Madame Urquhart bálja évtizedek óta a szezon legkiválóbb alkalma nem csak az elsőbálozók lehető legemlékezetesebb bemutatkozására - legyen az pozitív fényben, vagy épp sokat ígérő botrányok közepette, ahogy történt az a hajdani Ms. Monstro esetében, aki nem átallott bakancsot húzni ruhája alá, 's remélte, elkerülheti minden ifjú leány végzetét, a szóbeszédet - de legjobb ruhakölteményünk bemutatására, és főleg, főleg legedzettebb késeink bemutatására egymás hátának mélységében, vagy, ha valóban kiemelkedőek vagyunk, kedveseim, a szájüregünkben. Mert a replika minden, és nem elég erkölcsösnek lenni, annak is kell látszani!
A báltermi sakkjátszmát legjobban elsajátítók nem sokban különböznek hidegvérű haduraktól, és számtalan család hátországa bukott már el a most "A rózsák háborúja" fantázianévvel illetett meghívó árnyékában. Nem volt egyetlen család sem, amely nyíltan tette volna le a fegyvert, vallotta volna magát rögtön áldozatnak, hiszen egy-egy ügyesen megkötött frigy, pezsgő felett megvitatott üzleti lehetőség évekre, ha nem évtizedekre mennybe vihetett valakit, de az ellenkező irány volt a gyakoribb. Mégis, ha ez külön világnak is bizonyult az elkárhozásra, több forgott kockán, mint bármely kaszinóban, bordélyban vagy tárgyaló asztalán: kimaradni belőle nem bűn, hanem hiba. Hogy melyik a rosszabb, arról vitatkozhatnánk, de kedveseim, tudják már, mit tartok erről, vagy arról, mit könnyebb megbocsájtani.
Bevezetésként legyen elég ennyi, nem célunk elkényeztetni Madame Urquhartot, aki talán nincs is egészen tudatában annak, miféle porondmestere itt a remekül öltözött politikai nagyvadaknak, tekintetünket fordítsuk a szerencsés körülményre, miszerint a Roxfort kénytelen volt a történelemben példátlan módon, de épp a bálszezon valódi kezdetére bezárni kapuit, tálcán kínálva nekünk egy talán még éretlen, de emiatt különleges generációt. A közelmúlt eseményei minden kedélyt felborzoltak, nyugtassuk hát idegeinket mások várható tragédiáival, és persze egy kellemes pohár tartalmával. A szkénére igazán nem lehet szavunk sem, bár sokan tartanák túl merésznek a különböző árnyalatú rózsákat e évszakban, de Madame Urquhart nem félt az efféle kihívásoktól, a költekezés rémétől pedig főleg nem. A családja tulajdonában lévő bálterem impozáns, méreteit tekintve versenyre kell a Minisztérium átriumával, és ha már Minisztérium, kedveseim, vigyázó tekintetünket emeljük drága miniszterünkre, aki ezúttal is egyedül képviseli magát. Némely szóbeszéd szerint olyan életmódot tudhat magáénak, amely nem való ifjú hölgyek fülébe, csak az a nagy kár, hogy máshová sem, a vágy pedig szép dolog, csak épp gyermeket nem ad önmagáért, márpedig sokan tekintenének nagyobb bizalommal egy vezetőre, aki legalább gesztusokat tesz felénk. Mégis, amerikai, talán ez a bál lesz a legalkalmasabb pillanat a csorba kiküszöbölésére, talán felkelti figyelmét valamely bemutatkozó, vagy épp, eddig rejtett ékköve társadalmunknak. Például Ms. Avery, aki kénytelen gyámja oldalán megérkezni közénk mint az alkalom szokatlanul, majdnem illetlenül legfiatalabb tagja, és ha akad férfi köztünk, aki értékelni tud igazán egy angol rózsát, jól teszi kísérője, ha távol tartja a metsző dolgoktól.. És hogyan feledkezhetnénk meg Ms. Sayre jelenlétéről, kiváló család, azonban mintha Fortuna nem kegyelné őket, két leány, és már a második debütál, ígéretes jelöltek pedig még sehol. Nos, a híres-hírhedt 70-es szezon kivételével a szerencse igazán nem kényeztetni az amerikai elitet - de talán ezúttal megtérül számukra a laissez-faire. Kedveseim, ha nem volnék az úriember, akinek ismernek, nem volnék rest fogadásokat kötni arra, Blackék körül valami szabálytalan illata terjeng: hiszen a legidősebb illetlenül gyors és kevés szereplő előtt zajlott eljegyzése épp, hogy akadályozná a fiatalabbakat, és épp arra nem számíthatunk ma éjszaka, akinek talán leginkább szüksége volna némi figyelemre. Mivel azonban nem vagyok úriember, fogadhatok a biztosra, ha már nem szégyellem, és felhívhatom figyelmüket az ezen a fronton várható ütközetre, melyhez a rosét ajánlom leginkább.
Akadnak persze köztünk, akik önmagukban elégnek bizonyulnak némi közjáték megteremtésére, így lehet ezzel az ifjú Ms. O'Connor is, aki nem elég, hogy az iskola után további tanulmányokat folytat, még kísérőre sincs szüksége, hogy szóbeszéd tárgya legyen! És mit gondolnak, kedveseim, Mr. von Preußenről? Én már csak úgy vagyok vele, nem zörög a német, ha nem fújja a szél, és mindig a kevesebb német a jó német. Természetesen kész vagyok revideálni a nézeteimet, de nem mind vallanánk magunkat multikultúrálisnak, ha felkínálják a választást. Nem így Ms. Rossignol és Mr. Medice, de hogy ellentmondjak magunknak, mind tudjuk valahol, a házasság az egyetlen háború, ahol együtt alszunk az ellenséggel, és amíg lehetőségünk van kívülről megtekinteni a vérontást, nincs nálunk jobb barát és értőbb közönség. Vérontásról jut eszembe, a Rosier-ikrek is inkább látszanak egymás ellensúlyának, mint előnyének, sőt. Mind kedveljük az erős, határozott férfialakokat, de Mr. Rosier jól teszi, ha leendő családfőként az apja árnyékában ügyesebben forgatja ezen a bálon saját magát a vasvillákhoz hasonlatos tekintete helyett - vonatkozzon ez bár minden nőtlen férfire és hajadonra.
Díjakat sajnos nem áll módomban osztani, de nem leszek rest mindent a tisztelt olvasó elé tárni e példátlanul izgalmas estély minden részletének formájában, hiszen ezért is kedvelnek annyira. Íme hát a terepasztal bősége, a 76-os pokoli báléjszakák láncának első gyöngye, és alig várom, hogy megtudjam, kinek a nyakán csillog majd - vagy kit függesztenek fel rá. Önök kire fogadnának? L. Whistledown
OOC időpont: 2021. április 16. péntek estétől Mesélői reagok gyakorisága: Hetente 1 alkalom, összesen 5 kör a dramaturgia menetétől függően IC időpont: 1976. november 13. szombat este, 8 óra Helyszín: Urquhart bálterem, Abszol út, London Résztvevők: Aranyvérűek a felsorolt formában, njk-k
Harold Minchum, Robert Blynberch, Bellatrix Black, Anathema Avery and Nesta Rosier kedveli
I just came around, round and round and round I just came to say hello _________________________________________________
A viszontlátás öröme nálunk sohasem felhőtlen, inkább mondanám a viszont látás kényszernek, ám anyám ezen a jeles napon nem osztozik első szülöttjének gondolatain, ahogyan szokta általában, hanem ritka alkalmak egyikeként fogad tárt karokkal már a bejáratnál és ölel melegen a keblére. Most vagy haldoklik, csak eddig nem beszélt erről büszkeségből és bűnbocsánatot szeretne tartani, amiért anyánk helyett többször volt mostohánk életünk során, vagy itt felejtettem valami bájitalt, amit kutakodásai közepette levert a földre és gőze károsan hatott az érzelmi központjára, bár igazság szerint utóbbit tudom róla elképzelni csak. Még a halálos ágyán is a csalódottság könnyei csordulnának le egyébként bájosnak mondható arcán és elcsukló hangon hányná a szemünkre, hogy ő mindent megtett értünk, dehát rólunk ez már nem volt elmondható öcsémmel. 'Valamit véletlenül megittál, amit esetleg nem kellett volna?' - köszönés helyett bele a közepébe? Ez igen, Adele! Ha bájitalt ivott, akkor úgysem fogja magára venni, ellenkező esetben viszont a napsütötte rét hamar be fog borulni és hosszan tartó záporokra, zivatarokra lehet számítani. Táskám zilált szíjába erősebben kapaszkodva várom, hogy lecsapjon a vihar, ám de villámlás és mennydörgés helyett leányos kacaj csendül fel, arcomat két tenyerébe veszi és könnyektől párás tekintettel kezd el vizslatni, mintha hosszú idő után most találkoztunk volna először. 'Sehol egy karc, drágám, ezt már nevezem! Gyere be és pihenj le, biztosan nagyon elfáradtál ott... a... hol is? Nem számít! A lényeg, hogy most már biztonságban vagy. Hess, hess befelé!' - cserfes kuncogása közepette engedi el arcomat és noszogatóan teszi kezét a hátamra, hogy sárosan és főként szagosan lépjek be a mindig makulátlan és feddhetetlen otthonába, ahová eddig be nem tehettem a lábamat bakancsban és legszívesebben a kerti slaggal fürösztött volna le előtte. Tényleg megihatott valamit, vagy újabb szenvedélye, a martinizgatás túlságosan pozitív hatást gyakorol szinte mindig csikorgó és forgó elméjére s végre le tudott nyugodni egy kicsit. 'Apa?' 'A Minisztériumban. Tudod mennyi a gond odabent mostanság, kicsit később csatlakozik majd hozzánk.' - hangja ragacsos és édeskés, akár a méz, táskámat pedig úgy kapja le a vállamról, hogy mire észreveszem, már két manó cipeli a lépcső felé szó és szemrebbenés nélkül. Egyetlen hanyag aha kíséretében szummázom a hallottakat, miközben gyanakvó tekintettel keresem a legapróbb jeleit annak, hogy valamiféle ugratásban van részem és mindjárt előugranak különféle helyekről az anyám által invitált varázslók és boszorkányok, hogy együtt foghassák a hasukat a nevetéstől ábrázatomon és a tényen, hogy elhittem a lehetetlent; anyában az anya feltámadt. Ehelyett nem történik semmi, csak a manók sertepertélnek hangtalan, végzik a ház körüli bokros teendőket, ránk sem néznek, csak haladnak a dolguk irányába majdhogynem üres tekintettel. 'Nem akarok sem udvariatlan lenni, se... semmi más, érted, de hadd kérdezzem már meg, hogy te ma mennyi pohár olyan italt gurítottál le! Mármint, mikor is öleltél meg utoljára? Tízen valamennyi voltam. Itt állok lassan több, mint tíz perce és nem kértél meg fenyegetően halk hangon, hogy vegyem le a bakancsomat, sőt arra sem tettél még megjegyzést, hogy állatkert szaga van megint a zsákomnak, amit... hova is vitték a manók? Lenne benne egy - két dolog, amit nem szabad csak úgy kiszórogatni a földre...' - de, szerintem sikerült olyan udvariatlannak lennem, hogy mindjárt elkomorul az arca és rákezd szokásos házsártos viselkedésére, ám egy elnéző mosolyon kívül híre, hamva nincs a haragnak, ujjait pedig gyengéden, mégis határozottan csuklóm köré fonja, mert a ritka kincseim iránti aggodalom máris indított volna a manók után, mielőtt összetörnek és zúznak mindent, megállítva ezzel a továbbhaladásom. Néma főbólintással invitál az ebédlő irányába, ellenben nem hagyja meg nekem a választás lehetőségét, hogy menjek a dolgomra szabadon és majd csatlakozzak, hanem finoman húz magával a családi perpatvaraink majdhogynem állandó helyszínének irányába. Orromat sült csirke és paradicsomleves illata járja át és ezeknek hála rögtön barátságosabbnak hatnak a hatalmas, ólom zöld falak, amelyek az asztal mögötti kandalló ellenére is képtelenek átmelegedni, s itt örökké csak a barátságtalanságot és a keserűséget érezni, hiába a hatalmas ablakok és a vidáman beszüremkedő napsugarak. 'Jó sürgős lehet az ebéd, hogyha még a nektek hozott holmikat sem pakolhatom ki.' - foglalok helyet a terítékek egyikénél és nekiállok szedni a csirkéből. 'Ugyan, az ráér! Hisz olyan rég voltál itthon. Mikor is utaztál el megint?' - legyint egyet, mintha nem lenne az egész más, csak csacskaság. 'Két hete, de itt nem voltam vagy két hónapja.' - fogom marokra a csirkecombot és harapok bele se nem úrilányosan, se nem nőiesen, amitől anyának akkorát tikkel a bal szeme alatt, hogy ezt még a vak is észrevehette. És a színészkedésének itt vége is szakad, számomra legalább is. Azt még magára tudta erőltetni, hogy ne szóljon koszos lábbelimért, de hogyha valaki úgy eszik, mint a parasztok a tanyán, hogy az ő szava járását idézzem, attól ki tudna rohanni a világból üvöltve. Hm... igen, az sok idő, drágám. De amíg vártunk haza, nézd mit kaptál!' - hajol kissé előre és húz ki a kristály virágos váza alól egy látszólag igencsak drága pergamenből készült borítékot és a tányérom elé tolja. Keze szinte reszket az izgalomtól, szemei pedig szikrákat hánynak, talán még képes is lenne meggyújtani velük az abroszt. Összeráncolt homlokkal veszem magamhoz a természetesen már kibontott borítékot és ügyeskedem ki tiszta fél kezemmel belőle a levelet, melyet lassú, megfontolt rágások és hümmögések közepette olvasok át. 'Nem megyek.' - dobom félre a karmazsin betűkkel megírt levelet vissza a vázához és folytatom, pontosabban folytatnám félig már elfogyasztott csirkémet, amikor is az fájdalmas hirtelenséggel változik át viperává és tekeredik föl zsíros kezemre, hogy villás nyelvét rám öltögetve fenyegessen puszta jelenlétével. Kikerekedett szemekkel dobnám el az állatot reflex szerűen, de csak annyit érek el vele, hogy száját szélesre tátva megmutatja méregfogait, szolidan és szavak nélkül jelezvén, hogy még egy ilyen és azok a fogak a bőröm alá fúródnak. 'Édesem...' - kezd bele anyám vészjóslóan fojtott hangján, melyhez acélos tekintet és kemény vonások csatlakoznak. Már nyoma sincs annak a bájos, szerethető nőnek az ajtóban, aki magához ölelt, akinek mintha hiányom fájdalmat okozott volna bármikor is, de persze mikor is gondolhattam azt, hogy ezek valódi érzelmek voltak az ő részéről. - 'Ezt nem te döntöd el, hogy mész-e vagy sem, van-e kedved, vagy sem, hanem a család jó hírneve és én. Apáddal csak azért nézzük el ezt az ostoba világjárásodat, mert várjuk, hogy mikor térsz észhez végre valahára, nem úgy, mint az a fajankó öcséd. A lehetőségeid egyszerűek: vagy most felhúzod a legszebb kis cipőt, amit adok neked, elmész, gyönyörűen mosolyogsz, ahogy szoktál, esetleg még egy jó partit is fogsz magadnak, aki majd megzabolázza azt a kótyagos fejed, vagy se önálló élet, se önálló lakhatás, hanem a régi szobádat kiutaljuk neked egy életre. Vasra verve. Viszlát szabadság!' - nem tudom eldönteni, hogy a kígyó sziszeg félelmetesebben, vagy ez a némber, akitől, hogyha nem tartanék akkor a Szent Mungó elmeosztályára küldeném egy életre, hogy maradék éveiben úgy gondoljon magára, mint egy túlméretezett kacsa. Egész testemben reszketve nézek anyámmal farkasszemet, miközben legnagyobb igyekezetem ellenére sem tudom kibökni a nyelvem hegyére feltornyosuló szitkozódó és átkozódó szavakat, melyekkel illetném őt. Jeges tekintetétől végigfut egész testemen a libabőr és szeretnék csak elsüllyedni, vagy visszamenni az időben és sarkon fordulni a kapuban, mégsem tudok eltűnni a semmiben.
