Vannak azok az emberek, akiknek a társaságában a csend a legkevésbé sem kínos, sőt, egyfajta megkönnyebbülést jelent, hogy nem kell állandóan valami erőltetett témával előhozakodni, csak hogy fenntartsátok a kommunikációt. És vannak azok az emberek, akikkel egy egész nyarat végigkavarsz teljes titokban, a legjobb lány barátod és az exed háta mögött, szigorúan azzal a feltétellel, hogy szeptember elsejével véget ér az egész, aztán valahogy mégsem ér véget teljesen és most kínos kussban feszengtek a Hugrabug klubhelyiségében a Bájitaltan beadandó felett, amit egyébként közösen kéne megcsinálnotok, de érzelmileg túlságosan fejletlen vagy hozzá, hogy megembereld magad és a feladatra koncentrálj Lip basztatása helyett.
Ez én vagyok. Az érzelmileg fejletlen. Lip meg amott ül, hetykén és közel tökéletesen, mint mindig, és nagyon remélem,  hogy épp az én részemen dolgozik. Meg hát az elmúlt hét évben egyébként is hidegen hagytak a beadandók, miért most kezdenék el nagyobb figyelmet szentelni nekik? Ez valamilyen szinten Lipre is igaz kéne, hogy legyen.
Természetesen az egész kanapét befoglaltam lehetetlen, félig fekvő pózba vágva magam, hogy lábnyújtásnyira legyek tőle. Egy darabig némán szuggerálom, majd kinyújtom a lábam az asztal felett és a talpammal megpiszkálom a vállát, aztán végignyúzom az arcát és belekócolok a hajába, hogy rám figyeljen.
- Hé, Philip. Kész vagyok.
Nem húzom vissza a lábam, kényelmesen letámasztom a füzete tetejére, majd egész egyszerűen kitépem a pergament a sajátomból és pókerarccal felé nyújtom. Nyilván nem a házimat fogja rajta találni, hanem egy itt-ott még nedves tusrajzot magáról. A művészi értéke megkérdőjelezhető, de felismerhetően ő az, és felismerhetően pucér. Utóbbit a közönyösségemet megtörve, kaján félmosollyal ismerem el.
- Mikor végzel már a beadandónkkal? Ki akarok szökni rágyújtani. - Azzal a másik lábamat is felpakolom az asztalra, hogy ha már a kanapéról kitúrtam, az asztalon se férjen el tőlem, és leteszem az eddig a mellkasomon egyensúlyozott tintatartót a szőnyegre. Feljebb küzdöm magam, így jobb rálátásom nyílik rá és arra, amit ír. Ujjaimat lustán összefűzöm a tarkómon és igyekszem látványosan szenvedni, hátha akkor hamarabb megcsinálja kettőnk helyett is a maradék házit.

• every night you stay

Csak görnyedek az üres pergamen felett és semmi nem jut eszembe: az amit eddig össze tudtam kaparni is külön tapsot érdemel - a bájitaltan tankönyv mondatait fogalmaztam át valahogyan úgy, hogy a professzornak ne tűnjön fel a hasonlóság, meg hát amúgy is ki hiszi el egyáltalán, hogy a professzor ténylegesen végig fogja olvasni? Ha én lennék a helyében, akkor beleolvasnék az első tíz mondatba, na jó: legyen az első öt, aztán csak megszámolnám hány sort írt az adott diák és az első öt sor alapján mindenkinek adnék egy elégségest. Csak hát mint tudjuk, hogy nem vagyok professzor így hát minden bizonnyal nem lesz elég ez a tíz sor, amit teletűzdeltem jobbnál-jobb töltelékszavakkal és átrendeztem a szavak sorrendjét, hogy egy kicsit, talán egy leheletnyit úgy tűnjön, hogy saját kútfőből jutottam ezekre a megállapodásokra.
Aztán felsóhajtok: így is túlteljesítettem a szokásost, neki álltam, hogy írjak valamit, mert hiába könyörögtem én Dorcasnak - oké, felajánlottam, hogy fizetek is érte - ha ő vészesen berágott valami bugyuta beszóláson és dacosan elhajtott én pedig nem könyörögtem neki, mert a büszkeségem nem engedte ( meg hát még véletlenül sem szeretném azt éreztetni Dorcasszal, hogy pótolhatatlan, mindennek van egy határa) meg hát azért még sem lehet ez olyan vészes.
Csak hát ez nagyon is vészes, kicsit össze is csepegtettem már a pergament a tintával és igazából nem jut eszembe semmi amit már leírhatnék: TÍZ SOR, tíz egész sort már lekörmöltem és hát nem is szeretek ennyire írni és ha egy egészen csöppet távolabbról nézem akkor még én is el tudom hinni, hogy ez legalább a negyede, végülis ez simán jobb a Troll minősítésnél.
- Kösz szépen, most végig húztam az egészet egy nagy csíkkal. - Sóhajtok fel féldühösen, mert hát Dexterre dühösnek lenni félig lehetetlen volt és hát végülis azt hiszem nem fogok megbukni, ha erre mégis csak Trollt kapok.
Azért ellököm Dexter lábát és bágyadtan felpillantok, nem mintha tényleg elhinném, hogy mondjuk leírt húsz sort, de ha még mondjuk ötöt hozzá tudunk csapni, az már egész jó. Igazán mindegy is, csak hadd hencegjek Dorcas előtt, hogy nélküle is meg tudtam oldani.
A pillantásom a pergamenjére siklik és egy pillanatra megáll bennem az ütő, a hátam mögé lesek: szerencsére a klubhelyiség majdnem teljesen üres.
- Komolyan ilyen ronda vagyok? -[/i]  A pergamen felé nyúlok és ha hagyja, kiveszem és vagy kitépem a kezéből a lapot bár ez utóbbi tulajdonképpen akkor is megtörténik, ha Dexter nem hagyja. [i]- és miközben rajzoltad, mire gondoltál? Hogy ezt adjuk majd be hátha a Prof begerjed és a bénán rajzolt mellizmom láttán ad egy Várakozáson felülit? - Felszalad a szemöldököm ahogyan a rajzolt vizsgálgatom, egyébként egészen hízelgő. - Egyébként kész. A többi a tiéd. - Tolom az asztalon felé a füzetet: tintapecsétes, pennával áthúzott - Köszi Dex! - tíz sor.

