Linda & Atticus

A tanév első napján érkeztem, de nem azon a módon, amit a Roxfort történetében olvastam. Szerencsémre nem kellett megalázkodnom és az elsősökkel bevonulnom a terembe, hogy engem is beosszanak, egy privát beszélgetés alkalmával megtörtént ez a dolog is és mint ahogy azt sejtettem, a házam a Griffendél lett. Furcsa még nekem ez az angol légkör, ugyan sok külföldi emberrel találkoztam otthon és a családom miatt és tudom, hogy itt például muglinak nevezik a magnixeket, na meg nem is biztos, hogy elég meleg ruhát hoztam... de annyi tuti, hogy már most nyugodtabbnak érzem magam némileg, mint otthon. Azt még nem tudom hogyan fogom megoldani az első telihold problémát, egyelőre összegyűjtöttem az összes könyvet a vérfarkasokról, de elég leleményesnek tartom magam ahhoz, hogy ne okozzak túl nagy problémát idebenn.
Ahogy a Sötét Varázslatok Kivédésére tartok többször is elbóklászom. Nagyon sok itt a folyosó és a lépcső, az ajtókról pedig nem is beszéltem még. Még egyiket sem tudtam teljesen megjegyezni, de jó lenne, ha adnának valami térképet vagy ilyesmit az első napokhoz. Annyit tehettem az ügy érdekében, ha nem mulasztottam el az évfolyamtársaimat követtem. Még jó, hogy az SVK terem nem volt messze a klubhelyiségtől. Szóval kicsit korábban indultam el és értem is oda, de pont belefutottam a vitába és a kötekedésbe, amit az a három srác a lánnyal művelt. Nem is kellett több nekem, a kezemben lévő könyveket a földre dobtam, a pálcámat pedig a kezembe vettem és az egyik hátrébb álló srácnak a talárjának a hátulját (a nyakánál) kezdtem el húzni, a másik kettő közé - akik a legközelebb álltak a lányhoz - pedig beillesztettem a pálcámat.
- Most szeditek a sátorfátokat és békén hagyjátok, ha nem akartok az arcotokba egy jó kis ártást. - Nem vagyok egy nagydarab és nem is vagyok a legerősebb, de azért a talárjánál eltartott fiút meglendítem és hátrébb lököm, a másik kettőt pedig továbbra is pálcával fenyegetve próbálom meg elhessegetni a lánytól. Ha ez sikerül, elengedem a fülem mellett a megvető szavakat; ha esetleg belém kötnek, akkor nem leszek rest komolyan átkozni sem.
- Minden rendben? - Veszem fel a földről a széttépett könyveket és fintorral az arcomon nyújtom vissza Lindának. - Sajnálom. Mondjuk, ha elviszed egy könyvesboltoshoz, ha nem túl nagy a kár, a borítót még vissza tudja rá ragasztani. Csodákra képesek néha. - Miután visszaadtam mindent Lindának, a saját cuccomat is felszedem a földről.  

Linda & Atticus

Nem kifejezetten terveztem összetűzésbe keveredni másokkal rögtön az első hetemen, de úgy tűnik ezek a dolgok csak jönnek és az adott szituációk hozzák magukkal. Már az iskola ügyeletes fenyegetőzőjével is sikerült így megismerkednem. Nem lep meg egyáltalán, hogy a két véreb szinte azonnal nekem támadna, de az 'erős' srác aki megfenyegette Lindát, csak zsebre dugja kezeit és nyugodt hangnemben fordul felém. Én kérdés nélkül mosolygok a képébe, ezzel is jelezvén, hogy nem vagyok egy félős típus.
- Várni fogom azt a poklot. - Ezzel egyértelművé tettem számára, hogy nem leszek rest következő alkalommal sem az útjába állni. Nem vagyok az a típus aki túl sokat erősködik másokkal szemben, de amióta viselem ezt a szörnyen lassan gyógyuló heget az oldalamon, másként állok a világ elé és kicsit dühösebbnek, indulatosabbnak is érzem magam. Megvárom még a hármas végre elmegy és akkor teszem csak el a pálcámat, majd segítek összeszedni Lindának a holmiját.
- Mi történt, hogy így kinéztek maguknak? - Kérdezem kicsit közelebb lépve a lányhoz. Biztos vagyok benne, hogy nem csak úgy belekötöttek, mondjuk ezek az angolok furabogarak tudnak lenni, így ez sem kizárható teljesen. Végig nézem ahogy a könyveket tökéletesen megjavítja, majd csak biccentek egyet és következőre már az én könyveim is a kezemben vannak újra.
- Nem, még biztosan nem, mivel nemrég érkeztem csak az iskolába. - Kicsit biztatóbban mosolyodom el felé, hiszen látom az arcán, hogy még mindig nem tudja igazán hová tenni a helyzetet, de belegondolva a helyzetébe, valószínűleg én is hasonlóképp érezném magam. Nem kecsegtet túl sok jóval ez az egész így az év elejét nézve, de legalább nekem is sikerült új ismerősökre szert tennem. Még inkább csak a saját házamból ismertem meg néhány embert, de legtöbbször nyitott személyiség vagyok, így nem bánom, ha több irányból is sikerül ismeretséget szereznem. Még ha most annyira nem is vagyok hangulatban, de ezt megpróbálom áthidalni, mert azt végképp nem szeretném, hogy mások kérdezősködni kezdjenek arról, hogy mi bajom és miért nézek ki úgy ahogy. Így hát elfogadom a felém nyújtott kezet és magam is bemutatkozom.
- Atticus Picquery. Örülök, hogy megismerhetlek. - Még nem ismerem az itteni szokásokat, jelvényeket, nagyjából csak a házakat, és ebből vonok le következtetést. - Hollóhát, igaz? Csak néhány dolgok olvastam a Roxfort történetében, mielőtt ide jöttem, még fel kell vennem a fonalat. Tudnál segíteni esetleg, merre van az SVK terem? - Kicsit idegesen túrok bele a hajamba, mert nem szeretnék elkésni, de ahogy észreveszem közben Linda kezében lévő másik könyvet, minden értelmet nyer. - Óh, te is oda igyekszel? -  Vagy onnan jön, a kettő közül valamelyik biztosan bejön majd.   