Így történik meg az a szerencsétlen eset is, hogy poharamon türelmetlenül dobolva és néha belekortyolva lézengek ide-oda a fényűző és monumentális bálteremben az Urquhart család rendezvényén, s figyelem a sok nemes aranyvérűt, akik úgy csacsognak, trécselnek egymással, mintha kézen fogva jöttek volna világra, untatják egymást mindenféle politikai állásfoglalással és fölösleges szócsépléssel, vágják a röhejesebbnél röhejesebb grimaszokat és ábrázatokat, amikor a másik elfordul fél másodperc erejéig, forgatják szemeiket és figurázzák ki beszédpartnerüket. A sáros bakancsot leváltotta a kényelmetlen magassarkú, a piszkos öltözéket a földig érő fekete bársonyruha, mely szabadon hagyja a vállakat és a nyakrészt, mégis takarja a kar többi részét. Ezüst nyakékemet minden erőfeszítés ellenére is néha megpiszkálom, ha már gondosan kikefélt szőke hajzuhatagomhoz tilos hozzányúlnom, mégse nézzenek valami kócos bugrisnak, ahogy anyám figyelmeztetett. Nyugalom, Adele, számold a lerótt köröket és mire kétszázhoz érsz, már fel is oszlatták ezt a minden hájjal megkent összejövetelt! Addig is sétálgass büszkén, fejet föl, mert vélhetően te többet ültél iskolapadban, mint ez a bagázs bármikor együttvéve.
Mágiaügyi Miniszterként nem volt igazán választásom amikor megérkezett a meghívó Madame Urquhart eseményére invitálva. Egy ilyen nívós eseményen, ahol a varázsvilágunk minden nagy neve megjelenik, vétek lett volna nem tiszteletemet tenni, még ha épp ezt tartom a legutolsónak a jelenlegi történések soraiban. A fejem felett lebeg az a bizonyos kasza, a Roxfortban történt események pedig most csak még inkább meg fogják majd bonyolítani a helyzetet, de mit tehetnék, a szúrós tekintetekből majd olvasok és elmondom az álláspontom ha kérdezik. Nem elsőként érkezem, de nem is késem el, dísztalárom tökéletesebben áll rajtam mint bármi más. A bejáratnál még megigazítom ingemet, majd felemelt fejjel sétálok be, biccentve és üdvözölve azokat, akikkel szembe találkozom. A bálteremig már épp elég furcsa pillantás kísért, és tudom, hogy ez csak fokozódni fog. Magam is tisztában vagyok a pletykákkal, de mint eddig sem, most sem foglalkozom velük és ahogy a legtöbb eseményre, erre is egyedül kívántam érkezni. A terem díszítése csodás, de nekem kicsit túl sok a pompából. Tudom, hogy hogy működik ez az aranyvérű társadalomban és hogy megengedhetik maguknak ezt a fényűzést, de engem némileg taszít és igazán szükségtelennek is tartom. Szorosan magam mellett tartom kezeim, görcsös testtartásommal lépek be a terembe és szinte azonnal az italos pulthoz sétálok, ahol magamhoz veszek egy pohárkával abból, ami szemrevételezéssel ínyemre lehet első körben. Tekintetem fel, felemelem, csak megállok nem túl messze a pulttól és a rám feszülő pillantásokat próbálom azzal elterelni, hogy magam is körbenézek. Minden neves és nagy múltú család tiszteletét teszi, és megnyugtató a tudat, hogy nem csak én érkeztem pár nélkül, mások is - van ki testvéreivel, van ki családtagjaival. Meglep ugyan, hogy a fiatalabb korosztályból is akadnak itt néhányan, de ez jó lehetőség, hogy az iskolában történtektől kicsit elvonatkoztassunk, bár valahogy azt érzem, ezek a kérdések a mai napon sem fognak elkerülni engem. Nem mozdulok és nem kívánok egyelőre senkivel sem szóba elegyedni, még néhány pillanatig emésztem a különös hangulatot és a rám vetülő pillantásokat, ám ha úgy kívánja az alkalom, nyilván nem utasítok egy egy könnyed beszélgetést, senkivel sem.
Igazán kapóra jött a bál: csak egy bolond nem akart volna otthonról elmenekülni. Bellatrix váratlan, a legnagyobb jósok által is előre nem látható eljegyzése, melyet magához méltóan a szüleink beleegyezése nélkül ütött nyélbe olyan hangulatot varázsolt a házunkba, melyet még a hozzám hasonló kötélidegekkel rendelkező valaki se viselt könnyen. Térdig gázoltunk odahaza a kimondott és elhallgatott sérelmek és szidalmak okozta feszültségben. Ebédkor úgy éreztem, mintha nem is a sültbe döfném bele a villám, hanem anyám eleven haragjába, s szegény Medának olyannyira nehezére esett megrágni és lenyelni egy tányérnyit apánk elviselhetetlen hisztériájából, hogy ágynak is esett. Én legalábbis szilárd meggyőződéssel hittem ebben, s őszintén sajnáltam, amiért sikerült így megmérgezniük, s talán nem is lesz annyi pezsgő, amivel ki tudnám mosni magamból a lelkiismeretfurdalást, amiért otthon hagytuk, ebben az émelyítő, s egyébként teljesen jogtalan gyűlölködésben egyedül. Rodolphus Lestrange pont annyira jó kérő, mint akármelyik másik, így nem is igazán értem az egész otthoni felhajtást. Ha Bellának jó, nekem aztán igazán mindegy.
Ilyenformán ezúttal nem várattam mr. Malfoyt. Pedig egyébként napokig készültem rá, hogy hagyom majd várakozni a szalonban, hadd főjön csak a saját levében, ácsorogjon, ücsörögjön, igya ki az összes lángnyelv whiskyt az üvegekből, mit bánom én. Ennek az estének minden perce rólam fog szólni, legalábbis a kettőnk színpadán mindenképp, egyébként tisztában vagyok vele, hogy jó szokás szerint megint Belláé lesz minden rivaldafény, ami a nagyközönséget illeti. S ez nekem így pont meg is felel, Bella hatalmas jelenségének árnyékában könnyedén űzhetem a saját kis játszmáimat, még akkor is, ha némi változás törte keresztbe eredeti terveimet, s percre pontosan a levélben megbeszélt időben fűztem a karomat mr. Malfoy felkínált karjába.
‒ Még nem is volt érkezésem megköszönni a meghívását ‒ dőlök felsőtestemmel kissé a férfi felé, ahogy a milliárd gyertya apró kis fényével bevilágított helyiségeken át belesétálunk a bálterem egyelőre csöndes, andalító zenéjébe. ‒ A találkánk után arra számítottam, kevésbé jóhírű helyen fogjuk viszontlátni egymást ‒ mosolyodom el cserfesen, utalva a füstös, züllött helyekre, melyekbe betekintést ígért nekem legutóbb.
A tekintetem körbeszalad az eddig érkezetteken, s megállapítom, talán mégse ártott volna késni egy keveset, hisz a miniszterén kívül nem veszek észre egyelőre senki említésre méltó, igazán ismerős arcot.
Narcissa ezt a ruhát viseli, a haja kontyba tűzve, a sminkje visszafogott.
Nem mondanám azt, hogy különösképpen odavagyok az ilyen eseményekért: anyáink már minden bizonnyal szoros levelezésben állnak egymással és ha nem tévedek talán roppant mód illetlen lenne négy táncnál többet valaki mással eltöltenem ahogyan illetlen lenne eltűnnöm mellőled, hogy a személyzeti folyosó egyik rejtett árnyékában valaki mást öleljek egészen hevesen - fölösleges köröket futunk és én csak addig nem bánom ezt amíg Narcissa kellő szórakozást nyújt, amíg kellően megragadó minden tetkintetben.
- Ugyan kisasszony, úgy hiszem nekem kellene megköszönnöm, hogy megtisztel a jelenlétével. Egészen biztos vagyok benne, hogy alkalma lett volna mást kísérőjének fogadni, el sem tudja képzelni mennyire hálás vagyok, hogy végül rám esett a választása. - Jól begyakorolt, ismert frázisok - most is táncolunk éppenséggel csak egy magasabb színtű, láthatatlan táncot járunk. Határok mentén csúszunk arrébb, hazugságokat burkolunk tökéletes mázba: tudjuk, mindketten jól tudjuk, hogy Narcissa megjelenhetett volna a szülei oldalán én pedig érkezhettem volna egyedül is. Mégsem tettük, számomra így egyszerűbb, de hogy számára egyszerűbb, megfoghatóbb vagy izgalmasabb-e így a dolog, arról sejtésem sincs.
- Mindennek el jön majd a maga ideje Ms. Black. - Mosolyodom el egészen sejtelmesen, hogy aztán lusta, unott pillantásom végig járassam a termen - ennél egy fokkal több kellene, hogy le lehessen dönteni a lábamról, túl jómódban élek, azt hiszem. - És mit gondol? A táncrendjébe beférkőzhetek háromnál többször is? - Felszalad a szemöldököm, mintha azt hinném, hogy akár válaszolhat nemmel is, milyen izgalmas is lenne, mint egy igazi vadászat, éhes pillantással figyelni, hogy hány férfikéz kúszik a derekánál pár centivel lejjebb-
Anathema Avery évek óta készült erre a napra - mint hozzá hasonlóan más leányok, attól kezdve, hogy értelmük a körülöttük lévő világ felé fordult. Hallott róla szüleitől, akik meséiben ez a páratlan alkalom az első lépés felnőttsége felé, és hallott róla másoktól, természetesen várta, ahogy az ember gyermekként elképzeli, gyermekei lesznek, remek munkája, elégedett lesz és boldog, hiszen a világ nehézségei nem fejtették ki magukat még előtte, nem létezik nehézség, szeplő vagy megoldhatatlan csomó.. És Anathema Avery, amint a tükörbe tekintett még egyszer, mielőtt feláll és a lépcsőn lesétálván valóban belép azon a kapun, hogy vele mindez nem úgy történik, ahogy kellene, vagy ahogy.. szerette volna.
