenre fel vagyok készülve. Gondolatban legalábbis, sok forgatókönyvet végigjátszottam már fejben ezzel kapcsolatban, de végeredményben azt nem tudom, mi fog történni, meg azt sem, hogyan fogok reagálni arra, ami történni fog.
- Persze. Valahova egészen biztosan fel fogod tudni venni - hagyom aztán egyszerűen csak a húgomra, nem mintha egyébként nekünk meg kellene fontolni minden vásárlást, ne vehetnénk meg valamit csak azért, mert szeretnénk, noha nincs is rá szükségünk, de attól még igaz ez az érv is. Mindig van egy következő eljegyzési parti, esküvő, fogadás, születésnap, vacsora... csak mert vége a nyárnak és a szezonnak, jön majd a tél, és a bálok. Mondanám, hogy alig várom, de nem lenne igaz. Ha Cissa ezeket a Roxfortban töltheti, hát én szívesen cserélnék vele, ő meg eltáncolhatna helyettem akárhány cipellőt.
Felemelkedek végül a fotelből, és míg türelmesen kivárjuk, hogy a ruhákat elcsomagolják nekünk, előveszem a zsebembe gyűrt listát, aminek a nagyját már villámgyorsan letudtam, hogy ne az ilyesmivel menjen el a napunk - Vennem kellene pár új pennát és némi tintát. De aztán ebédelhetnénk egyet Floreannál, mit szólsz?

A vállam fölött hallom, ahogy zörög a selyempapír és susog az anyag, mikor a boltoskisasszony ráparancsol pálcája könnyed lendítésével, hogy csomagolódjanak el a ruhák. Olyannyira kedves ez a hang a fülemnek, hogy azon gondolkodom, akár helyet is cserélnék a lánnyal. Az ilyen helyeken a személyzet mindig szép és törékeny, makulátlan bőrű, tökéletes ‒ illenék is a szerepre, jó cégére lennék akármilyen ruhaboltnak, amely el akarja hitetni az öreg és kövér dámákkal, hogy ők is ilyen szépek és kívánatosak lesznek, ha ott vásárolnak. Én pedig korán kelnék, hogy legyen időm fésülködni, ropogósra vasalni a ruhám, fényesre sikálni a cipőm. Biztos van varázslat, ami eltüntetni a kialvatlanság sötét karikáit. Néha úgy érzem, tudnám nem szégyellni a munkát, az önálló életet, és ugyanolyan kihúzott háttal, elegánsan viselni, mint a legdrágább selymet.

‒ Köszönöm ‒ számolom le a galleonokat az asztalra, majd tértágított táskámba süllyesztem a csomagot.
Felfordulni érzem a gyomromat, ahogy újra átfut a fejemen a gondolat: talán pont Bella vagy Meda eljegyzésén fogom viselni az új ruhák valamelyikét. Viszketni kezd a bőröm ott, ahol még előbb simogatta a selyem. Kissé megszaporázom a lépteim, minél hamarabb ki akarok kerülni, a ruhabolt meghitt csendjéből menekülök az utca zsibajába.

‒ Penna és tinta ‒ fordulok Meda felé egy alig észrevehetően kényszeredett mosollyal, ahogy lelépkedek a macskakőre vezető lépcsőfokokon. ‒ Vásároljunk pennát és tintát a nővéremnek ‒ szólalok meg alig egy levegővételnyi szünet után, immár lelkesebben, s azzal a lendülettel belé is karolok, ha meg nem akadályoz valami módon benne.
‒ Bár hatalmamban lenne megállítani az időt, Meda ‒ sóhajtok ábrándosan. ‒ Vagy visszatekerni ‒ nézek rá mosolyogva, de elkomoruló tekintettel. ‒ Vagy előre akár ‒ vonom meg a vállam. ‒ Nem fűlik a fogam ehhez az évhez. És nem is tudom, Meda ‒ az ajkaimról engedem leolvadni a mosolyt. ‒ Félek a jövőtől.
Félek, hogy elveszítjük egymást, így vagy úgy.