Linda & Atticus

Látom rajta a bizonytalanságot és az apró félelmet ami a szemében megjelent. Nem vagyunk egyforma személyiségek és nem is várja el ezt senki sem... sőt, ki gondolná amúgy, hogy egy iskolában, egy ilyen jól felépített iskolában valakit így megfenyegethetnek... Miután már elmondja nekem hogy mivel is fenyegették meg valójában és mi volt a kiváltó ok, hát akkor már világosabbá válik számomra az egész.
- Ó, de még mennyire, hogy lehet! Nekem is vannak a családomban aurorkok és más minisztériumi emberek, úgyhogy ez szinte elkerülhetetlen sajnos. Az emberek buták és nem gondolkodnak. - Vonom meg kicsit a vállam. Ahogy figyelem őt és a reakcióit, ahogy a szavai elhagyják a száját, megértem, hogy az anyukája már nincs vele, de inkább nem firtatom ezt a témát. Biztosan nemrég veszíthette el, hiszen látszik, hogy nagyon fáj neki ez a dolog, és tapasztalatból tudom, hogy jobb ilyen esetben hagyni egy kicsit nyugodni a kedélyeket. Inkább megpróbálok más irányba indulni a beszélgetéssel.
- Örülnék neki, ha megmutatnál majd pár dolgot, persze ha csak nem leszek a terhedre. -  Kedves lánynak tűnik és nagyon szimpatikus is számomra, így hát miért is utasítanám el ezt a szuper lehetőséget? Naná, hogy nem fogom. - Akkor évfolyamtársak lehetünk, úgy tippelem. - Ezt a következtetést nem volt nehéz levonni miután kiderítettem, hogy ő is SVK órára igyekszik. Nem mindig az eszemről vagyok ismeretes, de most még kicsit el is vonta a figyelmem ez a kalamajka, így valamelyest magam is zavarba jöttem. Mellé szegődőm hát és szinte azonnal folytatjuk a beszélgetést. Kínos lett volna csendben egymás mellett sétálni, ha nem is ő kérdezett volna elsőként, biztosan én tettem volna meg.
- Azt mondták, már ennyi nap elteltével meg kell találnom a tantermeket. Nem mondom, szívesen fedezek fel meg ilyesmi, de elkésni azért nem szeretnék. - Kicsit elmosolyodom. - Szerencsére nem tévedtem most el, csak nem voltam biztos a további útban. Ha nem jössz, akkor szerintem itt simán elmentem volna tovább egyenesen. - Bökök az ellenkező irányba. - Örültem volna valami térképnek vagy ilyesmi, de azért úgy tapasztaltam, hogy a többség normális és ha kérdezel tőlük, nem hajtanak el. - Mondjuk ha a három mardekáros srácra gondolok, nem tudom, hogy mi történt volna, ha őket kérem meg, hogy igazítsanak útba. Lehet, hogy bevezettek volna valami olyan helyre, ahonnan aztán egyedül képtelen lettem volna kikeveredni... vagy ilyenek.

