Stasiu & Alex

   



+16 a csúnya beszédért, és bocsánat érte xD

A nem létező lelki világomat alaposan felzaklatja, hogy nagyjából két napja egy elmebeteg hugrabugos lány jár a nyomomban, és zaklat az idióta kérdéseivel. Ma pedig olyannyira az idegeimen táncolt, hogy amikor beérek a hálókörletbe nem finomkodok kifejezni az aktuális hangulatomat azzal, hogy a táskámat izomból az ágyamnak baszom. Azt sem érdekel, ha összetörik a benne lévő tintatartó, és eláztatja azokat az összefirkált lapokat, amiket mások jegyzetként emlegetnek.
Ezután levezetésképpen párszor belerúgok az ágyam lábába, miközben válogatott lengyel káromkodásokkal elküldöm azt a Sophia Missleizét melegebb éghajlatra. Remélem, egyszer véletlenül álmában lenyeli az iskolaújságot, és szörnyet hal. Bár, jobban belegondolva, akkor visszatérne kísérteni engem, szóval lehetőleg csak azután patkoljon el, hogy itt hagytam ezt a kócerájt, addig viszont igazán elfeledkezhetne a létezésemről.
Legszívesebben beverném valakinek a képét, és az egyik csodálatos szobatársam nem segít azon, hogy lehiggadjak.
− Mi lenne, ha befognád a pofádat, Emerson? Nem kérdezett senki – ugatok vissza reflexből, miközben sértetten levágom magamat az ágyamra, majd egy jól irányzott mozdulattal lerúgom a földre a táskámat, mert nem tudok kényelmesen elfeküdni tőle.
− Majd akkor fogok bármit is csinálni, ha puffskeinek potyognak az égből! – morgom az orrom alatt, és még mindig úgy veszem a levegőt, mintha éppen tüzet okádni készülnék. Kár, hogy engem az anyatermészet nem látott el olyan képességekkel, mint a pillantással való gyilkolás és a tűzhányás, mert akkor sokkal nyugodtabb életet élhetnék.
Talán három percig, ha eleget tudok tenni Emerson kérésének, aztán felemelkedek a takarómon, és mogorva ábrázattal fordulok felé.
− Egyáltalán mit az jó édes murtlapcsápon ügyködsz ennyire? – vonom fel a szemöldökömet, hiszen a tanév nemrégiben indult. Nekem pedig van elég gondom azonkívül, hogy beadandókat körmölgessek. Például ottvan, hogy rohadtul nem találok el sehová egyedül ebben a baszott kastélyban, arról nem is beszélve, hogy az a dumagép Mistletoe sem hagy egy percnyi nyugtot sem nekem.

   

   

Stasiu & Alex

   



