− független: Talán egyik legönfejűbb ember, aki valaha élt a földön. Noha úgy tűnik, hogy a családi elvárások korlátok közé szorítják őt, azonban ő a saját szabályai szerint játszik.
− kitartó: Ha egyszer valamit a fejébe vesz, addig menetel előre, amíg meg nem szerzi, amit kinézett magának. Az út, amelyen végighalad a cél érdekében és a módszerek, amelyekkel az előre jutását segíti talán megkérdőjelezhetőek, azonban úgy véli, a cél szentesíti az eszközt.
− magabiztos: Talán túlzottan is magabiztosnak mutatja magát egy-egy helyzetben, de ezzel csak a saját félelmeit akarja leplezni. Arról nem is beszélve, hogy a kisugárzásának és a neveltetésének köszönhetően az önképe teljesen eltorzult, így megeshet, hogy túlértékeli magát.
− meggyőző: Szép szavak, egy csábos pillantás, néhány csilingelő galleon, esetleg egy-egy elejtett fenyegetés… Nem számít, megvannak a maga módszerei, hogy megtalálja az ellenfele gyengepontjait, és ellenük felhasználva azokat érvényesíthesse a saját akaratát.
− ravasz: Tudja mikor kell hallgatnia, és hegyeznie a fülét, azt is, hogy mikor van ideje a hazugságoknak. Ösztönösen jön neki a keverés, remekül szúr hátba másokat úgy, hogy közben elhiteti az illetővel, nem is ő árulta el. Egy igazi játékos, akit gyerekkora óta hatalmi játszmákra neveltek.
− jól informált: Nyitott szemmel és füllel jár. Minden fontos dolgot, akár csak egy semmiségnek tűnő megjegyzést is elraktároz, ha egy kicsit is felkelti a dolog az érdeklődését. Szentül hiszi, hogy a tudás hatalom, ezért mindent tudni akar a környezetében élőkről, hogy aztán a markában tarthassa őket.
− makacs: Köti az ebet a karóhoz, és még akkor is ragaszkodik a saját elképzeléseihez, ha nincs igaza. Nehezen, vagy egyáltalán nem ismeri el a tévedését.
− élénk: Szeret a középpontban lenni, nevetni, szórakozni, ismerkedni, viszont irtó nehezen viseli azt, ha ellaposodik körülötte a hangulat. A nagyanyjának és az édesanyjának köszönhetően pontosan tudja mikor, hol és hogyan illik viselkedni. Fiatal kora óta élvezi a rivaldafényt, ezért rosszul viseli, ha valaki nem vele foglalkozik.
− vezető: Az iskolás évei alatt kialakult baráti társaságban hamar betöltötte a bátyja után a vezetőszerepét. Könnyedén összefogja azokat, akikkel közösek a céljaik, vagy éppen az érdeklődései köreik. Azt azonban már nehéz megítélni, hogy igazságos is lenne a barátaival.
− szarkasztikus: Időnként elég csípősek a megjegyzései, és utálatos is tud lenni, ha akar. De a legnagyobb problémája általában a sárvérűekkel van, holott lélekben tudja, fikarcnyit sem jobb náluk. Azonban az egész élete egy hatalmas hazugság köré épült, neki pedig játszania kell a szerepét, miszerint egy aranyvérű család második gyermekeként nem viszonyulhat másképp a „szennyezett” vérű varázslók és boszorkányok felé csakis megvetéssel.
− hazudós: Szemrebbenés nélkül hazudik mások arcába, az teljesen más történet, hogy hisznek-e neki egyáltalán. Azonban olyan mesterire fejlesztette ezt a tulajdonságát, hogy a szeme sem rebben, amikor mások arcába hazudik. Olyan, mint egy pók, aki elégedetten ül a hazugságokból szőtt hálója kellős közepén.
− arrogáns: Ő az, aki képes az esetleneket a sárba lökni, mert azok az Ő útját állják. Felsőbbrendűsége nem ismer határokat. A családja vagyona, hírneve és a saját szépségének köszönhetően mindent megenged magának.
− alattomos: Az egyik pillanatban még előadja, hogy bármit elmondhatsz neki, ő mindenben támogat, a következő lépésénél viszont, ha már nincs szüksége az illetőre, vagy nagyobb hasznot tud húzni abból, ha kikotyogja a titkokat, akkor különösebb szívfájdalom nélkül kavar be.
− önző: Csak az számít, hogy ő és a családja miből húzhat hasznot. Sosem tapasztalta meg azt, hogy osztoznia kellett volna másokkal. A jótékonykodást pedig hírből sem ismeri. Az iskolás évei miatt nem egyszer vette el mások holmijait − vagy partnereit −, mert azok éppen kellettek neki.
− türelmetlen: Borzasztóan utál várakozni, az ostobákhoz meg végképp nincs türelme. Időnként hajlamos a hisztizésre, de legtöbbször elfojtja magában a bosszúságát, elvégre egy hölgy nem mutathatja ki milyen gondolatok járnak az eszében.
− gondoskodó: Rossz tulajdonságai ellenére képes gondoskodónak is lenni, bár ezt leginkább a családtagjai és a házikedvencei tapasztalhatják. Mindenesetre, ha valaki beküzdi magát a legbelsőbb körökbe, akkor annak a személynek is hajlandó kimutatni a szeretetét.
− kétarcú: A külvilág felé egy elegáns úrihölgynek mutatja magát, azonban az állatok és a legendás lények iránti érdeklődése miatt nem véletlenül szeretné átvenni apja vállalkozását. Habár szeret másokat irányítani, mégsem áll teljesen távol tőle a munka, hiszen az apja által alapított állatparkban nyaranta rendszeresen besegített.
− állatbarát: Úgy gondolja, egyedül az állatok viszonyulnak hozzá őszintén, mert az emberekre hatással van az ereiben csörgedező vélavér. Ezért is szereti magát körülvenni mindenféle házi kedvenccel odahaza, mert tudja, ők nem árulnák el soha.