Linda & Atticus

Érdekes, hogy mennyire különböző az életünk, hogy mennyire különbözőek az emberek más-más országokban és az is, hogy hogyan viszonyulnak a másikhoz. Nekem mindig jó életem volt, nem mondhatom, hogy nem, de természetesen akadnak irigyek és ostobák, akik nem gondolkodnak csupán ami a szívükön az a szájukon. Aztán ennek a következményeit vagy viselik vagy épp oly szerencsések, hogy semmi nem lesz. Sok esetben az utóbbi, de ez csak az én tapasztalatom.
- Sajnálom, hogy ezt meg kell tapasztalod... - Mondom őszintén, ahogy ismét végig pillantok rajta. Nem tudom, hogy mit mondhatnék még, talán hogy legyen erős vagy ilyenek, de azt gondolom ezt mindenkinek maga kell eldönteni, mindenki maga látja, hogy milyen épp a helyzete és ezt hogy tudja kezelni.
- Kinek hogy, szerintem mindkettő. - Ezt mindig is vallottam, hogy ostobák és önzők egyaránt, de természetesen ez csak a saját véleményem. Hangosan is kinyilvánítom és ez a szájalás sem mindig szimpatikus mindenkinek, de hát nem kell, hogy az egész iskola szeressen. Persze nem is azért jöttem, hogy mindenféle galibákba belekeveredjek. Örülök neki, hogy más témába keveredünk végül.
- Hm, hú, hát elsőre tök jó lenne, ha mondjuk a fontosabb pontokhoz elvinnél. Már néhány helyet ismerek, de nem bánnám, ha látnék még egy-kettőt. Aztán a többit majd még kigondolom közben. Kedves vagy. - Természetesen nem áll szándékomban ellógnia az órát, így továbbra is a tanterem felé sétálok Linda mellett. Utána azt hiszem lesz egy kis szabadidőnk a következő óra és az ebéd között, így hát lesz is időnk bőven körbe nézni, ha persze ráér. A Sherlock-os megjegyzésére csak elvigyorodom, jó látni, hogy picit sikerült azért neki is feloldódnia.
- Ó, akkor te is prefektus vagy! Hát, gondolom ez mindenhol kicsit máshogy működik, vagy nem tudom. Lehet, hogy látták rajtam, hogy milyen talpraesett vagyok és azért indítottak utamnak. - Kuncogok fel, de persze tudom, hogy ez nem így történt és hát viccnek is számtam, a prefektusnak akit hozzám rendeltek épp jobb elfoglaltsága volt enyelegni azzal a fiatalabb lánnyal, így hát jobbnak láttam nem zavarni őket. Meg hát van annyi egom, hogy azt gondoljam, magam is meg tudom oldani a helyzeteket. Azért jó, hogy jött Linda, mert ez tényleg megnyugtató.
- Oké, a rövidebb utak mindig jól jönnek! - Felcsillan a szemem. - Fú, a lépcsők, igen, már volt dolgom velük! - Megvakarom kicsit tehetetlenül a fejem, de majd biztosan ebbe is belejövök én is, úgy ahogy Linda meséli, október közepére. Kell adnom időt magamnak, jó persze, már nem vagyok elsős, de azért ez mégis csak egy új hely és egy bazi nagy új hely.
- Langyos, langyos... Amerikából, igen. Előtte az Ilvermornyba jártam. A családom Savannah-ban él. Te ide valósi vagy, ugye? - Kérdezek vissza kedvesen. A nevem ismerősen csenghet neki, ha követi a külföldi történelmet és híreket, mindenhol feltűnik egy Picquery. Mint a kviddicsben, mint a politikában. - Ahhoz képest, hogy a két iskola nagyon hasonló, a két varázsvilág már annál kevésbé. Voltál már külföldön, valahol?    

Linda & Atticus

