Never trust words. Some people have sugar on their lips but venom in their hearts.
Egyszer volt, hol nem volt egy fél-véla kislány, aki egy apró görög faluban nőtt fel. Az édesanyja még gyermekkorában magára hagyta, az édesapját pedig sosem ismerte. Ez a kislány sosem tapasztalta meg milyen egy szerető családban felnőni.− Anya! Ez a mese szomorúnak hangzik! – bújt ki a takaró alól a kicsi Lyra, miközben az édesanyja helyet foglalt az ágya szélén.
Amara szelíden mosolygott a lányára, miközben megigazította Lyra hajfonatát. Lyra szerette az estét, hiszen ilyenkor az anyukája csak vele foglalkozott, és nem osztozott az anyjuk figyelmén a bátyjával.
− Türelem, kicsim, ez a mese nem ér szomorú véget, és még tanulsága is van – intette csendre Amara Lyrát. Óvatosan kinyúlt, és megigazította a puha takarót.
A nyitott ablakon keresztül a szél susogása hallatszódott, ahogy összeborzolta odakint a nyárfák lombkoronáját.
Lyra fészkelődött egy kicsit a takaró alatt, de csendesen várta, hogy Amara befejezze a meséjét.
Azonban ez a kislány leleményes nővé cseperedett, s hamar megtanulta, hogy csakis az erősek és az okosak érvényesülhetnek az életben.
Lyra nem szerette a nagyanyja látogatásait, hiszen az asszony szigorú volt, s röpke ittléte alatt minden alkalommal olyan etikett-leckéket adott nekik, amiket talán már háromszáz éve nem alkalmaztak. Lyra néha azon is eltöprengett, hogy vajon az öregasszony hány éves lehetett egyáltalán.
− Lyra! Egyenes a hát, húzd ki magad! – csapott Madame Rossignol a lány hátára a legyezőjével, amivel azt érte el, hogy a könyvek, amelyeket Lyra a fején egyensúlyozva tartott, most mind a földre potyogtak. – Nem, nem! Ez így nem jó! Szedd össze őket!
Rázta továbbra is a legyezőjét az asszony, miközben bosszankodva járkált fel-alá a szalonban. Lyra fintorogva hajolt le összeszedni a köteteket. Nem értette, hogy neki miért kellett ezeken átesnie, amíg a fivére a sakkasztal előtt könyökölve figyelte őket.
A két testvér pillantása összetalálkozott. Szinte szavak nélkül tudták, hogy mit gondolt a másik. Ezt a pillanatot azonban Madame Rossignol jelenléte zavarta fel ismét, ahogy megállt az asztalka előtt, és Césaire-ra meredt.
− Nos, fiam, tudod már, hogy melyik lépéssel adhatsz mattot a királyomnak? – Césaire tanácstalanul megingatta a fejét. Lyra eközben a könyveket a mellkasához szorítva csatlakozott hozzájuk. Néhány másodperc elég volt neki, hogy átlássa a táblán elhelyezkedő figurák helyzetét, s rájöjjön a megoldásra.
Madame Rossignol percekig nyúzta Césaire-t, hogy nyerje meg a játszmát, de a fiú nem mondta ki a parancsot, amellyel a megfelelő bábu mattot adhatott volna. Az idős hölgy a fejét ingatva sétált az ablak mellé. Hirtelen elveszítette az érdeklődését a két gyermek iránt.
Eközben Césaire elvette Lyrától a könyveket, hogy a helyükre tegye őket, a lány pedig elfoglalta a bátyja helyét az asztalnál.
− Madame – szólította meg Lyra a nagyanyját, hiszen a hölgyet nem illett tegezni, akármilyen közeli rokonságban is álltak egymással. Madame Rossignol lassan elfordult a rózsákat metsző házimanóktól, s szembe találta magát Lyra diadalmas mosolyával.
− Sakk-matt – intette a tábla felé, miközben a futó előrecsúszott a táblán, s ezzel a lány megnyerte a bátyja játszmáját.
Épp ezért maga mögött hagyta azt a közösséget, amelyben felcseperedett, hogy a saját sorsának a kovácsa lehessen.− Édesanyám, édesapám – állt a szülei elé Lyra elszánt arccal.
Amara kíváncsi tekintettel eresztette lejjebb teás csészéjét, Alphonse pedig kénytelen volt félretenni az újságot, amelyet reggeli közben szokott olvasni.