+16 a csúnya beszédért, és bocsánat érte xD

Az ő könyvcsapkodása olyan halknak tűnik az én zajongásomhoz képest, hogy már-már meg se hallanám, csupán pont elcsípem azt az elegáns mozdulatot, amivel a könyvfedelét felcsapja. Voltak már nála hangosabb és idegesítőbb szobatársaim is, példának okáért ott volt az az átkozott Kivela, aki szerintem annyi időt töltött a finn szaunákban, hogy elolvadt az agya, és fikaként kanalazta ki az orrlyukain keresztül. Az a srác mellé olyan irritáló személyiséggel volt megáldva, hogy Emerson labdába se rúghatott mellette.
− Te szóltál hozzám, nagyokos. Ebből pedig az következik, hogy vélhetően választ is vársz azokra a szavakra, amiket kihánysz a szádon keresztül – forgatom meg a szemeimet, miközben kirángatom a fejem alól a párnámat, és azzal próbálom levezetni a feles energiáimat, hogy a baldachinos ágykeretnek a tetejéhez baszkodom, ha már Emerson volt olyan tüneményes, és elküldött a picsába. De megmutatom neki, hogy milyen jófej vagyok, mert kemény három percig valóban nem hallattam a hangomat. Pedig a vigyorát látva elfog a vágy, hogy ledobjam a párnámmal, de ahhoz képest, hogy mennyire zaklatott vagyok, egész jól viselkedem.
− Kell a halálnak! Mit csináljak aztán velük? Dugjam fel a seggedbe? – horkantok fel, és olyan gyorsan hadarom el ezeket a szavakat, hogy varázsló legyen a talpán, aki érti azt. A nyelvi különbségek így is eléggé korlátoznak, hiszen hiába tanultam angolul, attól függetlenül az akcentusom és a hadarásom időnként teljesen ellehetetleníti a kommunikációt. Ezért pedig természetesen a botfülő teavedelőket hibáztatom, hiszen még azt se értik, hogy mi az a kurwa. Nem is értem, komolyan. Egész Középkeletfasztudjamilyen-Európában kiejtem a számon ezt a szót, és mindenki egyből tudja, hogy mit jelent, ezek a hülyék meg vergődnek itt nekem a whore-ral meg a whoresonnal . Hát nem egyszerűbb mindenre a kurwát alkalmazni? Dehogynem.
− Ha annyira rá akarsz venni valamire, akkor adj nekem vodkát – teszem hozzá, miután elméleti síkon kidohogtam magam az angol nyelv szépségeivel kapcsolatban. A pia viszont mindenre megoldás. Nekem segít ellazulni, s talán nem is leszek az alkohol után akkora paraszt, mint amilyen általában vagyok. Mondjuk, erre egyedül Amycus jött rá, s azóta is kedvenc és egyetlen ivócimborámként szerepel a képzeletbeli barátlistámon.
Persze mindeközben a God the save the Queen ritmusára csapkodom a párnámat az ágyhoz, hiszen jobb dolgom nincs ezenkívül.
− Höh – adok hangot egy újabb férfias horkantás kíséretében a nemtetszésemnek, miközben lassan, olyan mugli filmes lassítással felülök az ágyamon. – Bejárok órákra. Az más kérdés, hogy szarok az egész tananyagra – vonom meg a vállamat, bár ez nem teljesen igaz, hiszen csak azok a leckék nem foglalkoztatnak, amik alapjáraton geci unalmasak.
− Most hogy mondod… Van egy csaj. Hugrás. Valami Sophia Missvalaminek hívják, és nem akad le rólam. Geci idegesítő. Mit tudsz róla? – ejtem le a párnámat a helyére, és a kezeimmel a térdeimre támaszkodok, miközben törökülésbe tornázom magam.
− Mert esküszöm, ha segítesz levakarni rólam azt a csajt, akkor nemhogy egy életre elkussolok, de még le is szoplak. – Oké, az utolsó talán kicsit erős kijelentés volt, főként azért, mert egyáltalán nem vonzódok a saját nememhez, de hát istenem, ez a fokozata annak, hogy „segíts baszd meg, és cserébe bármire hajlandó vagyok”.

   

   

Stasiu & Alex

   