Mosolyra késztet a mondandója és az, hogy összeszedte a bátorságát valamilyen szinten. Nem lehet könnyű egy ilyen pecséttel leélni az életünket, valahol meg tudom érteni, hiszen az én apám is sokszor olyan, mintha halott lenne. Nem túlságosan törődik velünk, csak a hobbijának, a karrierjének él, amit nyilván valahol meg is tudok érteni, de ha egyszer nekem gyermekeim lesznek, mindig fogok időt szakítani rájuk, akármi is történik majd.
- Igaza van, erősnek kell maradnunk... - Ez most rám is rám férne, jó lenne, ha valakinek olyan őszintén beszélhetnék a problémámról, a problémáimról, de itt még senkit sem ismerek igazán és az egyetlen barátom a szobatársam szörnyű varangya volt eddig, aki a múlt este, miközben az ablakban ücsörögtem és néztem a tájat, beleugrott az ölembe és hozzám bújt.
- Hm, a kviddics pálya érdekelne. Te játszol amúgy? - Elvigyorodom. Nálunk nem én vagyok az őstehetség, az apám és az öcsém viszik a pálmát. Még ha akarnék sem, már azért sem játszanék, de azért nézni még szeretem és hát menő lesz majd szurkolni a saját házam csapatának. Biztos szuperebbnél szuperebb játékosok vannak itt is.
Ahogy haladunk a folyosón és hallgatom a mondandóját a prefektusokról, a helyekről, a rövidebb utakról kicsit elbámészkodom, de természetesen közben végig hallgatom minden szavát és fel is fogom amit mond. Csak kicsit sikerül megszűrnöm a dolgokat és az ugratására figyelek fel igazán.
- Á, dehogy is, ch, miket gondolsz rólam? - Legyintek mentegetőzve, némileg vigyorogva, mondjuk ebből nem valószínű, hogy el fogja hinni, hogy nem használnál ellene a kis zegzugokat, de amúgy tényleg nem tolnék ki vele és nem akarnám bajba sem sodorni, ha már ilyen rendes. - Ja, az egyik kisdiák a klubhelyiségben az este mesélte a többieknek, hogy kétszer is beleesett egy lyukba, ahol eltűnt a lépcső és aztán ott lógott nem tudom meddig, mire jött valaki aki kihúzta. Megalázó. Nem értem, miért csinált valaki ilyet egy lépcsőházba. - Ügyesnek és leleményesnek tartom magam, de nem lesznek a kedvenceim a lépcsők, ebben már tutibiztos vagyok. Észreveszem, hogy már sokkal kötetlenebbül beszélgetünk egymással, én is kezdem elfelejteni a saját problémámat, ő is valamelyest talán a sajátját, hátha legalább egy rövid ideig vidámabbak tudunk lenni, ez jót fog tenni a lelkünknek.
- Az Ilvermorny nagyon hasonlít a Roxforthoz. Ott is négy ház van, de vannak olyan esetek is, amikor például a diákot mind a négy ház magához fogadná be, ez nagyon egyedi, és az én családomban volt is egy ilyen eset. Az erdő ami körül veszi nagyon barátságos, egy hegységben van, úgyhogy sokat túrázhattunk. Imádtam a környéket. - Mesélem lelkesebben mint eddig bármit. Ebből is érezhető egyébként, hogy nem az iskola miatt jöttem el onnan, hanem ennek más oka volt. De megpróbálom elterelni a témát azzal, hogy visszakérdezek.
- Ó, értem. Hát, egyszer-kétszer azért érdemes elmenni külföldre, vannak szuper helyek a világban. - Kicsit furcsa nekem ez az indok, ez a felfogás amit az anyja belenevelt, de hát az én kalandor személyem nem tudná befogadni a bezártságot. Soha. - Hát, például a muglikat nálunk magnixeknek hívják. Az öltözködés is egészen más, kicsit mintha Anglia le lenne maradva. Szerintem modernebb a felfogás odaát, de lehet, hogy ez inkább a szokások miatt egészen más... nem tudom. Amúgy érdekes itt, ne érts félre, nekem tetszik. - Emelek ki csak egy-egy különbséget. Ezt úgy a legkönnyebb elmondani, megmutatni, hogyha az adott személy bizonyos időt eltölt mindkét országban.