Még csak látnom sem kell Cissa kényszeredett mosolyát, tudom, hogy neki nem akkora élvezet tollakat és tintásüvegeket válogatni, mint nekem, aki értékeli az egyszerű praktikumok szépségét is. Van valami sajátos gyönyörűség abban, ha használatlan, még töredezetlen, csinos pennát választ az ember, egy pár tégely minőségi tintát, ami ha szét is szalad a papíron, a legszebb indigó színben teszi, de nem is várom el tőle, hogy lelkendezzen. Most nem fogunk a kelleténél több időt tölteni a boltban, mert megígértem neki, hogy együtt töltjük a napot és inkább figyelnék rá, mint bármilyen pergamenre, könyvre, vagy épp pennára.
Az elmúlt hat évemben elvégre nem sok időt töltöttünk külön. Még ha nem is ugyanazokra az órákra jártunk és gyakran nem ugyanazokkal az emberekkel találkoztunk, de mindig ott voltunk egymástól karnyújtásnyira, ha egy darabka otthonra, vagy feltétlen megértésre vágytunk, amit mi csak egymástól, nővérektől remélhetünk ebben a családban. Nekem is furcsa lesz nélküle lenni, Bella mostanra már biztosan megszokta, és tudom, sokkal többet őt sem fogom látni, mert majd mindketten igyekszünk a lehető legkevesebb időt odahaza tölteni. Más lesz. Furcsa lesz. El kell indulnom a felnőtté válás útján, amit akarok is, meg nem is.
Megértem hát, amit Cissa mond, kicsit mégis meglep, azt hiszem, csak ritkán beszél félelmekről bármelyikünk is, mifelénk ez nem szokás, még lányok között sem, akkor sem, ha magunk vagyunk. Szeretnék valami vigasztalót mondani, de mégsem elbagatellizálni a dolgot, de nem tudom, mi felelne meg mindkét kritériumnak - Tudom - mondom végül, mert azt hiszem, tényleg tudom, akaratlanul is olvasok a néma jelekből, és talán hazudnék én is, ha azt mondanám, én nem félek. De ez most nem rólam szól, hanem a húgomról, aki talán azt érzi, hátrahagyjuk, pedig nem - De Cissa, még van egy éved. Nem változik semmi, csak annyi, hogy nem lehetek már ott veled. De az nem jelenti azt, hogy ne válthatnánk annyi levelet, amennyit csak szeretnél, és aztán ne várnálak ott valahányszor hazajössz. És utána is. A Roxfort most már a te birodalmad... mondhatjuk azt is, hogy most már ahhoz kezdesz vele, amihez csak akarsz - elvégre ő lesz az utolsó Black lány, aki ott hagyja a nyomát. Minden lehetősége adott, hogy aztán csak tényleg rá emlékezzenek és minket kitöröljenek az emlékeik közül is.

Elmosolyodom és biccentek.
Nem tudom, Meda, hogyan magyarázhatnám el neked, hogy szerintem minden megváltozik. Olyanok vagyunk, mintha folyók lennénk, egy forrásból eredve, de egymástól egyre inkább távolodva, más-más utakon járva, másképp alakította sodrásunk az eltérő terep. Mikor újra találkozunk a tengerben, amely felé igyekszünk, egymásra se fogunk már ismerni.
‒ A Roxfort csak egy szemétdomb ‒ vonom meg a vállamat. ‒ De igazad van, most már legalább csak az enyém ‒ mosolyodom el üresen a gondolatra. Nem mintha kéne érdekelnie, mit gondol rólam néhány pattanásos kiskamasz, nem mintha ennek ellenére nem érdekelne, és nem mintha nem lennék tisztában azzal, hogy nekem nem sok esélyem van kitűnni.
Mindannyian kétlábon járó klisék vagyunk. Én pedig nem vettem magamra a rendbontás szerepét, számomra semmi izgalmas nincs abban, ha az ember szembe úszik az árral, mindenáron dacolni kíván minden létező szabállyal.
Nem akarok tenni valamit a világért, nem akarom felforgatni, nem akarok semmit. Én csak egy kényelmes, kellemes életet szeretnék.