Mély, szaggatott levegőt vesz, mielőtt Mr. Nott karján a lépcsőn levonulván csatlakozna a forgataghoz, köszönti azokat, akik mellett elhaladnak - és akik közt akad majd, aki rosszul vagy épp, jól titkolt megvetéssel pillant vissza - tudja, túl korán, túl sápadtan lépett közéjük, hiszen ott van még másfél tanév minden napja a bemutatkozásáig, de körülményei egyetlen örököst formáltak belőle, nem marad más hátra, mint a rivalda. Annak végén a deszkák az ismeretlenbe vezetnek, de most egyedül maradt, és abba kell kapaszkodnia, aki a felszínen tarthatja, annak pedig belé, ha nem akar elűzetni a köreikből.. Mr. Nott az ő utolsó szalmaszála, abba pedig jobb nem belegondolni, ő milyen könnyű kis ladik, amelyen a férfinek át kell eveznie a már holt felesége okozta viharokon. Mindezek mellett már nehéz lesz felhőtlenül szórakoznia, pedig ez az este nem szól valódi megjátszott tétekről, még minden könnyed nem kifejezetten hajlott életkorára való tekintettel, és néhány esetleges kérővel szívesen táncol, abból semmi rossz nem származhat. - Mr. Nott, van rá lehetőség, hogy bemutasson Mr. Minchumnak? Azt hiszem, az.. valahol elkerülhetetlen a történtek után. - rozáceás arcán számtalan érzés fut át, köztük az érdeklődés, melyet játszani sem kell, hiszen a világuk egyik leghatalmasabb embere még azok számára is csupa kiállás, északfok, titok, idegenség, akik a másik előtt is meghajoltak már, a harmadikat pedig látták vacsorázni az iskolában. Anathema Avery nem színleli, kíváncsi a Minisztérium fejére, arra, hogyan viseli magát megannyi ellenségétől övezvén, hiszen ezen az éjszakán azok is képviseltetik magukat, akik szívesen tudnák reputációját még a most vélteknél is több darabban. - Tudom, mit tartanak róla, de valahol vártam ezt a találkozást. Vajon érti, mi minden fut a neve alatt? - könnyedén siklik a Mrs. Nott által választott ruhájában kísérője karján, ez igazán nem jelentett feszültséget eddig sem, mindaz, amit takar, sokkal inkább. Szerencsére így nem hivalkodóak azok az árkok a bőrében, de a miniszter talán nyílt vitának értelmezné, ha bármi konkrétumot mutat, ez nem áll szándékában. Lenyűgöző ez a rengeteg virág, a rózsák billegő-susogó fejei, de ennél lenyűgözőbb a köztük megbúvó rossz szándék, amelyet a hátában érez ismét - áll ott valaki, egy férfi, egy magas férfi ballonkabátban, de nem fordul meg. Akkor sem tűnne el, ha tekintetét keresné, hiszen.. nincs is ott igazán. Nincs jobban jelen, mint a halálfaló rokonai.
- Jó estét kívánok, Mr. Minchum! Nagyon figyelmes öntől, hogy tengernyi teendője mellett örömet szerzett Mrs. Urquhartnak a jelenlétével. - mosolyog zsengén, valóban rossz szándékoktól mentesen, miután Mr. Nott bemutatta, holott biztos benne, hogy legalább a neve ismerősen cseng valakinek, aki politikai tőkét tud kovácsolni annak bukásából. Mr. Crouch természetesen sehol nem látható, talán mégis az jár jobban, aki a trónus mögött áll: ő a háta mögé pillanthat, mielőtt a tőrt belé döfnék. Anathema Avery igyekszik megszabadulni ettől a rémképtől, de még itt, a fényes, biztonságos bálteremben sem érzi magát igazán biztonságban.. Valami közeledik, és közöttük fog járni, ő pedig nem figyelmeztethet senkit jöttére. - Szeretném megköszönni önnek a nagynéném, Mrs. Flint kinevezését. Tudom, milyen bonyolult politikai mezsgyén mozog a döntés, de biztosan üdvözlendő, hogy az ön fő szempontja ezúttal is a szakértelem. - ifjú hölgyektől nem elvárható, hogy ismerjék a politika napi mozdulatait, az pedig legkevésbé sem, hogy méltassák vagy megvitassák azok messzemenő következményeit, Anathema Avery azonban feljogosítva érzi magát, hogy hangot adjon valódi hálájának. Mrs. Flint kinevezése valóban felforgathatja az erre éhes közönség figyelmét, de a beszélgetés mindhárom résztvevője értette, mi minden húzódik meg a nagy sötétségben, melyet az illem apró kis fátyla takart csupán.
Minden Rosierekkel ellentétben szeretem a bálokat, sőt - ez volt az én mentsváram tündérmesék és lovagok között, akik olyasmire áhítoztak, ami nem létezik, azzal szemben ez nagyon is létezett, elkapható, megfogható kis csatatér az értelem legszélén, hiszen elbűvölni igyekeztünk mindazokat, akiket hétköznapokon kerülni igyekszünk. Minden más esetben boldogan válogattam volna megannyi, az alkalomhoz lehető legjobban illő darab között, amelyekből amúgy is jóval több sorakozott a ruhák számára kialakított kis helyiségben, mint néhány szezon alatt elviselhető, de mikor apánk fölényesen, az asztalfőn közölte velünk abbéli szándékait, hogy távol marad, a kísérőm pedig nem lehet más, mint a még mindig bűntudatos és meggondolatlan döntéseket szinte légzéshez hasonlóan magából kibocsájtó ikertestvérem, rögtön elmúlt minden igyekezetem még arra is, hogy elfogadható arckifejezéssel viseljem a balszerencse áradását. Abban sem bízhattam, hogy majd George oldalán jókat mosolygok más hölgyek feszengésén, amiért évente egyszer szoknyát kell viselniük, mielőtt az viselné őket - a sötét, hűvös szobám ajtaját kinyitva már azt is éreztem, az elmúlt hónap eseményei után olyan szórakozásra vágytam, amely ártatlan, lelkükben érintetlen fruskák sajátja csak.
Sosem hittem, nincs helyem köztük - azonos értékeink mentén léptünk egyszerre, és mindaz, amely elválasztott, jótékony magányban maradt egyéb deviáns vonásaimmal, az ezeknek szánt fiókot nem feszegette egyetlen elvárás, mérce vagy szóbeszéd, érinthetetlen voltam és mint egy átok, önmagában kevés a győzelemhez, de mert a kirakósok minden darabja érti rendeltetését és származását, nem rendelkeztem egyenetlen élekkel. Rosierék olyanok, amilyenek, még hajadonként is sötétet viselnek, holott micsoda skandalum, de minden páncélra szükségem volt, mikor a készülődés utolsó, elégedett momentumai után kénytelen voltam csatlakozni Carvin társaságához. Jóstehetség nélkül is tudtam, milyen könnyedén lehullunk a mások figyelte helyünkről, és mivel magam is ingatag voltam a rengeteg gyógyszer után, lelkiekben pedig egy be nem hegedő sebet ápoltam, sem türelmem, sem mosolyom nem kísérte annak lehetőségét, hogy egész este a nyilvánvalót oktrojáljam. Carvinnak, a Rosiereknek szüksége volt egy leendő asszonyra, és mert nem lehetek én az - az üres méhem megszorul a tenyerem alatt, nyughass, tündérmese, sosem léteztél - reméltem, abban lesz szavam, kit szeretnék a helyemen viszontlátni. Még egy keserű csalódást nem viselek el ezen az éjszakán, még ebben a ruhában sem.
- Kérlek, ne tedd próbára az idegeimet ezen a bálon. Hármunknak nem tudok egyszerre megfelelni, és fáradt vagyok, hogy vitatkozzunk. - még a kandalló előtt könyörgőre veszem a hangom, mintha gyermekhez beszél... - Elég, ha váltasz néhány szót, kérj fel táncolni közülük párat. Miattam pedig ne fájjon a fejed, remekül tudok vigyázni magamra. - átlépvén a téren és időn pár pillanat erejéig azért mégis boldoggá tesz ez a rengeteg rózsa, a csillárok, pillanatokra valóban minden helyére került, mi magunk is, hiába tudom, ebbe a kirakósba mégsem illeszkedem többet. - Ha jól viseled magad, talán lesz mit ünnepelnünk az este végén. Na, ne vágj ilyen képet, ha ilyen színbe öltöztél, nem lehetsz félszeg. És főleg.. nem eheted meg a növényeket.
Annak teljes tudatában karolok bele Mr. Lestrange baljába, hogy mikor Blackék dühös, ganéjszagú és vasvillákat erősen hegyező tekintetétől öveztén belépek a kandallóba, aztán a túloldalon ki, ott a figyelem nem lankad, és épp csak koronát nem viselek, holott meghúztam tizenkilencre azt a lapot, és jobb vagyok az összes deákné összes vásznánál. Nem mosolygok, attól az arckifejezésem hajlamos valami méla jelleget ölteni, és nem bukolikus tájfestészetre érkeztünk, nem, én kérem azért vagyok itt, mert tudni akarom, minden ősöm és minden vélt szellemi örökségük ebek harmincadjára jut a jóvoltomból. Míg édes szüléim otthon kapkodják egymás kezéből a repülősót, kérdésekre válaszolok majd az eljegyzésemet illetően, szemtelenül és fölényesen, felgyújtom azokat a hidakat, és mint a római Nero, ihletvén szemlélem a pusztulást, mert ami nem becsült, az szenvedje meg a hiányom.
A diadalmenet a lépcső aljáig tart, majd még ösvényt tisztítunk az egyik félig nyitott ablakig, mert hirtelen nagyon szükségét érzem a kinti levegőnek, és mindjárt nem korbácsolnánk úgy az indulatokat, ha most látnák az arcom színének heveny zöldségét, de persze eszembe sem jut megfordulni, nem, bámulok mereven az üvegre, mint aki életében nem talált érdekesebbet. Lélegzem itt, mint valami filodendron, és megátkozom gondolatban párszor azt az istencsapását, amely Medán keresztül most engem is boldogít. - Ha maga is elkapja, majd mindjárt nem fog mosolyogni olyan szélesen.. de fogok táncolni, ha az ördög visz is el rögtön! Érzem, a parfümös bűbája az ma este is kiváló, vagy többet használt? Azért érzem jobban? - még szigorúbb pozíciókat erőltetek az arcomra, és már késznek látom magam arra, hogy ezzel üldözzek bárkit, aki a hogylétem felől érdeklődik, de tény, ami való, Lestrange nem bízta a véletlenekre ezúttal az illatát. Ahogy Urquhart sem a virágokét.. De mint mondtam, nincsenek olyan ismeretes erők az univerzumban, amelyek most eltántoríthatnak attól, hogy a győzelmem utolsó cseppjeit is kifacsarjam a családom híréből.
- Jöjjön, bemutatom a barátnőmnek és kollégámnak! Látom, ő sem bízta a véletlenekre, csak az ostoba kislányok viselnek koruknak megfelelő színeket. - bár persze Nottéktól mit lehet várni, mint kecskére a káposztát, olyan az a férfi meg a kislány mellette, de nem gúnyolódom, amilyen karmám van, rögtön itt vágódom el, mint az ólajtó, csak vonom magammal a vőlegényem Adel felé - Ms. O'Connor, hát Anubisz szív odakint egy cigarettát, vagy a különleges rúnajelek miatt jött, amelyeket némely férfiak és nők mutogatnak egymásnak egymás háta mögött? Ha most megemlékezünk arról, mennyire alkalmatlan vagyok bármilyen egyiptomi témákban, fene sem bánja, de végre értelmes társaság, és egyébként is ritka nem menetfelszerelésben látnom őt. Amit viselek, abban sem sok ókori pulya elől lehetne megfutamodni, de el voltam készülve rá, hogy a fél napot étlen-szomjan és egyéb szükségletek érintetlenül felejtésével töltöm majd, ez is csak túlélés, kényelmetlenség, ha más is, mint amihez szoktunk.
Gyorsan kimentem magam egy pohár pezsgő reményében, és negédes örömmel figyelem, mint kezdenek körözni az éltes hölgyek, akik nem fértek fel anyáink táncrendjére, ezért az enyémre igyekeznek besűríteni a fiaikat, hátha úgy több morzsához jutnak. Ezek persze mind olyan asszonyok, akikkel valamelyik rokonom összekülönbözött, tehát gyakorlatilag mindenki és bárki, aki szívesen köszörüli nyelvét Blackéken és nincs saját élete, amelyet élhet. Örökké bosszantottak, most azonban a valódi tánc kezdete előtt örülök nekik, mintha a szomszéd háza égne.