   

Linda & Atticus

Amióta megérkeztem talán még senkivel nem beszélgettem ennyire felszabadultan mint most Lindával. Nagyon szimpatikus lány, a személyisége is tetszik, már amennyit ennyiből megtapasztaltam. Nekem nem okoz problémát mások védelmére sietni, sosem okozott és ilyenkor sokkal jobban érzem magam, hiszen a mai jótett is megtörtént. Elmélkedve hallgatom ahogy a kviddicsről és a sportolásról beszél.
- Á, biztosan meg tudnád tanulni, ha úgy van. De nyilván, ha már sportok kötnek le, akkor azt kell csinálnod amit szeretsz és amikben jól érzed magad. - Mosolyodom el hozzá hasonlóan. Mondjuk valóban, én sem tudnám elképzelni őt a pályán, de ki tudja... - Nem, én nem játszom. Hozzád hasonlóan nézni szeretem, de sosem vonzott a sport. Igazán egyik sport sem, ha őszinte akarok lenni, de szerintem ez rajtam is látszik. - Nevetek fel. Sosem tudnám magam kigyúrtnak elképzelni, nem vagyok egy gyenge kisfiú, jó erőben vagyok, de azért biztosan vannak tőlem erősebbek is a korosztályomban.
- Jó, nem tagadom, szeretek kalandozni. Ez tény. De csak bizonyos határokon belül. - Mondjuk az utóbbi kalandomat sem mondhatom határokon belülinek, hiszen megpecsételődött vele az életem, de ez már egy teljesen más tészta. Pici pimasz mosoly azért nekem is megül az ajkaimon és gondolom Lindának már volt dolga prefektusként kószáló diákokkal, nem lehet ez sem egy könnyű vállalkozás. Nyilván, vannak azok a diákok akik megértik ezt a kötelességet és hallgatnak rá, de vannak akik direkt ellenkeznek. Nem csinálnám, ezt sem.
- Hát, szerintem nem véletlenül ilyenek már évtizedek óta ezek a lépcsők. Lehet, hogy nem is tudnak vele mit csinálni. De örülnék neki, ha megmutatnád őket, jobb, mint belesétálni a csapdába tudatlanul. - Sokáig tartana úgy végigsétálni a lépcsősoron, hogy minden fokot előre ellenőrizzek, de ha más megoldást nem találtam volna, lehet egyszer rászántam volna az időmet és azokat a lépcsőket amiket sokszor használok, leellenőriztem volna. Persze ha sietősben vagyok, szokásom kettesével is venni őket, akkor meg aztán szép lenne, még nagyobbat buknék.
Örülök neki, hogy végül kicsit más témára is áttérünk, szívesen mesélek az Ilvermornyról is.
- Tudod, nálunk a házak képviselnek dolgokat. Az elmét a Szarvas Kígyó, a testet a Wampus, a szívet a Puckwudgie és a lelket a Viharmadár jelképezi. De sokféle értelmezés van egyébként erről, mindenki másként látja a dolgot. Aztán ugye nálunk úgy működik a beosztás, hogy a terem közepére kell állni és ott a négy jelkép közül kiválaszt téged az, aki a legmegfelelőbbnek tart és méltónak a házába. Na mármost előfordult ilyen, hogy valaki mind a négy helyre beillik és akkor viszont a diák választhat, hogy mit képviselne. Ez nagyon különleges dolog. - Magyarázom lelkesen. Az én házam a Viharmadár volt, így annyira nem is meglepő, hogy innen a Griffendélbe kerültem. - Igen, mesélték. Pedig úgy megnézném magamnak, meg a többi környékbéli helyet is! Azért vannak itt olyan dolgok, amik nem tiltottak, ugye? - Vigyorodom el némileg, de valószínűleg nem fog majd visszatartani a tiltott rengeteg sem, és ha egyszer alkalmam adódik rá, akkor bemegyek és megnézem magamnak. Nyilván csak biztos távolról és nappal, nem akarok újra belekeveredni valamibe, bár... ettől rosszabb lehet még?
- Nem tudom, miért pont így, gondolom a nyelvi különbségek miatt! - Nevetek kicsit, azért sok mindenre nem tudom a választ. - Egyenruhát, de ezek a Roxfortiak kicsit ósdibbak szerintem. Nem változott túl sokat az elmúlt évszázadok alatt. - Emelem fel picit a kezeim, ettől többet már nem tudok igazán mondani, de legalább a sok kérdés kicsit kiürítette a fejemből a más, rosszabb gondolatokat és áttérhettünk ezekre az izgalmas tényekre.
- Igen, ezzel teljesen egyetértek. - Bólogatok hosszasan, miközben a lépcsőn előre engedem Lindát, majd elindulok utána.