− Igen, kicsim? – törte meg a csendet Amara, ahogy a reggelijét böködő fiáról a lányára siklott a pillantása.
− Césaire-ral nem kívánunk visszatérni a Beauxbatonsba. Az az iskola nem nekünk való – osztotta meg a szüleivel azt a problémát, amely évek óta nyomta a lelkét. Gyűlölte azt az iskolát minden tanulójával és professzorával együtt.
Minden egyes nap, amelyet ott töltöttek a testvérével, olyan volt számukra, mintha a nagyanyjukkal és az ő leckéivel lennének összezárva.
− És akkor mit szeretnétek? – hajtogatta össze az újságot Alphonse. Lyrát megdöbbentette a kérdés, hiszen arra számított, hogy kiabálni fognak velük, vagy legalább is, hatalmas vita kerekedik majd ebből.
− Egy másik iskolát – szólalt meg kisvártatva.
− Vagy magántanárokat – szúrta közbe Césaire, akinek kifejezetten nem volt ínyére az új iskola gondolata sem. Ebben nem értettek egyet Lyrával. Amíg Lyra egy felszabadultabb környezetre vágyott, addig Césaire a vagyonos emberek életét kihasználva szeretett volna magányosan tanulni. Számára megterhelő volt sokáig nagyobb társaságban tartózkodni, és nem is élvezte annyira a rivaldafényt, mint a húga.
Az új életének megkezdéséhez pedig adott volt egy lehetőség, amelyet tétovázás nélkül megragadott.− Költözünk? Hova? – meredt Lyra döbbenten az édesapjára azon a nyáron, amikor elmondta a szüleinek, hogy szeretne iskolát váltani. Sokat beszéltek a problémáról, de eddig végleges döntés nem született róla.
− Az Egyesült Királyságba. A kapcsolataimnak hála végre megkaptam az engedélyt, hogy létrehozhassa, azt a legendás lényekből álló parkot, amelyet mindig is szerettem volna! Továbbá felvettem a kapcsolatot a Beauxbatons és a Roxfort igazgatóival is, akik segítségével elintéztem az iskolaváltást is. A negyedik évedet a Roxfortban fogod megkezdeni. – Alphonse arca szinte ragyogott a boldogságtól, bár Lyra tudta jól, hogy édesapja inkább a saját tervének a sikerének örül, nem pedig annak, hogy megoldotta az ő problémáját.
Lyra azonban nem ellenkezett, sőt, kifejezetten boldog lett a hírektől. Talán ők ketten voltak azok, akik leginkább várták a költözést.
Nem vágyott másra, csupán vagyonra és befolyásra, ezért egy csodálatos hazugságot épített maga köré.− Rossignol? Azt hiszem, hallottam már – dőlt neki az egyik mardekáros fiú a falnak, miközben Lyra negédesen mosolygott rá.
− Elég szomorú lenne, ha nem ismernéd a Rossignol nevet, butus. Mi termesztjük a legfinomabb borokat Franciaországban! Arról nem is beszélve, hogy a vérvonalunk éppolyan tiszta, mint a tiéd – felelte a lány, aki hollóhátas létére éppen vértisztasági beszélgetésbe keveredett egy csapat mardekárossal, s olyan hihetően állt ki a saját aranyvérűsége mellett, hogy senki nem merte megkérdőjelezni a szavait.
− Azt mondod, hogy borokkal foglalkozik a családod? Szereznél nekünk egy üveggel? – kérdezte a második fiú.
Lyra nevetve adta a beleegyezését, viszont óva intette a fiúkat a túlzott borfogyasztástól. Kevesen tudták, hogy a Rossignolok előszeretettel kevertek olyan szereket a nedűbe, amely fokozatosan függővé teszi a fogyasztóját.
A lány élvezte, ahogy körül rajongják, s mindenki érdeklődik utána. Talán ezt is hiányolta az előző iskolájában. Ott még a hatalmi játszmáival sem tudott akkora sikereket aratni, mint itt két hét alatt.
A gondolataiba merülve szemlélte, ahogy a fiúk összekapnak valamin. A száját eltakarta kuncogás közben, ahogy egyre hevesebbé vált a vita körülötte.
