- Ha erre ez volt a válaszod, téged még nem próbált felzavarni az éjszaka közepén, hogy aztán élvezettel bámulja a tested.Régóta együtt élsz egy kukkolóval, csak ezek szerint még nem tudsz róla. - Texas a családjuk legkevésbé kellemes tagja, és ezt úgy értem, szívesebben társalgok a manójukkal, még ha tudom is, hogy a létezésemet is helyteleníti, mint vele, aki pár hónapja még a leszbikus közhelyek önjelölt képviselője volt az iskolában. Meglep, hogy nem égetett a szobájukban melltartót, más magyarázat nincs rá, miért nem viselt egyet sem. Bár ami azt illeti, Notték szinte mind azok - Nott Apuci sosem érezte kínosnak, ha kint napoztunk, hogy kitelepedjen újságot olvasni, pedig nyár elején megkérdeztem Teddyt, szokott-e az apja az enyémhez hasonló sörhasat villantani a harminc fokban, és biztosan jelentette, hogy még sosem látta fürdőruhában. Tény, fürdőruhában most sem látta egyikünk sem, és végig Averyt szórakoztatta, de akkor is. Teddy nyilván Teddy, és akkor még van a nagyapjuk portréja, amelyik egyetértett velem velem, hogy Texmex jóval tovább tájékoztatott róla, hogy beesik az eső, muszáj volt közben nagyon helytelenítően csorgatni a nyálát, mert ki alszik meztelenül. Mindenki, Texas, mindenki szex után.
-Nem tudom, hová a csalitosba tartasz, de szerintem erre vannak. - aztán megvárom, amíg McKinnon jól megmutatja nekem dacból és felsőbbrendűségből, hogy csak azért is végigsétál a csalánon, mint a feminista Jézus, és aztán végre elindulhatunk. Amy nem érdekel, az sem, jön vagy marad, bár biztos szívesen egyesül a gyökércsakra szobatársával. Rágyújtok McKinnon után baktatva, és kezdem megbánni a döntést, mert hamarosan olyan csípős megjegyzéseket fogok hallani, mint a nekem csörögsz, papírzacskó, és társai. Kezdem érteni, miért van az aranyvérűeknek látszólag quality over quantity filozófiája, de a gyakorlatban csak azt jelenti, hogy egyiknek sem száll le a heréje időben, csak majd valamikor negyven körül. Nyilván, mit akarok, melaszos sütemény és angolgyerekes fantáziavilág. - Gia, Emmy, Leszbikus Textbook For Dummies, sziasztok. Jó volt ez a kockásinges közhelyszótár, de McKinnonnal gondoltuk, meglátogatunk benneteket. - illetve faszt, McKinnon előbb kicsit még erdőistennő is volt, de majd most úgyis megint az lesz, én meg a tömegben békésen folytathatom a dohányzást Giadával, és elmesélhetem neki végre, mi történt tegnap. - Texas, ne mászkálj már, mindenki hallja a patadobogást! - biztos valami erdei kecske, vagy akármi. Egyikünk sem szívesen van itt - talán Avery, a Lolita igen, de ő tök máshol nagy szerencsénkre - de csak a víjjogásnál kezdek ideges lenni. Pont olyan hangja van, amilyen anyám csakratisztító szeánszainak, meg amilyeneket én akarok kiadni, ha megtudom, hogy ezzel fogjuk tölteni a péntek estét. - Oké, tényleg, what kind of fresh hell ez??
Örülök, hogy nem vagyok egyedül azt illetően, hogy Theo és Adore nem a legjobb páros, de őszintén kíváncsi vagyok rá, hogy miért sokkolta ennyire Giát az egész. Még ha a bátyám nem is népszerű annyira, és mostanában kifejezetten rosszindulatú és gyerekes, azért a kviddics csapatuk tagja, és örökölt jó pár vonást apámtól, akiről tudom, hogy meglehetősen népszerű még mindig a nők körében. Talán csak arról van szó, hogy nem kedveli a testvéremet valamiért. Csak pislogok kettőt a szavaira a mardekáros fiú hisztijét illetően, mielőtt elmosolyodok. Tényleg nevetségesnek érzem Emerson viselkedését, bármi is a baja, leginkább hisztériának tűnik, abból a fajtából, amit Theodore annyira gyakran az arcomba szokott tolni mostanában. Elvileg természetes is lehetne ebben a korban, de ez a szint már tényleg egészen nevetségesnek hat. Szinte nem is figyelek rá, ahogy megszólal, kicsit olyan, mint egy ötéves. Soha nem lesz barátnője. - Ez egy találó hasonlat. Tényleg nem tudom elképzelni, hogy ki hagyna csak így kint minket.- egy pillanatra elfordítom a fejem, hogy a másik lány ne lássa a pillanatnyi zavart, úgy szívok bele a cigaretta utolsó, kis részébe. Voltam jó pár házibuliban, úgyhogy biztosan nem gondolja, hogy még én sem voltam senkivel, és mivel ez egy negatív dolog lehet a szemében, nem akarom egyáltalán, hogy felmerüljön. Örülök, hogy sikerült elkezdenünk beszélgetni, mert egyrészt talán kapok néhány választ a kérdéseimre, másrészt nem fog olyan hihetetlenül unalmasan telni az idő. Nem válaszolok szóban Emersonnak azonnal, egyrészt mert időközben az érkező másik csapat irányába nézek, és feléjük fordulok, másrészt úgy érzem, hogy az arcom mindent elmond róla. Vannak kínos emberek az évfolyamon, például az a kettő, aki Evansszel van most, de ő köröket ver rájuk minden szempontból. A monológ végén csak megforgatom a szememet, és Adorera nézek, aki természetesen megint engem választ ki magának. Őszintén szólva fogalmam sincs, miért nevez mindig leszbikusnak, de tekintettel arra a nyári dologra, meg néhány álmomra és fantáziámra, nem is tudom csak úgy lerázni magamról. Sajnos igazán jó visszavágás sem jut eszembe, úgyhogy csak elpöckölöm a cigicsikket, és hagyom kiülni az őszinte lelkesedést. - Remek. Akkor szórakoztasd kicsit Emersont, kicsit fel kell vidítani. Hisztis kedvében van.- ignorálom, ahogy utánam szól, egészen biztos, hogy nem bírok még órákat eltölteni itt, és bármilyen hülye ötlet részemről most kimenni, kicsit biztonságosabbnak érzem így, hogy összegyűltünk. Azt mondjuk nem tudom, hogy kompetencia terén javult-e bármit a helyzet. Arra látok esélyt, hogy Adore szétkapja Emerson egoját, mire visszatérek, utána gondolom következik az enyém. Fogalmam sincs, miért nem tudok soha visszavágni neki. Miután leguggolok, én is meghallom a patadobogást. Utálom magam, semmi kedvem hozzá, hogy egy kentaur csapat így rontson rám, a vijjogás azonban meggyőz róla, hogy nem csak az erdőben élő, törzsi szinten ragadt kentaurok vannak a közelben. Érzem, hogy megfagy bennem a vér a hangtól- soha nem hallottam még ilyet, de határozottan nem emberi, amitől jön. Másodpercekkel később lábra állok, az első lépések megtétele közben, félig görnyedten húzom vissza a bugyimat, és úgy indulok a többiek felé, mintha megvédhetnének ettől az izétől, bármi is ez. Kicsit megnyugtat, hogy élve visszajutok hozzájuk, és előveszem a pálcámat is, de nem érzem úgy, hogy megúsztuk volna. Ahogy végignézek a társaságon, elgondolkozok rajta, hogy nem kizárt, talán én vagyok a legjobb közülünk a harci varázslatok használatában. Ez a gondolat máskor hízelgő lenne, de most kicsit sem megnyugtató. Körbejáratom a pillantásomat mindenkin, minden irányba igyekszek elnézni, felfelé is, miközben Marlene mellé hátrálok. - Valaki tudja, hogy mi ez?- igyekszem összeszedettnek hangozni, de elég sápadt vagyok, ahogy eszembe jutnak a Tiltott Rengeteg rémmeséi. Izzad a tenyerem, ami körbefogja a pálcát, a testem többi része viszont fázik. Félek. És félek, hogy fogalmam sincs, hogy Anathema és Theo jól lesznek-e. Kicsit később Lily is eszembe jut, aki az évfolyam hülyéivel ragadt együtt. - Oké... induljunk el kifelé! Lassan! Ne távolodjunk el egymástól!- átgondolom azokat az átkokat, varázslatokat, bűbájokat, amiket anya tanított, és felkészülök rá, hogy bármi is jelenjen meg, azonnal készen álljak. Megfogom a legközelebb álló ember vállát, miközben a feltételezett zaj irányába nézek. Nem is nézem meg, hogy ki az, jól esik az érintés. Bármilyen bizarr, bármennyire a pokolba kívánom Adoret, és bármennyire sötétnek tűnt számomra mindkét mardekáros fiú, most azt akarom, hogy együtt kijussunk. Fázok, és örülök, hogy itt vannak velem.
