Talán elsőre furcsának tűnhetek. Nem rendelkezem mugli szóval élve disszociatív személyiségzavarral, inkább csak egy olyan fiatal vagyok, aki felvett kettő alteregót az egyetlen igazi létezője mellé.

Medici/Medice: azt nem mondom, hogy az otthoni létem és formám egy szobanövény, viszont a kommunikációs készségeim kimerülnek abban, hogy gyakran két választ hallasz tőlem otthon. "igen", "nem" - és csak annyit látsz, hogy egy kanapén üldögélek és cigarettázom. Ugye nem kell magyarázni, hogy a mugli szokások gyorsabban terjednek olyan varázslókörökben, ahol több a varázstalan szülőktől származó gyermek, mint a tisztavérű szülők sarja? persze, hiszen öt éve, 72-ben könnyű volt a nyári szünetben elszökni Fortescue fagylaltosszalonjából az Abszol útra, összefutni Davies nevű cimboráddal, és cigarettázni. Szóval az általános otthoni állapotom az, amit úgy tudnék jellemezni, hogy az eredeti keresztnevemen nevezem magam. Az elmúlt huszonkét évben azért nem volt mindig így, hiszen én is voltam kisgyermek - szintén visszahúzódóbb, mint az átlag, neveztek engem már homoszexuálisnak is, de tudom, hogy egyrészt nem vagyok az, másrészt pedig valószínűleg csúnyán kirekesztenek emiatt. Inkább csak csendes vagyok, magamnak való. Nem mondom, hogy nem barátkozom könnyen, mert az iskolában is megtaláltam a saját baráti körömet. A kirekesztetteket, a különállókat. Nem mintha egy gang lettünk volna, vagy valami ilyesmi, csak jóban voltunk. De a barátaimhoz lojális vagyok - ahhoz a kevés emberhez is, akik tényleg a barátaimnak mondhatták magukat. Szerencsés embernek tartottam magam, pedig ők sem tudhattak arról, aki valójában vagyok.

Az, hogy Mediceként milyen vagyok, nos: ez nem különbözik a fentebb elmondottaktól, talán csak annyiban, hogy rémes olasz akcentussal beszélem az angolt, valamint ha nagyon magyarázok valamit a felettesemnek, akkor elhangzik néha egy halk vaffanculo is, vagy éppen az a tipikus olasz kézmozdulat, amit láttál már, biztosan. Szóval könnyen felismerhető vagyok. Na jó, a minisztériumban egy kicsit többet beszélek, így magamra kell erőltetni egy olyan álarcot, ami szükséges az életben maradáshoz. Emellett pedig igyekszem szorgalmasnak és gyorsan tanulónak látszani, még akkor is, ha bénázom, az pedig a lételemembe van kódolva. elvégre, nem igazán voltam más, csak egy egyszerű Hugrabugos.

Sforza: Éjszaka, amikor az ember azt hinné, hogy alszanak a fáradt minisztériumi dolgozók, én egy mugli diszkóban vagyok kidobó. Azt hinnéd, hogy teljesen megőrültem, pedig nem. Ott nincsen görbe hát, ott nincsen visszafogottság. Minden vagyok, ami nappal nem lehetek. Ami otthon nem lehetek. És piszkosul élvezem, apukám. Comprende? Szókimondó vagyok, határozott, következetes. Igazságosnak is mondanám az éjszakai énemet, viszont csak egyetlen esélyt adok a hibáid jóvátételére. Utána ütök. Ott nem varázsolhatok, ezért muszáj volt megtanulnom verekedni. Olyankor pont annyira vagyok gőgös, mint amennyire nappal nem. Olyankor igazán büszkék lennének rám a szüleim. Kár, hogy ezt ők sosem tudhatják meg. Egészen beszédes vagyok, mindenről képes vagyok elcsevegni, de semmit nem hallani belőle, mert általában üvölt a zene. Öreg hiba lenne azonban azt gondolni magamról, hogy én tökéletesen illenék ebbe a szerepbe. Nem vagyok sem színész, sem őrült ember. Vannak olyan pillanatok - nem is egy - amikor nehéz tartani magamat az álarcomhoz. Ilyenkor arra szoktam emlékezni, hogy pont amiatt nem érvényesültem soha az életben, hogy olyan voltam, amilyen. Ez segít az éjszakában megtartani a józan eszem. Hogy ne billenjek át a másik oldalra, mert hajlamos vagyok arra, hogy az életem kicsússzon a kezeim közül. Azonban próbálok arra rájönni, vajon ki is vagyok valójában. De nem tudom a válaszokat. A kérdések pedig egyre halványabbak.