− Fiúk! Mit kerestek még itt?! A pályán kellene lennetek! – ripakodott rájuk egy magas, fekete hajú srác, aki lefékezett mellettük a folyosón.
A mardekárosok azonnal elnémultak, Lyra pedig érdeklődően fordult a jövevény irányába, aki még arra sem méltatta, hogy bemutatkozzon neki.
Az idegen a tenyereit többször összecsapva indította meg a társait a kviddicspálya irányába. Ahogy elhaladtak Lyra mellett, a lány elcsípte a leghátul kullogó mardekárost.
− Ő kicsoda?
− A kapitányunk, és most nagy szarban vagyunk miattad.
Lyrának imponált az ismeretlen tekintélyt parancsoló viselkedése, s követte őket egészen a pályáig.
Egy hazugságot, amelyben különösebb lelkifurdalás nélkül élhet, s amely miatt megtalálta a jövőbeli partnerét.− Lyra. Nem lenne szabad itt lenned – nyúlt a pólójáért a csapatkapitány, amikor megpillantotta az ajtóban ácsorgó lányt.
− Sok mindent nem lenne szabad csinálni a világban, az emberek mégis megteszik, mert ahhoz van kedvük, azt akarják, vagy szimplán csak megtehetik – vonta meg a vállát a lány, miközben belépett az öltözőbe, s becsukta maga után az ajtót.
− Mit szeretnél?
− Ó, tudod jól. Mióta is kerülgetjük egymást? Egy éve? – Lassan közelített a fiú felé. Az ujjait végighúzta az öltözőszekrényen, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a kapitányról.
− Nem számít. Kijelölték a menyasszonyomat, ahogy apád neked is hamarosan elrendez egy házasságot – lépett hátrébb, hiszen tudta jól, hogyha engedi, hogy Lyra a közelébe férkőzzön, akkor mindennek vége.
− Apám? Apám, aki anyám kedvéért bontotta fel a saját jegyességét? – nevetett fel. A nevetése visszhangot vert a helyiségben. – Ugyan, kedves, én döntök a saját sorsomról.
A következő szavakat már a csapatkapitány fülébe duruzsolta, miközben apró ujjaival végigsimított a mardekáros mellkasán. A fiú beleborzongott Lyra érintésébe. Nem tudta volna megmondani, hogy bárki is valaha ilyen hatással volt rá. Lyra pedig zseniálisan értett ahhoz, hogy őrületbe kergessen másokat.
− Akkor sem lenne helyes.
− Helyes? És az helyes lenne, hogy döntenek a saját sorsunkról? – Az arcuk már-már összeért, ahogy Lyra beszélt.
Nem kapott választ. Látta a fiú arcára kiülő bizonytalanságot, s tudta, ez a pillanat épp elég, hogy eldőljön minden.
Lágyan csókolt lehelt a mardekáros ajkaira. Ez az egyetlen, röpke csók pedig elengedő volt, hogy meggyőzze a másikat a saját igazáról.
Élvezte sikerének gyümölcsét. Tündökölt a rivaldafényben, s senki, az égvilágon senki nem állhatott az útjába.Sokan úgy gondolták, Lyrának talán jobb helye lett volna a Mardekárban, főként azért, mert a baráti körének a javarésze is mardekáros diákokból állt.
A lányt mindez nem zavarta, amíg a mardekáros csapatkapitány karjába karolva haladt végig a folyosókon, ő boldog volt. Csakhogy neveltetésének köszönhetően nem osztotta meg másokkal az örömét, hanem inkább a társai orra alá dörgölte. Féltékenységet és irigységet akart ébreszteni a környezetében.
A párjával sétált végig az óratorony udvarán, s miközben a fiú a legújabb kviddicstaktikákba avatta be őt, Lyra fél füllel mégis az udvaron lévők beszélgetésére figyelt. Így esett a pillantása két hugrabugosra, akik köpkövekkel szórakoztak, miközben valami fogadásról beszéltek.
Lyra nem értette a fogadásuk lényegét. Számára a köpkő egy alantas, undorító játéknak számított, így nem is szólt közbe, amikor a kedvese félrerúgta a játékosok köpköveit.
− Nem is értem őket. Az ilyen embereket kellene inkább apám parkjában mutogatni – csóválta a fejét, majd a lábfejével odébb tolt egy útjába kerülő köpkövet.