Emerson ma kifejezetten irritált és úgy látom nem csak én megyek az agyára, hanem minden más is, igazából meg tudom érteni. Nekem sincs sok kedvem itt lenni, bár ezen a hisztéria kurva keveset segít és még a hangulatot sem dobja fel, meglepő, hogy pont Tesannával vagyok el a legjobban, azt hittem soha többet nem kérek a Nottokból egy másodperc erejéig sem. -Alex, ne már…most ennyire szar a humorom vagy csak nagyon nem vagy vicces kedvedben?-nézek rá felvont szemöldökkel mikor a csapattársunk eltűnik a szemünk elől, hisz a franc se akart beletaposni a lelkivilágába, csak vicceltem, nem is értem mire veri a seggét a földhöz, meg hogy, mikor lett ilyen…lelkis. Nem vekengek ezen tovább, mert megjelennek Adore-ék, akikre számítottam is meg nem is, de magamra erőltetek egy némileg üdvözlő mosolyt és akaratlanul is végigfuttatom a tekinteten a barátnőmön azon a nem egészséges módon, ahogy egyik nő nem néz a másikra. Nem tudom, mi van velem, inkább a többiekre pillantok, az arcokból arra lehet következtetni, hogy senkinek sem nagy kéjmámor itt barangolni, míg Hagrid szórakoztatja magát. -Heeeey-veszem elő a szokásos idióta picsa típusú köszönésemet, amitől lenne kedvem rendesen lefejelni magam, amint kicsúszik a számon, mégsem tudok leszokni róla. Olyan, mint a cigi, amit épp most pöckölök el, nem jó semmire mégis szívem, nem mintha nem szívnék újabban pont eleget. Ettől a leszbikus szövegtől valahogy mindig megkeseredik a nyál a számban, nem is tudom miért. Mert amúgy mi a fasz baj van azzal, ha valaki leszbikus? Nyilvánvalóan nem kelek a lány védelmére, nem az én dolgom, meg furán is venné ki magát, de nagyot kell nyelnem, hogy ne vágjak pofát az egész szituációra. Engem is nevezhetne leszbikusnak, hiszen voltam már néhányszor lánnyal, igaz csak vele, de talán az is valami. Ha innen indulok ki talán ha már ilyen remekül összelegyedtünk Nottal ki kellene deríteni egyet s mást…ez most komolyan patadobogás? Mi a lófasz ez? Vagy csak ló? Néhány másodpercig mindenki csak figyel, Adore az első, aki megszólal, általában mindenben ő az első. -Hát az első talán kentaur-adom elő a teóriámat ezekre az érezehetően költői kérdésekre- a másodikat meg sem akarom tippelni, de ha a kentaur beszart tőle valószínűleg nem egy matinéműsor. Azt utálom ebben a rossz érzésben, ami már fél órával ezelőtt is itt volt, hogy nem szokott alaptalan lenni, pedig én kurvára örülnék, ha egyszer az életben, mikor ezt a furcsa bizsergést érzem a gyomromban nem történne semmi. Eseménytelen, nyugodt évet akarok basszameg! -Mélyen egyetértek-bólintok Tesanna szavaira, egy perccel sem akarok itt eltölteni többet, meghalni meg főleg nem ebben a rohadt erdőben terveztem- kurva gyorsan távozzunk, mielőtt még eltávoznánk, pun intended. Hogy lesz-e ebből bármilyen büntetés vagy retorzió? Pont leszarom, csak arra vágyom, hogy ez a hülye túra csak röhejes kis sztori legyen arról, ahogy csoportosan beparáztunk a nagy semmitől.
Kicsit zavarba jövök attól, amit Snape mond a gondolkodásról, mert ott van Anathema is mellettem. Még mindig nem tudom, hogy hogyan kellene pontosan, egészen pontosan kezelnem az egész helyzetet mellette: fontos nekem, még mindig határozottan vonz, de nagyon bánt, ahogy megbántottam Adoret vele. Tényleg hihetetlenül tisztességtelen dolog volt. Mindkettejüknek járna, hogy végre eldöntsem, hogy mi van: ha vissza akarok térni a régi dolgokhoz, szakítanom kéne Adoreral, ha viszont vele akarok lenni, meg kell mondanom Anathemának, hogy csak barátok leszünk. - Oh... bocsi! Nem vagyok jó a fákban- kicsit elszégyellem magam a faválasztás miatt. Határozottan a leggyengébbek egyike lehetek a RAVASZ gyógynövénytan csoportban, amit csak azért vettem fel, mert tudom, hogy sokan nagyon furcsán kezelnék, ha kiesnék egy főtantárgyról. Mondjuk az is egyértelmű, hogy itt én leszek a gyenge láncszem, és ez meglehetősen zavaró. Snape kifejezetten ingerültnek tűnik itt, az erdőben, legalábbis gondolom, hogy ez a problémája a szünet gondolatával. Én sem vagyok itt túl szívesen, most sokkal szívesebben lennék Anával kettesben, hogy megbeszélhessük a történteket, esetleg Adoreral, hogy vele tisztázhassam. Vagy talán húznám ezt holnapig, holnap vasárnap van. Örülök, hogy Lupin és Anathema legalább mellettem állnak ebben a kérdésben. - Úgysem megyünk innen sehová, amíg Hagrid vissza nem jön. Bár nem tudom, hogy a tanárok mennyire vennék őt komolyan.- én úgy gondolom, hogy nem túlzottan. Nehéz lenne komolyan gondolni, hogy bármelyik tanár komoly szankciót szabna ki érte, hogy mi nem várjuk meg, amíg elmegy azért a valamiért, amit elfelejtett. Nem megyünk persze sehová, csak nem is kell annyira kapkodnunk ezzel az egésszel. Boldog mosollyal veszem el a csokit, és végig féloldalasan Anathemát nézem, miközben eszek. Kicsit úgy érzem magam, mint amikor gyerekek voltunk. A csokoládé megrágása közben csendben végiggondolom a különböző oldalakat. Nem gondolom, hogy jó ötlet volt Hagridnak itt hagynia, és őszintén szólva kétlem, hogy Dumbledore komolyan engedélyezné ezt. Nem vagyunk már kezdő varázslók, de soha nem voltunk még olyan veszélyhelyzetben, ami segíthetett volna felkészülni erre az egészre. Severusra nézek, miközben közelebb állok kicsit Anathemához, azután a sziklára ülő Lupinra. - Én sem hiszem, hogy ezt igazán átgondolta. Ha a tizede igaz az erdőben lévő dolgoknak, akkor azt mondanám, hogy nagyon ostoba ötlet volt itt hagynia minket. Mondjuk nem tudom, hogy tud-e egyáltalán csinálni ő bármit, ami segítene. A karácsonyfát is mindig a hátán húzza be.- bizarr gondolat, hogy negyedévtől felfelé bárki megoldaná azt a fizikai munkát egy pálcamozdulattal, és arra az egy személyre bízzák, aki nem varázsol. Fogalmam sincs, hogy miért nem, sokan mondják róla, hogy kvibli. Anathemára nézek. Rossz előérzetem van. - Jó... legalább menjünk vissza a kunyhójáig vagy valami, az úgyis útba kell, hogy essen neki. Majd visszajövünk vele együtt... addig megtanuljuk az esik az esőt, jó?- Anathemára nézek, pedig a dalt közülünk talán csak Snape ismeri. Elcsendesedek, ahogy meghallom azt a furcsa, ijesztő hangot. Rengeteg horrort hallgattunk hármasban éjjelente a rádióban, amikor a szüleink már nem figyeltek, de miközben Anathemára nézek, eszembe jut, hogy talán egyik sem ilyen ijesztő. Akkor a házunkban, apámtól és anyámtól kiáltási távolságban borzongtunk, most viszont egyedül vagyunk. Ijesztő a hang, ami tőlem akár róka is lehetne, mert nem ismerem túl jól az állatokat. Megfogom Anathema kezét. Magamhoz képest halkan szólalok meg. - Oké... ti is halljátok ezt? Szerintem inkább beszélek Lumpsluckkal, induljunk el kifelé!- furcsamód nem attól félek, hogy nekem bajom esik. Anathemát féltem- nem régen láttam gyengén, sérülten, összetörten, és félek, hogy újra bántja valaki. Vagy valami.
- Szerintem én sokkal többet tudok róla, mint te, nekem eddig nagyon úgy tűnt, hogy kicsit túl lősz az előítéletességen. - Forgatom meg a szemeim miközben összeszedem a holmim és ezzel remélhetőleg Adore és köztem lezártnak tekinthetjük ezt a témát. Nem különösebben repesek azért, hogyha valaki a barátaimat ócsárolja és nem vagyok rest megvédeni sem őket, de ezt már mindenki tudja rólam, hiszen az utóbbi néhány évben egyre jobban kiütköznek nálam ezek a dolgok. Mindenesetre én büszke vagyok rá, hogy így látom a világot, az pedig, hogy mások mit gondolnak, cseppet sem érdekel. Aztán dacból nekivágok az útnak, hogy inkább csatlakozzunk a többiekhez még mielőtt nagyobb baj lenne abból, hogy Hagrid lelépett. Néhány lépés erejéig nem is nézek magam elé, ezért valami szúrósba bizony beleakad a ruhám, de miután sikerült kiszabadítanom magam és elmotyognom az orrom alatt néhány összefolyt káromkodást, a másik irányba battyogok a többiekkel együtt. Lehetőleg nem tart sokáig és hamar megtaláljuk őket, mert igazán nincs kedvem már további értelmetlen diskurálásba belevágni Adore-ral. Igazán akkor tudatosul bennem, hogy kik is vannak a másik hármas csapatban, amikor már odaérünk hozzájuk. Vetek egy fél pillantást Alex felé, de szinte egyből Tess-t keresem és oda is sorolok mellé. - Sziasztok. Hagrid még nem tért vissza? - Aggódom kicsit, de bízom benne, hogy ők hátha valamivel többet tudnak. A félhomály egyre inkább sötétségbe borul, de még nem gyújtok fényt a pálcámmal, és talán jól is teszem, hiszen pillanatokkal később patadobogás és vijjogás hallatszik nem túl messziről. Megrezzenek és szinte egyből eszembe jutnak a történetek, amik az utóbbi években a Rengetegről járták körbe az iskola falait. - Szerintem is kentaurok lehetnek, de jobb lenne ha távolabb mennénk, mielőtt valami kiugrik a bokrokból. - Nem vagyok túl jó legendás állatokból, így hát nem tudom száz százalékosan belőni, hogy mi lehet pontosan a hang eredete. A fejemben több varázsigét is megforgatok az esetleges védekezés miatt, de csak magam mellett tartom a pálcámat egyelőre. - Ne gyújtsatok fényt, csak ha muszáj. - Mondom csendesen, fülelve és figyelve, miközben lassan a többiek mellett elindulok azon az ösvényen, amelyen talán ide eljutottunk Hagrid kunyhójától. Nagyon remélem, hogy most senki nem fog azon gondolkodni, hogy márpedig ki kellene deríteni a hang milyen lényhez tartozik és senki nem fog elkószálni vagy lemaradni. Egyelőre a többiekhez nincs mondandóm, igyekszem Tess mellett maradni és törekedni arra is, hogy senkit ne veszítsünk szem elől.