Rossignol család: Évszázadok óta Franciaország déli részén élnek. A család hatalmas szőlőbirtokokat  tudhat magának Provance területén, és nem titkolt céljuk, hogy a régióban minél több területet vásároljanak fel maguknak.
Messzemenően próbálják óvni saját vérvonalukat, s bár egyet értettek mind Grindelwald, mind Voldemort eszméivel, teljes vállszélességgel sose álltak ki mellettük. Az idősebb Monsieur Rossignol és Madame Rossignol pénzügyileg szívesen áldozik a cél érdekében, azonban a Rossignolok mindig csak akkor foglalnak egyértelműen állást, amikor a harc kimenetele már eldőltnek látszott.
Ha kiderülne az igazság Amarával és a gyermekeivel kapcsolatban, akkor vélhetően a nagyszülők kitagadnák őket a családból.
Lyra apai ágról származó nagyszülei szigorú emberek, és annál is büszkébb mágusok, akik remekül lavíroznak a mugli és varázsvilág között, továbbá tudják, hogy miként bonyolítsanak le sikeres üzleteket. Olyannyira fennhordják az orrukat, hogy a társaságot igencsak kerülik, és nagy kegynek számít, ha Lyra nagyapja méltóztatik megjelenni egy rendezvényen, vagy összejövetelen. Lyra nagyanyja azonban nem ennyire távolságtartó. A lány emlékszik rá, hogy a nagyanyja hányszor vágta hátba egy legyezővel, vagy csapott a kezére, azért mert nem megfelelő a testtartása. Lyra hiába tartotta elavultnak azt a tudást, amelyt az asszonytól elsajátított, választási lehetősége nem volt. Épp ezért olyan gyűlölettel viseltet az öregasszony irányába, hogy azt szavakkal igencsak nehéz kifejezni.
Alphonse Rossignol, Lyra édesapja, azonban hatalmas példakép a lány számára. Üzleti érzékét és a legendás lények iránti érdeklődését csak és kizárólag neki köszönheti. A férfi az ő szemében egy hős, egy követendő példa, aki határozott elvek szerint él, mégis oly’ alattomos, hogy nehezen lehet sarokba szorítani, vagy kellemetlen helyzetbe hozni. Modora kellemes, mosolya biztató, sokan nem is gondolnák róla, hogy titokban milyen illegális tevékenységeket folytat.
Alphonse sokadik gyermek volt a családban, így lehetősége adódott megválasztani a saját útját, ő azonban viszonylag hamar kivált a családi vállalkozásból, és meghagyta a testvéreinek az üzletet. Lyra ismeri az összes nagynénjét és nagybátyját, azoknak a gyermekeit, rendszeresen tartja is velük a kapcsolatot, pusztán udvariasság szempontjából.
Azonban egyik rokonához sem ragaszkodik úgy, mint a tulajdon bátyjához, Césaire-hoz, akiben szintén az édesapja találékonysága és az édesanyja ravaszsága ötvöződik. A fiatal férfi jelenleg a Nemzetközi Máguskapcsolatok Osztályán dolgozik, és próbál minél magasabb pozícióhoz jutni. Amikor nem dolgozik, akkor épp a menyasszonyával tölt időt, vagy hazalátogat a családhoz.