• sweater weather

Amolyan ez is az én hibám? jelleggel megvonom a vállam, mert hát miért nem fogta erősebben azt a pennát, vagy miért nem készült fel az aljas orvtámadásomra? Ugye-ugye, nem lehet az ő trehánysága miatt engem hibáztatni. Vagy hát lehet, csak nem érdemes - semmiért sem. Úgysem tudnak rám hosszú távon haragudni az emberek. Ezzel jár, ha valaki ellenállhatatlannak születik - és varázslónak, persze...
- Ne kenődj el, kiszépítettem kicsit a valóságot - ugratom, mert hát csak sejti, hogy ugratás, mármint nézett már gondolom tükörbe, meg elég gyakran néz is, nyilván sejti, hogy elég jó géneket szerelmeskedtek neki össze a szülei. Ha fel is javítottam valamit, inkább úgy mondanám, hogy még hangsúlyosabbá tettem az előnyös vonásait. A rajz tehát inkább bók, mint sértés, még ha elégedetten ki is szélesedik a mosolyom, ahogy körbenéz.
- Nem igazán a professzoron járt az agyam közben - Kénytelen vagyok beismerő vallomást tenni egy nagyon is perverz mosoly keretében, de hát szerinte a tanáraimról fantáziálgatok, miközben az aktját rajzolom? Az elég perverz lenne. Szerencsére az együtt töltött nyarunk sokkal jobb emlékképekkel szolgál, ha ihletforrás után kell nyúlnom.
- De ha szerinted a prof begerjedne rá, rajzolok máris egy újat. Kell az a jó minősítés... - Hogy eladnám-e Lip testét egy Várakozáson felüliért? Valószínűleg gondolkodás nélkül. Mint ahogy már célozgattam rá, amúgy sincs semmi szégyellnivaló rajta, meg aztán úgyis alulteljesítettem már az összes velem kapcsolatos elvárást.
- Varázslatos - Az asztal fölé görnyedek, lepakolva róla a lábam, és magam elé húzom a pergament. Elgondolkodó fejet vágva végigolvasom azt a bő tíz sort, aztán elveszem a tollát, tintába mártom és odakörmölöm gyönyörű, kerek betűkkel a nevem az aljára. Ráfújok kettőt és büszkén visszatolom Lip elé, a tollat pedig az asztalon hagyom.
- Kész! Mehetünk. - Azzal a térdemre csapva, vidáman felpattanok a kanapéról, indulásra készen, és várakozó pillantást küldök felé, miközben hanyagul visszaveszem előbb az egyik, aztán a másik cipőmet: jössz?