Őszintén szólva, a legkevésbé sem szeretném most ezt a bált. Megoldáson kellene dolgoznom abban a rövid időszakban, amit váratlanul kaptam, biztonságban kellene tudnom Anathemát a házban, a szabadidőmben pedig azzal kellene foglalkoznom, hogy felkészítem a gyerekeimet arra, hogy felnőttként élhessen. Különösen Theodoret, aki még mindig egy tizenkét éves fiú érettségével bír, hiába nagykorú. Régen azért jártam az ilyen bálokba, hogy botrányos kapcsolatokba, légyottokba bonyolódjak nőkkel, most viszont már nem áll szándékomban összeszedni egy jelenlévő aranyvérű lányt, engem csak egy ember érdekel. Persze, ez az este nem nekem szól, és az általam kísért lánynak valóban jót tesz az, hogy megismerik őt. Lenyűgöző így látni Anathemát, a ruhája lélegzetállító, de tudom, hogy mások is erre a következtetésre fognak jutni, ha meglátják. Anyámnak igaza van abban, hogy nem várhat túl sokáig valaki az ő helyzetében kérőkre, és valóban remek számítást végzett azzal, hogy ezt a ruhát választották, és Anathema közösség előtti bemutatását kérte. A bűn, amiért a családja börtönbe került, amúgy sem tántorítana el sok családot, titkon sokan szimpatizálnak legalább egy kicsit a halálfalókkal, a külseje, a modora és az esze pedig biztos rengeteg embert meg fog nyerni. Én pedig nem akarom ezt. Anyám talán Theodoret ébresztő hideg víznek szánta az egészet, de engem is éppen úgy megriaszt a lehetősége annak, hogy valaki megkéri majd a lányt ezután. Nem vagyok nagy játékos, de látom a többi vendég szemében a pillanatnyi indulatokat. Sokaknak nem tetszik Anathema jelenléte, akivel együtt sakkfigura-szerűek vagyunk: én fekete talárt viselek fekete nadrággal és fekete oxforddal a lány fehérje mellett. Egyesek bizonyára azt gondolják, hogy túl fiatal ahhoz, hogy itt legyen, sokan valószínű családja pártállása miatt néz rosszallással, de azt hiszem, nem ez a dühös pillantások fő oka. A legtöbben biztosan azért dühösek, mert új, veszélyes rivális jelent meg a játéktéren, ami könnyen elhomályosítja a többi hajadon lányt, mások pedig bánják, hogy nekik nem jutott eszükbe élni ezzel a lehetőséggel. Anathema a vendégek közül a legfiatalabb, ami már önmagában figyelemre ad okot. - Természetesen, Anathema. Arra nem számítanék, hogy túl sokat ért a világ működéséből, de semmiképpen nem lehet baj belőle, ha megismerkedtek.- nincs egyáltalán jó véleményem derék miniszterünkről, de mosollyal viszonozom a lány kérését. Minchum napjai leáldozóban vannak, az élőhalott démon, ami majdnem megölte Anathemát és Theodoret, könnyen lehet, hogy az utolsó naiv támogatóit is kiütötte, de nem áll szándékomban nyíltan közölni bármit. Udvarias mosollyal közelítem meg a Mágiaügyi Minisztert, kissé meghajtom a fejem előtte, megvárom, hogy jelezze, figyel ránk, mielőtt megszólítom. Biztosan emlékszik rám, a Gringottsban én foglalkozok az ő társadalmi státuszának megfelelő ügyfelekkel már hosszú évek óta. - Kellemes estét kívánok, Miniszter úr! Nagyon örülünk, hogy meg tudott jelenni ma. Kérem, hadd mutassam be Önnek Anathema Nathema Averyt!- nem látszik belőle semmi, de szinte érzem, ahogy leharapom a szokásos „Arcturus Avery lányát,” amit normál esetben használnék, hogy kiemeljem a lányt az apján keresztül. Sajnos Anathema apja ezekben a körökben nem hordoz semmiféle pozitív hírnevet, az Avery név így is összemosódott a háború egyik legkellemetlenebb csatájával, és nem hiszem, hogy segít bármit, hogy a feleségem volt a Minisztérium saját halottja az ügyben. Csendben hallgatom a lányt, egyelőre nem mondok mást, és nem szólok közbe, mert úgy érzem, hogy vagy kitervelte, hogy mit fog mondani, vagy egyszerűen ennyire jó érzéke van a társalgáshoz. Egészen lenyűgözőnek érzem ezt, a legtöbb korabelire amúgy sem szoktak néhány mondatnál többet szentelni egy ilyen társaságban, és főleg nem szokták hagyni, hogy vigyék a beszélgetést. Persze, a legtöbb korabeli nem válik tizenhat évesen családfővé, különösen nem nőként. Persze, sajnos az elárvulás egyáltalán nem ritka manapság, legalább három vagy négy esetről hallottam prominens aranyvérűek körében erről, csak az idei évben. Kissé szinte féltékenyen nézek körbe, várva az embereket, akik Anathemát fürkészik, bár a tekintetem újra és újra visszatér Minchum és Anathema arcára. Szeretnék táncolni vele, szeretnék átsiklani az időn, pozitív eredményekkel zárni a bált, és újra otthon lenni, biztonságban vele. Hihetetlenül vonz ez a ruha, és azt hiszem, ma éjszaka eljött az ideje, hogy megtegyük a következő lépést. Rettegek tőle, hogy elveszítem, úgyhogy úgy érzem, minden meg nem tett lépés, ki nem mondott szó, és elszalasztott gesztus egy esély rá, hogy elveszítsem. Megérintem a taláromat, hogy ellenőrizzem a kis dobozt a belső zsebemben. Talán nem is várok a bál végéig.
Rosszkedvűen öltöm magamra a sötét felsőt, amin aranyveretek hirdetik a társadalmi státuszomat. Egy varázslat tökéletesíti a hajamat, egy kevés parfüm az illatomat, de nem tudok mosolyt varázsolni az arcomra. Persze, hamis mosolyra is létezik varázslat, de feladnám a viselkedésemet, feladnám a józan ítélő képességemet, olyasmit tennék, amit megbánnék. Lehunyom a szemem- annyira utálom ezt az egészet. Még most is eszembe jut, hogy mi lett volna, ha mégis az történik, amitől féltünk: most szegények lennénk, szégyenben és család nélkül, nem tennék megjegyzést Ewain szobafogságára, ő pedig a hangulatomra, nem mosolyognék Aurorára, nem néznék apámra valami pozitív kifejezést várva. Ők nem léteznének már számunkra. De szabadok lehettünk volna. Bármit hoz az élet, én Nesst akarom, és szabadok lehettünk volna. Elmehettünk volna innen. Azt hiszem, ezt az egészet követően ez csak egy álom marad. Veszek néhány mély levegőt, miközben Ness gyönyörű, sötét színű ruháját nézem, ahogy felkészülünk az indulásra. Talán innom kellett volna pár kortyot, de végül elvetem az egészet, elvetem a rosszkedvem, amennyire tudom. Semmit nem érek el, ha gyanút keltek, ha tönkreteszek valamit, amíg nem találunk tervet, muszáj lesz megváltozni. Nem csak azért, mert rájönnek valamire, hanem azért is, mert nem akarok Ness idegein táncolni- elég nagy baj, hogy nem pihen még, még annyira friss ez az egész. - Nem foglak felbosszantani. Ne aggódj, ez csak egy bál, megleszek.- nincs felháborodás a hangomban, mert teljesen érthető, hogy nem hisz bennem, nem gondolja, hogy képes leszek megtartani a színjátékot, eljátszani, hogy minden rendben van. Veszek egy pár mély levegőt, és száműzöm a jövőt kicsit- nem úgy, ahogy általában szoktam. Most csak kikapcsolom kicsit az egészet, de végre gondolkozni fogok egy komoly megoldáson, és találok valamit, bármibe is kerül. Behunyom egy pillanatra a szemem, és elképzelem az este végét, melynek ígérete máris valamivel pozitívabbá varázsolja a potenciális napot. Nem voltunk együtt, mióta Ness kijött a kórházból, nem voltam biztos benne, hogy elég jól van hozzá, és nagyon várom a folytatást. Hagyom, hogy belém karoljon, levezetem a lépcsőn, közben vetek egy pillantást a jelenlévőkre. Meglepően sok a roxfortos. - Megteszek mindent, Ness, de előre figyelmeztetlek rá, hogy ha kettesben maradok egy fehér rózsával, mosom pa... kezeimet.- elmosolyodok, ahogy lekísérem őt a lépcsőn, közben körülnézek, de majdnem mindenki beszélget. Szívem szerint kettesben maradnék végig Ness-szel, de tudom, hogy egyáltalán nem értékelné, úgyhogy kéretlenül elengedem, ahogy leérünk. Egy pillanatot azzal töltök, hogy utáljam a világot, amiért nem lehetünk mi itt nyíltan, párként, el kell játszanom, hogy nem zavar, ha a testvéremet kérők ostromolják, és nekem magamnak is az eladó sorban lévő lányokat kell keresnem, de végül túllendülök ezen. Ezzel semmit, de tényleg semmit nem érek el a világon. - Hozok egy pezsgőt. Ha bármi van, ha nem vagy jól, akkor viszont szólj azonnal, jó?- csak azután válok el Nesstől, hogy ezt megígérte, és elindulok az asztal felé. Szívesen ennék és innék egyedül egész este, de tudom, hogy nem kerülhetem el a szocializálódást a társadalmi osztályunkkal, aminek talán valahogy a része maradhatok. Az ujjaim közé veszem a poharat, és biccentve köszönök Ms. Averynek, aki éppen a miniszterrel beszél, azután elkezdek nézelődni társaság után. Sajnos egy közeli ismerősömet sem szúrom ki elsőre, olyat főleg nem, aki egyedül van.
Kicsit kifújom magam, elengedem a feszültséget, ahogy megérkezünk az Urquhart bál helyszínére, és nyugtázom, hogy valahogy még mindig egy darabban vagyok. Persze, érthető, hogy Blackék a legkevésbé sem örültek neki, hogy megkerültem őket, és számítottam is rá, hogy ma, a készülődés alatt sem lesznek különösen elragadtatva tőlem, hogy eljöttem a lányukért, akit a bálba viszek, de arra nem számítottam, hogy ennyire vágni lehet majd az ellenségességet. Megsimogatom Bellatrix hátát az ablaknál, miközben elállom őt azok elől, akik láthatnák a rosszullétét. Biztos vagyok benne, hogy normál körülmények között nem jött volna, ha például egy év múlva lennénk már, és együtt élnénk a kúriában, de megértem, hogy abból a légkörből betegen is ki akart törni. Én is mindent megtennék, hogy ne kelljen időt töltenem anyámmal, csak nekem ehhez elég bezárni az ajtót. - Áh, semmi probléma, ha elkapom, legalább nem vezényelnek a Roxmortsba, nem várom túlzottan. És igen, természetesen jóval többet használtam, hadd legyenek féltékenyek Önre a hölgyek.- való igaz, a pofátlan mosolyom lehervadna az arcomról, ha nekem is hánynom kellene folyamatosan, most viszont szélesen mosolygok, még ha nem is a kedvenceim ezek a partik. Ma ünneplünk, ma mindenki láthatja, hogy bizony, igazak a pletykák, Bellatrix Black és Rodolphus Lestrange tényleg összeházasodnak, és ha bárkinek kétsége volt a hagyománytiszteletet illetően, elég megnéznie az ifjú menyasszony kivágott ruháját. A fekete ruha eléggé beindít, bár vannak kétségeim azt illetően, hogy csinálunk-e bármit így, hogy ennyire rosszul van. A tánc felől is vannak kétségeim. Csendben követem Bellatrixot a barátnője irányába, közben vetek egy lopott pillantást a roxfortos diákok tengerén keresztül a miniszterünkre, akiről néhány kollégával meglehetősen lesújtóan fogalmaztunk, és aki most is jó érzékkel egyedül érkezett, amivel felerősíti a botrányt. Meglepődnék, ha sokáig hivatalban lenne még. Scaremoore jóslata szerint egyszer arra megyünk be dolgozni, hogy Crouch éppen a székében ül, és egy gyufásdobozba söprögeti be a maradványait.
- Jó estét, Ms. O'Connor! Örülök, hogy megismerhetem!- meghajtom kissé a fejem, most elmarad a kézcsók, az úgyis azoknak a mániája, akik a hajlongással el akarják rejteni az erekciójukat, mert nem öltöztek elég előrelátón. Nekem természetesen nincs sem erekcióm, sem semmilyen tervem a hölggyel, azon kívül, hogy elkönyvelem, ő lesz ma a normalitás bástyája, akihez vissza lehet menekülni beszélgetni, ha mindenki más idiótán viselkedik. Vetek egy pillantást a menyasszonyom után, aki bizonyára nem pezsgőért igyekszik, hanem a mosdóba megy, de ha szeretné, hogy kövessem, megmondta volna, és ha kell, ebben a ruhában amúgy sem hiszem, hogy nehéz lenne megtalálni a tömegben- rengeteg a roxfortos lányka világos ruhában, az idősebbek közül is kevesen viselnek sötétet. Végül inkább Ms. O'Connor mellett maradok, amíg valaki el nem hívja. - Volt szerencsém együtt dolgozni Bellatrixszal egy alkalommal. Ha jól értettem az előbbi utalása alapján, Egyiptomra utalt, Ön már járt ott is?
Bár meg vagyok győződve róla, hogy Mrs. Urquhart - aki ma este vöröset visel, pedig az egyetlen hölgynek sem javallott, ha nem szeretné, hivatkozzam rá - annyit sem tud a Rózsák háborújáról, mint amennyit egy, társasági életet kínjában könyvekre felcserélő hajadon, bízván benne, erényes képet fest drága szüleinek, hogy a következő alkalomra már elengedjék, és fél szemmel évszámokat-neveket jegyez meg önkéntelenül, de mert a történelem megköveteli magának, ami jár, ennél keresve sem találhatott volna jobb tematikát. A tavalyi lángoló zongorás incidens után, amely emlékezetesre sikerült, csak nem abban az értelemben, ahogy tervezték, szinte már-már ártalmatlannak tűnik a rengeteg rózsa, a plafonon lágyan tekergőző indák és az erkélyek lugasai, de amikor elhalványulnak majd a fények, ki tudja, mi minden érhető el rejtekükben.. Én a biztonság kedvéért meghúzom a fűzőm, az állítólag felfogja a késszúrást.