Ahogy a hugrabugosokra pillantott, sütött a tekintetéből a megvetés. Talán egy pillanatra meg is mutatkozott az igazi természete, amit mézes-mázos külsővel takart el.
A párja viszont hangosan felnevetett, ahogy elképzelte azokat a srácokat a kifutóban. Csak akkor hagyta abba, amikor észrevette, hogy az egyik hugrabugos és Lyra tekintete találkozott egy pillanatra, majd Lyra fintorogva fordította el a fejét.
− Ismered? – kérdezte gyanakodva.
− Apám barátjának a fia. Messze esett az alma a fájától – húzta el a száját kelletlenül, ha tehette volna, letagadta volna az ismeretségüket. Így is kerülte a srácot, s ha össze is futottak a kastélyban még köszönésre sem méltatta őt.
Egy olyan életet épített fel magának, amelyre mindig is vágyott.
Lyra iskolás évei hamar elrepültek. Megtehette volna, hogy tovább tanuljon, ő mégis úgy döntött, hogy beszáll édesapja üzletébe.
Ekkor döbbent rá arra, hogy milyen dörzsölt fickó az édesapja, s azért is tudták fenntartani az állatparkot, mert titokban illegálisan kereskedtek mindenfélével. Más talán megrettent volna az igazságtól, de Lyra tisztában volt vele, hogy a világ milyen mocskos valójában, s azt is megtanulta a családjától, hogy a becsületes emberek semmire nem viszik az életben.
Hamar túllépett a gátlásain és az aggályain, s ügyesen elsajátította az apjától az üzlet alapjait. Mégis, javarészt az állatokkal kapcsolatban segít, komolyabb ügyeket még nem bíznak rá.
Időnként akadályokat gördített elé az élet…− Lyra! Örülök, hogy jössz. Remek hírem van számodra! – csípte el a lányt Alphonse a kúriájuk előterében, amikor a lány indult volna a titkos randevújára.
Lyra frusztráltan fékezett le, s hiába próbált kibúvót keresni, az édesapja megragadta a vállainál, és a szalon irányába kezdte terelni.
− Apám, nem érne rá később? Fontos dolgom lenne… − próbálkozott még egyszer, de Alphonse hajthatatlannak tűnt. Lyra azon gondolkozott, hogy mégis mi lehetett ennyire halaszthatatlan. Elképzelése sem volt arról, hogy mi vár rá az ajtó túloldalán.
− Szeretnék neked bemutatni valakit!
− Biztos vagyok benne, hogy máskor is lenne rá lehetőséged…
− Nem, nem. Most kell! – Alphonse egyik kezét a lánya hátán pihentette, míg a másikkal a kilincsért nyúlt. – Kislányom, hadd mutassam be neked, a jövendőbelidet!
Ahogy kinyílt az ajtó, Lyra a díványon ülőben ráismert arra a hugrabugos fiúra, akiből számtalanszor gúnyt űzött. A lány elsápadva tett hátrébb néhány lépést.
− Ugye ez csak egy rossz tréfa?
... de ő mindig győztesként jött ki a helyzetbőlA fürdőszobai tükörből egy fiatal nő arca nézett vissza rá. Ahogy a mosdókagylóra támaszkodva figyelte az arcvonásait, eszébe jutott, hogy külsőre mennyire hasonlít az édesanyjára, sőt ha párhuzamot vonna a kettejük élete között, akkor bőven találna ott is megegyező pontokat.
Bosszúsan motyogva nyitotta meg a csapot, hogy a kezeit a hideg víz alá tarthassa. Nem akart hinni az édesapjának. Egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy egy olyan emberhez akarták hozzáadni, aki fülét-farkát behúzva menekül előle.
Egyszerre volt dühös és rettentően csalódott, hiszen csupán egy karnyújtásnyira volt tőle a tökéletes élete, s most minden álmát porba akarták dönteni: csupán egy hajszál választotta el attól, hogy a férfi, akivel évek óta egy párt alkotott, végre ténylegesen felbontsa a jegyességét, a családi üzlet is rászállt volna, így minden, amit akart, amire vágyott, és amiért hosszú éveken küzdött végre valósággá válthatott volna.
Elzárta a csapot, s lerázta a vizet a kezéről. Ismét a tükörképére meredt.
− Ezt a csalogányt nem fogjátok ketrecbe zárni...− suttogta halkan.