Anyánk valami olyan mondattal vonult ki a szobámból ebéd után, hogy "a sírba visznek, hol az egyik, hol a másik, hát ebbe bele lehet bolondulni", mintha legalábbis azt feltételezné, szánt szándékkal okoztam magamnak a rosszullétet éppen ma, azért kellett a hajamat fogva sajnálkoznia vagy másfél órán át. Merek élni a gyanúperrel, hogy ha mellette nem kúszik fel a lázam is, akkor nem lemondóan ágyba parancsol a mai napra, hanem egy egy nagy bögre teát és rövid délutáni alvást javasol, hogy estére összekapjam magam. Nem mintha ilyesmire eddig lett volna példa mifelénk, de legalább már ezt is tudom, a halálos ágyamon talán éppen nem akarna bálba parancsolni. Hogyne, hogyne, milyen kellemetlen lesz szólni a kísérőmnek, hát majd azt hiszi, a bolondját járatjuk vele, természetesen bocsánatkérő kártyát kell írnom, nem később, mint a következő három napban, de nekem egyelőre kisebb gondom is nagyobb annál, hogy majd mit fognak gondolni rólunk, ha éppen csak én fogok hiányozni Mrs. Urquhart báljáról.
Ha nem lennék cefetül, talán még örülnék is, hogy nem kell mennem, alig hevertem ki a nyári szezont, korán kezd idén a bálidőszak is, és annyival hasznosabban is el tudnék tölteni egy szombatot. Nem pont úgy persze, hogy melegvizes palackkal és cukros teával sóhajtozom a paplan alatt, de ezt sem érzem sokkal rosszabbnak.
Öt óra tájban ébredezek és belém is villan, hogy mindenféle gyengélkedés előtt még azt ígértem Cissának, segítek neki a toalettjével, és bár tudom, megoldja nélkülem, mégis szükségét érzem, hogy egy gyors fürdővel valamiféle színt csaljak az arcomra, és erőt a végtagjaimba, annyira legalábbis, hogy pongyolába csomagolva kikukucskáljak a szobámból, és pálca segítségével ne szégyelljem rányitni a szobája ajtaját a húgomra, miközben technikailag én nem hagyom el a saját hálómat - Pszt, Cissa! - pisszegek pont úgy, ahogy gyerekkorunkban, ha büntetésből nem lett volna szabad suttogni sem, de aztán nem csak neki célzom a mondandómat, hanem a folyosón felbukkanó Bellának is - Nem készülődtök inkább nálam? Segítek szívesen! Esküszöm már tiszta és illatos a fürdő - teszem hozzá némi öniróniával, csak mert ágyba parancsoltak, már ne is szóljon hozzám senki?, amikor a bálok legjobb része a bálokat megelőző fürdőszobai trécselés? Ritka pillanatok közöttünk és nem áldoznám fel őket szívesen. Hiszen már nem lesz sok ilyen. Ha lesz egyáltalán.

Eleinte csak a közös tereket töltötte ki a feszültség.
Először csak a szalont terítette be, aztán szép lassan átszivárgott az ebédlőbe, délutánra azonban már az emeletre is felkúszott, anyánk után csúszva, mintha talán pont belőle áradna, ahogy, mint egy dementor az Azkabanból, végigmustrálta a birodalmát ebéd után. Nem restellem azt gondolni, hogy talán ezzel betegítette meg Andromedát, s az efelett érzett őszinte dühömben még a magam tükörképe se nyújtott megnyugvást ‒ pedig a valahová készülődés édes pillanatai mindig is az egyik legkedvesebb része volt a napomnak.

Azonnal megáll meg az elefántcsont-hajkefe sápadtarany tincseim között, ahogy meglegyintem a pálcámmal, mikor is Meda pisszegését hallom. Magammal nézek szembe, de neki mosolyodom, s a következő pillanatban máris ott koppan a hajkefe a toalettasztal mélybarna lapján, egyéb pipereszerek között, miközben én magam úgy pattanok fel a székből, mint akinek hirtelen beleharapott valaki a fenekébe. Már-már táncoló léptekkel indulok meg kifelé a szobámból, éppen csak az ajtó előtt torpanok meg, hogy visszaforduljak az ágyra kiterített ruháért. Méltósággal egyengettem el a könnyű anyag fodrait, úgy fektettem oda, mintha szűz jegyesem lenne, akit kellő odafigyeléssel és szeretettel kívánok a magamévá tenni. Most zuhatagként omlanak alá alkaromról a világoskék hullámok, ahogy átlejtek vele egyik szobából a másikba.