Galanis család: Még a görög aranyvérű családok között is már-már feledésbe merült ez név, hiszen az egyetlen hordozója Castor Galanis, egy magányos, mogorva alak volt, aki az évek során rejtélyes üzletekből rengeteg pénzt halmozott fel magának. Azt is rebesgették róla, hogy a háza alatt egy valódi alagútrendszer rejtőzik telis-tele a kincseivel, sőt a merészebb pletykák azt is állították, hogy sárkányokkal őriztette a vagyonát.
Olyannyira elzárkózott a világtól, hogy az ismerősei sem szereztek tudomást a házasságáról. Az idő múlásával pedig Castor Galanis és egy Amara nevű fiatal nő története a homályba veszett. Az igazság azonban az, hogy Amara egy fél-véla volt, aki egy apró közösségben nőtt fel, s ábrándozott egy szebb, jobb és gazdagabb világról. Őt nem hatotta meg a világ egyszerű szépsége, mindig a csillogás, a pompa vonzotta. Így, amikor megismerkedett Castorral, meglátta a lehetőséget abban, hogy egy teljesen új életet kezdhessen. Nem esett nehezére az ujja köré csavarni őt, hiszen a természetes kisugárzásának köszönhetően vonzódtak hozzá a férfiak.
Néhány évet élt Castor Galanis feleségeként, utána pedig méreggel véget vetett az idős férfi életének – természetesen, miután elintézte a papírmunkát, s Castor minden vagyona rászállt. Ezután kezdődött meg a tervének a második fázisa, hiszen ez idő alatt szinte sosem mutatkozott, ha pedig mégis Castor nélkül jelent meg valahol, akkor mindenkinek azt hazudta, hogy a rokona. Az évek óta dédelgetett, és apránként felépített hazugságot pedig hamisított papírokkal támasztotta alá.
Azonban nem maradt Görögországban, sokkal jobban érdekelte őt a világ ahhoz, hogy leragadjon Castor egykori kúriájában. Útnak indult hát, s útjának utolsó állomása végül Franciaország lett.
Egy fényűző partin találkozott először az ifjú Alphonse Rossignollal, aki azonnal felkeltette az érdeklődését, hiszen kicsalta az embereket a bálteremből, hogy a szabadban, a szemük láttára szelídítsen meg egy hippogriffet.
Amara érdekes személyiségnek találta a férfit, ezért a bemutató után azonnal odament hozzá bemutatkozni. Ahogy telt az idő, s zajlott köztük a beszélgetés, Amara felismerte ugyanazt az érdeklődő csillogást Alphonse szemeiben, amit megannyi másik férfi tekintetében látott már tükröződni. Azonban, ez az eset más volt, hiszen ezúttal ő is érdeklődött a másik fél iránt, és nem állt szándékában kihasználni őt.
Épp ezért nem is lehetne leírni azt a csalódottságot, amely aznap este kiült a nő arcára, amikor megtudta, hogy Alphonse Rossignol jegyben jár. Eleinte igyekezett hát tartani a távolságot, mert nem akarta tönkretenni a boldogságát, azonban volt valami Alphonse-ban, ami vonzotta őt, és ami miatt úgy döntött, hogy a saját akaratát és vágyait helyezi előtérbe, ezért addig csűrte-csavarta a szálakat, amíg a jegyesség felbomlott, és a férfit meg nem szerezte magának.
Házasságuk gyümölcse pedig két gyermek lett: Césaire és Lyra. Césaire a család elsőszülöttje, akit imád ugyan, de sokkal jobban ragaszkodik a lányához, elvégre Césaire-t nem tudja a saját képére formálni, viszont Lyra bármilyen női praktikát elsajátíthat tőle. Amíg a fia a büszkesége, addig a lánya a szemefénye, akit a saját, tökéletes képmásaként akar látni.