Linda & Atticus

- Akkor legalább tudom, hogy kihez kell fordulnom, ha esetleg eltörik valamelyik csontom. - Nevetek fel kicsit, viccelődve és mégis némileg komolyan gondolva. Érdekes, hogy az ember egy beszélgetésből mennyi mindent megtudhat a másikról, de egyáltalán nem bánom, hiszen Linda érdekes személyiségnek tűnik és kifejezetten érdekelne, hogy miket tud egyébként. Úgy tűnik, mindezektől eltekintve jó emberismerő is, így nem leplezem a meglepettségemet, amikor egyértelműen elmondja, hogy milyen is voltam gyermekkoromban.
- Teli találat. Még most is ilyen vagyok. - Bólintok egy határozottat. A mai napig imádom a kalandokat, a túrákat, a bóklászást és tehetségem van ahhoz, hogy meglássam egy fában a lehetőséget, hogy hogyan lehet rá a legkönnyebben felmászni. - Végül is a túrázás is egyfajta sport, nem? - Elmélkedek el még erről a kérdésről egy picit. Nem vagyok egy olyan típus, aki magától belevágna bármilyen sportba, még akkor sem valószínűleg, ha tetszene. Az időm nem tudom jól beosztani, nincsen napi rutinom sem, inkább a pillanatnak élek és félő, hogy hamar megunnám a dolgot, ha például eltervezném, hogy márpedig én holnaptól edzeni fogok.
- Ha mondjuk rosszat teszek, akkor elküldesz büntetőmunkára? - Pillantok rá egy pimasz kis mosoly keretén belül. Nyilván nem mondom, hogy nem fordulhat elő, hogy összefutunk valahol tilosban amikor épp járőrözik, de addig is, így hátulról egy kicsit felmérem az eshetőségeket. Mondjuk sosem riasztottak el ezek a dolgok, a pontlevonás kínos, de azt hiszem, sokkal többen vannak, akik tőlem már ezerszer több pontot veszítettek az évek során. Jó surranó hírében állok, legalábbis az Ilvermornyban úgy volt, az hogy itt milyen lesz ez a hírnév, még kétséges.
- Mielőtt ide jöttem én is belelapoztam a könyvbe, és hát, őszintén megértem, hogy aludni akarnál rajta. De persze vannak benne hasznos infók is... mondjuk már nem olyan sok év eltelte után. - Emelem meg kicsit a kezem, miközben megvonom a vállam is. Nyilván fel kellett térképeznem az iskolát, nem jöhetek úgy ide, hogy semmit sem tudok róla, az biztosan nagyon ciki lenne. Viszont a lépcsős téma még nekem is új, de azért igyekszem majd figyelni erre és Linda megígérte, hogy megmutat dolgokat, tehát ezek után pedig tutibiztos, hogy szaván fogom fogni őt.
Közben áttérünk egy kis mesélésre, jól esik az Ilvermornyról beszélni és ez látszik is az arcomon. Viszont Lindán is hasonlót tapasztalok, ezért is mélyedek bele ennyire ebbe a témába azt hiszem.
- Hát, most, hogy így egy kicsit megismertelek, elsőre azt mondanám, a Szarvas Kígyóba tartoznál. Aztán lehet, hogy tévedek, nem tudom biztosra. - Elmélkedem kicsit ezen a kérdésen és Linda jellemén is, már amit eddig megismertem belőle. - Én a Viharmadárba tartozom, ami tök hasonló a Griffendélhez, úgyhogy nem lepődtem meg nagyon, hogy ide osztottak be. Amúgy még nem láttam senkit, akit mind a négy ház kiválasztott, de a nagyanyám mesélte, hogy nála hogy volt. Nagyon ritka, de egyszer megnézném, biztos mindenkinek eláll a szava. - Nem zavar, hogy ennyi kérdést tesz fel nekem, láthatóan nagyon szívesen diskurálok ezekről a dolgokról vele. Mindig úgy gondoltam, hogy szívesen mesélek az embereknek az életem bizonyos részeiről, hátha ezzel tudom őket inspirálni, de már futottam bele olyanba is, akit érdekelt, ám aztán valahogy átcsapott az egész irigységbe és utálatba, de várható, hiszen nem minden ember veszi ezeket egyszerű történetként, egyszerű mesélésként.
- Majd megnézem magamnak ezeket a helyeket. Biztos találok valami érdekeset a környéken. - Örülök neki, hogy ő is mesél kicsit a környékről, a helyekről ahová érdemes lenne eljutni. Rajtam nem fog múlni, igaz tudom, hogy csak bizonyos időnként lehet meglátogatni a Roxfort melletti falut, valamint alapjáraton az iskolát is csak időnként lehet elhagyni, de ez nem tántorít el engem attól, hogy ezeken a napokon jól kihasználjam az előttem álló lehetőségeket. Az majd még kiderül, hogy mennyire korlátozott a dolog. A nyáron sem terveztem túl sok időt otthon tölteni Amerikában, úgyhogy ha máskor nem, hát majd akkor...
- Én is utána szoktam nézni a dolgoknak, ha valami érdekel. - Ezzel próbálom őt kicsit megnyugtatni, hogy ez nem kínos, mondjuk nem tudom, hogy ez miatt vörösödött e el vagy sem, de ennyivel nem mondhatok rosszat. Mondjuk elég gáz, hogy ezt a dolgot nem tudom most felidézni, hogy miért hívják nálunk őket magnixeknek, de nem volt a kedvenc tárgyam sosem a mugliismeret, csak a furcsa, izgalmas találmányaik miatt voltam jelen mindig az órán, na meg hogy kipróbálhassak egy két dolgot.
Összeráncolt homlokkal tekintek Lindára amikor a szellemlányról mesél. Találkoztam már itt néhánnyal amióta megérkeztem, de nem gondoltam volna, hogy diákok is akadnak közöttük.
- Szegény csaj. Nem irigylem, elég gáz lehet, ha még szellemként is cseszegetnek. - Ugyan csak annyit tudok róla, amennyit Linda elmesélt, de én biztosan nem fogok abba a táborba tartozni, akik egy szellem diákot piszkálnak. Lehet, hogy viszont másként viszonyulnék hozzá, ha egyszer összefutnánk és megtudnám milyen is valójában. - Nem hiszem, hogy a zsánerem lenne. - Nevetem el magam kicsit viccet formálva ebből a dologból is. Természetesen zavarna, ha mondjuk fürdés közben meglesne... még ha ő csak egy szellem is. Senki nem érezné magát utána komfortosan, ez tény.
Lassan haladunk a lépcsőn, ám Linda hirtelen megtorpanása kicsit meglep. Kérdőn pillantok felé, nem tudom mire vélni, hogy most miért nem megyünk tovább. Megpróbálok bármit kiolvasni a tekintetéből, és én a környezetemre közel sem figyelek annyira, mint ő. Aztán megszólal, és keresni kezd valamit, a csilingelést és a nevetést ezután hallom csak meg.
- Mi ez, mi az?- A lépcsőfordulót nemrég hagytuk el magunk mögött, így megragadom Linda kezét és visszahúzom oda, egy lovagi páncél és egy faliszőnyeg díszíti a falat, így a kettő közé beállva, csendben várjuk meg, hogy a hang okozója megjelenjen és/vagy elhaladjon mellettünk. - Ez meg... ki? És miért kell elbújnunk? - Értetlenkedve, suttogva pillantok a lány felé. Elég vicces ez a helyzet, hogy itt toporgunk ketten, erre a kis helyre bepréselve.