Vajon drága miniszterünk miért követte el azt a szarvas - egyesek szerint ide egy más állat neve jobban illene - hibát, hogy otthon felejtette a testőreit? Az ilyen mulasztásnak rögtön megvan a böjtje, nem lennék a helyében, mikor Ms. Avery megközelíti Mr. Nott oldalán, ennek igazán semmi jó kimenetele nem lehet, hiszen épp az ő hivatala vetette börtönbe az ifjú hölgy rokonait, csak hát minden bíró reméli, sosem kell hadiárvákkal paroláznia mások szeme láttára. Talán mégis jobb lett volna, ha most előhúzhatja azokat a fess fiatalembereket a farzsebéből, ők felfognák a szúrós tekinteteket.. Amely manőver nem ártana Malfoynak sem, aki partnerével a közeljövőben nyilván egyébként sem törekszik meghívásokra vagy megbecsülésekre, hiszen sosem szabályos olyan hajadonokat hurcolni magunkkal, akik nem rokonaink vagy lesznek azok minden kétséget kizáróan - nem mintha az apja kellemes társaság lenne eleve, így talán megnyugtatásul szolgál mindenki számára, hogy egyikükkel sem kell közös asztalhoz ülnie a közeli soha. Blackék idén minden leckét bemutatnak a botrányok klasszikusaiból, így lehet ezzel Ms. Black is, első e néven, bár ahogy a csillagok állnak, már nem sokáig. Mrs. és Mr. Urquhart rögtön meg is környékezik egy udvarias, de annál kellemetlenebb beszélgetéssel, és igyekeznek megtudni mindazokat a részleteket, amelyekre én is kíváncsi vagyok, de jobb forrásaim vannak egy pezsgőt köpő szökőkútnál..
Ms. O'Connor vajon beadja derekát és szögre akasztja a bakancsot, ha már megjelent közöttünk? Magam részéről valóban szomorú volnék, hiszen ki nem szereti a lázadókat, főleg, ha feketét viselnek ilyen fiatalon. Mr. Lestrange jól teszi, ha óvatos, mert bár az aurorok magasan hordják orrukat, az átoktörők elég türelmes fajta: és főképp, egyikük sem rest kerülőutakon közelíteni a célja felé. A Rosier-ikrek kapcsán csak bennem fogalmazódtak meg kérdések az apjuk legújabb házasságát tekintve? Két fiatalon halott asszony nem gyermekmese, a harmadikat pedig állítólag igen kevesen láthatták.. Milyen kár, hogy a fiú az apjára ütött, de ha bármikor is lesz alkalma olyan hajadonra akadni, akit a Kékszakállú herceggel altattak, az ma éjszaka lesz. Ms. Rosier pedig roppant kezes természet lehet két ilyen mitológiai kőszörny mellett, hiába illetlen az ő viselete is, melyik fiús anya ne tudna szívesen egy türelmes teremtést a fia mellett, akinek még anyósa sem lesz?
Az a körülmény azonban érdemes említésre, hogy némi hangos párbeszéd alakul ki a fondue körül. Nem mintha ne volna botrányos étcsokoládéba mártogatni az apró gyümölcsöt, ha a jelenlévők többsége legalább egy világos, lecsöpögtethető részlettel bír ruháján, de ezek a fiatalemberek mintha nem gasztronómiai indulataikat vitatnák meg.. A lángoló zongorás incidens után alig várom a lángoló fonduekészlet esetét, de persze a lángoló indulatokat sem utasítom vissza.. Fiatal még az éjszaka, önök szerint melyik győz: a drága francia csokoládé, vagy a defenesztráció? L. Whistledown
OOC időpont: 2021. április 16. péntek estétől Mesélői reagok gyakorisága: Hetente 1 alkalom, összesen 5 kör a dramaturgia menetétől függően IC időpont: 1976. november 13. szombat este, 8 óra Helyszín: Urquhart bálterem, Abszol út, London Résztvevők: Aranyvérűek a felsorolt formában, njk-k
I just came around, round and round and round I just came to say hello _________________________________________________
Feszengek, mint fáraók az egyiptomi tíz csapás éjszakáján, miközben hallgatnom kell Mrs. Cartwright se füle se farka fecsegését és mondanám, hogy minden elismerésem anyámé, amikor drága barátnője át talál hozzájuk menni látogatóba és egyetlen légvétellel osztja meg vele a rosszindulatúbbnál rosszindulatúbb és szaftos pletykákat, amik szólhatnak az utolsó koldustól egészen a legelőkelőbb máguscsaládokig, de anyám ugyanez, csak pepitában. Mrs. Cartwrightot akkor láttam ma először levegőt venni, amikor kitörő örömmel köszöntött és hórihorgas fiát odarángatta frissen alakult traccspartinkba, aki arcára fagyott műmosollyal hallgatja anyjának minden szavát és nevet, amikor kell, pedig egyáltalán nem vicces a mondandó, de nevet, mert nevetnie kell, mint egy időzített gépezet. A kezemben lévő pezsgős pohár immáron másodjára ürül ki rövid időn belül s töltődik meg újra harmadik alkalommal, de hogyha így folytatjuk én fogom kiinni Urquharték szesz készletét és akkor lehet miről susmusolni O'Connorék háza táján. Bár akkor üvölteni is lehet közvetlenül a fejem mellett, nem hinném, hogy abban az állapotban érdekelne bármi az életben maradáson kívül. 'Hm, felettébb érdekfeszítő!' - bólogatok komoly ábrázattal a Mrs. Cartwright monológja közben keletkezett űrbe, s bár tudnám miről van szó, remélvén, hogy most éppen nem a vicces csattanót baltáztam el, de úgy néz ki, hogy tippelésem helyesnek bizonyult, ugyanis a hölgy egy elégedett, széles és varangyszerű mosoly kíséretében ismét teleszívja tüdőlebenyeit oxigénnel és folytatja a mondókát, ahol abbahagyta. A díszes társaság eközben rohamos ütemben gyarapodik, a báltermet megtöltő zsivaj és lágy dallamú zeneszó miatt egyre kétségesebbé válik, hogy üvöltés nélkül fogjuk hallani a másikat, bár amennyiben nem kell Mrs. Cartwrightot tovább hallgatnom felőlem a fülem mellett is zongorázhat akárki. Szerencsére az élet úgy gondolta, hogy a további szóáradattól megkímél és a hölgy mellett megjelenő ismeretlen úrnak örökre adósa maradok, amiért bennakasztotta Cartwrightban a szót s felszöktette a vérnyomását olyan magasra, hogy az egyébként még javában férjes asszony normálisnak mondható bőrszíne rögvest égő pirossá változott. 'Mr. Shane, micsoda meglepetés!' - irul - pirul a hölgyemény, mint egy kis fruska, akinek az anyján és az apján kívül valaki más is megfogja a kezét életében először, a baljában szorongatott legyező pedig hamar már nem csak önvédelmi eszköznek látszik a kezében, hanem sűrű legyezésekkel igyekszik palástolni leányos zavarát. Nos, Mr. Shane örök hálám! Észrevétlenül lépek hátrébb néhány lépést, majd fordítok hátat a hármasnak és eredek útnak újfent céltalan a tömegben, mikor is nevem ismét felcsendül a közelben, ám ezúttal egy megnyugtatóbb látvány társul a hang mellé. Pontosabban kettő. Jobbomat mellkasomra helyezem és szemeimet megforgatva fújom ki drámaian a levegőt, ajkaim viszont mosolyra görbülnek és bízom benne, hogy Bella érteni fogja színlelt riadalmamat. 'Ms. Black, úgy gondolom ön is nagyon jól tudja, hogy sakálpofájú istenségeket nem hagyunk csak úgy magukra, még a végén elkódorog és mindenki szívét idő előtt lemérné, ellenben a mosdóig nem kísértem el. Korából adódóan elég idős ahhoz, hogy felügyelet nélkül elvégezze, amit el kell. Remélem hoztak magukkal szkarabeusz irtót, úgy hallottam a rossz nyelvektől, hogy elég gyakori jelenségek errefelé.' - nézek körbe a teremben, mintha valóban fenyegetne a veszély, hogy a falakból megtermett, húsos bogarak fognak előbukkanni és újból szeretnének minket kolléganőmmel megfullasztani tetemes mennyiségükben, amiért elemeltünk néhány dolgot a piramisból. Vagyis el kellett, de nekik pont nem számítana semmiféle magyarázkodás. 'Nem gondoltam volna, hogy ér engem valaha a megtiszteltetés, hogy megismerjem a híres neves Mr. Lestrange-t. Örvendek, Bella már mesélt magáról.' - viszonozom mosollyal az arcomon főhajtását, majd nézünk mind a ketten a távozó kolléganőm után. - 'Igen, voltam már ott, Bellatrixszal egy alkalommal, egyénileg kétszer, de egyre jobban kezdem preferálni Ms. Black társaságát az útjaimon, így amikor lehetőség adódik rá őt kérem útitársamnak. Nem fecseg meg locsog összevissza, mint a többiek, de nem is az érződik, hogy egy darab bottal küldtek el tanulmányi útra. Maga merre volt már a nagyvilágban?' - tekintek vissza Lestrange-re s közben elrebegek egy néma hálát, hogy ezt a két embert is idefújta a szél és ezzel arányosan csökkent a műbájolgások száma is. Reményeim szerint legalábbis.
Az italommal a kezemben úgy döntöttem, némileg elvegyülök a tömegben, főleg a felém érkező tekintetek és összesúgások láttára. Nem igazán szoktam foglalkozni az efféle modortalan megnyilvánulásokkal, a tapasztalatom az az, hogy jobb, ha békésen és figyelmetlenül elvonulok mellettük, hiszen nagyon jól ismerem már a diplomáciát és az emberek gondolatait, képesek egy félreértett mondadból is bombát készíteni, amit egy ilyen eseményen valószínűleg szinte azonnal felrobbantana valaki más. Üdvözlöm a bál házigazdáját és néhány hozzám posztban közeli embert akik megjelentek még itt ma este, de különösebben egyikükkel sem elegyedem szóba, nincs ínyemre még ezek a hosszú napok után a munkáról folytatni beszélgetést itt is. Számítottam rá, hogy valószínűleg egy idő után ez elkerülhetetlen lesz, de ameddig még lehet, kiélvezem a lehetőségeket. Mr. Nott és Ms. Avery megjelenése egy picit azért meglep, de a tekintetem konkrétan semmit sem tükröz. Halovány mosollyal pillantok vissza mindkettejükre, aprón biccentek. - Szép estét kívánok mindkettejüknek. - Ahogy Mr. Nott bemutatja az Avery lányt, tekintetemmel sandán végigpillantok rajta. Ismerem valamelyest a történetüket, azt is tudom, hogy Ms. Avery igen korán a családfővé vállt, de jelen helyzetben nem kívánom mindezt beszélgetéstémává elegyíteni, igyekszem csak a határokon belül maradni, bármennyire is kikívánkoznak belőlem bizonyos megjegyzések. - Ezekre az estékre mindig tartogatok néhány szabad percet, elvégre a Miniszternek is kijár a szórakozás. - Tekintetemmel visszafordulok Anathema felé, de egyáltalán nem számítok arra, ami ezután következik. Valahogy azt hittem, majd Mr. Nott lesz ebben a beszélgetésben a szóvivő és Ms. Avery pedig csendben meghúzódik a háttérben, de arcomon látszik a meglepődöttség, ahogy a lány politikai ismeretei kimutatkoznak a különösen megválogatott szavaiban. Mindig öröm számomra, ha a varázsvilág fiataljai ily módon informálódnak és érdeklődnek a helyzetünkről, ebben újra és újra meglátom a jövőt, amely talán nem olyan reménytelen, mint sok esetben érzékelhető. Hiszen valljuk be az utóbbi néhány hónapban egy-egy ponton igazán kicsúszott az irányítás a kezünkből és nehezen küzdöttük vissza magunkat a csúcsra. - Ezekben a gondterhes időkben a szakértelem igazán nagy kincs, az emberek akik pedig tettre készek, mindig kiérdemlik a jutalmukat. - Válaszolom kurtán és kortyolok egyet közben az italomból. Nem szeretném ha udvariatlannak tartanának és befásultnak, ezért picit magam is megpróbálok megnyilvánulni. - Meglep a felkészültsége, Ms. Avery. Remélem az iskolai tanulmányaiban is hasonlóképp jeleskedik. - A figyelmemet nem tudja elkerülni a hangzavar, ami a fondue környékéről érkezik. Kíváncsi tekintetem oda emelem, talán sikerül elcsípnem valamit a vitából. Egy ilyen eseményen elkerülhetetlen az összekoccanás, ezt már a múltban is tapasztalhattuk.
Halvány mosollyal biccentem oldalra a fejem Lucius szavaira, a tekintetem viszont sértetten villantom felé szívdobbanásnyi időre, mielőtt lesütném. Ha olyan okos, mint amilyennek szerintem hiszi magát, minden lehetősége megvan a tüzes pillantásból kiolvasni, hogy kicsit többet kell adnia nekem, mint az ilyen kiüresedett frázisok, amit mondhatna éppen akárki másnak is, akit sikerül rátukmálnia az anyjának.
Mostanában néha elgondolkodom rajta, milyen lenne Luciushoz tartozni, mindenféle szervezkedés nélkül, értelemszerűen megjelenni az oldalán, viselni a nevét. Anyám kérdezte, mit gondolok róla, azt mondtam megteszi, és most, ahogy a karjaink egymásba fonódnak, úgy érzem, talán tényleg megteszi. Mert persze leginkább ostoba, jól irányítható férjre vágytam mindig. Aki nem tud nemet mondani, s akit oly könnyű rángatni, mintha szüntelen imperius-átok hatása alatt volna. De… ez mégis csak mókásabb lehetne így, nem igaz? Örökös játék, örökös tánc, amelyet sose tudni, ki vezet. Csak rá ne unjunk.