‒ Jobban vagy, drágám? ‒ érdeklődöm halk, csicsergő hangon, miután átlépem Meda birodalmának küszöbét. ‒ Van teád? Vized? Kényelmesen fekszel? ‒ közelítek felé, néhány őszintén aggódó pillantással fürkészve sápad-bágyadt arcát. Kettőnk közül mindig is Andromedában szokott a legtöbb élet lenni, én magam, mint a frissen fehérre mázolt fal, olyan színtelen arcú vagyok, s most kissé megrémiszt, hogy hozzám ilyen hasonlatosan fest. ‒ Ha kívánod, visszautasítom azt az undok Malfoy úrfit, hogy itthon maradhassak veled ‒ már egész közel állok, a ruhát sebtében az ágytámlára vetem, majd mellé huppanok az ágyra, s hűvös tenyerem homlokának támasztom.

A bálhoz ugyan van kedvem - különösen, mióta megláttam anyánk arckifejezéseit, amelyek a szivárvány minden színében pompáztak a haragtól a tehetetlen közöny imitálásáig, de a reggeli ébredés óta én is élvezem a Meda által elegánsan, általam meg nyűglődéssel viselt émelygést, és ez még ezt a csodálatos cirkuszt is elhalványítja. Pedig továbbra is győztes vagyok, nagyobb győztes az összesnél, ennek megünneplésére pedig nem lesz jobb alkalom, sőt egyáltalán semmilyen alkalom, azelőtt bekötik a fejem, és dehogy fogok többet úgy táncolni, ahogy ostoba ajkak fütyülnek nekem. Ez lesz hát az egyetlen és az utolsó, sőt, még amolyan nászajándékként azt is megtekinthetem közelről, tényleg olyan meleg-e az a miniszter, mint a Próféta kósza kis színese állította..
Minden létező szülőnk kerül, mint macska a forró kását, és igyekeznek úgy ignorálni a valóságot, ahogy én is teszem Cissa esetében, csak hát ez ebben a házban még senkinek sem sikerült, és nem fogadnék nagyobb összegben arra, hogy épp most jött el a jeles pillanat.
Mikor meghallom az invitálást, szeretnék nemet mondani, csak gyorsan kívül találni magam végre a birtokon, szabadulni mindettől a lehetetlen mutatványtól, hogy minden rendben van, de hát Andromeda nem bűnös, és ha nem is tudatosan, de elbúcsúztat: hiszen nem indulunk többet gyermekkori otthonunkból valamelyik rokon teájára, esküvőre, bálra együtt. Nem tudom, mi hányingerkeltőbb, ez a fényesen ragyogó, pompás nosztalgia, mintha élő feküdne koporsóba, vagy a negédeskedés, amit fiatalabb húgom kerít eköré a jelenet közé. Mielőtt szóvá tenném - Merlin látja a lelkem maradékát, milyen jól esne - elgondolkozom egy percre még az ajtókeretnek dőlve, vajon magyarázható ez-e szokatlan ingerlékenységem épp a diadal előestéjén csak annyival, hogy elkaptam valami istencsapását?

- Azt eleve igen jól tetted volna, de nyilván... - sóhajtok egyet, főleg mert megpördül a gyomrom a helyén, és Andromeda arcát elnézve amúgy sem volna túl diadalmas, ha épp a betegágya mellett adnék hangot a nagyon is vitriolos véleményemnek, amelyről odalent perceként háromszor elhangzik, mennyit ér. Végül csak forgatom a szemem, és gyors lépésekkel távozom - az ajtót nem vágom be magam mögött, jelezvén, hogy ez nem drámai kivonulás felvonása volt, de még azelőtt felhajtom a bájitalom, mielőtt akár megfésülködnék. Ez utóbbit amúgy is úgy várom, mint kurva a misét.

- Hallod-e, Andromeda, ez valami egzotikus jószág lehet, az útibetegségre való bájitalom is alig hatott rá. - csatlakozom hamarosan, bár egyelőre csak levetem magam valamelyik szabad felületre, jelesül akár az asztalra, jobb megvárni, míg Jupiter csillapodik a gyomromban, az ténykérdés, hogy bizonyos ruhákban hajolni sem igen lehet, mást meg aztán főleg nem - Ahogy így elnézlek, neked van igazad, de ha a következő percekben el is haláloznék, adjatok át az illetékeseknek, akkor is el kell mennem ma este. És végre fény derülhet ama talányra, hogy a Próféta vajon igazat írt-e ezegyszer, Minchum férfi-e annyira, hogy kipróbálja magát a történtek után. Persze, lehet, hogy van némi hátsó segítsége, de látnom kell, ahogy vért izzadva mentegeti az iskolát azzal a nagy árvasággal, ami a fejében van. Szerintetek meddig ül még a székében?