Arról talán már hallottál az előbb, hogyan nézek ki. De azért pontosítsuk kicsit, címszavakban, mert engem általában nem szokott érdekelni mások kinézete. Te is legyél így az enyémmel.
barna. magas. izmos. talárgyűlölő. mugliöltözék-kedvelő. gyárkémény. tetovált. sötét ruha kedvelő. állandóan dohányzó. fűszeres parfümből egy fél üveget magára fújó. – elég lesz? remélem.

Medici család: igen, az a Medici család. Akik évszázadokon keresztül Itália területein, majd az Olasz egység megszületését követően is álltak többek között Velence élén, vagy Milánóban is. Bár ott volt egy kis konfliktus a Sforzákkal, de mindegy, erről később. Apám Andrea Medici 1950-57 között a Milánói mágus-alvilág egyik főmuftija volt. Nem gondoltam volna, hogy eljön az a nap, amikor közli velünk, hogy költözünk, mert lefülelte a szintén Milánói De Rossi család a kétes ügyleteit varázslényekkel, és "fekete-átoktörők" foglalkoztatásával (akik nem az olasz varázslóbank szolgálatában álltak, hanem a maffiának szereztek be mindenféle kincset).  Ekkor kerültünk – némi spanyol, francia, majd belga – kitérő után Nagy-Britanniába.A menekülés hónapokig tartott Itália területéről - először a spanyolokhoz, majd a belgákhoz, végül pedig a franciákhoz - és én foltokra emlékszem, hiszen alig voltam két éves. De amit biztos tudok, hogy a brit partokra csak 1959-ben szálltunk. Onnantól kezdődött a varázslatos tündérmese, amikor mindenféle angol - a becsületességet teljes mértékben kizárva -  jó barátokon keresztül sikerült papírokat szerezni, és elhitetni a varázslótársadalommal, hogy mi bizony tényleg brit aranyvérűek vagyunk. Addig csavarta a szálakat, addig módosította magát, amíg elhitték neki, hogy ő Medice, így sikerült a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán elhelyezkednie - nem kell semmi komolyra gondolni, egy olyan diplomata, aki rendkívül hosszú nyelvvel rendelkezik. Sikerült benyalnia magát addig, amíg nem csak egy lóti-futi állást adtak neki - az első pár évben még itt tartott, később azonban már tárgyalhatott más országok hasonszőrű beosztottjaival lyukas üstökről, sárkánybőrről, meg bármilyen jelentéktelen dologról.  Mindezt tette egy kicsit megváltozott külsővel, megváltozott névvel – azért nem kell olyan hűdenagy dolgokra gondolni. Medice-nek hívjuk magunkat és itt mindenki így is ismer minket - az angol emberek rettenetesen buták. Elég egy apró dolog, és máris nem jönnek rá hogy a Medici és a Medice miért nem hasonlítanak egymásra. Amíg otthon mi medicsiek vagyunk, addig itt bizony mediszek, ennek okán nem igazán szokták megkérdőjelezni, hogy honnan is eredeztethető a családunk. A fedősztori egyszerű, végy egy mugliszületésű mágust - Andrew Medice, akinek édesanyja, Laura Sferra olasz származású volt. Ez az Andrew Medice valójában az édesapám - Andrea Medici - akiről úgy tudja mindenki Olaszországban, hogy ma már a tengerben fekszik valahol, hiszen az olasz maffia akkor is olasz maffia, ha varázslókból áll.

Az öregemnek könnyű a változás, hiszen metamorfmágus, így simán kinéz úgy, hogy senki nem ismeri fel. Emellett én nem igazán szeretem, de muszáj elviselnem, mert ő az apám. A család pedig kötelez.

