Anya és apa a szokásos teaestjére ment valamelyik régi ismerősükhöz, ilyenkor pedig enyém a ház, és ilyenkor jövök rá, hogy az ember milyen könnyen halálra is tudja unni magát, ha egyedül az övé a ház. Hevertem az ágyamon, könyökölve átlapozgattam a Petertől kapott Playboy újságokat, aztán nem csak könyökölve, és a megbánás és a kielégülés furcsa kettősségében, azt hiszem, elaludhattam kicsit.
A nappali kánikula még benn ült a házban, leizzadtan vágyódtam egy zuhany után, és én mondom neked egyébként, hogy bárki bármit is mond, a nyár egy szívás. Nincs mit csinálni, csak egész nap a ház foglya leszel, mint egy elvarázslt királylány valami gyászos meséből, túl nagy a meleg, és túl kevés a bontott üveg ital a szekrényben, hogy az ember magányában legalább benyeljen egy-két kortyot unalom ellen (ne nézz így, a legnemesebb házakban már öt éves korban felszolgálnak bort a vacsora mellé, vagy valami ilyesmi, igazából ezt is egy képregényből olvastam, de azért még lehet igaz, nem?)
Persze, vannak a nyári szünetnek jó pillanatai, például ki ne utazna át öt megyét, hogy teliholdkor Remus közelében legyen, de amikor egy bagoly küldése is néha heteken át legyőzhetetlen problémának tűnik, akkor csak még inkább nehezebb összevergődni, hogy mindenféle kétes mugli utcákon találjuk magunkat, hogy hajszoljuk azt az életet, amitől anyáink úgy féltenek minket, a kocsmák kidobó emberei pedig oly távol szeretnének tudni minket attól, hogy---
Nem, lényegében mindegy, mi lenne a hogy.
Sőt, a lényeg csak annyi lenne, hogy ez is egy épp oly unalmas estének látszott, mint bármelyik másik, amikor is borítékolhatóan nem történik semmi. Ezt is csak azért mondom így, mert kicsivel a borítékolás után a dolgok mégis folyásba léptek. Még mindig az ágyamon feküdtem, bámultam a plafont és izzadtam, mikor lenn megszólalt a csengő.
Az esetek többségében ilyenkor csak megvárom, amíg a dolog magától elmúlik, egyszer mindenkinek fel kell adnia a csengetést, na meg még éles az emlék, mikor a legutóbb seprűügynököknek ajtót nyitottam, és itt ültek két órát, még engem is halálra untatva a modelljeikkel, hát szóval csak arra célzok, hogy egy csöngetés önmagában nem mindig elég arra, hogy én ajtót nyissak, csak most valahogy máshogy szólt a csengő. Mert ez egy ilyen csengő, másként tud szólni attól függően, hogy ki nyomja meg. Lehet lelkes, haragos, izgatott, lehet az összes együtt, lehet egy csomó más felhangja is, olyannak viszont még sohasem hallottam, mint most, hogy megszólalt.
Így hát kitápászkodtam az ágyból, lekecmeregtem a lépcsőn, ajtót nyitottam és igen, azt hiszem, kissé meglepődtem.
- Kicsit talán fogkrém márkára hasonlít – feleltem bizonytalanul Sirius kérdésére, már magától a kérdéstől is, meg mert elég bizonytalan voltam abban is, hogy én egyáltalán miért látom őt. – Lemaradtam valamiről, vagy azt, hogy miért állsz az ajtómban, még csak most fogod megmagyarázni?