Hihetetlen. Minden olyan marhául szürreális. Eufória van bennem, olyan eufória (eufória kell ez legyen, mi más) és annyi adrenalin, hogy alig érzem meg azt is, ahogy a Kóbor Grimbusz hogyan ugrik át egyik grófságból a másikba. Nem nagyon érzékelem a külvilágot, az öreg kalauz szövegelését, a hoppanáláshoz is túl fiatal sofőr pocsék vezetési stílusát. Csak kapaszkodom az ablakkeretbe gépiesen, görcsösen, amíg már érzem a vállamban az izmok tiltakozását. Olyan, mintha egész mostanáig egy mágikusan megsokszorozott súlyt hurcoltam volna magammal. Most könnyű vagyok. Kifelé menet a házból meg se éreztem az utazóláda súlyát, ami most rezignáltan csúszkál ide-oda a busz padlóján, mert annyira sem érdekelt, hogy felrakjam a poggyásztartóra. Távoli, jelentéktelen ingerként pislákol csak a mozzanat, amikor végülis egy élesebb kanyarnál elhagyja az addigi pályáját, és megpördülve kiüti a széket egy középkorú boszorkány alól, akinek esés közben legalább egy tucat szárnyas nyúl hullik ki a zsebeiből. Eszem ágában sincs vállalni a felelősséget. Pont leszarom azt a ládát, rögzítse, aki akarja, én most boldog vagyok. Furcsán könnyű. Üres. Tompa. Ez lenne az az érzés, amiből patrónust lehet idézni? Ennyire... szúrósan semmilyen? Mért is nem jöttem el már sokkal hamarabb? Mért nem? Láthatóan csak erre vártak. És én is erre vártam. Nincs több feketemágia-istenítés, nincs több mugliócsárolás, nincs több vérmánia, rangban és származásban hozzám illő feleségjelöltek felsorakoztatása. Nincs több rikácsolás, szidalom, Regikéhez hasonlítgatás és büntetés. Nincs többé családom. Boldog vagyok. Rohadtul boldog vagyok, annyira, hogy még igazán át se tudom élni ezt az extázist, hogy egyáltalán nem hasonlít ez a boldogság arra, amire számítottam. Biztos kelleni fog pár nap, amíg nem lesz ennyire torzan álomszerű az egész. Az ismerős háznál aztán megáll a busz – a nyulas pipi feje körül repdeső nyulak némelyike az arcába csapódik a hirtelen féktől –, és hálMerlinnek szólnak, hogy én jövök, mert különben lehet, hogy még párszor körbeutaznám a bolygót a Grimbusszal, amennyire el vagyok merülve a gondolataimban. Belekapaszkodom a ládába, és lepattanok. Csak most jut eszembe, hogy egyáltalán nem jutott eszembe szólni Jamesnek. Se bagollyal, se az oda-vissza tükörben (egyáltalán hol a baglyom? és elhoztam vagy ott hagytam a tükröt?), se sehogy. Ez elég udvariatlan dolog, csak így beállítani. De hol nem szarom én le az illemet? Sirius Blacknek, a legjobb nevelést hiába kapott srácnak vége. Itt vagyok én, és nem kellenek szabályok ahhoz, hogy tudjam, hogy James és a szülei szívesen látnak. Csak el kell mondanom neki. Muszáj elmondanom neki, nem valakinek, hanem konkrétan Ágasnak, hogy megtettem. Becsengetek. Várok. Az igazi eufória egész addig várat magára, amíg bele nem nézek a képébe. Akkor lassan felhúzódik a szám sarka. - Az hogy hangzik sz’ted, hogy Sirius White?