‒ Azt még meglátjuk, mr. Malfoy ‒ mosolygok rá pajkosan. ‒ Ne legyen mindig olyan magabiztos ‒ játékos szúróssággal fordítom felé a tekintetem. ‒ Meglehet, cseppet sem leszek elégedett a tánctudásával, akkor a három táncnak is búcsút inthet ‒ lányosan vállat vonok, a hangomban semmi szelídség, csupa konokság, csupa fölényesség. ‒ Figyelmeztetem, én nagyon jó táncos vagyok, könnyedén találok minden ujjamra partnert, ha netán a lábamra lép.
Pimasz kis mosollyal fordítom el az arcomat, s engedem kicsúszni a karom a könyökhajlata béklyójából, majd egy halkan elmormogott varázslattal két teli pezsgőspoharat invitálok felénk. Miután az egyik talpát elkapom a levegőben, ujjaim fölfelé táncolnak a könnyű üvegen, s ahogy elnézek a pohár szája felett, a nővérem arcán állapodik meg a tekintetem: egy pillanatra Bella arcát fürkészem, s ebben a pillanatban egy egészen őszintén fájó sóhajtás szakad fel a tüdőmből. Lám, minden egész eltörött.
Nálam jobban csak a Rosier-istenverést üti ma este a magasságos, de nem érzek felé szimpátiát, csak rontja itt a levegőt, mikor be akarom zsebelni a nekem járó megjegyzéseket és kérdéseket, igazán ráér a maga nemzetségét lerúgni a lépcsőn ezzel a mélabús ábrázatával meg az apja botrányával. Szegről-végről még rokonok is vagyunk, lehet valami ebben a genetikánkban, ami nem tűri jól a gyeplőt, és a lehető legrosszabbkor kívánja azt levetni, hangos szitkozódással, meg esetében ezzel a ronda zakóval, vagy mivel, de nem bánom, egy estére lehetünk épp sorstársak, ha Rosierék olyanok is, amilyenek.
- ...mit nem mond, Ms. Urquhart, hogy én, politikus? Ahhoz én túlságosan szeretem a faszt és a drogokat ahhoz, hogy politikus legyek. - vonom le vidáman a következtetést, meg azt, hogy Ms. Urquhart nem viszi majd valami sokra, ha ennyitől így elsápad, lehetnek ott valami szívproblémák, még elviszi a vérnyomása épp a mélyen tisztelt szülei eseményén. Szája elé kapván kezét elsiet, a körülöttünk állók pedig elrebbennek, hogy eme csodálatos kijelentésemet megvitassák, holott annak igazán nincs mélyebb jelentése azon kívül, hogy Irónia egy ország, ahol az irónok élnek. Még jó darabig nem akarok majd unalmas látogatásokat visszaadni, teadélutánokon aszalni az amúgy is legendásan kevés türelmem az esküvő után, és minél inkább megfosztom legdrágább véreim ettől, annál inkább szórakozom. Ennek a pezsgőnek azonban furcsa illata van, sosem vettem észre korábban, hogy egyáltalán van neki. - Mr. Rosier, nahát, nahát. Magát is ideette a fene nagy szerencséje meg a kötelessége, hogy asszonyt kerítsen? Az apja jól tette, hogy nem mutatta be a következő asszonyát odahaza, már most úgy beszélnek róla, mintha Lenin mászott volna ki a koporsójából, hogy tönkretegye eme szép országot. - megvonom a vállam, és belekortyolok mégis a különös aromát árasztó italba, az ízével nincs semmi különösebb gond, közel sem olyan savanyú, mint Carvin Rosier - Adja át üdvözletem neki, mert.. Azzal a lendülettel levágom a poharat, meg is reccsen, a tartalma meg az abroszra is jut, és kirontok az emberek közül az erkély felé, mint azokban a mugli csapartsportokban, csak én a maradék büszkeségem szorítom magamhoz, és szabad kezemmel próbálom leinteni Rosiert, nincs nekem szükségem társaságra a hányáshoz. Tényleg lehet valami ebben az alkoholban, hát az utazásra használt bájitalomnak úrrá kellene lennie minden gyomorbajokon, de ennyi véletlen sok egy estére. Végül aztán a gardedámommal ketten állunk a hűvösben, nagyokat próbálok lélegezni, kis sikerrel persze. - Kiváló férj lesz, látja.. kevesen fognák egy hölgy haját veszélyben. Szinte visszatér az ember hite a férfiakban.
Mr. Minchum érthetően foglalta el jelenlegi helyzetét - nem a szakpolitikusét, azon kvalitásait nem vállalta volna, hogy ismerteti egy érdeklődővel - mert megjelenése minden kételkedőben azt a benyomást keltette, ura minden helyzeteknek, amelyeknek pedig nem, percek kérdése mindössze. Arestes Avery, az első és említendő e néven utóbbi képességeit nem értékelte sokra, az előbbiekről pedig nem unokájával értekezett, ha egyáltalán, de mert csillagok nem kerülhetik egymást az égen, legalább a Wizengamotból biztosan ismerte. Anathema Avery azt mindenképp a miniszter kifogásolhatatlan moráljának tudta be, hogy se nem utasította el őt, sem nem nyilatkozott az ügyben fölényesen szavazatokat remélve a régi világ felett győzedelmes zászlót lobogtatván. Felismerni látta korlátait, az egyik neve Mr. Crouch, a másik Dumbledore professzor címszó alatt jelent meg, és bár magának a lánynak sem mély akták komoly tartalmát idézte alakja, kellemes meglepetés volt.
- Igaza van, nehéz idők járnak, nehéz lehetett elszabadulnia épp most. - de a hasonló táncok egyetlen gyakorlója sem léphetett ki a kánonból, ha gyengeséget vélt felismerni, és bár Anathema Avery betartotta a szabályokat, és nem mutatott rá arra, milyen könnyelmű gesztus szórakozást említeni, mikor nem is oly rég halomra haltak a Roxfort diákjai, mely probléma nyilván nem Mr. Minchum közvetlen tetteinek vagy azok hiányának eredménye, de ha nem ők ketten fültanúi eme válasznak, egy, a Prófétának író azonnal remek propagandát kerekített volna belőle. Szívesen figyelmeztetné rá, hogy mások, valóban megfogalmazott rosszindulattal most megkóstoltatnák vele generációkon edzett vitriolos replikáikat némi mosoly kíséretében, ennél mindannyian udvariasabbak és műveltebbek voltak. - Mégis, ön valóban nagyon bátor döntést hozott a nyáron történtek után. Nem tudom igazán kifejezni, mennyire hálás vagyok érte, hogy nem befolyásolták a közvélemény tüskéi, holott biztos vagyok benne, azokból önnek is kijut és kijut még emiatt. - nem kellett mímelnie sem, holott e hadállásban azt sem szégyellte volna: nem állt igazán közeli viszonyban a nagynénjével, de sikere jól megérdemeltnek tűnt megannyi év háttérben tartózkodás után, épp csak mintha a párkák ollóinak mentén futott volna a szál, és bár az élet írja a legnagyobb drámákat, keresve sem találhatott volna vitathatóbb momentumot, hogy az Avery családfő botrányos bebörtönzése után jogarral kínálja épp lánygyermekét, amely mozzanat önmagában hasábokat töltene meg folyóiratok lapjain. Mrs. Flint tényleg kiváló jogász volt, de származása volt a legnagyobb ellensége, négy gyermek édesanyjaként visszatérnie a politikai színtérre olyan volt, mint hatalmas villámlás után a tölcsérfelhő a közélet felett. Anathema Avery mosolygott, szinte ösztönösen, erre nem tanították, nevelték, de minden Avery ösztöneiben vésve viselte büszkeségét, és természetesen a sztorgét: épp csak mindegyikben volt egy-egy tükör, a győzelmet pezsgő helyett önmagunkra pillantással ünneplendő.
- Természetesen, mindig kiemelt prioritásként kezeltem a tanulmányaimat, így remélem, nem rontottam el remélt prekoncepcióját. - Mr. Minchum úgy sétált végig a nem tudatos sértések abszolútján, mintha megfontoltan tenné, de erre korábbi nyilatkozatai vagy beszédei is rácáfoltak: egyszerűen amerikai volt. Szocializációja megszabadította mindazon béklyóktól, melyek a jelenlévők többségét arra kárhoztattak volna, véletlenül se helyezzék mérlegre egy fiatal hölgy jegyeit, mintha nem szinte felnőttként lenne jelen. Anathema Avery még mindig mosolyog, érzékeli a hangzavart, de nem fordul meg. - Biztosan untatom már, hiszen ahogy említette, ritkán van lehetősége szórakozásra. - nem áll hatalmában megszakítani a párbeszédet, de jelezheti, udvariatlannak találja annak folyamát, főleg, ha még a szemkontaktus is megszakad köztük, de mert a férfi nem volt tudatában ezeknek a lépéseknek, talán jobb, ha útjára engedik, mielőtt több olyan kérdéssel szolgál, melyre szóvivők szoktak válaszolni inkább. Talán Mr. Nott kimentheti magukat valamilyen indokkal, és hamarosan eljő a tánc ideje is, addigra pedig a miniszternek is komoly döntést kell hoznia, választ-e partnert magának, vagy okot ad újabb szóbeszédeknek.
Kezdem magam elég hülyén érezni, ahogy állok a pezsgős asztal mellett. Elkap az a furcsa érzés, viszketés, mintha nem illene rám a ruhám, nem férnék a bőrömbe, és ami tudom, hogy azt jelzi, hogy nem illek ide. Az aranyvérű társadalom része vagyok, prefektus, éltanuló, apám elsőszülött fia, de úgy érzem magam, mintha muglik közé jöttem volna, és fogalmam sem lenne semmiről magam körül. Apám utálja a bálokat, nálam viszont nem erről van szó: az egész dolog után, ami Ness-szel történt, egyre inkább úgy érzem, hogy nem illek ide. Lélekben talán már felkészültem rá, hogy elfutok messzire, és hátrahagyunk mindent. Bele kell innom a pezsgőbe, hogy elrejtsem a mosolyom, nevetésem, ahogy távolról meghallom, mit mondott Ms. Black a házigazdának. Egy kicsit azt kívánom, bár én is képes lennék nyíltan megmondani, hogy nem akarok semmit kezdeni ezzel az egész társadalom, csak Nestával akarok élni, távol a kötelességektől, de tudom, hogy nem okozhatok botrányt semmivel. Talán már azzal is okozok, hogy nem menekülök arrébb, amikor a botrány főszereplője megáll mellettem. Szórakoztatónak érzem, hogy Ms. Black is negatív véleménnyel van apám őrületéről, hogy nem úgy beszél hozzám, ahogy várnám, természetesnek érzem, ahogy megszólít engem. Fárasztó ez az egész társadalmi keringő, amibe belekényszerülünk, úgyhogy örülök neki, hogy végül pont olyan társaság akadt rám, akivel ezt nem kell eljátszanom. Ami azt illeti, meglehetősen érdekel is néhány dolog vele kapcsolatban. - Nem kifejezett céllal érkeztem ide, bár gondolom mindenki gondolkozik ezen is. Mindenesetre átadom ap...- összerándulok, ahogy Ms. Black lecsapja a poharat, kicsit hátra is lépek, és rögtön körbenézek, hogy nyugtázzam a számtalan felénk forduló tekintetet. A legjobb lenne most kicsit láthatatlanná válni, elhatárolódni Ms. Blacktől, hagyni, hogy a nő megtalálja legújabb áldozatát, akit kínos helyzetbe hozhat. Fogalmam sincs, hogy pontosan miért megyek utána- egyrészt talán lovagiasság, másrészt menekülési utat látok tőle, ahogy elnézést kérve azoktól, akik mellett elmegyek, követem a nőt. Jól esik kiszabadulni, érezni a hideg levegőt a sötétben, ahogy az arcomba vág. Hűvös van már, kicsit fázok is, mégis kellemes itt lenni, távol a báltól. Még úgy is, hogy Ms. Black érezhetően nincsen túl jól, és ahogy előrehajol hányásra készen, megfogom a haját. Biztosan ugyanaz a betegség, amit Ness kapott el, amit elsőre ostoba módon terhességnek hittünk. - Hát... gondolom ez természetes, Ms. Black. Bár nem hiszem, hogy ez tenne kiváló férjjé. Csak vegyen mély levegőket, lassan!- nem emlékszem rá, hogy valaha hosszan beszéltem volna bármelyik Black lánnyal, a kicsivel sem, aki az évfolyamtársam, mégsem furcsa most, hogy ezzel a meglehetősen idegen nővel vagyok kettesben, pont ilyen szituációban. Megnyugtató és egyszerű feladatom van, valami, amire senki nem szólhat egy szót sem: egy aranyvérű férfi segít a bajbajutott hölgyeken. - Ha jobban lesz, megkérdezhet... em a házigazdát, hogy van-e esetleg trollvirág főzete. Szerintem ugyanazt a vírust kapta el, mint a húgom. Érez valahol fájdalmat?- egy kicsit sem aggaszt most éppen, hogy bármi is ez, elkapom, mert Ness már megfertőzött volna, úgyhogy legfeljebb hordozó lehetek, és mondták, hogy nem nagyon kaphatja el az ember kétszer amúgy sem. Evain szobafogságban van, Aurora már nem lesz ébren, apa bent volt a kórházban, úgyhogy senki nincs, aki igazán elkaphatná. Nos, senki, akit sajnálnék, ha elkapná. Megsimogatom Ms. Black hátát, ami segíteni szokott a hányós dolgokkal, ahogy azt tudom- nem egyszer voltam hányó ember mellett mostanában, és amúgy is bőven van tapasztalatom benne. Sok tinédzsernek van társaik alkoholfogyasztási szokásaik miatt, bár én főleg akkor jártam így, amikor apánk feladott valami méreghez kapcsolódó, bonyolult fejtörőt, és valaki a rossz üveget választotta. - Szóljak esetleg a vőlegényének?
