minimum +16 a trágár beszédért

Még mindig remegek a dühtől. A délután folyamán kaptam egy levelet a húgomtól, hogy az öcsémet néhány kis geci kipecézte a Durmstrangban, és Marcin most a gyengélkedőn van, mert csúnyán ellátták a baját. Az egészben pedig az a legszarabb, hogy tudom, miattam történt mindez. Nagyon jól tudják azok a faszkalapok, hogy az öcsém, és bizonyára így akarnak bosszút állni azért, mert annak idején elláttam a bajukat. De esküszöm, ha megtudom, hogy megint kezet valamelyik testvéremre, akkor visszamegyek abba a kikúrt iskolába, és olyan vérfürdőt rendezek, hogy azt megemlegetik.
Az ujjaim elfehérednek attól, amilyen erővel szorongatom a seprűmet, amiben csak azért nem teszek kárt, mert kibaszottul drága volt. Azonban az ütőmet nagyon szívesen hozzábaszom valakihez, ha úgy adódik.
Fújtatva lebegtetem magam előtt azt a ládát, amelyben a gurkókat tároljuk, így csak akkor veszem észre, hogy nem vagyok egyedül, amikor hangos puffanással lecsapom a ládát a földre.
Nem erről volt szó. Azt reméltem, hogy a pálya üresen áll majd, én pedig kedvemre ütögethetem majd a labdákat, abban a reményben, hogy porrá zúzhatom a lelátót, vagy elrepíthetem az egyik gurkót az ablakok irányába. Erre elfoglalja nekem a pályát ez a szerencsétlen. Pedig gondolhattam volna, hogy a hiányzó kvaff nem azt jelenti, hogy valaki lusta szar volt visszarakni a helyére, hanem azt, hogy valaki kint maradt még gyakorolni.
− Hé, Collins! Nem arról volt szó, hogy a griffendélesek ilyenkor letakarodnak már a pályáról? – szólok oda neki cseppet sem kedves hangnemben, de mentségemre szóljon, mindig az érzelmeim uralkodtak a cselekedeteimen, s bizony olyankor is kinyitottam a pofámat, amikor lehet, hogy hallgatnom kellett volna.
Pedig reméltem, hogy feldúltságomat csendben levezethetem, és senki nem lesz a potenciális céltáblám, de valahogy az emberek mindig is kibaszottul értettek ahhoz, hogy akkor legyenek láb alatt, amikor a haragom még egy feldühödött reém-csordánál, sőt még egy kikúrt magyar mennydörgőnél is durvább volt.
Elrakom hát a pálcámat, az ütőmet ledobom a ládára, csupán a seprű marad a kezemben, amelyre egy kicsit rátámaszkodok. Normál esetben nem tehénkednék rá a gyönyörűséges Nimbus 1700-asomra, hiszen megdolgoztam érte, azonban jelen pillanatban még az sem érdekelt volna, ha rózsaszín gnómok potyogtak volna az égből.
− Sötétedik. Nem akarsz visszahúzni a toronyba, mielőtt még bajod esik? – intek az állammal először a naplemente, majd pedig a Griffendél-torony irányába. Alap esetben tőlem nem kellene félnie, de ugye ott vannak a csúnya, rossz prefektusok meg a rohadék mardekárosok, akik sárvérűséggel basztatják az embert. Én nem tartozom közéjük, sose tartoztam. Mindig is magasról fostam arra, hogy ki milyen véleménnyel volt rólam, meg aztán én magam sem voltam aranyvérű, ennek ellenére könnyen megruháztam azokat a kis elkényeztetett seggeket.

   

   

   




minimum +16 a trágár beszédért

Anyám talán nem lenne büszke a viselkedésemre, de kurvára nem tehetek arról, ha az emberek az idegrendszeremmel szórakoznak. Ahhoz pedig, hogy a vérnyomásom az egekben legyen elég annyit tenni, hogy a testvéreimet basztatják. Muszáj lehiggadnom, különben valakiben, vagy valamiben kárt fogok tenni. Ezért is reméltem, hogy a pálya üres lesz ebben a percben, de hát amilyen kurva nagy szerencsém van az életben, persze, hogy Collinsnak is itt kell leledzenie.
Szóval, ez még jobban dob a hangulatomon, mert nem hiszem el, hogy ebben az iskolában nem lehet találni olyan helyet, ahol ne tartózkodna éppen más.
Ahogy lebaszom a ládát nem sokkal előtte, a seprűmre támaszkodva mérem végig. A szavait hallva csak felhorkantok, mert egyszerűen nem bírom felfogni, hogy miért papol minden teavedelő a szabadságról meg a szabad akaratról. Komolyan, beszarok rajtuk meg az álszent viselkedésükön néha.
− Az elmúlt órában a csapatod itt edzett. Nem gondolod, hogy most már ideje lenne átadni a helyet másoknak? – Nem tudom megállni, hogy ne kössek bele. Miért? Csak. Mert nem akarom, hogy itt legyen, amikor szabadjára engedem a gurkókat, és izomból elütöm őket olyan messzire, hogy azok megkerülik a Földet, aztán remélhetőleg bebaszódnak a Jóslástanterem ablakán.
− Pedig jobban tennéd, ha most elindulnál visszafelé. Ha kieresztem ezeket, nem biztos, hogy lesz rá lehetőséged – lököm meg a ládát a lábammal, mire az rázkódni kezd. A gurkók türelmetlenek, talán még nálam is zabosabbak, pedig az kurva nagy szó.
Az alkujára elhallgatok, és ismét végigpillantok rajta, azonban összeráncolt homlokkal meredek rá, amikor a „derogál” és „kis griffendéles” szavak elhangzanak a szájából.
− Szerinted engem komolyan érdekel, hogy melyik házba tartozol? Kurvára leszarom, felőlem akár a saját házamból is lehetnél, akkor is elküldenélek a faszba, ha egyedül akarok lenni. – Megdöbbent, hogy azt hiszi, én kiveszem a részemet ebből a faszkodásból. Soha az életben nem csesztettem más diákot, mert nem a háztársam volt, vagy éppen mugliszármazású volt. Ezt csak a begyöpösödött, aranykanállal a seggükben született kretének tolták. Én egyáltalán nem tartoztam közéjük.
− Felőlem maradhatsz, de nem garantálom a biztonságodat – vonom meg a vállamat egykedvűen, hiszen ha rajtam múlik, akkor a lelátóba csapódó gurkók igen komoly károkat fognak okozni.
A lábaim közé veszem a seprűt, fogom az ütőmet, és megemelkedek egy kicsit. Türelmetlenül várom Collins válaszát, és csak azután engedem ki a gurkót, miután eldöntötte, hogy kockára teszi-e az életét a közelemben, vagy inkább megfogadja a tanácsomat, és visszahúz a haverjai közé.