Kezdem nagyon unni, hogy azt találgatják, mi bajom van, és miért is vagyok ilyen bunkó. Egyrészt semmi bajom, másrészt meg... mi az, hogy bunkó? Nem is igaz! Na jó, ez így nem teljesen fedi a valóságot, mert bunkó vagyok, de néha mindenki az, nem igaz? Na ugye! Szóval tehetnek egy szívességet, és nyugton maradhatnak. Ha nem tetszik, nem kell hallgatni... ennyi, meg van oldva. Legszívesebben idegből visszaszólnék, és már nyitnám is a számat, hogy megtegyem, és kimondjam, amit gondolok, amikor látom, hogy ketten is jönnek felénk. Egy pillanatig csak figyelek, aztán mikor látom, hogy McKinnon és Adore társaságát fogjuk élvezni az elkövetkező.... fene tudja, mennyi időben. - Sziasztok! Nem, Hagrid még sehol. Intek oda az újonnan érkezetteknek, és csak egy kósza pillantást vetek McKinnonra, mert a fene se tudja, éppen mi a helyzet. Nekem biztos fogalmam sincs róla, de nem akarok bonyolítani semmit se, úgyhogy inkább Gia felé fordulok, hogy megválaszoljam a kérdését, miszerint ennyire szar a humora, vagy csak nem vagyok vicces kedvemben? Jelentem, szerintem mindkettő, de ezt inkább nem kötöm az orrára. - Csak nem vagyok vicces kedvemben... mindegy. Legyintek egyet, ezzel ejtve a témát. Közben valami fura hangra leszek figyelmes... pontosabban kettőre, de a patadobogást be tudom azonosítani. Szinte biztos vagyok benne, hogy kentaurokról van szó, nem tudom, mi más lehetne az erdőben, ami patás. Arról viszont fogalmam sincs, hogy mi lehet a másik hang. Ennek ellenére van egy olyan érzésem, hogy jobb lesz vigyáznunk magunkra és egymásra is, ugyanis ha a kentaur úgy megijedt tőle, hogy kereket oldott, akkor ez minden lesz, csak egyszerű nem. Egyetértően bólintok a megállapításra, miszerint kentaurokról van szó, és akaratomon kívül is Marlenere sandítok a patások említésekor. Nem vagyok az a félős valaki, de én is úgy érzem, hogy jobb lenne minél gyorsabban elhúzni innen a csíkot, mielőtt még bajba keverednénk. És ahogy a társaságot elnézem nem is biztos, hogy megúsznánk ki bajjal. Ahogy elindulunk igyekszem gyorsan, mégis a lehető legnagyobb csendben odalépdelni Marlene mellé... ami lehet, nem a lehető legjobb ötlet, de akkor se szívom vissza, az nem én lennék. Viszont ha esetleg le akarna teremteni, hogy miért nem tudok ott maradni, ahol voltam, akkor ahhoz nem ártana, ha megvárná amíg kiérünk... Mondjuk szerintem annál azért okosabb, minthogy ilyenekkel csapjon felesleges zajokat.
Anathema Avery mostanra megszokhatta volna Theo szobatársának mindig hasonlóan rossz kedvét, de mégis újra meg újra váratlanul érte annak mértéke - szeretné megmondani, hogy nincs szükség arra, hogy kritikus legyen velük, hiszen nem rájuk haragszik, bizonyára Remusra sem, hiba volna barátai viselkedése miatt büntetnie.. Abban azonban némán, de egyetért, hogy Dumbledore professzor nem minden ötletét fontolta meg kellő alapossággal, ha pedig mégis, rendszerint a körülmények áldozatává vált, ezúttal velük együtt. Az is előfordult sajnos olykor, hogy évfolyamtársai nem a kellő finomsággal bántak a növényekkel, de az iskola vezetése részéről elég elhamarkodott, ha tőlük tették függővé a fák sorsát is. - Jól vagy, Remus? Nem kell egyedül őrködnöd.. nincs telihold, egy trollt pedig messziről hallanánk, ha emiatt ültél oda. - helyeslően bólint, mikor szóba kerül, megvitassák a maradásuk mértékét, ő részéről most is szívesen elindulna a kastély felé, elvégre megtették, amit kértek tőlük rendben, nincs további okuk a maradásra.
- Igen.. nem tudom, hogy mi lehet.. Remus, Snape, gyertek el a közeléből.. - suttogja, és megszorítja Theo kezét, a másikkal pedig megkeresi a pálcáját a kis táskájában, reményei szerint elég halkan és gyorsan ahhoz, hogy hatékony lehessen. Az arcára kiülő aggodalmat felhőzi valami elszántság, valóban harcolni fog, ha a társai bajba kerülnek, és ez fizikai helyzetüknél fogva talán valószínűbb, minthogy őket éri bántódás gyermekkori legjobb barátjával - Menjünk gyorsan!
Halványan elmosolyodok Severus válaszán, mert bárhonnan nézem, egyet kell értenem vele. De a következő megszólalásánál már az arcomra fagy a mosoly. Leküzdök minden késztetést, hogy elfordítsam a fejem, vagy lesüssem a szemem, állom a tekintetét, és már ki is tátom a szám, hogy válaszoljak. De egyszerűen nem jön ki semmi. Mégis mit mondhatnék, hogy jaj, miket beszélsz, Sev? Minden vágyam az volt, hogy veled tegyenek egy csapatba, és valójában amikor hagytam, hogy Sirius és James baszogassanak, akkor is azért volt, mert annyira szeretlek. És neem, még sosem éreztem azt, hogy viccesek Ágas és Tapmancs baszogatásai, kivéve, amikor persze tényleg túl messzire mentek. A tisztás felől süvítő szél belefúj a számba, úgyhogy inkább becsukom és csak akkor szólalok meg újra, amikor Severus Mulciber esetével példálózik, egyébként teljesen jogosan. - Jól van, elismerem, hogy nem ő az évszázad pedagógusa – morgom kelletlenül az orrom alatt, hiába tekintek Dumbledorra egy szent tehénként, mégis csak meggondolatlan a legtöbb esetben. - Ugyan Theo, azzal a háttal biztos sokkal többre megy, mint mi a pálcáinkkal. Gondolj csak bele, ő egyedül járja az erdőt mindig, mármint, amikor éppen nincs vele Agyar. Szóval, ha bárki kérdezi, én most szívesen elcserélném a pálcámat a széles vállakra. Mielőtt még bármit válaszolhatnék arra, hogy mennyire is fölöslegesen ülök őrt a sziklán, fülemet megcsapja a csoszogás és pisszegés zaja. Hiába próbálom behatárolni, mégis csak arra jutok, hogy ez a Rengetegtől mégis csak elég tájidegen hangeffektus. Hacsak nem Madam Cvikker jött a jó hírrel, hogy mégis csak felmehetünk a hálókörletünkbe büntetés nélkül, akkor igen is, itt lenne az ideje aggódni. Azonnal pálcát rántok. És amikor a távoli patadobogást is meghallom, fényt gyújtok a pálcámon. Észre sem vettem, hogy így besötétedett. Az egymás kezét szorongató Anára és Theora pillantok, de csak ingatom a fejem a lány noszogatására. - Nem mehetünk el csak úgy, meg kell találnunk a többieket. Siriusékat valahol arra láttam utoljára – aggodalmason mutatok a tisztás irányába. Aztán vissza a többiekre. – Ne haragudjatok, persze ti visszamehettek a kastélyba, de nekem meg kell találnom őket, szóval, ha nem tartotok velem, akkor majd találkozunk Hagrid kunyhójánál – javítom ki az előbbi tévedésemet, és még éppen csak egy pillanatig habozok, hogy lássam, mit válaszolnak, majd elindulok a csoszogás forrása és a tisztás irányába.
Három rövid percig azt hittem, Lupin nem az, aki - ha ezt hangosan kimondanám, ugyanúgy röhögne rajtam, mint minden más alkalommal, ha megaláztak a barátnai, akik között ő elméletileg a kivétel, az intellektuális fény az éjszakában, a megbízható és empatikus. Engedtem Dumbledore hülye csapatépítőjének, és kezdtem magam kellemesen szarul érezni a nagyon szar helyett, de ha nem írnám le ezeket a köröket az összes emberrel, akit túlságosan is ismerek hatodik éve, most nem érezném úgy, mintha ismét gyomorszájon vágott volna a realitás. - Az egyik legnagyobb kegyetlenség Dumbledoretól, hogy itt tartja előttünk mágia nélkül, és mindenkivel el akarja hitetni, hogy pont ugyanolyan. Mágia nélkül ő is Frics is csak ennek az ostoba szépelgésnek az áldozatai.. Frics bírja rosszabbul, elég jó oka van utálni mindenkit. - Evans nővére vajon mivel rosszabb, mint valamelyikük? Csak Evans miatt olykor eszembe jut az arckfejezése, amikor megtudja, ő nem különleges, ő nem megy a Roxfortba, ő otthon marad örökre kizárva valamiből, amiről nem is tehetett. Ma sem kedveltem meg jobban ezt az egész liberális faszságot, de nincs értelme tovább ragozni, soha senkit nem érdekel a véleményem. - Fogalmunk sincs róla, mennyire járja és milyen gyakran. Nyilván jóban van a kentaurokkal, mert elüldözték volna, szóval ha egy kis esze, tőlük tájékozódik. Az a kutya meg.. egyszer Evans eltüsszentette magát mellette, és felvonyított. - azonnal megbánom Evans emlegetését, de majd leszokom róla szép lassan, próbálok semleges hangnemet megütni, nem lereagálni a szekrényből hangos csattanással kizuhanó csontvázat -Ez a hang meg..