• youngblood

- Ha ez a kiszépített valóság, akkor nagy szarban vagyok. - Mérem végig még egyszer a rólam készült képet - egyébként nem olyan borzalmas, tudom értékelni a humort ha éppenséggel helyénvaló, de azért tök jól jött volna az a Várakozáson felüli bájitaltanból - mielőtt nemes egyszerűséggel összegyűrném. Tudom: nincs szívem, mint ahogyan tulajdonképpen Dexnek sincsen, egy most már kvittek vagyunk pillantással nyugtázom a helyzetet - ő megrúgott, amiért az egész munkám kárba is veszhetne, még szerencse, hogy a Professzor hajlik a magyarázkodásra és megvehető cukrozott ananásszal én pedig szintén tönkretettem a művét (nem mintha nem lehetne egyszerű bűbájjal kilapítani, de azért annyira nem tökéletes, hogy ilyen ötletekkel rukkoljak elő).
- Hát ezt jó tudni, pedig néha mintha azt hallanám álmomban ahogyan az ő nevét nyögöd. - Dexter perverz vigyorára pimasz mosollyal felelek, ugratom csak, persze, hogy ugratom és gonosz mosollyal figyelem - izgalmas képek gördülnek a szemem elé a nyárról és a hangja mélységéről. - Mégis mióta álmodozol te a professzorról Crow? - Kajánul figyelem az arcára kiülő érzelmeket, vajon meg lehet-e fogni ilyen butaságokkal, vagy Dexterről még ezek is könnyedén pörögnek le, mintha még akkor is esőkabátot viselne, ha ezer ágra süt a Nap: jobb félni, mint megijedni, jobb mindig arra készülni, hogy egyszer csak leszakad az ég és ezernyi esőcsepp hullik le percek alatt, mint figyelmetlenség miatt bőrig ázni.
- Szerintem meg inkább arra koncentrálj, hogy kapjunk egy V-t. Komolyan nem tudtál magadból kipréselni öt, nyomorult mondatot sem? - Mármint persze, tudom, hatalmas teljesítmény lenne, elvárni ilyet is túlzás Dextertől, de azért én is ki tudtam szenvedni magamból tíz egész mondatot, pedig én sem akartam ezzel foglalkozni: Dexter mondjuk biztosan ránézhetett volna valamelyik hollóhátas ötödévesre, megbongyorgathatta volna a fürtjeit előttük, a derekukra tehette volna a kezét és akkor lehet, hogy tíz soron és egy összegyűrt akt képen kívül lenne valami használhatónk is.
De azért nem lököm félre a kezét, miközben odafirkantja a nevét (mert ilyen jófej vagyok, megengedem, hogy az én tökéletes tíz sorommal dicsekedjen ő is) csak felsóhajtok miközben hátratolom a széket.
- Menjünk, de enyém az első két slukk. - Dexter mindig eléri azt amit akar és ettől egyszerre szeretném megütni és... hát csak megütni.

• sweater weather

Sajnálkozó képet vágok, ahogy a rajz a marka pusztításában végzi, de nem különösebben hat meg. Igen, még ha van is szívem, a legkevésbé sem ilyen dolgokon pörög, meg aztán a lényeg úgyis Lip reakciója volt, nem pedig a pergamenre vázolt vonalak megkérdőjelezhető értéke. Azt csinál, amit akar, jobban leköt, hogy az agyára menjek közben és bebizonyítsam, mennyire függnek tőlem - mindannyian.
- A külső nem minden. Az eszed például a helyén van - Talán most kéne olyasmivel előállnom, hogy ne aggódjon, mert ő kettőnk közül az ész, én meg a szépség, és így máris újra egyensúlyba hoztuk a világot, de őszintén szólva túlságosan önző vagyok ahhoz, hogy bármelyik jelzőt is feladjam és átengedjem neki. Minden dicsőítő szóra szüksége van az egómnak, nehogy éhen haljon.
Elfintorodom a felvetésén, mert ha már így feldobta a gondolatot, ki vagyok én, hogy legalább egyetlen gondolatszálat ne fűzzek a lehetőség köré? Ne zárd ki, amíg nem próbáltad, így tartja az ősi, bölcs mondás is, viszont a professzorra egyszerűen sehogyan sem tudok úgy gondolni, hogy vonzónak találjam. Bármilyen szögbe is forgatom lelki szemeim előtt, csak az őszinte fintor ül ki tőle a képemre, amit aztán beismerő mosoly követ.
- Nincs okod féltékenynek lenni, Lip. Ha azt szeretnéd, hogy a te neved nyögjem... Igazából tudod, mit kell tenned. - Nem mintha nem adnék szívesen ötleteket, de aztán valahol félúton emlékeztetem rá magam, hogy ami köztünk volt, annak már vége, és úgy sosem fog beleveszni a szép, nyári emlékek közé, ha folyton felemlegetem. Persze ez a legkevésbé sem tudatos részemről, épp ellenkezőleg, a képek akkor is elárasztanak, ha nem akarom, és ez arra késztet, hogy bosszúságomat leplezve inkább elszakítsam Lipről a pillantásom. Miért nem tud békén hagyni? Hogy nem sikerült egy nyár alatt teljesen ráunnom?
- Ki tudnék - Hangom mély, sértődött és halványan fenyegető élt ült. - , de nincs kedvem - vonom meg végül a vállam, mintha ilyen egyszerű lenne az egész és a roxforti tanév valójában az én kényem-kedvem körül forogna. Ha Dexter Crownak nincs kedve beadandót írni, hát nem fog.
- Mitől félsz, Niels? - A következő pillanatban már a felsőjén a kezem, lehetetlenül messziről nyújtózom ki érte, lehetetlen széles távot vágva át azzal, ahogy magamhoz húzom. Rántom, inkább, nem azért, mert kenyerem lenne az erőszak, hanem mert nem akarom, hogy legyen ideje felocsúdni és ellenállni nekem. - Nem osztoznál valamin, amihez már hozzáért a szám? Mikor lettél ilyen válogatós? - Láthatóan remekül szórakozom a szekálásán, most még az sem tud felidegesíteni, hogy megint olyan emlékekre hivatkozom, amit már rég el kellett volna temetnem. A barátaim gyötréséért bármire hajlandó lennék. Közben már bocsánatkérőn rendezgetem a meggyűrt felsőjét, kisimogatom belőle a ráncokat, lesöpröm róla a szöszöket anélkül, hogy a szemkontaktust megtörném, csak aztán emelem kettőnk közé a doboz cigarettát. Ha nem venné el, a mellkasának tolom.
- Akkor viszont te gyújtod meg. - Mert most épp ilyen kedvem van. Hátrébb lépek, miután lepasszoltam neki a kis dobozt és az öngyújtómat, aztán magamra kanyarítom a taláromat, indulásra készen.