‒ Hol akarsz pennát és tintát venni? ‒ pillantok végül Meda arcára, kissé meggyőzőbben mosolyodva el, mint az imént. Kissé kezd kényelmetlenné válni ez a beszélgetés, túl őszinte, túl komoly, nem olyan kellemesen felszínes, mint ahogy megszoktam, ha beszélgetésről van szó. Medával persze mindig ilyen, ő még a kövekben is képes gondolatokat ébreszteni, sokszor haragudtam rá emiatt, sokszor irigyeltem, sokszor hálás voltam neki, amiért ezzel a számomra értelmezhetetlen és kivédhetetlen mágiájával mindenféle vallomásokat sajtolt ki belőlem úgy, hogy talán nem is akarta igazán ő maga sem.
A gyónás után pedig mindig egy kicsivel könnyebb.

Kerülget a balsejtelem, hogy valamit félreértek, valamit nem mérek fel megfelelően, valamit súlytalanná teszek, amit nem kellene, de nem tudom egészen elcsípni, mi lehet az. Talán sosem járhatunk egészen egymás cipőjében, én sosem érthetem meg, milyen a legkisebbnek, a kedvencnek, meg milyen a legidősebbnek és a megbotránkoztatónak lenni. Én belaktam a középső gyerek szerepét, a láthatatlanét, a csendesét, azét, akit nem zaklat senki, megtarthatja magának az aprócska, buta titkait, és akin nem kéri számon senki, merre csatangol.
Én alig vártam, hogy elhagyjam az iskolát, nem azért, mert nem szerettem - lám, én szerettem, míg Cissa nem, én szerettem az ódon, tiszteletet ébresztő falakat, szerettem nem otthon lenni, szerettem megismerkedni azokkal, akikkel otthon nem tehetném, szerettem, hogy volt lehetőségem másnak lenni, mint egy aranyvérű lány a sok közül, aki senkit sem érdekel, lehettek barátaim, megválaszthattam, melyik tárgyakat folytatom, az éledő öntudatot mindenki ott éli meg, megmásíthatatlanul -, inkább azért, hogy felfedezzem, mi vár rám utána, mennyi lehetőség, mennyi újdonság, tudni akartam, tudni akarom, merre mehetek most, meddig repülhetek, mielőtt valaki esetleg megpróbálná levágni a szárnyaimat.
Próbálom elképzelni, miért lehet ez más Cissának, igazán próbálom, de az érzés velem marad, hogy nem sikerül teljesen.
- Menjünk be az új üzletbe, a sor elején - állítom magam aztán irányba, de bizonyára nem én lennék, ha könnyedén beletörődnék bármelyikünk sorsába - Miért szomorít ez el ennyire? Hiszen ez mindig elkerülhetetlen volt. A változás csak változás, nem feltétlenül jó, vagy rossz, olyan, amilyenné mi tesszük.

Megrántom a vállamat.
‒ Azt hiszem, csak attól félek, magányos leszek ‒ mosolyodom el halványan, ahogy Meda felé fordulok. És tulajdonképpen nem is állítok valótlan, de leginkább csak félig fedi az igazságot a vallomás. Mert persze ki ne félne attól, hogy magányos lesz? De én annyi minden mástól is félek. Ha sokszor szűkösnek is bizonyulnak a Roxfort szabályai, attól még keretet adnak az ember életének, egy célt. Még ha ez a cél csak annyi is, hogy letenni a vizsgákat. De mi van azon túl? A világunk mindig is a káosz felé közeledett, Bella hurrikán benne, Meda özönvíz, én földrengés ‒ ahogy a saját vágyainknak megfelelően próbáljuk formálni sorsunkat, a szüleink is egyre jobban látják ezt.
‒ De, azt hiszem, igazad van, Meda ‒ biccentek egy aprót. ‒ A változás csak változás ‒ ismétlem utána a szavakat, kissé talán kevesebb meggyőződéssel. ‒ Ellene dacolni úgysem lehet, majd megpróbáljuk a legjobbat kihozni belőle ‒ villantok felé egyet a meggyőzőbb mosolyaimból.
‒ Köszönöm, Meda ‒ pillantok felé elkomolyodva, kissé lelassítva, hogy ne érjünk túl hamar a sor elején lévő üzlethez, mielőtt még elmondhatnám Medának a szememmel, hogy mennyire sokat jelent nekem ez a mai nap.
Aztán, ha úgy vélem, sikerült olvasnia a tekintetemből, visszafordítom a fejem előre, s mosolyogva szelem át az utcán siető sokaság hullámait egész az üzletig, ahol pennát és tintát akarunk vásárolni.