Elhátrálok az utolsó fától, és megróbálok belebámulni a bokrok közötti sötétségbe - amiből remekül következtethetnénk arra, hogy Hagrid bizony nem igazán siet vissza - de nem tudom kivenni a hang forrását. Őrültség lenne kiderítenünk, mi az, ráadásul prefektusok vagyunk, bármennyire ostobaság, felelősséggel tartozunk azért, ha A Valami leharapja Nott vagy Avery bármelyik kiálló testrészét, erről Slughorn és McGonagall ritka konszenzusa árulkodott a kinevezésünkkor. - Menj csak, Lupin, a meglett, testépítő, magukat hatalmas kalandornak és alfahímnek tartó, idióta barátaid, akik az összes létező órán gyerekes vicceket sütnek el a tananyag feleslegességéről és hasonlókról, BIZTOSAN nem tudják megvédeni magukat, és BIZTOSAN rengeteget segít rajtuk, ha egyedül nekirontasz az erdőnek. - élesen megszívom a fogam, aminek a jobb harmadik őrlő feletti kezdődő ínygyulladás egyáltalán nem örül, de ekkora ostobaság hallatán legszívesebben ordítanék, ez a köztes megoldás talán késlelteti A Valami felbukkanását. Igen, szívesen rohannék be utána a bozótba, hogy megkeressem Evanst, aztán az összes többit, mert mint mondtam, vele ellentétben érzek valamilyen kötelességtudatot, ha már viselem ezt a különben ronda jelvényt, de egyrészt Evans tud magára vigyázni és rám a legkevésbé sincs szüksége sem megevett, sem halott, sem élő formában, másrészt Lupint két olyan felnőtt faszfej érdekli, akik remekül prezentálták már, mennyire különlegesek és nincs szükségük a hagyományos oktatás unalmas tanaira ahhoz, hogy majd sikeresek legyenek. A többit meg bátran felzabálhatja A Valami, nyilván kit érdekel, nyilván én vagyok Snivellius, akire senkinek nincs szüksége, nyugodtan megdögölhetnék, nekem nincs jobb dolgom, mint azokat megmenteni, akik hétköznapokon legjobb esetben is lenéznek.
Lassan kifújom a levegőt, és megállom, hogy még valamit utána szóljak. Az, hogy azt hittem, egész emberi kapcsolatot alakíthatunk ki a nap végére, ugyanolyan hülyeség, mint amit művel. - Megvárjuk, amíg meghal, hogy visszavihessük a maradványait a családjának, vagy távozunk? - veszem elő közben a pálcámat, és az egymás kezét szorongató párosra pillantok féloldalt, a vállam felett. Bőven van időnk, Lupinon elcsámcsoghat egy ideig A Valami, ha elvezeti a kis barátaihoz, még egy tea is belefér, de ő erre nyilván nem gondolt, hogy esetleg csak mi voltunk bajban egészen eddig - Én az utóbbit javaslom. Mi voltunk a legmélyebben, a többivel össze kell futnunk kifelé.
Én tényleg tökre benne lennék abban, hogy valami értelmeset csináljuk, de mielőtt még az aranycsapat többi tagja reagálna, valahogy olyan furcsa dolgok kezdenek történni (és ezt én mondom, nem valami elsős szerencsétlen, aki most jár először tanár nélkül a Tiltott Rengetegben). A sötétség, ahogy az már lenni szokott, szinte egyik pillanatról a másikra ereszkedik alá, az előbb még a szeplőket is meg tudtam volna számolni Evans szemrevalóan szimmetrikusra sikerült orcáján, a másik pillanatban meg már az orromig se látok, kicsit olyan érzésem támad, hogy tök egyedül maradtam a tisztáson (és még azt mondják, hogy a fák közt hamarabb lesz sötét). Ha nem hallanám legalább a lélegzésüket meg a létezéssel járó minimális zajokat, határozottan egyedül érezném magam, egyből vakkantok egy Lumost, hogy legalább az orromig ellássak. És akkor itt ez a mély, zümmögő hang, mintha egy hippogriff méretű darázscsapat közeledne. Ez amúgy tök poén lenne. Ha mondjuk négyen lennénk itt, Holdsáppal és Farkival. Na jó, legalább hárman, Holdsáppal (bevallom, nekem Peter hiánya nem nagyon tűnik fel, ha épp nincs ott, de valakinek mégiscsak meg kell csodálnia Ágas fogótrükkjeit úgy egymillió-kilencszázezer-nyolcszáznegyvenötödjére is). Vagy ha James nem került volna Evans hajának hipnotikus ereje alá. Vagy ha mondjuk átváltozhatnék. OK, menőség meg minden, de ád egy, a Tiltott Rengeteg, ha épp nem tiltott, nem is akkora hepaj, ád kettő, kutyamód nagyobbnak érzem az intim méreteim (testméretarányosan). Erről persze szó sem lehet. Bármikor visszajöhet Hagrid, és a többiek is itt vannak valahol… gondolom, merthogy látszani nem látszanak, a rohadt zümmögéstől meg még csak nem is hallom őket. És itt van Evans, aki mégiscsak lány, és feltehetően kevesebb tapasztalata van a Tiltott Rengeteggel kapcsolatban is… te jó mantikórcsüd, mintha Remust hallanám a saját fejemben, mi ez a felelősségteljes picsogás? Remus! Egyedül. Mardekárosokkal körbevéve. - Na jó, vakarjuk össze a többi nyomorékot, még megmarja őket egy nargli – szólalok meg, egy pillanatra eloltom a pálcát, hogy a távoli, bizonytalan pálcafények valami útmutatást adjanak, aztán elindulok arrafelé, remélhetőleg Evanssel és Jamesszel együtt, amerre Remusék brigádját (vagy egyáltalán bárkit) sejtem.
Fail-safe trigger, lock down call, wipe the dry clean slate, quick, sound the alarm, no escape from the truth and the weight of it all, I am caught in the web of a lie
az egyesült csapatnak
Kicsit berágok Hagridra, amiért jó ötletnek tartotta, hogy két nővel oszt be egy csapatba. Főleg, hogy az egyik griffendéles, míg a másik Adore. Azt hiszem nem kell kifejtenem innentől fogva, hogy mit miért gondolok úgy, hiszen már a név és a ház említése is válaszokat ad bárki számára, aki kicsit is otthon van a témában. - Egyszer akar normálisan beszélni az ember veled, akkor is be kell szólni – vágom oda Adore-nak, miután szépen leteremt, hogy nincsenek itt hölgyek. Teljesen elmegy a kedvem az egésztől. Nem mintha olyannyira itt szeretnék lenni, de most nem nagyon van más választásom. Mindössze pár másodpercre fordul meg a fejemben az a nagyszerű ötlet, hogy lelépjek, hiszen itt az egész évfolyam. Talán nem tűnne fel, ha egy diák kihátrál a feladatból és még Hagrid sincs itt, hogy figyelje ezt. Csak figyelem a lányokat hosszú percekig, s mivel a háztársam most sem volt olyan kedves, hogy megajándékozzon egy cigarettával, így kénytelen vagyok a sajátomból szívni. Míg meggyújtom a saját gondolataimba merülök, s a következő pillanatban már csak annyi tűnik fel, hogy Marlene szőke tincseivel Adore elé robog és távolodni kezdenek. Pár másodpercig elgondolkozom, hogy hagyom őket és csak leülök a fűbe, míg mindenki be nem fejezi a feladatát, de ha már idáig eljöttem nem azért vagyok itt, hogy tétlenül ücsörögjek. Lusta léptekkel és vagy öt méterre lemaradva követem a csapattársaimat, akik úgy gondolják jó ötlet másokhoz odaverődni. Engem túlzottan nem izgat már innentől fogva, hogy még ki boldogítja a társaságunkat, de Alexet megpillantva egy kisebb kő esik le a szívemről. Végre nemcsak nő uralom van! - Sziasztok – köszönök oda én is egy mosolyt erőltetve az arcomra – Mi történik erre? – kérdezem értetlenül, a cigim ott lóg a szám sarkában, s mielőtt még beleszívnék egy utolsót az említett bokrok felé kapom a fejem. Éppen beszélni készülnék, de jelenleg jobb ötletnek tartom befogni, mert ha tényleg nem csal a fülem, akkor valóban hamarosan a kentaurok társaságát élvezhetjük.