Bólogatok, szusszanok egy afféle "meh"-szerű dolgot, de aztán persze legyintéssel intézek el minden kérdést. Több teát lassan magamba se tudok szuszakolni, az ágy már annyira kényelmes, hogy szinte nem is érzem már kényelmesnek, és legalább már nem maradt bennem semmi, ami visszaköszönhetne. Remélem.
- Talán lement a lázam, egy kicsit biztosan. De neked eszedbe se jusson ilyesmi, miért ne mennél el? - Bella füle hallatára biztonságosabb ezt mondani, mint hogy egy Malfoyt ne lehetne felültetni. Szerinte biztosan fel lehetne, és én sem fogom azt mondani, hogy a kedvenc opcióm lenne mind közül, de ezt nem érzem közel sem annyira fontosnak, mint hogy szeretném, ha Cissa jól mulatna. Igazán megérdemli, és ha a körülmények már így hozták, hogy elmehet, nem pont én fogom visszatartani. Pláne annyira is, hogy Bella épp csak bekukkant, aztán a szemét forgatva már megy is, kicsit feljebb tornászom magam a párnák halmán, kérdőn villan a szemem Narcissára, de mondani nem mondok semmit, nincs most erőm feleslegesen megszólalni se.
- Te sem vagy jól? - pislogok aztán Bellára vagy kettőt, amikor újra felbukkan a szobában, úgy húzom el langyos homlokomról Cissa jólesően hűvös kezét - Merlinre, a végén még megfertőzünk valamivel, vigyázz - nézek rá egy sóhajjal, azt mégsem mondom, hogy tartsa inkább tőlem a tisztes távolságot, de gondolni éppenséggel gondolok rá, hát nem lenne valami jó, ha mondjuk épp a bál közepén szólítaná a szükség...
- Téged tényleg ez érdekel a leginkább? - kérdezem aztán az idősebb nővéremet valamifajta hitetlen nevetéssel a hangomban. Bár persze, ha ígérkezik botrány, ami esetleg felülírhatja a miénket, gondolom jobb vele tisztában lenni? Mindig tudtam, én vagyok rosszul összerakva, hogy meglehetősen kevéssé érdekelnek mindenfajta szóbeszédek és találgatások, én sokkal szívesebben olvasnék értekezéseket arról, mit tesz Minchum, vagy mit nem tesz, amit kellene, természetesen a hivatalában, nem társas eseményeken, vagy épp a saját hálószobájában - Akárhogy is, én azt mondanám, nem sokáig. Határozottabb fellépés kellene bárkitől, akit ilyen kitartással igyekeznek megfúrni és én egyre kevésbé hiszem, hogy felül tudna ezen kerekedni...

‒ Ugyan, Bella, Malfoy pont ugyanannyira megteszi, mint akármelyik másik ‒ sóhajtom Bellatrix csípős megjegyzésére, a bosszúság mindenféle jele nélkül kimért, hideg hangon. Feleslegesnek is érzem csatározni vele, már rég megtanultam, hogy a nővéremnek csak a saját igazsága létezik, ha meggebedsz se tudnád neki az ellenkezőjét bizonyítani. Idejekorán leszoktam róla, hogy szélmalomharcot vívjak sokszor igencsak sajátságos nézeteivel. Malfoy neve mintegy Főbenjáró átokként lebeg közöttünk, ha valaki kiejteni merészeli Bella jelenlétében, rettenetes dolgokat idéz elő vele. S tulajdonképpen értem én, miért olyan borzasztó számára a gondolat, számomra is idegen elképzelni, ahogy Bella meghajlik Lestrange akarata előtt. Nem számítottam rá, hogy valaha beadja a derekát bárkinek is, a legjóindulatúbb tippem is az volt, hogy anyánk még kísértetként is vőlegényeket lesz kénytelen keresni neki, akiket egytől egyig kegyetlenül visszautasít még hajlott hátú öregasszonyként is.

Meda kérdésére csak megvonom a vállam és kissé lebiggyesztem az ajkamat. Utálom, hogy ennyire jól ismer, ahogy én is őt, s ajánlani is csak azért ajánlottam, hogy maradok, mert jól tudtam, vissza fog utasítani. Ha engem tepert volna le a rosszullét, még sápadtan, lázasan, bágyadtan is összekapartam volna magam annyira, hogy ha soká nem is, de annyi időre mindenképp megjelenjek a bálban, míg mindenki megcsodálhat az új ruhakölteményemben. Ki tudja, talán még érdekesebbnek is gondolnának, ha halálsápadtan csak néhány percig jelennék meg egy eseményen. De persze mind tudjuk, hogy érdekesnek lenni nem az én reszortom a Black-lányok közül, így nem is fogom soha forszírozni dolgot. Majd időben megjelenek, és illő időben távozom, semmiféle pletyka táptalajául nem szolgál soha az én viselkedésem. Ha mégis igen, az csakis Lucius Malfoyon fog múlni.