Linda & Atticus

- Nem terveztem szándékosan. - Jegyzem meg még az aggódó tekintetét szemlélgetve. Nagyon szimpatikus nekem, hogy így ennyi ismeretség után igazából sikerült egészen egymásra hangolódnunk. Nem vagyok az a tipikus könnyen kezelhető fajta, de vannak emberek, akikkel nagyon egyszerűen megtalálom a hangot és Linda is ezek közé tartozik.
- Még nem késő bepótolni egyébként, már ha vágysz ilyesmiket csinálni amúgy. Nekem is próbálták megmondani mindig, hogy mit tegyek, de aztán rájöttek, hogy hiába, mert önfejű és makacs vagyok és inkább küldtek velem valakit, hogyha bármi bajom esne, akkor rögtön ellássanak. Kicsit idegesítő volt, hogy mindig loholtak a nyakamba, de jó buli volt lerázni őket. Aztán meg amikor az Ilvermornyba kötöttem ki, akkor már letettek erről, de hát ott meg ott voltak a tanárok. Aztán meg a testvérem, akitől hallgathattam ugyan azokat, amiket anyámtól is. - Vonok vállat. Azért némileg hiányzik Diana, de nem az anyáskodása nyilvánvalóan. Amióta történt az a sok dolog otthon, úgy érzem, jobb itt nekem messze a családtól, de számítottam arra, hogy lesz majd némi honvágyam és azért akármennyire is nem állunk közel a testvéreimmel egymáshoz, még féltem őket a jövőtől és a felismeréstől. Ha ott maradtam volna, ez csak rosszabb lenne, hiszen akkor biztosan nem sikerült volna tartanom a szám, de így talán elkerülhetjük a nagyobb családi tragédiákat és mindenki élheti az életét úgy, ahogy ő szeretné.
- Nem vagyok az a rendbontó típus. A hasam viszont szeretem. - Nem lankad a mosolyom. Sosem tudnék másokat bántani, maximum viccelődni. A csínytevésekben is nyilván szívesen részt veszek ám ez nem biztos, hogy a prefektusok hatásköre lenne.
- Tényleg különleges. Olyan sokra vitte az életében, nagy példaképem. - Térek át a kivesézett Roxfort története utána a nagyanyámra. Egyike azon családtagjaimnak akikre igazán büszke vagyok és szívesen követném a példájukat. Persze azok az idők már elmúltak és más irányba terelődtünk mindannyian, más eszközökhöz kell nyúlnunk ahhoz, hogy lerakjunk valamit az asztalra. A nagybátyám erre tökéletes példa, hisz néhány éve még úgy gondoltam, szívesen lépnék a nyomdokaiba de mára már ez teljesen megváltozott. Akármi is az ő jelenlegi álláspontja, én ellenállok és nem hiszem, hogy egyelőre sikerülne bármivel is meggyőznie az ellenkezőjéről.
Magam is örülök annak, hogy ilyen jól sikerült ez a beszélgetés Lindával. Kifejezetten elfelejtettem már a problémáim, az is, hogy nem tudnék eljutni az órámra nélküle. Annyi mindenről beszéltünk ebben a rövid időben, hogy szinte furcsa már nekem is, hogy valakivel ilyen könnyű egyik témáról áttérni a másikra.
- Szegény pára. Biztos jobb lett volna neki ha békére lel és nem ragad meg itt a két világ között. - Rázom meg a fejem egy kicsit lebiggyesztett ajkakkal miközben a lánymosdóban lévő szellemlányról értekezünk. A Roxfortban meglehetősen sok a szellem, ők pedig igencsak felkeltették az érdeklődésemet és hát szinte mindegyikük egy bizonyos történelemkönyv, amivel mi is okosabbak lehetünk a későbbiekben ha sikerül rendes beszélgetésbe elegyedni esetleg velük. Még nem volt órám Binnis proffal, akit a többiek első napon említettek, hogy ő is szellem, milyen menő már, hogy egy iskolai tanár... legalább tudjuk, hogy sok mindent megélhetett és hitelesen adja elő az óráit. - Biztosan... különleges kapcsolat lenne, egy szellem és egy ember, huhm, hát, nem tudom, nehéz belegondolni azért. - Nevetek. Kicsit jobban elgondolkodtat ez a helyzet mint kellene talán, de biztosan volt már rá példa a történelem során, hogy egy szerelmespár egyik tagja meghalt és visszatért szellemként, majd továbbra is együtt voltak... hmh, milyen romantikus és drámai.
A szellemes gondolatokból és a közöttünk lévő igazán érdekfeszítő beszélgetésből csupán az húz ki, hogy Linda hirtelen ledermed a lépcsőfokokon, már majdnem a célunk közelében. Ahogy meghallom a zajt, valahol érzem, hogy most egy jól irányzott eltűnés lenne az ideális, de még pontosan magam sem értem, mi történik. Sikerül is találnom egy hirtelen menedéket, és ahogy közel vagyunk egymáshoz, Linda tekintetét lesem. Nem mondom, hogy nincs ínyemre ez a közelség, de kicsit azért magam is zavarba kerülök, mindenesetre ebből az ránt ki, hogy próbálom felvenni a fonal végét a történések kapcsán.
- Óh. - Ennyit tudok csak kiejteni a számon, miközben a vizes lufi csapódása felveri a körülöttünk lévő csendet. A vihogás amit a kopogószellem hallat egyből betölti a teret, de szerencsénkre két évfolyamtársunk szívja meg jobban, hisz órára igyekezvén szembefutnak Hóborccal és ők bizony nem ússzák meg szárazon, mint mi. A menekülésük csak olaj a tűzre, a kopogószellem utánuk ered és annyi vizeslufit dob utánuk, amennyi csak a keze ügyébe kerül.
Ahogy elhal a sikoltozás és a csilingelés, én kicsit kisandítok a páncél mögül és ahogy Lindával egyszerre mocorgunk, elveszítem az egyensúlyom és vele együtt esem ki a lyukból, feldöntve a páncélt is.
- Ne haragudj, nem esett bajod? Azt hiszem... khm, szabad a terep. - Pattanok fel egyből ebből a kicsit kínos szituból, majd kezemet nyújtom a lánynak és egy apró félmosollyal próbálom elterelni a helyzetet. A páncélon szerencsére egy pálcaintéssel segíthetünk, hogy újra a maga tökéletes módján álljon a helyén.