Micsoda érthetetlen viselkedés az erdő mélyén? Ha már veszély, akkor szálljunk szembe vele, mint egy méltó lovag. Elfutni, mint az óvodások, olyan maradi és gyáva megoldás, de némiképp ésszerű is, amit a diákok tesznek - pár embert leszámítva. A sok lúd disznót győz elvig sikeresen eljut a két külső területre eső csapat, és bizonyára mindenki megérzi a biztonság melengető leheletét a nyakában. De talán csak a félelem keltette izzadság okozza ezt a nagy meleget, és a félve egymás mellé menekülő diákok kavarják el egyenletesen a levegőben. De a tömegnek nem csak előnye, hanem hátránya is van: a kezelhetetlenség. Senki nem tudja, hogy több ember között mi fog történni, és általában a hangzavar is nagyobb, mint két vagy három ember között, ezért nehezebben hallhatják a magukat nagyobb biztonságban érzők, hogy mi történik körülöttük. Az erdő bezzeg mindent hall, mert Ő egyedül van, és kivárja, hogy valaki rosszul döntsön, vagy eltévedjen. Remus elé, mikor már vagy két perce egyedül igyekszik barátai felé, az egyik bokorból egy nyúl ugrik. Látszik az állaton, hogy fél, és minél hamarabb elszaladna, ehelyett azonban dermedten néz farkasszemet a vékony fiúval, és ha az nem vigyáz, még egy rettegő nyúl által leli vesztét. Mély csend telepszik az erdő egyik legmélyebb pontjára, Severusék köré. Vágni lehetne a csendet, a sötétséget, és még a feszültséget is, ha lenne nálunk kés. Igaza van a mindenki által kitaszított fiúnak abban, hogy érdemesebb volna elindulni kifelé, és magára hagyni a szerencsétlent, aki önjelölt megmentőnek állt hirtelen ötlettől vezérelve. Még a lassan erősödő és a csendet váratlanul megtörő szél is kifelé menekül. Siriusék trióját lassan ellepi a köd. Érezhető, hogy már nem a déli órákhoz vannak közelebb. Lehűlt az idő, és hamarosan rá kell jönnie a csapatnak, hogy egyedül maradt ezen a környéken, de talán egy váratlan hang ösztökéli őket arra, hogy elinduljanak. Talán egy váratlan, de ismerős hang elég ehhez, de meg is várhatják, hogy Hagrid visszatérjen. Addig meg csak nem fagynak meg, ha van elég meleg ruhájuk. Persze nem valószínű, hogy van, és őket a hirtelen termelődő adrenalin sem fűti, mint azokat, akiket bármelyik pillanatban megtámadhat egy nyúl. A következő mesélői reag február 5-én, pénteken érkezik. Ha valakinek ez nehézséget okoz, privát üzenet formájában jelezheti.
Végigtekintek a társaságon és kicsit beharapom az ajkam. Igyekszem nem feltűnést kelteni, de kicsit aggódom, hiszen az erdő nem a legbiztonságosabb hely és tudjuk, hogy este pedig végképp nem az. Nem mozdulok el Tess mellől, remélem, hogy neki sem jut egy olyan elvetemült ötlet az eszébe, hogy esetleg más irányba vigye az útja. Hamarabb tudom elképzelni mindezt Alexről, Adore-ról és Giáról. A mardekárosok amúgy is mindig olyan kiszámíthatatlanok és csak a saját fejük után mennek. - Nem szeretnék annak a tanárnak a sorsára jutni. - Jegyzem meg kicsit, halkan. Őszintén fogalmam sincs, mibe futhatunk itt bele, de egyáltalán nem nyugtat meg az a tudat sem, hogy ennyien vagyunk és ennyifélék. A társaság nagy részét nem is ismerem, így biztosan mindenkinek vagy egy fajta elképzelése a dolgokról és hiába is próbálnék meg csendre inteni mindenki vagy épp a társaságot a jó irány felé terelni, nem biztos, hogy hallgatnának rám. Sőt, nyilván biztosan nem. Azt sem tudom megmondani, hogy ki mennyire féltheti a bőrét. Ahogy Alex mellém sorol, kicsit megrezzenek, egy futó pillantást is vetek rá, de tovább haladok és ahogy elmélyedek a gondolataimban, hirtelen nem nézek a lábam elé és elbotlok valamiben. Felsikkantok, de gyorsan elfojtom a hangot. - A fenébe is. - Remélem nem esett különösebb bajom és fel tudok tápászkodni hamar a földről, hogy tovább folytassuk az utunkat. Jó lesz, ha nem hagyom, hogy Alex elvonja a figyelmem, mert még ebből nagyobb problémák is kisülhetnek.
Most elképzelem, milyen magasröptű párbeszéd zajlott itt az érkezésünk előtt, és hirtelen nagyon elkezd fájni a lelkem helye, vagy az, amit annak neveznek. A szellemi nihil úgy ül itt tort, hogy észre sem vesszük, és mennyivel jobb lett volna, ha én is a vérfertőzés végeredménye vagyok, akkor hasonló frappnás megjegyzésekkel szórakoztatnánk egymást, és tök boldog lennék. Vagy igazad van, vagy boldog vagy. - Veled töltötte az idejét, és még nem impotens. Én ezt eredményként könyvelem el. - és még Teximexi is tudja, hogy Emerson esetében már annak is örülhetünk, hogy tud egyszerre beszélni és lélegezni is, és vele ellentétben nem érzi szükségét annak, hogy látványosan elvonuljon hugyozni a nem is oly távoli bokrok mögé.
Már majdnem közbevetem, hogy ugyan igen szar vagyok legendás lényekből - a kentaurok egyáltalán azok? ez nem rasszizmus? vagy mindegy, aminek az ősei vígan járták a zoofília ösvényeit, azokkal nem ülünk egy asztalhoz? Olyan sok kérdésem van, és sosem fogok választ kapni rájuk! - de tudtommal ilyen hangon rikoltozni azért olyasmi nem szokott, ami beszélni is tud, és fogalmam sincs, azoktól miért fosunk, de tele vagyunk David Attenborough szellemi örököseivel, ezért inkább rájuk hagyom. Felőlem aztán mehetünk.
-Texas, nehogy azt gondold, hogy senki nem vette észre, hogy letapogattál. - jegyzem meg, mikor megindulunk, és gonoszul Giára vigyorgok, bár kétlem, hogy bármit is lát ebben a hirtelen indokolatlan sötétben. Mindenkinek sokkal jobb lenne, ha Notték sarja végre kibújna a szekrényből, és nem vezetné a szexuális frusztrációját másokon keresztül, mint valami elbaszott ellenálláshálózat, ő nem a francos Soros-kapcsolás. Míg ballagunk, felfigyelek arra az aggodalomra, de ha időközben nem lettek legilimentorok, akkor adja magát a kérdés, hogy: - McKinnon, te mégis milyen tanárról beszélsz? Egyébként szerintetek az a hang nem egy.. - sóhajtok egyet, aztán felnyalábolom, mikor felborul. Ennyit az erdőistennőről, i guess. - ...nem tudom, hippogriff volt? - odébb terelem Emersont, ha már olyan szerencsétlen, hogy mellette még a gravitáció is másként hat, de azért át-átpillantok mellette oda, ahonnan jövünk. EZT ennyivel biztosan nem tudtuk le. - Nem kéne.. nem tudom. Vagy futni vagy csapdát állítani?
Biztos, hogy említettem már, hogy kurvára semmi hangulatom nem volt ehhez a kis kiránduláshoz már a legelején sem, szóval most nyomatékosítom. Az ágyamat akarom és a meleg takarómat, mert annyira fázom, hogy mindjárt bekékül a szám és akkor mindenki tudni fogja, hogy valami nem oké a húzottszemű csajjal. Lehet ez ilyen ázsiai dolog, nem láttam még egyetlen ázsiait sem, aki egy kicsit is rendben lett volna, anyám sincs rendben…tény, hogy ő nem ázsiai, de a faterral is fixen van valami gebasz, csak a nettó öt óra alatt, amit együtt bírtunk töltöttünk életem során nem derült ki. Mindegy, remélem hamarosan visszaér Hagrid és közli velünk az üdvös információt, hogy húzhatunk a vérbe, mert rohamosan fogy az energiám és a türelmem. Ha egész éjszaka itt akarnék bolyongani erdésznek vagy ártó szellemnek mennék. Attól sem érzem magam sokkal jobban, hogy időközben sokasodunk, mármint nem a szó szaporodást jelentő értelmében, hálistennek, mert ilyen diszfunkcionális társaságot ritkán látni egy helyen. Őszintén sajnálom Marlene-t, talán ő itt a legnormálisabb, erre megkapott minket púpnak a hátára. Eddig nem éreztem különösebb rokonszenvet az irányába, valószínűleg azért, mert rohadtul észre sem vettem, de mióta ragyásra átkozták a fél pofámat és igyekezett segíteni királyi faszságomnak, pardon, felségemnek azóta valahogy jobb érzéssel gondolok rá. Adore hozza a szintet és kivételesen örülök, hogy nem akkor érkezett, mikor a Nott lánnyal még arról értekeztünk, hogy mennyire miafasz a kapcsolata annak tisztelt bátyjával, kicsit szarul vette volna ki magát, hogy napok óta kerülöm erre kiviláglik, hogy mi is a nyomorom tulajdonképpen. Jobb, ha nem tudja, jobb, ha nem tud semmit úgy egyáltalán, legyen boldog a többi meg nem számít. Hadd ne tegyem hozzá, hogy kisebb gondja is nagyobb lehet a lelkifurkámnál, bár most nekem is vannak nagyobb bajaim, mondjuk kentaurnyi bajok. Szerencsémre megindulunk, vicces, hogy ez a banda bármiben is egyet tud érteni, valahogy valószínűbbnek találtam, hogy feloszlunk, mint a The Hollies. A héten először nem lett igazam, de arra ráhibáztam, hogy itt és most valami készül és minden jel szerint nem egy gintonic. -Szerintem a szétdohányzott tüdőnkkel csalinak lennénk jók, ha futni kéne-érek Adore mellé, kicsit hallgatózom, egyelőre csönd van, már rajtunk kívül- jut eszembe- kapok a zsebemhez és felényújtom a cigisdobozt, hátha van gusztusa hozzá. -Amúgy…-nézek végig az egybegyűlteken, mint valami bizarr áldozópap- valaki tudja honnan a francban volt a kiindulópont?
