Gyerekkorában először postás akart lenni, beleolvasni abba a sok-sok levélbe, amit a postások házról-házra szállítottak, megtudni ezer titkot és azokat aztán jól megfejteni, elraktározni és megtartani. Szerinte jó postás lett volna belőle, korán kelt minden reggel, mindig betűrte a nadrágjába a pólóját és az összes brokkolit bekanalazta a tányérról.
Mikor az Apollo-11 leszállt a Holdra, elhatározta, hogy felhagy a postáskodással és inkább asztronauta lesz. Vékony volt meg gyorsan tudott szaladni az utcákon, a gyomra sosem forgott, ha vásári játékokra ült fel és az apja igazán hasonlított Niel Armstrongra, szóval ha felnő, ő az apjára fog hasonlítani, aki hasonlít Armstrongra így hát Brutusnak nem marad más választása, mint neki is az űrhajósra hasonlítani. Azt gondolta, hogyha hasonlítanak egymásra, akkor tulajdonképpen biztos lehet abban, hogy felveszik majd az űrprogramba. De aztán megkapta a Roxfortos levelét és többé nem akart sem potstás sem pedig űrhajós lenni, aurorkodni szeretett volna vagy átoktörőként dolgozni, csupa veszélyes kalandba keveredni az életéért küzdeni vagy mások életét megmenteni. Jó akart lenni a rosszakkal szemben.

Mégsem lett belőle igazán semmi: se auror, se átoktörő, se asztronauta, se postás. Valahogyan nem volt hozzá elég motivációja, valahogyan sosem érezte azt a szikrát. Mindenbe belekezdett aztán semmit sem fejezett be. Sosem az volt a gond vele, hogy nem érzett volna magában elég motivációt inkább csak semmit nem szeretett olyan szenvedélyesen, hogy egy életen át akarja űzni. Nem volt lusta sem, ha valamibe belekezdett azt több-kevésbé szorgosan végezte, csak hát tényleg mit csináljon egy fiatal, ha tulajdonképpen nem talál semmi motiválót az egyszerű dolgokban? Mit csináljon, ha ő mindig inkább az a fajta volt, akit a rizikós helyzetek vonzottak, a balul elsült pillanatok éltettek és az élet apró örömei?

Tulajdonképpen ezer dolgot fel tudna sorolni, amiben jó: baromi jól hamisít aláírásokat, szépen rajzol, tud egy tucat ellenátkot, tökéletesen tudja kivitelezni a Heimlich-műfogást, tud kézen állni, a pókerarca verhetetlen, tud motort vezetni, ismeri a mugli történelmet, jól igazodik ki térképeken, verhetetlen forrócsokit gyárt, ért a besurranáshoz, jól hallgat, könnyen elalszik, tud síelni, kiemelkedően jól ért az átváltoztatáshoz, kedves eladó és túlságosan nagy mennyiségben teng benne a tenniakarás.

Az egyetlen gond tehát az, hogy akármennyire is keresi, ezek a dolgok között nincsen semmilyen összefüggés és így hiába akar igazán tenni valamit, nem tudja mit tehetne igazán. Nem szorgalmas, ellenben nagyon kitartó, néha nehezen ért dolgokat a logikája mégis kimagasló, csendesnek tűnik pedig sokat beszél, ha zavarban van, tele van hatalmas elképzelésekkel, eget rengető változásokkal, világmegváltó gondolatokkal még sincs elég önbizalma hozzá, hogy megvalósítsa. Ezért nem lett se postás, se űrhajós, átoktörő vagy auror. Ezért ül egy szépségápolási boltban az Abszol úton, hogy a világmegváltó terveit másokkal is megoszthassa: hátha valaki erősebben veregeti majd hátba, hátha valaki meggyújtja a kanócot ő pedig a végén felrobbanhat.

A szülei mindig is jóravaló emberek voltak, bár Brutus szerint az anyja kicsit túlbuzgó, ha róla van szó, kicsit túl érdeklődő, kicsit túl anyáskodó de legalább olyan álmodozó típus, mint maga Brutus így hát vele mindig könnyedén találta meg a közös hangsúlyt. Az apja derék ember, nagyon dolgos, példakép jelleg, kár, hogy Brutusnak sosem jutott eszébe példát venni róla. Kár, hogy az apja sosem akart igazán példaként állni, megmaradt a délutáni eszmecserék, kviddics meccs fogadások és különböző elméletek hosszas ecsetelésében.
Egyszer-kétszer - tényleg csak ritkán - elgondolkozik azon, hogy a fivére és ő miként lehetnek testvérek, ha ennyire nagyon különböznek, hogy a szülei azért hagyják-e, hogy Brutus még mindig náluk lakjon, mert a bátyja megmutatta, hogy milyen eszes, milyen elhivatott ő pedig megmaradt a másodrangú, támogatásra szoruló kisfiúnak. Egyszer az is eszébe jutott, hogy valamelyiküket biztosan örökbe fogadták: az lehetetlen, hogy Manny és ő ugyanabból a két szülőből fakadjanak. Az lehetetlen, hogy két embernek két teljesen különböző fia legyen és ami még ennél is lehetetlenebb, hogy ez a két különböző fiú ennyire, egészen jól kijöjjön egymással.

