Látta őt a leány. Mindössze egy tűnő kép volt, s ismétlődő, innét tudta hát, hogy megint a jövőbe nézett. Haja mogyoró barna volt, tekintete meleg, ajkára kedves mosoly húzódik. A virágok, amik karján pihentek a lánynak, gyönyörűek voltak, és bár nem érezhet illatokat, valamiért mégis negédesnek gondolta. Ajkairól csak olvasni tudta a nevet: Linda Somerset, ahogy látomásként bemutatkozott. Kedvelte a hangzását, egyszerre volt egyszerű, de dallamos. A pillanat, ami szeme előtt lebegett kellemes érzést váltott ki a leányból. Egy ismerős érzést, talán nosztalgia? Ugyan már rég megfeledkezett vándorlásai közepette olyan mindennapi dolgokról, mint az érzések viharos tengere, most mégis ismét hagyja, hogy magával ragadják. Századéves barátságai jutnak eszébe, amint a nagy egészet újra, és újra gondolja. A lány emlékezteti valakire. A név viszont mára már a feledés homályába veszett. Mindössze a nosztalgia keserédes ízét hagyja hátra. - Hát eljött, kedvesem. - Lassan indul meg felé, tekintete érdeklődve követi a lány mozgását. Már többször látta őt látomásként, érezte, hogy a Sors fonala összeköti vele, nem is képes hát teljes idegenként tekinteni rá. A képek sohasem hazudnak, még ha változnak is, de végül mindig igazuk lesz. Egy lágy mosoly játszik ajkain, míg hangjából a túlvilág nyugalma sugárzik. Már mindent látott, boldogságot, szomorúságot, szerelmet és gyűlöletet... Semmi nem lepi meg, Mr Blynberch látomás utáni valóságával is szembe tudott nézni, így a lány már nem újdonság számára. Ugyan, az előző századokhoz képest most történik meg vele először, hogy amiket lát, tényleg valósággá válnak, az évszázadok viszont felkészítették erre. A mesék az idegen vándoroktól, amikből a varázsvilágról is tanulhatott felkészítették erre. Mindössze hosszú időbe telt, mire végre magáénak tudhatta ezt az élményt. - Bocsássa meg illetlenségemet, amiért így letámadom, de nem kell félnie, Ms Somerset, mindössze nem bírtam kíváncsiságommal, miután megjelent látomásként előttem. Biztosan tudja ön is, miképpen működik ez... A nevem Anna, Anna Forestyne Moore, örülök, hogy végre megismerhetem. - Hölgyhöz illően megemeli a szoknyája szélét, és évszázadokon át csiszolt pontossággal pukedlizik a lány előtt. Édesanyja rengeteg energiát ölt belé, hogy anno, annak idején illő köszöntésre tanítsa, milyen büszke is lenne rá, ha most látná. Ó, mit nem adna érte, hogy ismét büszkének lássa drága szülőanyját!
We're all looking for meaning, even after we've found it.
Nem mertem bemenni a bájitalhozzávalókat árusító boltba, mert attól félek, talán túlságosan is feltűnővé válhat, hogy rengeteg nyugtató hatású gyógynövényt vásárolok mostanában. Mindez nem a véletlenek egybeesése, hanem próbálok egy olyan bájitalt kifejleszteni, amelynek a hatására végre nyugodtak lehetnek az álmaim. Szerencsére, Roxmorts közelében teremnek olyan növényekre, amelyekre most szükségem lehet, ezért egy kosárral a karomon indulok meg a falu szélén lévő erdő irányába. Hétvégéken gyakran sétálok errefelé, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejemet. Az egyik ilyen sétám során fedeztem fel ezeket a növényeket is, amelyeknek a virága értékes összetevője lehet a következő főzetemnek. Mégis, amikor a kis tisztásra érek, furcsa érzés kerít hatalmába. Nem tudnám megmagyarázni, hogy milyen: mintha az ösztöneim figyelmeztetni akarnának valamire. Mindenesetre a hirtelen rám törő érzés hamar háttérbe szorul, amikor a tekintetem az apró virágszirmokra siklanak. Fáj a szívem, hogy le kell tépnem ezeket a csodálatos virágokat, de muszáj minden eszközt és lehetőséget megragadnom, mert egyre kimerültebben érzem magam. Óvatosan letérdelek a fűbe, és szaporán szedni kezdem a virágokat. Percek alatt a kosaram alja megtelik velük, én pedig elégedetten tápászkodnék fel a földről, ha nem szólítana meg egy ismeretlen. Összerezzenek. Épphogy elkapom a kosarat, amely lecsúszni készül a kezemről, hiszen a hang gazdája nem más egy mint kísértet. Ahogy az arcára pillantok, egyszerűen nem találom a szavakat. Hiába kedves és illedelmes az irányomba, az emlékkép, amely az elmémbe tolakodik, megrémít. Hiszen mindez egy megtörtént. Álmodtam vele. Tisztán emlékszem áttetsző arcvonásaira, s arra miként cirógatta a szél a háttérben a fák lombját, amikor ő megjelent. − El-eljönni? – dadogom zavartan, hiszen ez az egész úgy hangzik, mintha ez egy lebeszélt találkozó lett volna. Ő vajon tudta, hogy itt leszek? Ha igen, akkor honnan? Némán figyelem őt, miközben a kosaramat magamhoz szorítom. A hölgy magyarázatát hallva egyre zavartabban érzem magam. Mégis nagy levegőt veszek, és lassan, szaggatottan fújom ki a levegőt, míg csendre intem hevesen dobogó szívemet. − Örvendek a szerencsének Miss Moore – találok rá a hangomra, miközben igyekszem leutánozni az ő mozgását. Talán az én mozdulatomhoz némileg több esetlenség társul. Mosolyom udvarias s szelíd, bár az arcomon még mindig nyoma van némi zavarodottságnak. Mégsem engedhetem, hogy modortalannak tartsanak. − Azonban attól tartok, hogy nem lehetek a segítségére. Való igaz, én is találkoztam magával egy álmomban, de nem tudom miként működik ez a dolog – pillantok rá tanácstalanul, elvégre én a képességemet inkább átokként élem meg, amelytől szeretnék megszabadulni. Sajnos, ez nem ilyen egyszerű. − Szabadna esetleg tudnom, hogy miféle látomásban jelentem meg? – érdeklődök finoman, leengedve a kosarat tartó kezemet. Valóban hajt a kíváncsiság, hiszen eddig az én valóra vált látomásaimban mindig elhunytak. Most viszont egy olyan személyhez van szerencsém, aki – az öltözékét tekintve – bőven a születésem előtt elhunyt, s valamelyest talán jobb érthet ahhoz az erőhöz, amellyel a jelek szerint mindketten rendelkezünk.