+16 a csúnya beszédért, és bocsánat érte xD

A magyarázatára akkorát ásítok, hogy még egy fjord is elférne a torkomban, az pedig teljesen más kérdés, hogy kibaszottul lusta vagyok a kezemet a szám elé tenni az említett folyamat közben. De persze, Emerson, lökd csak a dumát, aminek a felét nem értem, mert azt hiszed, hogy kényed-kedved szerint csavargathatod a szavakat. Bezzeg, ha az én nyelvemen kellene beszélned, akkor az első szó után megakadnál, te kurwa! De hát nem várok túl sokat sem tőle, se pedig a többi szigeten nevelkedő bennszülöttől, elvégre mindannyian tudjuk, hogy a belterjesség milyen fizikai és mentális deformációkat okozhat. Hah! És még én vagyok a hülye…
− Mi lenne, ha nem játszanád a nagyokost, Emerson? Tudod te mi az egyáltalán? – pillantok rá bosszúsan miközben olyanokat motyogok az orrom alatt lengyelül, hogy „Anyád vajon tudja mekkora seggfejt szült?”, vagy pedig azt, hogy „Én is tudok ám az anyanyelvemen pofázni.” Csak hát, vélhetően ezekből nem sokat érhet, ahogy a többi diáktársam sem, akik tejjel isszák a teát, ahelyett, hogy rendes férfiak módjára velem vodkáznának. Még szerencse, hogy akad köztük egy-egy értelmesnek tűnő kísérleti egyed – név szerint Amycus Pöcsfej Carrow −, akit csak azért hívok Pöcsfejnek, mert nem tudom a második nevét, ellenben ez elég jól hangzik. Na, de vele eléggé jól elszórakozok. Nem értem, hogy Emerson miért nem tud egy kicsit a csékára hasonlítani.
Egyébként nem tudom eldönteni, hogy most szórakozik-e velem, vagy éppen mi a franc baja van, de azt hiszem, neki se ártana, ha valaki helyrepofozná a fejét.
Immáron ma sokadjára ül ki az arcomra a döbbenet, és ha valami mugli képregény főszereplője lennék, akkor a fejem feletti kis buborékban még egy „He?” kérdőszócska is lebegne, amikor ez a kretén sületlenségeket kezd magyarázni.
− Azt mondtam, hogy a TE seggedbe. Süket – hangsúlyozom ki azt a kibaszott te szócskát, ha már elsőre nem sikerült meghallania. – Javaslom, hogy mosd ki a füledet, különben nem fogsz semmit érteni a drága tanóráidon – vetem oda foghegyről, miközben már meguntam a God save the Queen ritmusára történő párnaverdesést. Pedig az előadásom olyan remekre sikeredett, hogy hangversenyeken kellene fellépnem vele.
− Pff. Tudod mit? Akkor kérdezz valamit a szar anyagoddal kapcsolatban, majd megmutatom neked – lengetem meg a lábamat a levegőben, hiszen elég félig figyelnem az órákon, hogy a fontosabb dolgok megmaradjanak. És nem, itt most nem gondolok Clarissa formás seggére, aki kettővel előttem ül mágiatörténelmen.
− Hát én azt honnan tudjam? Te jársz velük hat éve iskolába, nem én! – háborodok fel, elvégre ennyi év alatt névről-arcról-seggformáról csak megismerte már a saját évfolyamtársait. Én csupán idén kezdtem, így a saját háztársaimon, néhány másik diákon és azon a hiperaktív Mistletoe-n kívül nem ismerek sok embert. Az ember azt hinné, legalább egyszer hasznát vehetné ennek az Emerson-gyereknek, de hát sejthettem volna, hogy haszontalan.
− Helyes. Ezt már szeretem. A végén még egyszer a haveromnak foglak tartani – csapom össze a tenyereimet, és pattanok fel a helyemről, hogy az utazóládát felnyitva kotorászni kezdjek. Van abban minden: ruhák, könyvek, egy üres cigis doboz, annál is üresebb üvegek, két-három törött ütő, egy jó állapotban lévőt is kirángatok a ruháim közül, mire végre a tértágított láda legmélyén meglelem azt, amit keresek: két apró, feles poharat – csak azért van nálam kettő, hátha az egyik eltörik −, meg persze egy üveg vodkát, amit még Lena, a húgom segített becsempészni.
− Ez, minőségi pia öregem – emelem fel az üveget, amely címkéjén a Żołądkowa Gorzka felirat áll. Kicsit keserű, de kurva finom. Még apám itta régebben, és ez volt az utolsóelőtti üveg a szekrényben, amit sikerült otthonról magammal hoznom.
− Viszont, a csaj-lekoptató tervet alaposan át kell gondolni, ehhez pedig inni kell – jegyzem meg fontoskodva, miközben a jobbomba veszem a poharakat a földről, a balomba pedig az üveg kerül. Miután ezeket lecsapom Alex asztalára, odavonszolok mellé egy széket, leülök, és töltök mindkettőnknek.
− Vázolom a helyzetet: Nagyjából az első napokban akaszkodott rám, azóta amikor teheti mindenhová követ, be nem áll a szája, és a családomról meg a kviddics-tudásomról faggat. Én meg mindig közlöm vele, hogy elmehet a francba, és a saját jó édesanyjának a magánéletébe vájkáljon, ne az enyémben. Erre ő azt mondja, hogy de csak barátkozni akar, és nem fogja fel az a csökött molyrágta agya, hogy kibaszottul nem kívánatos a társasága. A helyemben mit csinálnál? – pillantok a szobatársamra, és amíg megvárom, hogy összekaparja a gondolatait, addig én egy húzásra felhajtom a magamnak kiöntött alkoholt.
Jól eső sóhajjal törlöm meg a számat, és töltök magamnak újra, miközben arra is figyelek, hogy udvariasan Emerson orra alá dugjam a saját italát.