Megpróbálok egy kicsit nem aggódni Bellatrixért, és a jelenre koncentrálni. Ez az első alkalom, hogy nem próbálja majd senki nekem adni a lányát, nem keresnek ezzel a hátsó szándékkal emberek, és tényleg élvezhetem a bált. Azt hiszem, hogy mindig ismeretlen volt számomra, hogy milyen ez, különösen, hogy sokszor anyám kíséretében jártam itt, ő pedig pusztító erővel zavar félre minden értelmes társaságot maga körül, és vonzza a hozzá hasonlókat. Idén kénytelen lett volna kísérő nélkül érkezni, már névleg sem vállaltam volna, úgyhogy a házigazdának szerencséje van. Igaz, amennyire ismerem őket, nagyon is jól elvannak anyám rosszindulatú pletykáival. Őszintén mosolygok Adelaide O'Connor lelkes történetmesélésén, ami valószínű csak részben szól a szakmájához kötődő szenvedélyének, valószínű legalább ennyire kapcsolódhat ahhoz, hogy végre megszabadult az ilyenkor menthetetlenül felbukkanó hölgyektől és uraktól, akik karvalyként lesnek a sebezhetőnek tűnő fiatalokra. Éppen csak az arcát nem csipkedik meg az embernek, ahogy annak idején anyám egyik barátnője imádta tenni, mielőtt Rabastan kiharapott egy darabot az ujjától, és ennek híre valószínű elterjedt. Ezek az emberek persze inkább pletykákra vadásznak, mint arccsipkedésre, és aki nem figyel, már ki is fosztották. - Ó, remélem, hogy Bellatrix csupa jót mondott rólam. Igen, én is úgy éreztem, hogy a közös munka vele élvezetes.- biztos vagyok benne, hogy az említett nő nem örülne a legkevésbé sem a megfogalmazásnak, ami értelmezhető kétértelmű kifejezésként, de nem hiszem, hogy egyértelműen leszűrhető ennyiből. Miközben összeszámolom magamban utazásaim helyszíneit, eszembe jut, hogy mennyire jól meglenne ez a nő az öcsémmel, aki imád mindent, ami a külföldi utazásokhoz kapcsolódik, és valami hasonló munkát akar végezni, ha egyszer felnő. Csak hát, kérdéses, hogy mikor fog az megtörténni, fel fog-e nőni bármikor a jövőben. Talán elhozhattam volna ebbe a bálba, már csak azért is, mert nem tudom biztosan, hogy mennyire volt csak kifogás a két szobatárs halála. Nem volt velük közeli viszonyban, bár tény, hogy egy tizenhét évest meg tud rázni, ha ráébred arra, hogy mennyire törékeny az élet. - Marseilles környékére járok évente egy hétre néhány barátommal, amikor kiveszek egy nagyobb részt az éves szabadságomból, néhányszor átutaztam a kontinens nyugati felét, egyszer pedig jártam Ausztráliában hivatalos ügyben még négy éve. Meg egyszer kivezényeltek a Falkland-szigetekre vérfarkas ügyben, de mire odaértünk, a helyiek elintézték, úgyhogy csak egy domboldalt láttam az egészből.- persze, az átlagemberhez képest azért meglehetősen sok út áll mögöttem. Vetek egy oldalpillantást Minchum irányába, aki nem csak, hogy testőrök nélkül és egyedül jött ide, de olyan arcot vág, mintha minden rendben lenne. Összeszorítom a fogam, és inkább visszafordulok társalgópartneremhez, nem is fordulok már meg a töréshangra- bárki is dobta le azt a pezsgőspoharat, amit utána majd három másodperc alatt helyrehoz valaki, biztos, hogy ki fogják beszélni a háta mögött, én viszont nem akarok csatlakozni azokhoz, akik ilyen dolgokba állnak bele. Ha Monstroék lánya rózsaszínben jött volna ide, és már mostanra felzabált volna mindent, az sem lenne olyan súlyú dolog, ami a Mágiaügyi Miniszterről elvonja a figyelmet. Hirtelen nem tudok egy ismerősről sem, akinek a szörny megölte volna valamilyen rokonát, de igazán nem jártunk messze tőle. Ha Rabastan vagy Rosamundi barátkozik valakivel, aki odarángatja őket, most nagyon könnyen lehet, hogy nem lenne már testvérem- egy dolog, ami az erdőben történt, egy másik, hogy konkrétan diákok haltak meg, és amennyire tudom, még nincs meg a szörny. - Ön mit gondol a Roxmortsban történtekről, Ms. O'Connor? Úgy értem, biztos megvan a véleménye róla, Ön rengeteget tudhat a mitológiai szörnyekről.- kíváncsi vagyok, hogy van-e bárki a teremben ezen a ponton, aki elégedett a Mágiaügyi Miniszterrel. Az biztos, hogy ha én lennék a felelős az egész Varázsvilágért, bármilyen alkalmatlan is lennék a pozícióra, most is az irodámban ülnék, hogy megoldjam ezt, illetve a háborút.
- Jajj kisasszony. - Megjátszott sértettséggel sóhajtok fel, hosszan fújva ki a levegőt, mintha igazán bosszúságomra volna ez a kijelentése: a szám szélében mosoly bujkál. - Azt kívánja, hogy gyámolatlan legyek? - Félrebiccentem a fejemet, mintha éppen azon gondolkoznék, hogy Narcissa Blacknek tényleg erre van-e szüksége: anyámasszonykatonája-férfiakra, dadogós ficsúrokra, akik minden pillanatban édesanyjuk szoknyájával takaródznak; szerintem Narcissa Black ugyanannyira igényli az irányítást, mint amennyire igényli, hogy valaki őt irányítsa, szabályozza és terelgesse az életben.
- Meglehet. - Egyezem bele egészen engesztelően, már-már behízelgő éllel. - De az is meglehet, hogy olyan örömét leli majd az én tánctudásomban, hogy nem is kíván majd mással táncba menni. - Pimasz vigyorral pillantok le rá, vonzó, egészen éhségcsillapító ez a fajta magabiztosság, de ha más nem is, igazán megkönnyebbülést hozó, minden sótlanságot mellőz, minden szemérmes szempillarebegtetést, minden lesütő pillantást - miért is kellene szolgalelkűvé változnia, miért kellene mindig, minden körülmények között meghunyászkodnia annak, akit sosem így neveltek? Akibe tartást, vágyakat és értékeket sulykoltak?
- Ne aggódjon Ms. Black, ha netalántán a lábára lépnék és Ön mindenki mással remek táncokat lejtene, hát nekem sem kellene itt ácsorognom és bosszús pillantással Önt lesnem. - Táncba vihetnék én is bárkit, szépreményű hajadonokat, vénkisasszonyokat, hogy aztán Narcissával a táncparketten találkozzak újra: egy futó pillantás erejéig, egy összesimuló vállérintésig, egy mindig, minden körülmények között túlfűtött pillanatig. Én nem bánnám hát, ha így kellene játszanunk, ha úgy kerülgetnénk egymást ahogyan sosem lenne illő, ha átlépnénk az udvarlási szokásokat: játszunk, ha már mind játékosnak születtünk.
Nehezen őrzöm meg a kifejezéstelen tekintetet az arcomon, amikor Minchum a neki kijáró szórakozást említi meg. Persze, senki nem gondolja, hogy háromszázhatvanhat napon át, napi huszonnégy órát kellene folyamatosan robotolnia, de visszataszító, hogy ezt egy olyan embernek mondja, aki nem volt messze tőle, hogy az inkompetenciája megölje őt, alig egy héttel ezelőtt. Anathema és Theodore is csak a szerencsének köszönhetik, hogy élnek, és maradandó sérülések nélkül megúszták a találkozást a szörnnyel. Számítottam rá, hogy megpróbálja menteni a menthetőt, de úgy tűnik, hogy számára ez egy átlagos bál, átlagos este. Egészen meglep, hogy Anathema milyen udvariasan, a határokat tökéletesen betartva, mégis, minden kímélettől mentesen pusztítja el a Mágiaügyi Minisztert, aki látszólag valóban teljesen felkészületlenül jött el a ma estére, nem törődött a következményekkel, a veszélyekkel, amit a társadalmunk elitje tartogat számára. Büszke vagyok a lányra, akit elkísértem ide, és aki talán az első tüskét szúrja bele a férfiba, aki rövidesen egész rózsalugasnyi haraggal számolhat. Bánom, hogy nincs nálam ital, és az arcizmaim megfeszítésével, szinte okklumenciával felérő nehézségekkel rejtem el a fintort a férfi elől, aki talán csak rossz kitérő csevegésként hozta fel Anathema tanulmányait, de olyan hatást kelt, mint azok a felnőttek, akik autoritásuk mögé bújva próbálnak ellökni maguktól egy kellemetlen kérdést, ami szerintük amúgy sem jött elég magasról hozzá, hogy foglalkozzanak vele. Mindig utáltam ezt a hozzáállást, amitől Anathema olyan könnyen védi magát, mint mindenki, aki megtanult navigálni anyám rózsái között. Tesanna és Valerie mindig szétrombolták azt, Theodore nevetséges módon összekaszabolta magát, én megkerültem, Anathema azonban mindig úgy kelt át közöttük, mintha közéjük született volna. A rózsabokor pedig rózsabokor, a Mágiaügyi Miniszteré pedig nem volt messze olyan sűrű, mint anyámé. - Biztosíthatom én is Önt, Miniszter Úr, hogy Ms. Avery tanulmányai átlagai kiemelkedőek, és példás teljesítményt mutat az iskolában. A Varázsvilág sokkal jobb hely lenne, ha mindenki legalább fele olyan komolyan venné a kötelességeit.- mosolygok, nem nézek senki irányába, nem forgatom meg a tőrt a szememmel, de tisztában vagyok vele, hogy ha olyan is, mint a kő, nem lőttem túl gyengén, és nem lőttem mellé sem. Ismerek néhány aranyvérű szülőt, régi barátaimat, rokonokat, ismerek néhány nem aranyvérűt is, és jelenleg senki a világon nem elégedett azzal, ami az országunkban történik. Talán részben mi vagyunk a hibásak, de azt hiszem, egy másik miniszterrel nem lett volna ennyire egyértelmű az út, amit végül választottunk. Elpillantok abba az irányba, ahol valami zaj van, de nem köt le különösebben az egész; rengeteg a roxfortos diák, és egyáltalán nem olyan a legtöbb, mint Anathema, és ha bármelyik gyerekem részvételét megkockáztattam volna, most aggódnék is, hogy melyikük csinálhatott valamit. Így persze nem kell. - Nem is tartanánk fel tovább Önt. Biztosan rengeteg ember szeretne még beszélni Önnel, nekünk pedig köszönnünk kell még néhány rokonnak.- rengeteg a rokon, itt van Oswald a feleségével és a lányával, biztosan itt vannak Anathema távolabbi rokonai is valahol, a forgatagban pedig valahol ott lehet anyám, a Nott ház dámája, de most nem indulok egyikük megkeresésére sem. Megkerülöm a közvetlen közelünkben álló férfit, és a pezsgőkhöz vezetem a lányt, veszek kettőt a poharakból, melyek meg is töltik magukat, és átadom az egyiket a lánynak. A szemébe nézek, egyelőre nem iszok bele az italba, csak feljebb emelem, hogy körülnézzek, miközben elállunk az útból, és megbizonyosodok róla, hogy senki nem figyel ránk, hallgat ki minket. Még ha nem is akarok semmi eget rengetőt megbeszélni, azért nem akarom azt sem, hogy valaki továbbítsa a rossz fülekbe minden szavunkat. - Ez meglehetősen kellemetlenre sikerült. Fogalmam sincs, hogy Minchum mit képzel. Hogy érzed magad?- azt hiszem, sajnálnám őt, ha kompetens lenne naiv idealizmussal, sajnálnám, hogy erőszakosan fogjuk megfosztani a hivatalától, szomorúnak tartanám, hogy a Nagyúr útjába kerül, de az az ignorancia, amivel hozzááll a világunkhoz, még jobban megerősíti az elképzelésemet, miszerint a legjobb, ha elbukik, minél előbb, az összes megmaradt támogatójával együtt. - Bemutatlak a házigazdának, rendben? Biztos örülni fog neked, anyám szerintem már megpuhította kicsit, mindketten imádják a rózsabokrokat.- rámosolygok Anathemára, aki biztosan ugyanolyan mély hatást fog tenni mindenkire. Talán túl mélyet is, biztos vagyok benne, hogy kérők egész hada fogja ostromolni őt, ha megismerik. Nem várhatok túl sokáig semmivel, ami még egyértelműbbé tesz számomra mindent. Nem túl feltűnően, de enyhén, kissé formálisan meghajlok előtte. - Ha szabad utána, hölgyem, szeretném, ha nekem adná az első táncát.