Egyszer volt, hol nem volt egy fél-véla kislány, aki egy apró görög faluban nőtt fel. Az édesanyja még gyermekkorában magára hagyta, az édesapját pedig sosem ismerte. Ez a kislány sosem tapasztalta meg milyen egy szerető családban felnőni.

− Anya! Ez a mese szomorúnak hangzik! – bújt ki a takaró alól a kicsi Lyra, miközben az édesanyja helyet foglalt az ágya szélén.
Amara szelíden mosolygott a lányára, miközben megigazította Lyra hajfonatát. Lyra szerette az estét, hiszen ilyenkor az anyukája csak vele foglalkozott, és nem osztozott az anyjuk figyelmén a bátyjával.
− Türelem, kicsim, ez a mese nem ér szomorú véget, és még tanulsága is van – intette csendre Amara Lyrát. Óvatosan kinyúlt, és megigazította a puha takarót.
A nyitott ablakon keresztül a szél susogása hallatszódott, ahogy összeborzolta odakint a nyárfák lombkoronáját.
Lyra fészkelődött egy kicsit a takaró alatt, de csendesen várta, hogy Amara befejezze a meséjét.

Azonban ez a kislány leleményes nővé cseperedett, s hamar megtanulta, hogy csakis az erősek és az okosak érvényesülhetnek az életben.

Lyra nem szerette a nagyanyja látogatásait, hiszen az asszony szigorú volt, s röpke ittléte alatt minden alkalommal olyan etikett-leckéket adott nekik, amiket talán már háromszáz éve nem alkalmaztak. Lyra néha azon is eltöprengett, hogy vajon az öregasszony hány éves lehetett egyáltalán.
− Lyra! Egyenes a hát, húzd ki magad! – csapott Madame Rossignol a lány hátára a legyezőjével, amivel azt érte el, hogy a könyvek, amelyeket Lyra a fején egyensúlyozva tartott, most mind a földre potyogtak. – Nem, nem! Ez így nem jó! Szedd össze őket!
Rázta továbbra is a legyezőjét az asszony, miközben bosszankodva járkált fel-alá a szalonban. Lyra fintorogva hajolt le összeszedni a köteteket. Nem értette, hogy neki miért kellett ezeken átesnie, amíg a fivére a sakkasztal előtt könyökölve figyelte őket.
A két testvér pillantása összetalálkozott. Szinte szavak nélkül tudták, hogy mit gondolt a másik. Ezt a pillanatot azonban Madame Rossignol jelenléte zavarta fel ismét, ahogy megállt az asztalka előtt, és Césaire-ra meredt.
− Nos, fiam, tudod már, hogy melyik lépéssel adhatsz mattot a királyomnak? – Césaire tanácstalanul megingatta a fejét. Lyra eközben a könyveket a mellkasához szorítva csatlakozott hozzájuk. Néhány másodperc elég volt neki, hogy átlássa a táblán elhelyezkedő figurák helyzetét, s rájöjjön a megoldásra.
Madame Rossignol percekig nyúzta Césaire-t, hogy nyerje meg a játszmát, de a fiú nem mondta ki a parancsot, amellyel a megfelelő bábu mattot adhatott volna. Az idős hölgy a fejét ingatva sétált az ablak mellé. Hirtelen elveszítette az érdeklődését a két gyermek iránt.
Eközben Césaire elvette Lyrától a könyveket, hogy a helyükre tegye őket, a lány pedig elfoglalta a bátyja helyét az asztalnál.
− Madame – szólította meg Lyra a nagyanyját, hiszen a hölgyet nem illett tegezni, akármilyen közeli rokonságban is álltak egymással. Madame Rossignol lassan elfordult a rózsákat metsző házimanóktól, s szembe találta magát Lyra diadalmas mosolyával.
− Sakk-matt – intette a tábla felé, miközben a futó előrecsúszott a táblán, s ezzel a lány megnyerte a bátyja játszmáját.

Épp ezért maga mögött hagyta azt a közösséget, amelyben felcseperedett, hogy a saját sorsának a kovácsa lehessen.