   

   

Stasiu & Alex

   



+16 a csúnya beszédért, és bocsánat érte xD

Ha a világ összes megvetését bele lehetne sűríteni egyetlen, röpke pillantásba, akkor az enyém biztosan díjnyertes választás lenne. Nekem csak úgy nem mondhatja be senki, hogy fogjam be a pofámat.
− Ez mind szép és jó, szóval két szót biztosan ismersz. És vajon azt ismered, hogy szólá… szólásszabadság? – sandítok rá, miután másodszori próbálkozásra sikerül kinyögnöm azt a szót. Vannak szavak, amik hosszabb és összetettebbek, így ezekhez idő kell, hogy ki tudjam mondani, főként azért, mert nem vagyok hozzászokva, hogy a gyors beszédtempómat ilyen szarságok szakítsák félbe. Mélységesen felháborít, amiért a szigetlakók annyira sznobok, hogy képtelenek elsajátítani más nyelveket. Bezzeg mi! Szegény, szerencsétlen, ezerszer meggyalázott, de a térképről letörölhetetlen büszke lengyel nemzet! Mi, akik megannyi nemzet, de főként a németkutyáknak és a mocskos oroszoknak áldozatául estünk, mi bezzeg arra hajtja a fejünket, hogy alkalmazkodjunk másokhoz.
− Akkor fogok pofázni, amikor épp kedvem tartja – kanyarodok vissza a témához, hiszen igencsak elkalandoztam az imént. A kérdésére nem válaszolok, hiszen nem gondoltam komolyan, inkább csak a tudását akartam tesztelni.
− Kibaszottul jó fülem van, szóval hallottam. Az más kérdés, hogy nem érdekel – vigyorodok el, amikor úgy érzékelem, hogy kezdek kissé az agyára menni. Legalább büntetlenül kiadhatom magamból a felgyülemlett feszkót, amit annak a Mistleizének köszönhetek. Ha belehalok, akkor se fogom a keresztnevén szólítani.
− Na, mi van? Félsz attól, hogy tudni fogom a választ? – cukkolom. Elvégre, milyen ciki lenne már neki, hogy az, aki nem fordítja a figyelmének kétszázötven százalékát az órán elhangzottakra, tudná a választ, míg ő, Mr Okostojás-tejjel-iszom-a-teát-mert-az-annyira-férfias nem tudja a választ? A helyében menten elsüllyednék a Fekete tó mélyére szégyenemben, és hagynám, hogy testemet a kákalagok tépjék undorító cafatokra, mert Pitonnal ellentétben én tudom, hogy a kappa az japán vízidémon, és egyáltalán nem őshonosak a roxforti tóban. Hozzáteszem: nemrégiben érkeztem ebbe az iskolába.
Épp ezért nem értem Mistletoe reakcióját sem. Mármint értem én, hogy kibaszottul jó génekkel rendelkezem, és bármelyik srác megirigyelhetné csodálatos külsőmet, de ennyire még egyetlen csaj se kattant rám. Ez pedig kurvára ijesztő, még inkább zavaró, hiszen azért jöttem ide, hogy a hátam mögött hagyjam azt a problémákkal teli életet, amiben ő annyira vájkálni szeretne.