Severus megjegyzése valahogy akarva, akaratlanul is betalál, még akkor is, ha ő a varázstalanokról beszél és nem vérfarkasokról, de valahol az ő fejében biztos, hogy ugyanazon a lapon említhető a két dolog. Vagyis lenne, ha egyáltalán tudna róla. Mindenesetre nem akarom adni alá a lovat, sem pedig vitába szállni vele, úgyhogy az első pillanatokban a zajokra még égi jelként tekintek, hogy megszabadítanak az egyre kínosabbá váló beszélgetésről. Nem az van, hogy nem vagyok kíváncsi arra, amit mondani akar, csak valahogy a körülmények úgy adják, hogy így tűnjön, de ez még nem azt jelenti, hogy nem érzem miatta pocsékul magam. Amiatt meg pláne, hogy prefektus létemre ott akarom hagyni őket, amire persze Sev is figyelmeztet a maga szívmelengető stílusában, ahogy csak az tud beszélni, akinek nincsenek barátai. Barátai, akik ráadásul egy sötét rengetegben vannak valahol összezárva egy csapat kentaurral és Madam Czvikkerrel. És mondjuk teljesen jogos lenne, hogy maradjak, ha csak azt vesszük számításba, hogy Ágasék hányszor jártak már az erdőben, ehhez képest Theo Nott még a bükkfát sem tudja megkülönböztetni a fűztől. De már késő itt a józan észre hallgatni, az a bizonyos vadon hívó szava most sokkal hangosabb, sokkal hívogatóbb. S habár Severus szája is mozog szüntelenül, nem tud versenyre kelni vele. - Prefektusok vagyunk. Ők meg a diáktársaink, legyen bármekkora szájuk vagy bicepszük – zárom rövidre a beszélgetést. – Ha kiértetek, szóljatok az első tanárnak – teszem még hozzá, mikor utolsó pillantást vetek a hármasra, aztán bevetem magam az erdőbe, újabb tarolóátkokkal előre araszolva, míg végül egy újabb kitaposott ösvényre érek. Ismerem az erdőt, legalább is azt hiszem, de emberként tájékozódni sokkal nehezebb, mint farkasként. Ujjaim egészen belegémberednek, ahogy szorítom a pálcámat és bármilyen nevetséges is, annyira rákészülök a veszélyre, hogy amikor a valami elém ugrik, nem ismervén az ősi mondást, hogy házinyúlra nem lövünk, automatikusan küldök felé egy hátráltató átkot.
Lupin könnyebbé teszi a saját utálatát - vajon ha lett volna nálam egy kazetta, és visszajátszanám neki, mikor épp nem öntötte el az agyát a nem tudom mi, ő is meglátná, milyen ostoba? Nem, nyilván nem, a griffendélesek önmaguk karikatúrái, minek gondolkozni, ha lehet HŐSKÖDNI, susnyásba vetődni, olyan egyének védelmére kelni, akik aztán a legkevésbé sem szorulnak arra szemben a többivel, amelyek igen. Lupin cinkosok között a kussoló, de ami még rosszabb, idióták között az, aki önként adózik a személyiségével és értelmével a retardáltak felületes ragaszkodásáért. Ha lennének barátaim, nem akarnám, hogy legyenek, ha ez ezt jelenti. - Ez látványos volt. Akkor mehetünk? - ha volt is itt valami, ami vadászott ránk, most már nem a mi gondunk, és az isten mentsen meg bennünket attól, hogy olyasmibe avatkozzunk, ami szigorúan öngyilkosjelöltek személyes ügye, senkit sem lehet megmenteni tulajdon hülyeségétől. Engem sem. - Lupin hősies halálának köszönhetően biztosan nyertünk némi időt. Nott, menj legelől, zárom a sort. - megvárom, míg összeszedik magukat a jelenet után, és bízom benne, hogy Averyből hirtelen nem tör elő sem a poszttraumás stressz, sem a griffendéles, mert a képességei alapján nem ő a legkiemelkedőbb, ami a párbajozást vagy valami visszaverését illeti, de kettőnk között talán nem tűnik el olyan könnyen. Tájolj! - suttogom a pálcámnak, és roppant kínosan érzem magam ilyenkor mindig, de a pálca vége a fák közé mutat, és bár a sötétben nehéz tájékozódni, már egy fokkal könnyebb. Ha lesz lehetőségem, igazán átdolgozhatnám ezt a bűbájt, kell, hogy legyen kevésbé bizarr igéje.
- Arra! Maradjunk csendben, és nézzetek a lábatok elé.. - és reményeim szerint a lehető leghalkabban megindulunk libasorban arra, amerről jöttünk, de mintha a növényzet zokon vette volna a jelenlétünk, és összenőtt volna. Az utolsó dolog valószínűleg egy átok hangja lenne, amit hallunk, ha most is azzal próbálkoznánk, amivel Lupin: bár ha a valami még éppen csócsálja, lehet, hogy zenés mulatságot is rendezhetnénk az erdőben - Figyeljétek a zajokat.. és szóljatok, ha bármi gyanúsat észleltek. Ha szólok, futunk.
Szorosan fogom Anathema kezét, a másik kezemmel pedig előkotrom a pálcámat. Bármi is ez, nem fogom hagyni, hogy bántsa őt, és mindent meg fogok tenni, hogy megvédjem. Félek a gondolattól, hogy most hirtelen őt is elveszítem, magamban elátkozom az összes idiótát, akik felelősek ezért. Hogy engedhették annak a nagyra nőtt inkompetens mamlasznak, hogy diákokra felügyeljen? Úgy érzem, hogy ha itt lenne, bemosnék egyet neki, még ha tudom, meglehetősen komikus, számomra szomorú lenne a végkifejlet. Most lehet, hogy egyet értek, Lupinnal, és szívesen odaadnám ezt a pálcát azért, hogy az a nagydarab melák itt legyen a gyáva kutyájával. Csak pislogok kettőt Lupinra, amikor komolyan felveti, hogy komolyan kezdjünk el hősködni. Nekem itt van a húgom, itt van a barátnőm, de még így is tudom, hogy baromi rossz ötlet lenne elindulni arra. Csatlakozok Severushoz, bár úgy érzem, hogy önzőbb okokból. - Most tényleg egyedül akarsz elmenni, pont abba az irányba, hogy megments egy csapat idiótát?- én igazán toleráns vagyok mások viselkedését illetően, amit a szobatársaim is tanúsíthatnak, de az a három fiú az évfolyamomról tényleg a leghülyébbekbe tartozik, és ezt úgy mondom, hogy Amycus, Stanislaw, meg Rosier hülye barátja a Griffendélből az évfolyamunkra jár szintén. - Amúgy is: most oda akarod vezetni ezt a... valamit?
Általában büszke vagyok arra, hogy a Mardekárba kerültem, de sokszor irigykedtem is Tessre és Anathemára, és gondolkodtam rajta, hogy belőlem talán hiányzik valamiféle bátorság, valami, ami miatt soha nem lehetek igazi katica lovag. Az oroszlán hősies, a kígyó annyira nem. Most viszont, ahogy nézem Lupin távolodását, akit a hideg, a rossz előérzetem, a sötétség alapján távolodni látok, arra jutok, hogy ez nem mindig jó tulajdonság. Egyszerűen nem hiszem el, hogy az a legjobb módja mások megmentésének, hogy megöleted magad, úgyhogy én is azt gondolom, hogy Adore és Tesanna akkor kaphatja tőlem a legtöbb segítséget, ha élve kijutok innen Anathemával és Severusszal. - Menjünk! Reméljük, hogy tud vigyázni magára.- önző vagyok, de az az igazság, hogy bármennyire nincs semmi bajom Lupinnal, akit a griffendéles fiúk közül talán a legjobban kedvelek, Anathema és Severus sokkal fontosabbak számomra. Meg persze, én sem akarok meghalni így, ilyen ostobán. Elindulok elől, fogom Anathema kezét, világítok a pálcámmal magam előtt. Hihetetlenül sötét lett az erdő, vészt jósol minden zaj, a saját lépéseink is, és szinte várom, hogy mikor hallom meg Severus fájdalmas kiáltását. Tudom, hogy kiemelkedően jó Sötét Varázslatok Kivédésében is, de nem tudom, hogy ez mennyire véd meg bármitől. - Nem lesz semmi baj.- megszorítom Anathema kezét, halkan suttogok neki, de legalább annyira mondom ezt magamnak, mint neki. Ez az erdő tipikusan olyan helynek tűnik, ami elnyeli az embereket, örökre.
Ijedten nézi a szóváltást, annak körülményeit nem igazán ismeri: úgy tűnik, személyes ellentét is van köztük, ennek kereszttüzébe kerültek most Theóval, akivel maguknak is bőven volna mit kibontani egymás között.. Nem mer megszólalni, azzal mintha azonnal tovább ronthatná a helyzetet, azonnal semmivé válik az a talán barátságos légkör, amiben munkához láttak. Megszorítja a fiú kezét, és aprót sóhajt, majd csuklik, mikor Remus végül mégis eltávolodik - nem szívesen mondaná ki, de tart tőle, hogy nem a barátai azok, akikért leginkább aggódnia érdemes a közös óráik alapján. Az ő várakozáson felüli, olykor szorgalma miatt kiváló eredményei a sötét varázslatok kivédésével kapcsolatban átlagosnak számítottak, és biztos volt benne, hogy Severus nem hármukat félti, lévén mindkét mardekáros kiemelkedő volt ott, ahol ő hétfő délután csak. - Igen.. rendben. Szerintetek követte az a valami? - a földet figyelvén követi Theót, értékeli magában, hogy meg akarják védelmezni, akár bánthatná is a tudat, de Anathema Avery értette a maga képességeit, és azok kevésbé voltak gyakorlatiasak: ő nem reagálna olyan gyorsan egy közvetlen veszélyre, ahogy történt nyáron is.. Erre kellene legkevésbé gondolnia.
- Rendben, igaz.. - készen tartja baljában a pálcát, a ballal szorongatja legjobb barátja ujjait, és Severus kérdésének eleget téve fülel a lehetséges zajokra. Talán megpróbálhatnák a homenium reveliót, azonban kétséges, hogy mit érzékelne pontosan a bűbáj közelnek, és valóban jobb, ha némán igyekeznek kifelé, mintha felpiszkálnák annak a lénynek a kíváncsiságát. - Hallottam valamit, balról. Siessünk!