− Édesanyám, édesapám – állt a szülei elé Lyra elszánt arccal.
Amara kíváncsi tekintettel eresztette lejjebb teás csészéjét, Alphonse pedig kénytelen volt félretenni az újságot, amelyet reggeli közben szokott olvasni.
− Igen, kicsim? – törte meg a csendet Amara, ahogy a reggelijét böködő fiáról a lányára siklott a pillantása.
− Césaire-ral nem kívánunk visszatérni a Beauxbatonsba. Az az iskola nem nekünk való – osztotta meg a szüleivel azt a problémát, amely évek óta nyomta a lelkét. Gyűlölte azt az iskolát minden tanulójával és professzorával együtt.
Minden egyes nap, amelyet ott töltöttek a testvérével, olyan volt számukra, mintha a nagyanyjukkal és az ő leckéivel lennének összezárva.
− És akkor mit szeretnétek? – hajtogatta össze az újságot Alphonse. Lyrát megdöbbentette a kérdés, hiszen arra számított, hogy kiabálni fognak velük, vagy legalább is, hatalmas vita kerekedik majd ebből.
− Egy másik iskolát – szólalt meg kisvártatva.
− Vagy magántanárokat – szúrta közbe Césaire, akinek kifejezetten nem volt ínyére az új iskola gondolata sem. Ebben nem értettek egyet Lyrával. Amíg Lyra egy felszabadultabb környezetre vágyott, addig Césaire a vagyonos emberek életét kihasználva szeretett volna magányosan tanulni. Számára megterhelő volt sokáig nagyobb társaságban tartózkodni, és nem is élvezte annyira a rivaldafényt, mint a húga.

Az új életének megkezdéséhez pedig adott volt egy lehetőség, amelyet tétovázás nélkül megragadott.

− Költözünk? Hova? – meredt Lyra döbbenten az édesapjára azon a nyáron, amikor elmondta a szüleinek, hogy szeretne iskolát váltani. Sokat beszéltek a problémáról, de eddig végleges döntés nem született róla.
− Az Egyesült Királyságba. A kapcsolataimnak hála végre megkaptam az engedélyt, hogy létrehozhassa, azt a legendás lényekből álló parkot, amelyet mindig is szerettem volna! Továbbá felvettem a kapcsolatot a Beauxbatons és a Roxfort igazgatóival is, akik segítségével elintéztem az iskolaváltást is. A negyedik évedet a Roxfortban fogod megkezdeni. – Alphonse arca szinte ragyogott a boldogságtól, bár Lyra tudta jól, hogy édesapja inkább a saját tervének a sikerének örül, nem pedig annak, hogy megoldotta az ő problémáját.
Lyra azonban nem ellenkezett, sőt, kifejezetten boldog lett a hírektől. Talán ők ketten voltak azok, akik leginkább várták a költözést.

Nem vágyott másra, csupán vagyonra és befolyásra, ezért egy csodálatos hazugságot épített maga köré.

− Rossignol? Azt hiszem, hallottam már – dőlt neki az egyik mardekáros fiú a falnak, miközben Lyra negédesen mosolygott rá.
− Elég szomorú lenne, ha nem ismernéd a Rossignol nevet, butus. Mi termesztjük a legfinomabb borokat Franciaországban! Arról nem is beszélve, hogy a vérvonalunk éppolyan tiszta, mint a tiéd – felelte a lány, aki hollóhátas létére éppen vértisztasági beszélgetésbe keveredett egy csapat mardekárossal, s olyan hihetően állt ki a saját aranyvérűsége mellett, hogy senki nem merte megkérdőjelezni a szavait.
− Azt mondod, hogy borokkal foglalkozik a családod? Szereznél nekünk egy üveggel? – kérdezte a második fiú.
Lyra nevetve adta a beleegyezését, viszont óva intette a fiúkat a túlzott borfogyasztástól. Kevesen tudták, hogy a Rossignolok előszeretettel kevertek olyan szereket a nedűbe, amely fokozatosan függővé teszi a fogyasztóját.
A lány élvezte, ahogy körül rajongják, s mindenki érdeklődik utána. Talán ezt is hiányolta az előző iskolájában. Ott még a hatalmi játszmáival sem tudott akkora sikereket aratni, mint itt két hét alatt.
A gondolataiba merülve szemlélte, ahogy a fiúk összekapnak valamin. A száját eltakarta kuncogás közben, ahogy egyre hevesebbé vált a vita körülötte.
− Fiúk! Mit kerestek még itt?! A pályán kellene lennetek! – ripakodott rájuk egy magas, fekete hajú srác, aki lefékezett mellettük a folyosón.
A mardekárosok azonnal elnémultak, Lyra pedig érdeklődően fordult a jövevény irányába, aki még arra sem méltatta, hogy bemutatkozzon neki.
Az idegen a tenyereit többször összecsapva indította meg a társait a kviddicspálya irányába. Ahogy elhaladtak Lyra mellett, a lány elcsípte a leghátul kullogó mardekárost.
− Ő kicsoda?
− A kapitányunk, és most nagy szarban vagyunk miattad.
Lyrának imponált az ismeretlen tekintélyt parancsoló viselkedése, s követte őket egészen a pályáig.