− Igaz, de attól, hogy nem barátkozol velük csak tudod, hogy ki kicsoda – pillantok fel egy másodpercre, miközben könyékig merülök a ládám tartalmában. Én sem ismerem azt a Clarissa nevű csajt, csak megjegyeztem, amikor a nevén szólították, mert jól néz ki. Mistleizéről meg ha akarnék se tudnék elfeledkezni, így merem feltételezni, hogy az elmúlt hat év során legalább kétszer mindenkinek az aurájába belemászott.
Diadalmas vigyor kúszik az amúgy is káprázatos arcomra, ahogy rálelek a ládám mélyén heverő üvegre. Alkohol. Ez kell nekem, és talán a végén nem csak a párnámmal fogok ütlegelni az angol himnusz ritmusát, hanem mély, baritonos hangommal fogom az alagsori folyosón teli torokból énekelni. Mert hát ugye, éljen soká’ a királynő? Nem? De. Amíg iszik az én egészségemre, addig én is hajlandó vagyok az övére.
− Na-na! Ha hajlandó vagyok ivócimborámmá fogadni téged Emerson, akkor tégy meg egy szívességet: Fogd be a pofád, és ne ellenkezz! – Ez egy kiváltság. Majdnem olyan, mint ha egy éles kardot basznék kétszer a válladba öregem azzal a címszóval, hogy mostantól Szőr Emerson leszel, a fogyatékos teaivók védőszentje. Szóval, kussolj, igyál velem és minden rendben lesz.
Olyannyira izgalomba hoz az ivás lehetősége, hogy talán egy hajszálnyival jobb kedvre is derülök. Ez pedig nagy szó, hiszen már korábban is hangsúlyoztam ennek a sápadtképűnek, hogy napok óta terrorban élek. Körül is írom neki a szituációt, azonban azzal nem számolok a kapott válasszal. Kábé olyan fejet vághatok, mint aki egyszerre nyelt le egy cikeszt és baszta pofán egy gurkó.
− De hogy idegesítené az, hogy egy pöcs vagyok, amikor állandóan vigyorog rám? Nem vesz magára semmit. SEMMIT. Érted?! Viszont ignorálni nem lehet őt, mert addig nyávog, addig ugrál a látóteredben és magyaráz, amíg nem vagy hajlandó figyelni rá. És futhatok én akármilyen gyorsan, rázhatom le, zárhatom a seprűtárolóba, mindig megtalál. Mintha valami nyomkövetőt tett volna rám. Az kész csoda, hogy még a vécére nem jött utánam. – Az asztalra csapok mérgemben, bár szigorúan azután, hogy az én poharam kiürült, hiszen kár lenne a jó kis vodkáért. Viszont Emerson tanácsát sem tudom elfogadni, mert nem hiszem azt, hogy használna.
− És te hogy oldanád meg? Hagyod, hogy rád… − szusszantok nyűgösen, és az üveg nyakát szorongatva ér a megvilágosodás. Vigyorogva csapom háton Emersont, ha nem húzódik el tőlem időben.
− Mi lenne, ha ráuszítanánk valaki másra? Van olyan ismerősöd, aki nálam is jobban rühellsz, és szeretnéd pokollá tenni az életét? – húzódnak gonosz mosolyra az ajkaim, és egy rövidke, ördögi kacajt hallatok. Ez talán megoldaná minden problémámat.
Elveszem hát Emersontól a pohárkát, és újratöltök. Mondhatni, már-már hajlok afelé, hogy Alexnek nevezzem.