Nagyapám – nos ő már más tészta – ő Lorenzo Medici, a híres sárkánykutató, aki felgyújtotta a saját feleségét egy norvég tarajossal. Vaskalapos aranyvérű idióta volt, aki már évekkel ezelőtt elhunyt. Talán így a legjobb, hiszen nem tudja az alibit lelőni. Anyai nagyszüleimről nincs információm, a két család ellenségeskedése miatt

Van nekem egy húgom Magdalena Medici akit itt csak Lena Sforza-nak ismerhetnek azok, akik képben vannak a Czikornyai és Patza mindig mosolygós eladólányával. - Azért változtatott nevet, mert ő olasz akar lenni. Neki könnyű, ő szintén örökölte apánktól a metamorfmágiát, így ha egymás mellé állunk sem ismernek meg az emberek.
Így könnyű neki máshogy kinéznie. A hazugság soha nem érhet véget, így könnyen magyarázza a spirál indulását az ő módszere. Tőle származik az ötlet, hogy az éjszakában én is a család másik ágának a nevét használjam.

Sforza család: közéjük tartozik Kedves édesanyám, aki bizony a Mediciek legrosszabb ellenségei közül került ki – na őt hívják Bianca Sforzának. Áldott jó teremtés, meg tudnám fojtani egy kanál vízben igazából. Valószínűleg ezért jönnek ki ilyen jól a jegyesemmel. Soha nem éreztem a felőle áradó szeretetet – csak addig, amíg nem osztott a Süveg a Hugrabugba. Egyébként ő is, ahogy apám is a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán dolgozik. Elég sok helyre elér mindkét szülőm keze, én pedig most iszom nekik a levét.

Nem nagyon pattognak, hogy Dumbledore vagy Voldemort, csináltak ők már elég szart Olaszországban. Szerintem jobban áll nekik a tényleges munka, mintsem az álmunka, hogy aztán majd jól kinyírjanak pár mugliszármazásút.

Aranyvérűek vagyunk, évszázadokra visszamenőleg. Nyilván volt egy-két vadhajtás (apám szavai, bocsánat), akiket le kellett nyesegetni (anyám szavai, bocs megint), de ezt leszámítva töretlenül száguld a szívünkön keresztül a seggünkön át a kristálytiszta vérminőség. Háromszoros hurrá a kirakatházasságok megrendezőjének!

Vágyom mind elvenni, még többet, mint kapható – elszédít, megbénít ez a sötét sorsforgató.

- Nunzio, miért nem szólsz semmit? Elvitte a cica a nyelved? – furán nézett rám a családunk nevelője. Pedig én csak nem akartam vele beszélni. Nem hiszem, hogy annyira szokatlan lett volna egyébként ez tőlem, hiszen az elmúlt huszonkét év alatt nem igazán erőltettem meg magam, hogy a szükségesnél többet is beszéljek itthon.
- Nincs mit mondanom, Agatha. – felelek neki csendesen. Akkor sem volt mit mondanom, amikor közölték velem, hogy Angliába költözünk. Nem mintha bármi beleszólásom lett volna abba, hogy mit csináljanak a szüleim, igazából sosem volt. Meghunyászkodtam, lecsuktam a szemeimet és bólintottam egyet. Mi más lehetőségem lett volna? Ugyan, ez az egész nem az én műfajom, inkább csendben maradok.

És nem fáj már többé nekem az, ami volt.