Egy hazugságot, amelyben különösebb lelkifurdalás nélkül élhet, s amely miatt megtalálta a jövőbeli partnerét.

− Lyra. Nem lenne szabad itt lenned – nyúlt a pólójáért a csapatkapitány, amikor megpillantotta az ajtóban ácsorgó lányt.
− Sok mindent nem lenne szabad csinálni a világban, az emberek mégis megteszik, mert ahhoz van kedvük, azt akarják, vagy szimplán csak megtehetik – vonta meg a vállát a lány, miközben belépett az öltözőbe, s becsukta maga után az ajtót.
− Mit szeretnél?
− Ó, tudod jól. Mióta is kerülgetjük egymást? Egy éve? – Lassan közelített a fiú felé. Az ujjait végighúzta az öltözőszekrényen, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a kapitányról.
− Nem számít. Kijelölték a menyasszonyomat, ahogy apád neked is hamarosan elrendez egy házasságot – lépett hátrébb, hiszen tudta jól, hogyha engedi, hogy Lyra a közelébe férkőzzön, akkor mindennek vége.
− Apám? Apám, aki anyám kedvéért bontotta fel a saját jegyességét? – nevetett fel. A nevetése visszhangot vert a helyiségben.  – Ugyan, kedves, én döntök a saját sorsomról.
A következő szavakat már a csapatkapitány fülébe duruzsolta, miközben apró ujjaival végigsimított a mardekáros mellkasán. A fiú beleborzongott Lyra érintésébe. Nem tudta volna megmondani, hogy bárki is valaha ilyen hatással volt rá. Lyra pedig zseniálisan értett ahhoz, hogy őrületbe kergessen másokat.
− Akkor sem lenne helyes.
− Helyes? És az helyes lenne, hogy döntenek a saját sorsunkról? – Az arcuk már-már összeért, ahogy Lyra beszélt.
Nem kapott választ. Látta a fiú arcára kiülő bizonytalanságot, s tudta, ez a pillanat épp elég, hogy eldőljön minden.
Lágyan csókolt lehelt a mardekáros ajkaira. Ez az egyetlen, röpke csók pedig elengedő volt, hogy meggyőzze a másikat a saját igazáról.

Élvezte sikerének gyümölcsét. Tündökölt a rivaldafényben, s senki, az égvilágon senki nem állhatott az útjába.

Sokan úgy gondolták, Lyrának talán jobb helye lett volna a Mardekárban, főként azért, mert a baráti körének a javarésze is mardekáros diákokból állt.
A lányt mindez nem zavarta, amíg a mardekáros csapatkapitány karjába karolva haladt végig a folyosókon, ő boldog volt. Csakhogy neveltetésének köszönhetően nem osztotta meg másokkal az örömét, hanem inkább a társai orra alá dörgölte. Féltékenységet és irigységet akart ébreszteni a környezetében.
A párjával sétált végig az óratorony udvarán, s miközben a fiú a legújabb kviddicstaktikákba avatta be őt, Lyra fél füllel mégis az udvaron lévők beszélgetésére figyelt. Így esett a pillantása két hugrabugosra, akik köpkövekkel szórakoztak, miközben valami fogadásról beszéltek.
Lyra nem értette a fogadásuk lényegét. Számára a köpkő egy alantas, undorító játéknak számított, így nem is szólt közbe, amikor a kedvese félrerúgta a játékosok köpköveit.
− Nem is értem őket. Az ilyen embereket kellene inkább apám parkjában mutogatni – csóválta a fejét, majd a lábfejével odébb tolt egy útjába kerülő köpkövet.
Ahogy a hugrabugosokra pillantott, sütött a tekintetéből a megvetés. Talán egy pillanatra meg is mutatkozott az igazi természete, amit mézes-mázos külsővel takart el.
A párja viszont hangosan felnevetett, ahogy elképzelte azokat a srácokat a kifutóban. Csak akkor hagyta abba, amikor észrevette, hogy az egyik hugrabugos és Lyra tekintete találkozott egy pillanatra, majd Lyra fintorogva fordította el a fejét.
− Ismered? – kérdezte gyanakodva.
− Apám barátjának a fia. Messze esett az alma a fájától – húzta el a száját kelletlenül, ha tehette volna, letagadta volna az ismeretségüket. Így is kerülte a srácot, s ha össze is futottak a kastélyban még köszönésre sem méltatta őt.