Remus Lupin, Lily Evans and James Potter kedveli
I solemnly swear
I am up to no good
James Potter
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
6
▽ Avatar :
Arthur Gosse
»
»Kedd 12 Jan. - 16:32
Anya és apa a szokásos teaestjére ment valamelyik régi ismerősükhöz, ilyenkor pedig enyém a ház, és ilyenkor jövök rá, hogy az ember milyen könnyen halálra is tudja unni magát, ha egyedül az övé a ház. Hevertem az ágyamon, könyökölve átlapozgattam a Petertől kapott Playboy újságokat, aztán nem csak könyökölve, és a megbánás és a kielégülés furcsa kettősségében, azt hiszem, elaludhattam kicsit. A nappali kánikula még benn ült a házban, leizzadtan vágyódtam egy zuhany után, és én mondom neked egyébként, hogy bárki bármit is mond, a nyár egy szívás. Nincs mit csinálni, csak egész nap a ház foglya leszel, mint egy elvarázslt királylány valami gyászos meséből, túl nagy a meleg, és túl kevés a bontott üveg ital a szekrényben, hogy az ember magányában legalább benyeljen egy-két kortyot unalom ellen (ne nézz így, a legnemesebb házakban már öt éves korban felszolgálnak bort a vacsora mellé, vagy valami ilyesmi, igazából ezt is egy képregényből olvastam, de azért még lehet igaz, nem?) Persze, vannak a nyári szünetnek jó pillanatai, például ki ne utazna át öt megyét, hogy teliholdkor Remus közelében legyen, de amikor egy bagoly küldése is néha heteken át legyőzhetetlen problémának tűnik, akkor csak még inkább nehezebb összevergődni, hogy mindenféle kétes mugli utcákon találjuk magunkat, hogy hajszoljuk azt az életet, amitől anyáink úgy féltenek minket, a kocsmák kidobó emberei pedig oly távol szeretnének tudni minket attól, hogy--- Nem, lényegében mindegy, mi lenne a hogy. Sőt, a lényeg csak annyi lenne, hogy ez is egy épp oly unalmas estének látszott, mint bármelyik másik, amikor is borítékolhatóan nem történik semmi. Ezt is csak azért mondom így, mert kicsivel a borítékolás után a dolgok mégis folyásba léptek. Még mindig az ágyamon feküdtem, bámultam a plafont és izzadtam, mikor lenn megszólalt a csengő. Az esetek többségében ilyenkor csak megvárom, amíg a dolog magától elmúlik, egyszer mindenkinek fel kell adnia a csengetést, na meg még éles az emlék, mikor a legutóbb seprűügynököknek ajtót nyitottam, és itt ültek két órát, még engem is halálra untatva a modelljeikkel, hát szóval csak arra célzok, hogy egy csöngetés önmagában nem mindig elég arra, hogy én ajtót nyissak, csak most valahogy máshogy szólt a csengő. Mert ez egy ilyen csengő, másként tud szólni attól függően, hogy ki nyomja meg. Lehet lelkes, haragos, izgatott, lehet az összes együtt, lehet egy csomó más felhangja is, olyannak viszont még sohasem hallottam, mint most, hogy megszólalt. Így hát kitápászkodtam az ágyból, lekecmeregtem a lépcsőn, ajtót nyitottam és igen, azt hiszem, kissé meglepődtem. - Kicsit talán fogkrém márkára hasonlít – feleltem bizonytalanul Sirius kérdésére, már magától a kérdéstől is, meg mert elég bizonytalan voltam abban is, hogy én egyáltalán miért látom őt. – Lemaradtam valamiről, vagy azt, hogy miért állsz az ajtómban, még csak most fogod megmagyarázni?
Lily Evans and Sirius Black kedveli
I solemnly swear
I am up to no good
Sirius Black
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
13
▽ Avatar :
Toby Wallace
»
»Szer. 20 Jan. - 21:08
Egy pillanatra, csak egy pillanatra, olyan, mintha beletenyereltem volna egy marék extrakeményre extrudált bogárszembe. Némileg arra is hasonlít az érzés, amikor finoman oldalba könyökölnek. Az eufória, ami egy másodperce jött, odébb is állt. A vigyornak induló szájsarkamból inkább egy, a világon mindenbe beleszarós, hanyagul elegáns grimasz lesz. - Attól tartok, igazad van, kénytelen leszek megtartani az eredetit. - Legalább megpukkadnak a nyomorultak, valahányszor arra gondolnak, hogy még mindig viselem. Úgy döntök, ideje lazára venni a figurát, mert ez az extatikus vonal nem jött be, a csodát várni meg rohadtul fárasztó. Bármikor megszökhettem volna az elmúlt tizenhat évben (jó, jó, vonjuk le azt a pár hónapot, amíg megtanultam járni, azért úgy mégis könnyebb), jogos, hogy felesleges beszarni attól, hogy épp most történt meg. - Jaj, nem, nem, James szívem, ne tartóztass, eszemben sincs maradni, épp csak beugrottam beköszönni, neeeem, egy limonádét sem, köszönöm, sajnos nem maradhatok - hadonászok elegáns hárítással, mintha nem is épp számon kért volna kábé ez a vicces gyerek, hogy mi a zanzárdot keresek itt. - Azért állok itt, mert be szeretnék menni - világosítom fel, ha eddig még nem szállt volna magába. - Na, menj már arrébb, hadd csókoljak kezet anyukádnak - próbálok beférni mellette a ládámmal (azt mégse hagyhatom csak így a küszöbön), amikor szöget üt a fejembe valami, ami magyarázatot adhat a viselkedésére. - Ágas... csak nem valami csaj van nálad? - kérdezem egyszerre hitetlenkedve, egyszerre egy büszke apa hangsúlyával. Elvégre Evans haját huszonnégy órában szent ereklyeként tisztelni ötödévben még csak-csak elmegy, ha a gurkóktól eddig elszenvedett maradandó agykárosodással is számolunk, de hatodévben azért már elég ciki lenne.