Marlene utasítása nélkül is követném a fénygyújtási tanácsot: a felvillanó fény szinte mindig valamilyen lövedéket vonz, ahogy anyám tanított rá. Borzongok attól a lehetőségtől, hogy nemsokára talán az életünkért fogunk harcolni, de örülök neki, hogy nem vágok bele teljesen felkészületlenül. Veszek egy mély levegőt, végiggondolom a varázslatokat, azután Adore az egészből kiszakít. - Mi? Nem tapogattalak le! A bátyám csaja vagy, és amúgy is...- nem fejezem be a kicsit talán túl hangos mondatot, újra a közeledőkre koncentrálok, bárkik vagy bármik azok, de érzem, hogy teljesen elvörösödtem a gondolattól, különösen, hogy eszembe jut, amikor ott állt meztelenül az ajtóban, és összekötöm fejben a látványt az érintésével. Azt hiszem, valamennyire elfogadható számomra már, hogy Anathemában van valami furcsán vonzó, sőt, talán általánosságban a lányokban is találok valamit, de pont ő? Elképesztően zavarba ejtő a gondolat, hogy ez a lány, akivel ennyire rosszban vagyunk... kiráz a hideg, ami furán végigfut a testemen. A gondolataimból az ránt ki, ahogy Marlene elesik, és azonnal sietek körberángatni, ahogy elesik. Közben persze figyelek, valószínű nekünk kettőnknek lenne a legjobb esélyünk megátkozni ezt a valamit, mi ketten akartunk aurorok lenni mindig (remélhetőleg egyikünk sem lesz az). Nyelek egyet- nagyon sötét van. - Nem tudom... nem hangzott annak. De ha az volt, akkor Giadának még inkább igaza van... három lépés után elesnénk az aljnövényzetben, ha futnánk.- nem lehet látni semmit, nem Marlene ilyen ügyetlen, egyszerűen túl sötét van hozzá, hogy lefussuk a valamit, ami valószínűleg valamilyen szörnyeteg, állat, ami biztosan sokkal jobban lát a sötétben, mint mi. Összeszorítom a pálcát, olyan közel orientálódok, amennyire csak lehet, igyekszem a szabad kezemet kissé oldalra tartva felmérni, mikor ki hol helyezkedik el, hogy ezzel is segítsek a hiányos látási viszonyok kiegyensúlyozásán. Most már az sem érdekel, ha esetleg újra megfogok valakit, inkább hívjanak hónapokig leszbikusnak, mint hogy most valahogy elszakadjak. Veszek pár mély levegőt, közben azon gondolkozom, hogy mit tudunk csinálni. Bármi is ez, a legnagyobb baj, hátrány egyértelműen az, hogy fogalmunk sincs róla. Ha tényleg hipogriff, emlékszem valami leírásra arról, hogy nem támad, ha meghajolsz előtte- legalábbis az idomított, és gondolom, az is támad, ha nem éhes, bár talán egy főhajtással megköszöni, hogy közelebb tettük a fejünket a csőréhez. Ezzel együtt is örülnék, ha csak egy griff lenne, mert úgy érzem, hogy ez a lény, bármi is, a rémálmainkból készül kilépni. Suttogva szólalok meg. - Oké... bármi is ez, mindenki egyszerre használja rajta a tűzgyújtó varázslatot! Incendio. A legtöbb állat és varázslény fél a tűztől.- kicsit fura kimondani a szót, legfeljebb gyertyákon, illetve anyával gyakorlásként kisebb szalmabálákon próbáltam ki, és még ha tudom is, hogy a sárkányszívizomhúr a pálcámban valószínűleg segít az ilyen típusú varázslatok erősebb használatában, vannak kétségeim felőle, hogy mekkora kárt okoznék akár egyedül, akár így csapatostul. Bármi is ez, remélhetőleg tényleg nem támad. Nyelek egyet. - Ha nagyon rosszul alakulna valami... akkor gyújtsuk fel az avart, azzal talán nyerünk egy kis időt.- nem tudom, hogy ez jó ötlet-e, de jelenleg úgy érzem, hogy ha fel kell gyújtanunk az egész erdőt hozzá, hogy túléljük, számomra az is rendben van.
Aki szomjas, iszik! - gondolta Hagrid, amint belépett a kunyhó ajtaján: úgy alakult az ügy, ahogy magában megfogalmazta volna, hogy el kellett menni azért a szerért a jó Bimba professzorhoz, ott kicserélték egymással kertészeti tapasztalaitaikat - a férgek bizony gyorsabban falnak fel egy veteményes mandragórát, minthogy az ember hallja a sikolyaikat, még ilyet! - aztán vitatkozott egy sort Frics úrral néhány griffendéles védelmében, egyszóval eltelt a délután, közeledett az alkonyat, ő meg jónak látta legurítani néhány söröcskét, mielőtt a diákokért indul. Nem lesz azoknak semmi bajuk, mindent túlélnek, mint Bimba professzor mandragórái.. azaz, férgei. Jó lesz az, mert rossz nem lehet.
Elég nagyot nézne, ha hallaná az erősödő patadobogást, amely hol elhalkul, hol felgyorsul az egyesült csapat háta mögött, aztán előtt, közel és távol.. apró fényforrások táncolnak a fekete mélységben körülöttük, és mélyről jövő, rekedt röhögés. Ágak reccsennek a magasban, aztán a visítozás egy velőtrázó, utolsó sikollyal végképp elhal. Rettenetes a csend. Az még rettenetesebb, hogy valaki meg is szólal. - Hé, Texas.. mitől félsz úgy? - kórusban hangzik fel az iménti röhögés, körbevették őket. Nincs hová menekülni előlük tovább.
Nyúl így még nem repült át a susnyáson, mint Remus Lupin átka után, ezt bizonyára McGonagall soron kívüli hellyel díjazná a csapatban, azonban az apró nyikkanás után egy másik hangzik fel, jóval emberibb, aztán zörgés, és a sötét szélben egy váratlan alak magasodott a fiú fölé. A női kentaur roppant előnytelenül festett, és ahogy közelebb lépett, testét mély, vörös vágások borították, fél szeme frissen hiányzott: erről a vér mindent átható szaga is árulkodott. Fél karja hiányzott, és ahogy kibontakozott a növények közül, láthatóvá vált nyílt, őrjítően nyílt mellső lábán a törés. - Menj innen.. itt van a Hide Behind.. nem hallod...?
A növényzet hullámzó rejtekén osonók eleinte akadálytalanul járhatnak a tüskés ágak és bogak között, nesz sem hallatszik utánuk, ág sem roppan a lépteik mentén - amíg a lány suttogása hírt nem ad a motozásról. A kivont pálcák rejtélyesen megremegnek tulajdonosaik kezében, és a síró, fuldokló, elcsukló hang csak kettejük számára ismerős, arról jön, amerre tartanak: - Theodore.. kicsi fiam.. itt van anyukád.. gyere..!
Hagrid lassan befejezi az itókázást, megvakarja Agyar füle tövét, és puskájára kapva elindul az erdőbe: jó előre elhatározza, hogy bizony jelenteni fogja, ha valamelyik nebuló kárt tett volna a segítségre szoruló fákban. Véleménye szerint úgyis az ember a legnagyobb szörnyeteg, minden, ami az erdőben él, legfeljebb egy jó vacsorát szeretne, nem szabad haragudni rá.. A következő mesélői reag február 12-én, pénteken érkezik. Ha valakinek ez nehézséget okoz, privát üzenet formájában jelezheti. Az lesz az utolsó mesélői reag, utána a következő már a zárás: azonban ha maradnak elvarratlan szálak, arra mesélővel lesz lehetőség a kijátszásra.
Marlene McKinnon, Giada Dargan and Tesanna Nott kedveli
Érzem, hogy felgyorsul a légzésem, ahogy meghallom újra a patadobogást. Őszintén szólva logikusnak tűnik, hogy kentaurokról van szó, ők vesznek éppen körbe minket, de van egy olyan érzésem, hogy valami sokkal rosszabb van körülöttünk. Egy pillanatra oldalra nézek a mellettem lévőkre. Szinte megfagyok, ahogy rájövök, hogy minden irányból hallani a hangokat. Körbevettek, bármi is ez, bármik is ezek, ha nem akarja, hogy kijussunk, nem fogunk kijutni. Összeszorítom az állkapcsomat, végignézek a körülöttem állókon. Itt van velem Marlene, az egyik legjobb barátom. Itt van Giada, akivel most beszéltem először két szónál többet, és akit ironikus módon máris elkezdtem megkedvelni. Itt vannak a bátyám barátai, akikkel mindig kviddicsezni szokott. Nem tudom, hogy akár egyikünk is megússza-e. Nem akarom, hogy bárkinek baja essen, még Adoret is szeretném kimenteni innen. Szorosan megszorítom a pálcámat. Bármi is készül lecsapni ránk, nem fogom hagyni, hogy könnyű legyen neki. Összerezzenek a sikításra, érzem, hogy könnyezik a szemem, és talán soha nem volt még gyorsabb a szívverésem. Oldalra nézek, Adore irányába, kissé csodálkozva, ahogy egy röhögő, mély hang megszólít, ugyanazon a gúnynéven. Bármi is ez, itt kellett, hogy legyen akkor, már percek óta követhet minket, figyelhet ránk. Bármilyen szörnyről van szó, valamiért nem használta ki a meglepetés előnyét, azt akarja, hogy féljünk. Veszek néhány gyors levegőt- felkészülök rá, hogy bármilyen szörnyeteg bújik elő az erdőből, megátkozzam. - Minden rendben lesz.- halkan, talán a körülöttem állóknak sem tisztán érthetően mondom a szavakat. Nem fogom elfogadni, hogy ilyen hülyén, ilyen ostobán haljak meg valakinek a hibájából, aki a világ legegyszerűbb munkájának elvégzéséhez is idióta. És nem fog meghalni senki más sem. Egy pillanatra eszembe jut, hogy mi lehet Anával és Theoval, akik remélhetőleg semmit nem is észlelnek ebből az egészből. - Álljatok körbe! Senkinek ne legyen a fák felé a háta!