Aranyos vagy. Aranyos ahogy ennyit beszélsz, ahogy a hangodban csendül egy egészen haloványan érzékelhető él, mintha tényleg tartanál attól, hogy ha rossz élményem lesz azt tényleg hozzád kötöm majd. El sem tudod képzelni, hogy ez mennyire abszurd feltételezés.
Lenézek a cipőmre, aztán megnézem a nadrágomat, s a zoknimra is rágondolok, ha meglátnád, egészen biztosan meglepődnél. Mintás. Imádom a mintás zoknikat, olyan beteges módon, hogy a sima feketét vagy fehéret már kényelmetlennek érzem, mintha szúrna, mintha egyfolytában égetné a lábfejemet a puha anyag, mintha a sima zoknik hordásával a személyiségem is kopárab lenne. Jobb mintha egyáltalán nem hordanék, nem?
Csak megcsóválom a fejemet, nem egészen biztosan nem kötnék hozzád semmi rosszat, inkább magamat okolnám, folyton újrajátszanám a megélt pillanatokat, hogy rájöhessek hol is rontottam el pontosan. Másodpercről-másodpercre elemezném a találkozásunk minden mozzanatát, új szcenáriókat állítanék fel: ezt kellett volna mondanom, így kellett volna tennem. Téged nem tudnálak hibáztatni, tőled fura érzés kereng a gyomromban és bizsereg a bőröm ahol hozzám érsz. Már sajnálom, hogy elengedtél, mert bárcsak megfognál újra, bárcsak lennék olyan bátor hogy az ujjaidért nyúljak.
De nem vagyok olyan bátor, hogy ténylegesen megtegyem, csak zsebre vágom őket, elzárva előled is a lehetőséget. Na nem mintha igazán elhinném, hogy hozzám akarsz érni, úgy, mint egy nő a férfihez ha utcán találkoznak. Persze képzeletben máris tovább szövőm, újra elképzelem, hogy milyen érzés is pontosan: visszaidézem a melegséget, azt ahogyan kiszárad tőle a szám.
Nem akartalak megbántani, az ajkaim is egy pillanatra lebiggyednek, a szemem a tiedbe mar, hogy el ne nézz.
- Ne haragudj, én nem úgy gondoltam.. -Nem engedem, hogy elnézz, mert látni akarom, látni azt az ezernyi helyet ahol éppen lehetnél,és csak próbálom elképzelni, hogy én most mit csinálnák nélküled. Ennék, otthon tömném kétpofára amit anyám főzött, aztán pedig csak olvasgatnék, vergődnék az ágyban és különböző elméleteket gyártanék arról, hogy kivel vagy éppen és mit csinálsz, hogy hogyan áll a hajad, elolvastad-e már a legutolsó levelemet, hogy gondolsz-e rám néha és hogy miért is nem lehetek igazán veled.  Elkeseredem, hogy jobb dolgaid is lennének, mint velem randevúzni, most már azon vagyok, hogy minél hamarabb elriasszalak, hogy mehess oda ahol igazán lenned kellene.
De aztán viszakozzol, nekem meg egy kő gurul le a szívemről, egy pillanatra megemelkedik a pulzusszámom, elmosolyodom. Átejtettél én pedig zokszó nélkül hittem neked. - Tényleg itt akarsz lenni? Mert amúgy.. amúgy.. én sem szeretném, hogy te máshol legyél. - Nehéz kimondanom, és nem azért mert nem igaz, hanem mert annyira igaz, annyira őszinte, hogy fogalmam sincs, hogyan fogsz rá reagálni. Tudod mit? Inkább nem is akarom tudni, elindulok de te követsz, hallom a hangod meg aztán elég hamar mellém is érsz, nem akarom, hogy kiskutyaként kelljen futnod mögöttem, lassítok. Beszélgetsz velem, mindenféle olyan dolgoról, amiről nem tudtam, hogy lehet igazán beszélgetni, mindennapos dolgokról, érdektelen dolgokról, kirakatokról és macskakövekről, szétdobált szemétről és a szél fúvásáról.
Ha most fel akarnál szedni... Így kezded a mondatot én pedig zavarba jövök ettől. Fel akarlak szedni, csak hát elég gáz, hogy ez nem nyilvánvaló.
Úgyhogy csak szusszanok egyet, te meg döntsd el mire gondolok: szerintem amúgy nem nehéz kitalálni, rágom a számat belülről meg néha rád-rád pillantok ahogy mellettem lépkedsz, már a kezemet is kivettem a zsebemből, de szigorúan csak azon az oldalon ahol te gyalogolsz .
-Tudok egy jó helyet ahol egészen különleges a kínálat és kicsit olyan kifőzde jellegű inkább, mint étterem. Vagy étterembe szeretnél inkább menni? Elvihetlek oda is... -
Mert végül is téged akarlak fölszedni, szóval ha drága puccos helyre vágynál, akkor menjünk drága és puccos helyre, én meg majd otthon sírok a számla végösszege miatt és hetekig visszajárok mosogatni.
- Van egy nagyon király húsgombócuk, sajtos-tejszínes szósszal és az egyszerűen leírhatatlanul jó! De fedezhetünk fel együtt is új helyet akár.- Mondjuk azt hiszem kínos lenne valami gyomorrontást kapni a randevúnkon de azért a kínosság mértéke mégis csak kisebb, mint az hogy neked és nekem lehet egy közös helyünk.
Basszus úgy megfognám a kezedet.
Basszus milyen gáz, hogy nem tettem meg.