A Roxfortba kerülést én és a testvérem is apám kapcsolatainak köszönhette, akinek sikerült a kontaktokon keresztül papírokat szerezni arról, hogy az ország területén születtünk. A nyilvántartásba vétel nem ment olyan könnyen,   azonban a Venturella családnak, akik az országban tartózkodtak idejövetelünkkor - és apámnak régi adósai voltak - elintézték a minisztériumon keresztül a papírokat. Így születhettünk Medice néven Newcastle városában a húgommal. Amikor a Hugrabugba osztottak, pedig a családom azt hitte, hogy legalább a Mardekárba fogok kerülni. De én megelégedtem a sárga házzal is, hiszen itt legalább annyira jó barátokra leltem, mint azt tettem volna a kígyóknál.   De tényleg. Nem érdekelt, hogy mi különbözteti meg az embereket egymástól, én mindenkire ugyanúgy tekintettem, annak ellenére is, hogy állandóan csesztettek. Mármint kaptam az ártásokat és az átkokat a folyosókon, a tanteremben, de gyorsan túltettem magam rajta. Megkaptam, elmentem a gyengélkedőre, meggyógyítottak, kalap-kabát. Persze nyomtalanul nem múltak el az évek, az utolsó évre már nem voltam olyan visszafogott ember. Soha nem nyíltan intéztem az ügyeimet, de amikor szert tettem arra a tudásra SVK-ból és Átváltoztatástanból, már repkedtek a szebbnél szebb átkok és átváltoztató bűbájok - hét év kőkemény munkája volt, hogy meg tudtam, és meg mertem védeni magam. Kamaszkor? Talán. Bár inkább mondanám annak, hogy a bennem szunnyadó Medici megelégelte azt, hogy célpont. A tanulmányi eredményemmel soha nem volt probléma, egész egyszerűen a konfliktuskerülésem és a kezelés hiánya odáig vezetett, hogy az élő céltábla tovább már nem akart az lenni. Tudatos készülés volt ez tőlem, faltam a könyveket, amiben a különböző átváltoztatások vannak, hogy aztán gyakoroljam mindenen, ami az utamba kerül. Embereken kizárólag hetedikben. Talán mondanom sem kell, hogy a Mardekárosok akkori csapatkapitányát ki változtatta patkánnyá a kviddicsmeccs előtt. Nem, nem én voltam. Valaki másik csávó, aki Dany-nak hívta magát. Ekkor kezdett kialakulni a bennem elfojtott Medici vér. Hiszen nem tagadhatod meg a származásod, igaz? Örökké nem rejtőzhetsz a sötétben.

Most elvehetnéd mindenem, hiszen úgysem fáj már semmi sem.

Ahogy mondtam, egyszer mindenki behúzódik az árnyékba. Nem hiszem, hogy engem unszolni kellett azért, hogy engedjek a „csábításnak”. Hiszen mentem én magamtól, hívott az igazi természetem, amit nem tudtam és nem is akartam elnyomni magamban. Így történt, hogy fogadásokat kötöttem a Roxfortban, bohócot csináltam magamból. Fogadtam a köpkőbajnokkal, hogy kihívom egy meccsre és ha veszítek, az addigi hosszú hajamat kopaszra vágom. Vesztettem. Fogadtam a mugliismeret professzorommal, hogy valahogy működésre bírok egy lemezjátszót. Vesztettem.
Apropó, mugliismeret. Amikor választani lehetett harmadikban tárgyakat, akkor én a Rúnaismeret mellett a Mugliismeretre szavaztam. Egyszerű okból - csak szerettem volna az ő világukat is megismerni. Annyira jól sikerült, hogy azóta már a Mágiaügyi Minisztériumban a Félrevezetési Ügyosztályon vagyok gyakornok. Emellett pedig annyira beleszerettem a mugli világba, hogy tevékenyen részt vettem belőle. Mugli előadók koncertjére jártam, mugli nőkkel ismerkedtem, mugli narkotikumokat próbáltam. Muglik módjára szórakoztam. Így történt az, amikor egy diszkó Londonban kidobóembert keresett. Jelentkeztem. Saját szórakozásomra. Azóta pedig néhány éjszaka ott dolgozom, kidobóként. Vonz a mugli világ, szeretem a zenéjüket, az embereket és kiállnék mellettük, ha nem lennék elnyomva. Szóval hol is tartottam? Ó, a szétszórtság sajnos nem tűnt el akkor, amikor megváltoztam. Szóval a lényeg az, hogy az éjszakában Dany Sforzának ismernek. Nappal pedig Nunzio Medice-nek. Hogy melyik vagyok én? Talán már magam sem tudom, kedves Agatha. Nem tudom.

Vágyom mind elvenni, még többet, mint kapható – elszédít, megbénít ez a sötét sorsforgató.