Megmondom őszintén, hogy bár a legtöbb esetben gyakorlatilag mágnesként vonzom a bajt és a kalandokat, most valahogy nem igazán fülik a fogam a problémákhoz. Tudjuk le az egészet, aztán menjünk vissza a kastélyba, mielőtt még nagyobb baj lesz. Azért igyekszem nem túlságosan kimutatni, hogy nincs kedvem az egészhez, mert nem kell a többieknek is tudni. Az, hogy egyesült a két csapat tényleg jó ötlet volt, hiszen így azért lényegesen több esélyünk van megvédeni egymást. Na meg persze magunkat is. Habár annak azért örülnék, ha a kentaurok nem akarnának mindenáron a közelünkben tartózkodni. Nincs bajom velük, félreértés ne essék, csak nem vagyok biztos benne, hogy a múltkori látogatásunk után örülnének akár Marlenenek, akár nekem. Mondjuk azt hiszem, nem mi vagyunk a fő célpontjuk... ha az a szárnyas valami megijesztette őket, akkor még van esélyünk, hogy megússzuk. Ráadásul Tessana ötlete is jónak bizonyul. Ha nem válunk szét, és még harcolni is tudunk, akkor nyert ügyünk van. Azt mondjuk nem tudom, mire is megy ki a játék, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy hamarosan ki fog derülni. - Tényleg maradjunk együtt, és figyeljetek a lábatok elé, a zajongással elárulhatjuk magunkat! Teszem hozzá halkan, szinte suttogva, ezzel megfogadva a saját tanácsomat. Aki akarja, az meg fogja hallani így is... az a lényeg, hogy maradjunk együtt, de legfőképpen nyugodtak.
Nem mondom, hogy nem fagy belém a szar is attól a hangtól, még arról is megfeledkezem, hogy Texannamária már megint belülről folyatja a nyálát a szekrényből kifelé titokban, és nem akadok fent, amikor a létező legnagyobb közhelyet puffogtatja el, pedig nagyon jól tudja, hogy mindannyiunk együttes IQ-ja kb. másfél emberé lehet, ha tévedek, akkor mindenki jól titkolja. Az első motyogását nem hallom tisztán, csak következtetek rá eddigi szellemi pallosának hiányában, de aztán hirtelen parancsokat kezd osztogatni, mintha pofán nem lehetne vágni bennünket semmivel a sötétből. Nem tudom, melyik a rosszabb, nekem ez egy lose-lose szituációnak tűnik, minden okos terv ellenére nyugodtan egyenként levadászhatnak minket, de ráérek akkor felhívni erre az újdonsült Machiavelli figyelmét, ha túléltük.
- Jesus. Fuckin'. Christ. De gecibuta vagy! - sóhajtok fel Emerson lángelméje után, mert eddig is tudtam, hogy szegény nem bővelkedik fejben, és már attól is tartani kell, hogy egy bonyolultabb mondatot sem fog fel. Fenyeget a veszély, hogy ha még egy szótaggal többet mondtam volna, szerencsétlennek leáll az amúgy is teljes kapacitással működő szoftver az agyában.. - Nem tudom, ki a fasz vagy, mi a faszt művelsz, és mi a fasznak, de mi a faszt akarsz egy csapat hülyegyerektől? - kiabálok be a fák közé - mármint feltételezem, hogy oda, feltételezem, hogy annak, aki ezt a lófaszjóskát a nyakunkba akarja ültetni. Vagy megsüketültem, és azért tűnt úgy, hogy mindenhonnan hallatszik a röhögés, vagy lényegében mindegy, mit csinálunk. Valahogy kétlem, hogy lényegi esélyünk lenne.. Soha nincs, ebben az iskolában, ebben a világban az ember egy szar statisztika, egyszerűen most mi vagyunk a lófasz legrosszabbik végén. Még nem találkoztam senkivel, akit kicsit is érdekelt volna, milyen fos állandóan vagy ütve vagy simogatva lenni valami tőled idegen politikai mozgalom miatt, és tett is volna valamit ennek változtatására. Már becsapott a geci az ablakon, és nyakig állunk benne.
- Ha szűz véráldozat kell, nyugodtan feláldozhatjátok magatokat, de kinda párbajozni és futni fogunk.. mindenki magáért!
Nem jó a helyzet, vagy ha nem akarok mindenképp finom és nőies lenni, akkor geci kellemetlen minden így hirtelenjében. Eddig is olyan volt, mintha melegében kaptuk volna ki ezt a trópusi szaráramlatot, de most már karúszónk sincs és kezd nyakig érni, Adore arcán meg nagyon úgy látom, hogy csapkodni is kíván benne. Mi lenne, ha most fognám magam és lesétálnék az útról, csak úgy megnézni mi a franc is lesz? Maximum megtudjuk kiből avagy miből árad ez az iszonytató röhögés, amit japán horrorfilmekben szokás hallani, mielőtt a kedves egyenruhás kislányt felkoncolná valami állat vagy esetleg perverz. -Nagyon úgy nézem, hogy valaki szopat minket-állapítom meg és valószínűleg ennél sokkal inkább thrilled is lehetnék, de kezdek olyan éhes lenni amellett, hogy fázom, hogy amint megtalálom a zaj forrását megeszem egészben. Jó, nyilvánvalóan félek valamennyire, de nincs bennem kényszer arra, hogy minden lehetséges módon védjem azt a nyomorult életem. Jó esély van rá, hogy valami annál sokkal kevésbé veszélyes rejtőzik itt a sötétben, mint amennyire most be vagyunk szarva, ettől pedig szánalmasnak érzem magam. Kurvára rühellek szánalmas lenni. Mindenkinek megvan a maga álláspontja, Alex és a Nott lány a csapatmunkára voksolnak, ami pont addig működik, amíg nem történik ténylegesen valami rohadt para és nem széled szét a társaság annál is gyorsabban, minthogy azt mondhatnám csápospornó. Valamiért megnyugtatónak szánt mosolyt villantok Tesanna felé, aminek hatására csak egy komplett idióta nyugodna meg, de hát adni kell az érzésnek, hiszen az előbb, mintha bondingoltunk volna vagy mi. Kicsit mindenkinek igaza van, kicsit senkinek, bár Adore módszere egy vaddisznón jobban működne, mint egy fasz tudja micsodán. Kezdek elbizonytalanodni az illetően, hogy kentaurról van szó, mert ez se úrnak, se hölgynek nem hallatszik. És ekkor jön a fantasztikus ötlet éppen abból, hogy mennyire beteg ez az egész, hisz mi volt utoljára ilyen beteg? Hát a nővérem megoldatlan ügye. Ezen felbuzdulva intek a többieknek, nyugodjanak békében…mármint maradjanak nyugton és kilépek a fák felé. Tény, hogy nehéz úgy beazonosítani a hang forrását, hogy ötletem sincs honnan jön, de hát valahol el kell kezdeni. -Na mi van, most akkor baszunk vagy árverezünk?!-nyugtatom magam nagyanyám kedvenc mondásával.
Kezdőlap
- Szerintem én sokkal többet tudok róla, mint te, nekem eddig nagyon úgy tűnt, hogy kicsit túl lősz az előítéletességen. - Forgatom meg a szemeim miközben összeszedem a holmim és ezzel remélhetőleg Adore és köztem lezártnak tekinthetjük ezt a témát. Nem különösebben repesek azért, hogyha valaki a barátaimat ócsárolja és nem vagyok rest megvédeni sem őket, de ezt már mindenki tudja rólam, hiszen az utóbbi néhány évben egyre jobban kiütköznek nálam ezek a dolgok. Mindenesetre én büszke vagyok rá, hogy így látom a világot, az pedig, hogy mások mit gondolnak, cseppet sem érdekel. 
Kezdem nagyon unni, hogy azt találgatják, mi bajom van, és miért is vagyok ilyen bunkó. Egyrészt semmi bajom, másrészt meg... mi az, hogy bunkó? Nem is igaz! Na jó, ez így nem teljesen fedi a valóságot, mert bunkó vagyok, de néha mindenki az, nem igaz? Na ugye! Szóval tehetnek egy szívességet, és nyugton maradhatnak. Ha nem tetszik, nem kell hallgatni... ennyi, meg van oldva. Legszívesebben idegből visszaszólnék, és már nyitnám is a számat, hogy megtegyem, és kimondjam, amit gondolok, amikor látom, hogy ketten is jönnek felénk. Egy pillanatig csak figyelek, aztán mikor látom, hogy McKinnon és Adore társaságát fogjuk élvezni az elkövetkező.... fene tudja, mennyi időben.
Csak figyelem a lányokat hosszú percekig, s mivel a háztársam most sem volt olyan kedves, hogy megajándékozzon egy cigarettával, így kénytelen vagyok a sajátomból szívni. Míg meggyújtom a saját gondolataimba merülök, s a következő pillanatban már csak annyi tűnik fel, hogy Marlene szőke tincseivel Adore elé robog és távolodni kezdenek. Pár másodpercig elgondolkozom, hogy hagyom őket és csak leülök a fűbe, míg mindenki be nem fejezi a feladatát, de ha már idáig eljöttem nem azért vagyok itt, hogy tétlenül ücsörögjek. Lusta léptekkel és vagy öt méterre lemaradva követem a csapattársaimat, akik úgy gondolják jó ötlet másokhoz odaverődni. Engem túlzottan nem izgat már innentől fogva, hogy még ki boldogítja a társaságunkat, de Alexet megpillantva egy kisebb kő esik le a szívemről. Végre nemcsak nő uralom van!