Ahogy a művelt francia mondja, je veux ton amour, et je veux ta revanche, je veux ton amour, i don't wanna be friends - és ez lehet az, amelyet sokan szívesen hallunk, csak nem épp szüleinktől övezvén egy alaposan kivilágított bálteremben, főleg, ha kényelmetlen a cipőnk és erős a pezsgőnk. Ha engem kérdeznek, és miért ne tennék, remek ízlésem van, erre mindig kínálkozik megfelelő alkalom, főleg ebben a mi viharos századunkban, bő kézzel mérték az istenek a különböző szenvedélyeket, és mi korbácsolná fel őket, mint egy csokoládét ontő szökőkút, meg pár aszalt áfonya? Semmi, ugye? Ahhoz is remek ízlésem van, hogy tudjam, mikor érdemes szelet vetni, vihart aratni, és hallgatózni: jót tesz az arcbőrnek és jobbanalszik tőle az ember, csak tudja, mikor volt elég, mert a lázadásnak megvan az a rossz mellékhatása, mint a csokoládénak. Mindkettő rondán mutat a kelmén, és mindkettő árt az alakunknak.
A mi drága miniszterünk az a típus, aki jobban érti az angol lélek virágait, mint hinnénk: pont olyan kopár a humora, mint a miénk, és mert szórakoznia valóban érdemes, miért ne Urquhartné bálján tenné azt? A Próféta meg írjon, amit akar, mióta azzal reklámozzák magukat, hogy Minchum hátsó segítséggel van ott, ahol, egy kis népirtásra való érzéketlenség már igazán kit zavar. Engem egészen biztosan nem! Természetesen elfogult vagyok Ms. Avery és Mr. Nott irányába, mert ahogy említettem, az olvasókkal együtt kedvelem a botrányokat, és míg az előbbinek rokonsága nem makulátlan, utóbbi ifjúként sokunk estéit tette emlékezetessé. De bármennyire szeretnék is fogadásokat kilátásba helyezni e társadalmi ki nevet a végén kimenetelére, a fondue körül kialakuló, egyre hangosabb szóváltás több lehetőséggel kecsegtet, és Mr. Minchumot is - az éjszaka pedig fiatal még, ahogy Mr. Nott is: szomorú volnék, ha minden fogást egyszerre tálalnának fel.
Ms. Black, akinek megjegyzése még sokáig élni fog Ms. Urquhart emlékezetében és a szájhagyomány nemes művészetének köszönhetően unokáink is megbotránkozhatnak rajta felesleges idejükben, elviharzik, utána pedig a savanyúbb Rosier. Vajon miről beszélget két ennyire különböző, de kívülálló a pohárcsapkodás után? Lehetséges, hogy ezen a fronton is számíthatunk valami érdekesre? Úgy tűnik, a csokoládé mellett egyre hangosabban vitatkozó, szinte már-már megkockáztatom, kiabáló fiatalemberek figyelmét mégis a saját viadaluk köti le, amelyből lassan kihallani azokat a mondatokat, amelyekkel puccsok kezdődnek.. Ms. O'Connor számára elérkezett az idő, ha már Mrs. Urquhart úgy igyekszik elterelni a figyelmet az egyre hevesebb indulatokról, hogy a táncra hivatkozván eltűnjön a méregető tekintetek elől Mr. Lestrange oldalán: a felcsendülő keringő korai, de korai távozással is kecsegtet, hiszen utána megtelnek a poharak, megtelnek a tekintetek, és mondhatnánk, más testrészek is, így a kötelezőkön kívül könnyű az út, amely a menekülésbe vezet, ha bakancsokhoz szoktunk. Ami a férfit illeti, lassan az udvariasság határán kívül is elkerülhetetlen lesz, hogy fülelni kezdjen a pártütés hangjaira, és talán aurori természete megmentheti legfelsőbb főnökét, ha a csokoládé valóban szökni kezd..
Je veux ton amour, et je veux ta revanche, je veux ton amour, i don't wanna be friends - ahogy a művelt francia mondja, ha a házigazda nagy gesztusokkal vezényli a zavart zenekart, míg férje hasonló testmozgással igyekszik az elérhető párokat a fénybe terelni, nincs itt kérem, semmi látnivaló, azaz, a tánc, legyen tánc! Hogy is vitatkozhatnék ezzel? Legyen tánc: bár kétlem, hogy ugyanazt értjük alatta, én és Mrs. Urquhart, de ahogy általában mindig, közelebb járok az igazsághoz, mikor azt mondom, forró estének nézünk elébe. Kedves olvasóim, készítsük a legyezőinket: háborúban és szerelemben mindent szabad. L. Whistledown
OOC időpont: 2021. április 16. péntek estétől Mesélői reagok gyakorisága: Hetente 1 alkalom, összesen 5 kör a dramaturgia menetétől függően IC időpont: 1976. november 13. szombat este, 8 óra Helyszín: Urquhart bálterem, Abszol út, London Résztvevők: Aranyvérűek a felsorolt formában, njk-k
El ne felejtsem azért megkérdezni, hogy az apja tényleg Lenint forgatja-e otthon a lepedőn, mert az nem volna kis dolog épp, ha sok fogalmam nincs is Marx, Engels, Leninsről, mégis, azok az oroszok olyan hátborzongatóak, kivételesen lehet valami a gyanakvásban a közönség részéről, nem csak a gyomorbaj és unalom. Mit bánom én a KGST-t, már ha tényleg azok a titkosrendőrzőség - már csak azért megéri lenézni azt az országot, hogy mugli kifejezéseket használ előszeretettel - de az idősebb Rosier igazán levethette magáról a józanság maradék láncait, ha igazak a jövendölések, és akkor lehet, hogy mégis érdemes lesz valakivel barátkozni a következő időszakokban is.
- Ha tényleg hányni fogok, ne a hajamat fogja, csak lökjön át diszkréten a korláton. - jegyzem meg savanyúan, mikor ajánlkozni kezd, azért büszkeségem nekem is van, és az túlél majd mindannyiunkat. Mindjárt jobb a levegőtől, de pezsgőtől még sosem voltam ilyen rosszul, és hol van még Karácsony, meg a keringő. Egyetlen táncot azért mégis muszáj lesz megejtenem, ráérünk utána a Mungóig sietni, mert bármi is ez, ha holnap kijön Medán, iskolába sem megy, pedig azt nagyobb hangulattal látogatja, mint a társasági eseményeket. - Ó dehogynem, már most is parancsokat ad le, mintha magamtól nem tudnám, hogy kell lélegezni. Több olyan asszonyt ismerünk, amelyik tényleg nem, megeszi a nyavalya őket a férjeik vezényszavai nélkül. - kihúzom magam, és még az udvariasság határain belül levonom magamról a kezeit. Nem első, de másodunokatestvéreink különös szerzetek lehetnek, ha náluk rögtön lehetőség az érintés: vagy sokkal rosszabbul festek, mint hittem, és akkor nagyon is indokolt félni, hogy menten inferussá változom. Olyan kisfiú ez még, hiába tudom, nem az, gyámoltalan és zöld, nem volt valami tisztességes idezavarni, hogy mentse a menthetőt. - Nem, csak ez az ostoba szédülés, mintha körhintán ülnék, de a húgom is ezzel nyomja otthon az ágyat, persze, hogy elirigyeltem tőle. Azt mondja, a húga is elkapta? - a korlátnak támaszkodom, és kivételesen valóban hálás vagyok a legapróbb figyelemelterelésért is. Kétlem persze, hogy Mr. Rosier nem fog vérig sértődni, ha már nem tud gyámolítani, de egynek jó lesz - és egynek jó leszek én is, ha már nem akar igazán mulatni odabent. A ruhám, bármilyen impozáns, melegnek nem mondható a legjobb indulattal sem, ezért némi bűbájt vonok magunk köré, ha már itt szellőzünk egy darabig.
- Nem kell, hagyja csak. Valakinek jól is kell éreznie magát ezen a bálon, legalábbis a nagy számok törvénye mentén.. De magának mi szegte a kedvét? Itt lenne a lehetőség válogatni, csaknem még mindig a könyvek a legjobb barátai? - ha tájidegen is az érdeklődésem, nem tudom, mi lelt valakit, akinek olyan kiváltságai vannak, hogy bármelyik tál gyümölcsbe bele is nyomhatja az orrát, és senki nem tesz igazán lényeges megjegyzéseket rá. Rosier helyében volnék, már kerítettem volna magamnak egy alkalmas jelöltet, aztán úton-útfélen hivatkoznám, és mivel a hozzá hasonlatos férfiak, ha határozottak, aranyéletet élhetnek, igazán nem értem, miért nem előzi meg az ostoba kínálkozást meg a lányos anyák intrikáját. - Tudja, ha valaki megérti a helyzetét, az én vagyok. Ha nyomja valami a szívét, és mindenki csak megbotránkozna.. igazán elmondhatja most.
Kedélyesen felnevetek, mintha igazán szórakoztatna, amit mond Lucius, és meglehet, valamelyest így is van. Mégis, azért elképzelem, ahogy más nő karol bele, érinti majd a hátát, s neki suttog édes semmiségeket… Nem kéne bosszantania a gondolatnak, hisz Luciushoz semmi több nem köt egy esetleges jövő lehetőségénél, s tulajdonképpen azon kívül, hogy meglehetősen jól szórakozom a társaságában, egyelőre nem tudnék többet felmutatni, ami összetarthatna minket, s főleg jogalapul szolgálhatna számomra mindenféle féltékenykedésre. De, lám, milyen az ember, azért mégiscsak zavar az elképzelés, hogy másnak udvaroljon.
‒ Persze, mr. Malfoy, sokan szívesen mondanának önnek igent ‒ szelídítem végül mosolygásba a vonásaim, figyelve arra, hogy mind a megfogalmazás, mint a hangsúly éreztesse vele a kijelentésem feltételességét, mintha én nem a sokak közé tartoznék, s bármikor mondhatnék neki nemet. Amiről egyébként úgy gondolom, hogy így is van. Anyám talán már eltervezhette azt is, milyen ruhát veszek fel az esküvőnkre, én azért mégse adnám ilyen könnyen a derekam.
Ahogy lassan a tánctér felé haladunk, megüti a fülem a csokoládészökőkút körül tartózkodók hangos szóváltása, habár, nem tudom megfejteni vitájuk tárgyát, mert ahogy a zenekar játszani kezd, már nem tudok szavakat kivenni. Épp csak rövid időre pillantok kérdőn Luciusra, majd a táncparkett felé szállingózó párok irányába nézek. ‒ Mindenképp próbáljuk ki egymást, mr. Malfoy ‒ mosolyodom el incselkedve, szívdobbanásnyi szünetet hagyva, hogy hadd képzelhessen bele a szavaimba bármit, amit csak szeretne. ‒ Aztán majd eldöntjük, ki merre folytatná tovább az estéjét.
S ahogy a cipőm sarka koppan a fényes deszkán, a testem a fiatal férfi felé fordítom. Balom ujjai komótosan táncolnak fölfelé a karján, de kellő határozottsággal gyakorlok nyomást, hogy a ruha anyagán át is érezze, ahogy megérintem. Jobb tenyerem engedelmesen simul az övének. S ahogy a zene ritmusára vezetni kezd, fátyolos szemmel pillantok fel az arcára, egész szemtelen gondolatok pírja színesíti el az orcámat, ahogy egy kicsit megszédülök ettől a várt, de mégis felkészületlenül ért közelségtől.
‒ Mondja, mit gondol, mi felett veszekedhetnek annyira azok az emberek? ‒ kérdezem halkan, nemcsak, mert érdekel a véleménye, hanem hogy kissé felébresszem magam.
Őszinte mosoly kúszik az arcomra pedig a fülemben ott cseng Narcissa ki nem mondott mondata: sokan szívesen mondanának önnek igent, de én mondhatnék akár nemet is , visszhangot ver a fejembe és nem igen akar kiszabadulni onnan egyhamar. Csorbát ütne az önhittségemen, de azért egészen nagyon tetszene is, nem hiába vágyódik az ember olyan dolgok után amiket nehezen kap meg én meg aztán kiváltképp olyan alak vagyok, akit vonzanak a tiltott, nehezen elérhető dolgok, a játék élménye, a kontroll érzete, a küzdelem a gyeplő irányába. De ez a játszadozás is csak olyannal izgalmas aki partner benne, igazi játékos.
Lepillantok egy másodpercre rá, érdeklődve, enyhe kérdéssel és kissé kiszárad a szám a sejtelmesség hallatán, ravasz mosolyt villantok, mintha esély lenne rád, hogy a táncparkett közepén az embertömegben elveszve majd a kezem egy kicsit lejjebb csúszik a derekáról és lepillantva majd a dekoltázsába bámulhatok: ha úriembernek nem is igazán lennék mondható, a látszatát mindenképpen fent tartom, Narcissa meg mégis elsőbálozóhoz illő ruhát vett fel: meglehetősen nagyon csinos, de inkább sejtelmes, mint bármennyire is kihívó. - Így hát ez az én nagy esélyem, hogy lenyűgözem önt? -
Magamhoz húzom, az illendőnél talán egy kicsivel közelebb is, a tenyerem a derekára simul, ujjaim a kézfejére kulcsolódnak és mielőtt táncba kezdhetnénk egy hosszú-hosszú pillanatig elveszem a pillanatban, aztán nyitom csak meg a mozdulatsort egy lépéssel, határozott léptekkel és lágy fordulatokkal. - Nem igazán sejthetem Ms. Black. - Egy pillanatra a szökőkút felé pillantok. - Politikáról úgy hiszem, személyes sérelmekről aligha, úgy sejtem. - Egy leheletnyit lejjebb csúsztatom a kezemet a derekán, éppen csak észrevehetően. - Borzalmasan bosszantó és unalmas lehet egy ilyen alkalmat politikai társalgással elütni. Anyám amúgy is mindig azt mondta, hogy jobb az olyat meghagyni a délutáni tea mellé. - Főleg ilyen veszélyes, vészterhes időkben.
Kezdőlap