• take me to

Elfintorodom, mert ha ezt bóknak szánta, akkor nem sikerült valami jól - most aztán akkor a mosdóban majd sunyiban kell bámulnom a tükörképemet, hogy mennyit kell igazítanom a szemöldökömön, meg hogy mennyi arcszérumot kell majd használnom, hogy szebb legyen a bőröm. Ki is csinálta azt a listát amelyikben rangsorolták a Roxfort legjobb partijait? Amelia Bones? Mindenképpen fel kell keresnem, hogy kiderítsem hányadik helyen állok. - Jó, hogy nem azt mondtad, hogy de a szíved a helyén van, mert azon megsértődtem volna. - Húzom el a számat fintorogva, hogy érezze egy kicsit ezen is megsértődtem. - De amúgy igazad van, a külső tényleg nem minden. Végül is érted is rajonganak a csajok. - Gonosz módon mosolyodom el, hogy az orra alá dörgölhessem ő sem olyan tökéletes, mint amilyennek képzeli magát. Az persze tény, hogy Dexteren nagyon nehéz lenne fogást találni, de azért az embernek joga van próbálkozni, nem?
De Dexterrel nem könnyű, az ember amikor azt hiszi, hogy nyeregben van akkor is rá kell ébrednie, hogy a ló közelében sincsen: napokkal korábban kell felkelni, ha vele szeretne kezdeni valaki, így hát a következő mondattól csak majdnem félrenyele a saját nyálamat és ha köhécselni nem is kezdek, azért rendesen belepirulok ebbe az egészbe, főleg, hogy eszembe jut az együtt töltött időnk zöme. Arcpirító. Hogy lányos zavaromon enyhítsek inkább csak odanyúlok, hogy egy párnát megkaparintva lendületesen hozzávágjam azt. - Valld be, hogy élvezed. - Megint elfintorodom: minden bizonnyal ez a tökéletes elfoglaltság Dexter számára, az ember agyát addig húzni, amíg az véglegesen meg nem adja magát neki, de hát ki is hibáztathatná ezért? Dexter ahhoz is ért, hogy kiengesztelje a másikat.
- Ja persze, el is felejtettem, nyilván nekem muszáj kedvemnek lennie. - Én is sértetten húzom fel az orromat, lehetne egy kicsit hálásabb annak, hogy legalább egy elégséges minősítéshez összeszedtem minden ambíciómat.
- Attól, hogy elszívod az egészet? Hogy az önző éned újra felszínre tör és nekem csak a dekket hagyja? Soroljam még? - AZ egész nyilván annyira van túldramatizálva, amennyire ez tőlünk, tizenéves tinédzserektől elvárható.
Felsóhajtok, szinte észrevétlenül a finom simítások nyomán, emlékek szakadnak fel bennem és nem tudom, hogyan és miért kellene elnyomnom őket.
Elveszem tőle a dobozt, aztán én is felállok, a nadrágom zsebébe nyomom a dobozt - ha belefutnánk valamelyik professzorba vagy professzor asszonyba talán nem kérik, hogy ürítsem ki a zsebeim -, kinyújtóztatom az elmacskásodott izmaimat mielőtt én is a taláromért nyúlnék, hogy a vállamra dobjam: elveszem a házidolgozatot és a zsebembe nyomom, talán út közben a professzorhoz ezt is bedobhatjuk.
• sweater weather