Az ölembe ejtem a kezem, s úgy fordítom a felsőtestem, hogy Medának sem vagyok teljesen háttal, de Bellával se kerülök teljesen szembe, így bármelyikükre kényelmesen át tudom emelni a tekintetem.
‒ Úgy tűnik, anyánk és apánk csak engem felejtett el megmérgezni ‒ mosolyodom el cinikusan. Bella és Meda az örökösen lázadók, még akkor is, ha két teljesen eltérő módon, de mindketten igazán hajlamosak arra, hogy a szülői akarattal dacoljanak. Nem úgy, mint az édes, mindig engedelmes Narcissa. Anyánknak persze fogalma sincs, milyen fából faragott, mint ahogy egyikünket se ismer igazán.

Veszek egy levegőt, de politikai okfejtésükbe végül nem szólok bele. Egyik lábam magam alá húzva, kényelmesebben helyezkedem el Andromeda ágyán, ahogy beszélgetésük hallgatom.

- Annyira nem vagyok rosszul, mint te. - aminek persze nyilván semmi köze nem is lehet a mai naphoz, de képzelem, mennyi kedve lehetett Andromedának azzal a se hús, se hal bájgúnárral elindulni bárhová. Az ilyen körülmények az amúgy is kellemetlen betegségből menten világvégét kerekítenek, így persze nem lehet felkelni az ágyból, nem lehet reprezentálni, és bár sejtem, honnan fúj a szél, hát akkor sem igyekeznék őt útnak indítani, ha nem szorulna amúgy is mindenféle gyógyteák ízére: azok amúgy is elég nagy büntetés volnának bárkinek.
Ezzel bolondítom magam, ezért nem rivallok rá fiatalabb húgomra, aki most is mindent elkövet, hogy üresfejűségét lehetőleg pompával megsétáltassa az idegeinken, csak míg Medáé mind kötélből van, hajókat lehetne azokkal parthoz szegezni, nekem minden maradék türelmemre szükségem van, hogy ne mondjak menten olyat, hogy attól rögtön vége a szenteskedésnek és mímelésnek. Nincs ugyan a kezem ügyében semmi, amivel játszhatnék biztosítékul, csak sóhajtok egyet.

- Hát mi más érdekelne, mi egyebet tudok arról az emberről? Hallotta valaki nyilatkozni, terveiről megnyilvánulni, állást foglalni bármiben? Ha a házimanóra öltönyt húznánk és kiállítanánk a Próféta riporterei elé, is előrébb lennénk, nem maradt semmi egyéb Minchumból, mint a homoszexualitása. Úgyhogy az érdekel, igen. - az elvárható módon forgatom a szemem, ennek a beszélgetésnek is, mint mindennek, amelynek van alja, csak két résztvevője lehet, szabály ebben a házban, két Black még beszélgethet, három már csak cseveg. Ha végre megszabadulok innen, Meda értekezhet naphosszat az időjárásról és az unalmasabbnál unalmasabb férfiakról, mintha ez volna az élet értelme, tengelye és mediánja. Persze, mit foglalkozom ezzel, a szellemi nihil elveszi a magáét, ha férjhez mentem, azt is tagadom majd, Black voltam, ez nem kiváltság már.
- Téged meg nem kell megmérgezni, úgy hajítanak már bárki után, mintha kötelező volna. Medának is keresztbe tettem, neked is, gyorsan kell valami orvosság, pedig kár beléd, nincs ott mit védelmezni, hiszen te hajlasz az akaratukra, veled nem lesz semmi gondjuk. - nem tudom, mikor mondhattam le végleg bizonyos rokonságról, talán a nyári események pecsételték meg végleg a törekvést, de tény, csak bolond lennék megvédeni embereket a saját ostobaságuktól, ha attól boldogok. Nem emlegetem Siriust, hiszen meghalt, abban az értelemben biztos, hogy elérhetetlen, feküdhetne valahol egy ósdi koporsóban is, de legalább szándéka volt, elérvén azt valaki maradt, nem a csodálatos, lelketlen, létezésének értelmét vesztett nipp valami hitvány here polcán. A büszkeség persze jégre vihet, sárba soha, de abban nincs kérdés, melyiken lehet túlélni.
- Mikor kint leszek ebből a házból, magatokra maradtok majd, és tudom, azt hiszitek, rám soha nem is volt szükség, de nem zörög majd senki, hogy rólatok elvonja a figyelmet. - állapítom meg, bár lényegében inkább magamnak, mielőtt el kell kezdeni a készülésődésről beszélgetni, masnikról és arról, kinek mi áll jól, és akkor ki fogom vetni magam az ablakon, előtte hangozzanak el akkor a bölcsebb szavak. Persze mit bánnám ezt a témát, csak hát bosszantó, hogy nem maradt többé semmi közös egyszerre mindhármunkban.