Linda & Atticus

Kicsit megingatom a fejem.
- Hidd el nekem, ezekből a dolgokból nem lehet kinőni. A példamutatás egész más téma. - Jól érezhető bennem a kalandvágy, nem vagyok rest ezt sosem kimutatni és egyébként sokszor belehúzom az embereket a saját elképzeléseimbe, a magam által kitalált helyzetekbe vagy épp a spontán dolgokba, hiszen ezekhez sosincs túl késő, és hát amúgy is, tizenhat évesek vagyunk, még van egy kis időnk arra, hogy gyermekként viselkedjünk. Sőt, most kell, mert néhány év és már valóban nem lesz rá lehetőségünk. Közel sem ismerem annyira Lindát, hogy kimondhassam konkrétan, hogy őt is bele akarom - bele tudnám vinni valami hasonlóba, de ami késik nem múlik, ezt megígérhetem.
- Van egy húgom és egy öcsém. - Válaszolok röviden és tömören a kérdésére. Nem mondom, hogy milyen jó a kapcsolatunk, sőt, az öcsémmel szinte nem is ismerjük egymást igazán. Valahogy ő teljesen az ellentétem vagy csupán csak azt gondolom, hiszen a túl nagy korkülönbség nem tudott minket összehozni. A húgom már más tészta, ő egy nagyon határozott, igazi erős jellemű nő, egy kis díva, aki mindig megpróbál felettem anyáskodni, annak ellenőre, hogy fiatalabb tőlem. Nagy szívfájdalom volt ez neki, hogy eljöttem az Ilvermornyból, de nekem jobb így és ez miatt nincs is bűntudatom. - Nem tudom, mit mondhatnék, néha szerencsésnek érzem magam, hogy vannak testvéreim, de a legtöbb esetben olyan, mintha egyke lennék. - Vonok vállat, talán túlságosan is közömbösen beszélek róluk, de úgy az egész családomból most kiábrándultam kicsit, bár erről nem a testvéreim tehetnek, ez tény.
- Perszee, csak oda, aztán majd meghívlak egy kakaóra a hideg estéken, csak hogy lásd, milyen úriember tudok lenni. - Nevetem el magam Linda megdorgálásán a kijárással kapcsolatban.
Egyes témák után látom, hogy ő kicsit elszomorodik, ezért próbálok kicsit váltani mindig, hogy ne gondoljon az anyukájára vagy az érintett témakörben rejlő utalásokra. Jó hangulatban telt az eddigi beszélgetésünk és nem szeretném, ha ez megváltozna vagy kihatással lenne esetleg a következő találkozásunkra.
- Hát, én sem vagyok szellemspecialista... biztos van erre valami jobb szakszó. - Vigyorodom el a téma folytatásán. Ezt elég jól kiveséztük és kicsit talán túlságosan sokat engedtünk meg a fantáziánknak, legalábbis én biztosan. Nem is baj, hogy hirtelen más dolgunk akad, mert ez sokkal inkább elvonja a figyelmemet és azon vagyok, hogy elkerüljük mindketten az esetleges bajt így óra előtt. Nem lenne jó már most elkésni amúgy sem, az pedig tuti nem hiszik el a tanárok, hogyha azt mondom, egy szellem megdobált vizeslufival. Mondjuk, úgy tűnik, itt ez nem olyan ritka dolog, Linda arca pedig eléggé ideges lesz tőle, ezért is teszem azt, amit tennem kell és még ha kellemetlen is a helyzet számunkra, és kicsit elmerülök ismét a gondolataim sűrűjében ahogy megérzem a kezét az enyémhez közel... Megpróbálom ezt valahogy a szokásos macsó módon egy vigyorral kikerülni és miután úgy hallatszik, hogy a baj elül, akkor szó szerint kiesünk a szűk helyről, hangzavart csapva és ezzel talán ismét felhívva magunkra a figyelmet. Mondjuk úgy tűnt, Hóborcot sokkal jobban érdekelték az előle menekülő diáklányok, így nagy százalékban biztos vagyok abban, hogy most nem fog visszafordulni.
- Persze, jól, ez szoros volt. - Fújom ki magam, és rendet rakok magunk körül, majd ha szükséges akkor segítek még összeszedni Linda könyveit a földről. Viszont bólintok csak végül és sietős léptekkel a folyosóra igyekszem, majd csak akkor lassítok, amikor már egészen távol értünk a kiinduló pontunktól, legalábbis onnan ahol az imént Hóborcot utoljára láttuk.
- Remélem nem minden nap ilyen mozgalmas, mert még az óra el sem kezdődött, én már elfáradtam. - Nevetek fel kicsit, de közben a folyosón feltűnik egy nagyobb diáksereg, amiből arra következtetek, hogy megérkeztünk a tanteremhez.
- Ez az a terem? Egyébként, örülök, hogy megismertelek, jó volt beszélgetni. - Szeretnék megtudni róla még többet és biztosan ki fogom használni az alkalmat, hogy újra hasonló beszélgetésbe elegyedjünk majd.