   

   

Stasiu & Alex

   



+16 a csúnya beszédért, és bocsánat érte xD

Mondhatnám, hogy Emerson viselkedése felbasz, de találkoztam már nála is nagyobb pöcsfejekkel, így csak vigyorgok a szavain, és folytatom a kötekedést. Miért teszek így? Mert élvezem. Meg aztán azért is, mert sokkal szórakoztatóbb annál, hogy Misstrooper hülyeségeit hallgassam. Az a csaj még nálam is többet jártatja a pofáját, ezért is értékelem jelenleg annyira Emerson szűkszavúbb válaszait.
− Arra nem gondoltál te kretén, hogy ez azért van, mert az angolnak meg a lengyelnek épp annyira van köze egymáshoz, mint egy doxinak és egy gnómnak?! – horkantok fel megvetően, hiszen biztosra veszem, hogy ha más nyelven kellene megszólalnia, akkor neki se jönnének olyan könnyen a szavak.
− De nagyon szívesen megtanítalak a lengyel nyelv szépségeire – teszem hozzá egy kaján vigyorral, hiszen biztosra veszem, hogyha most nekiállnék az anyanyelvemen pofázni, akkor inkább beülne a sarokba a szaros kis brit seggével. Dobálózik itt azzal, hogy milyen nagymenő, mert egy gyarmattartó országba született. Ha valakinek, hát neki fingja sincs arról, hogy mi zajlik most keleten.
Ettől függetlenül felháborít a tény, hogy hat éve jár egy iskolába ezekkel az emberekkel, és a saját évfolyamtársait nem ismeri. Én bezzeg annak a köcsög Sakarinak is emlékszem a nevére, − hogy szarná nyakon egy mantikór – pedig az a kis geci egy évvel alattam lévő évfolyamhoz tartozott. Remélem, az anyja legközelebb egy knarlt szül, mert azzal jobban jár a társadalom.
Fújtatva rázom meg a fejemet az emlékek hatására, majd minden figyelmemet az egyetlen, csodálatos és nagyszerű teakedvelő Emersonnak szentelem ismét. A szemeimet forgatom, ahogy hallgatom őt, közben pedig már-már úgy fújtatok, hogy a végén még Merlin is azt hinné, hogy légzési nehézségeim vannak.
− Hát szerinted nem ezzel kezdtem?! A kurva életbe már – robban ki belőlem fennhangon a kérdés, hiszen első alkalommal kurvára rendesen hoztam a tudtára, hogy csendet és nyugalmat akarok, erre azóta is mániákusan csüng rajtam. Lehetséges, hogy a vodka oldotta fel a bennem lévő feszültséget, és annak hatására beszélek olyan hangerővel, hogy talán az egész klubhelyiség most ezt hallgatja odakint, de teljességgel szarok rá.
− Szóval, Emerson, ha jót akarsz magadnak, akkor segítesz lekoptatni a csajt, mert ha én nem vagyok tőle idegbeteg, akkor elvagyok magamban, a te lelki világod sem borul, és kurvára békésen eléldegélünk ebben a lyukban az év hátralevő részében. Ez a te érdeked is – bökök rá, miközben a poharat félretolva inkább meghúzom az üveget.
− Soha a büdös életben nem fogok tőled semmit kérni, sőt a hangomat alig fogod hallani, ha most az egyszer kisegítesz – meredek rá komolyan, miközben a kezeimet az asztalra teszem, mert tudom, ha nem tenném, akkor most remegnének az idegtől.
− Gondoltam rá, hogy megkeresem az öreg Dumbledee-t, hogy szóljon már rá a kiscsajra, vagy Slughornhoz fordulok, de szerintem egyik se venne komolyan. Pedig kurvára kattant az a spiné, és segítség nélkül nem lehet lekapcsolni – morgom leginkább márcsak magamnak, miközben mindkét kezemmel a hajamba túrok. Ritkán esik meg, hogy remegek az idegtől, most is nehezemre esik kontrollálni magamat.


   

   

Stasiu & Alex