Egy olyan életet épített fel magának, amelyre mindig is vágyott.

Lyra iskolás évei hamar elrepültek. Megtehette volna, hogy tovább tanuljon, ő mégis úgy döntött, hogy beszáll édesapja üzletébe.
Ekkor döbbent rá arra, hogy milyen dörzsölt fickó az édesapja, s azért is tudták fenntartani az állatparkot, mert titokban illegálisan kereskedtek mindenfélével. Más talán megrettent volna az igazságtól, de Lyra tisztában volt vele, hogy a világ milyen mocskos valójában, s azt is megtanulta a családjától, hogy a becsületes emberek semmire nem viszik az életben.
Hamar túllépett a gátlásain és az aggályain, s ügyesen elsajátította az apjától az üzlet alapjait. Mégis, javarészt az állatokkal kapcsolatban segít, komolyabb ügyeket még nem bíznak rá.

Időnként akadályokat gördített elé az élet…

− Lyra! Örülök, hogy jössz. Remek hírem van számodra! – csípte el a lányt Alphonse a kúriájuk előterében, amikor a lány indult volna a titkos randevújára.
Lyra frusztráltan fékezett le, s hiába próbált kibúvót keresni, az édesapja megragadta a vállainál, és a szalon irányába kezdte terelni.
− Apám, nem érne rá később? Fontos dolgom lenne… − próbálkozott még egyszer, de Alphonse hajthatatlannak tűnt. Lyra azon gondolkozott, hogy mégis mi lehetett ennyire halaszthatatlan. Elképzelése sem volt arról, hogy mi vár rá az ajtó túloldalán.
− Szeretnék neked bemutatni valakit!
− Biztos vagyok benne, hogy máskor is lenne rá lehetőséged…
− Nem, nem. Most kell! – Alphonse egyik kezét a lánya hátán pihentette, míg a másikkal a kilincsért nyúlt. – Kislányom, hadd mutassam be neked, a jövendőbelidet!
Ahogy kinyílt az ajtó, Lyra a díványon ülőben ráismert arra a hugrabugos fiúra, akiből számtalanszor gúnyt űzött. A lány elsápadva tett hátrébb néhány lépést.
− Ugye ez csak egy rossz tréfa?

... de ő mindig győztesként jött ki a helyzetből

A fürdőszobai tükörből egy fiatal nő arca nézett vissza rá. Ahogy a mosdókagylóra támaszkodva figyelte az arcvonásait, eszébe jutott, hogy külsőre mennyire hasonlít az édesanyjára, sőt ha párhuzamot vonna a kettejük élete között, akkor bőven találna ott is megegyező pontokat.
Bosszúsan motyogva nyitotta meg a csapot, hogy a kezeit a hideg víz alá tarthassa. Nem akart hinni az édesapjának. Egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy egy olyan emberhez akarták hozzáadni, aki fülét-farkát behúzva menekül előle.
Egyszerre volt dühös és rettentően csalódott, hiszen csupán egy karnyújtásnyira volt tőle a tökéletes élete, s most minden álmát porba akarták dönteni: csupán egy hajszál választotta el attól, hogy a férfi, akivel évek óta egy párt alkotott, végre ténylegesen felbontsa a jegyességét, a családi üzlet is rászállt volna, így minden, amit akart, amire vágyott, és amiért hosszú éveken küzdött végre valósággá válthatott volna.
Elzárta a csapot, s lerázta a vizet a kezéről. Ismét a tükörképére meredt.
− Ezt a csalogányt nem fogjátok ketrecbe zárni...− suttogta halkan.