Örülnék a váratlan szünetnek, ha nem számtalan iskolatársam, köztük néhány évfolyamtársam brutális és értelmetlen halála hozta volna el nekünk. Rémisztő a gondolat, hogy mennyire közel voltunk hozzá, hogy mi is elmenjünk abba a buliba Rosamundival, de talán még rémisztőbb, hogy az alapján, amit a túlélők mondtak a lény külsejéről, úgy érzem, felelős vagyok a történtekért. Néhány látomásomban láttam valami hasonlót, talán ugyanazt a lényt, és nem tudom, hogy esetleg megelőzhettünk volna az egészet, ha nyílt vagyok. Persze, senki nem hitt volna nekem.
A kandallóhoz legközelebbi kanapén ülve, a kezeimet a térdeimen nyugtatva várom Rosa érkezését. Ha nem is ünneplő ruhát vettem fel, de csinosan, harisnyában, sötét szoknyában és világos blúzban várom a lány érkezését, nem azokban a szokásos ruhákban, amit az állatok meglátogatása után viselnék- ami azt illeti, le is zuhanyoztam a reggeli látogatás után, és most nemhogy kecskegida, de szőr sincsen a ruhámon sehol. Úgy nézek ki, mintha vendégem lenne, aki előtt valamiféle képet akarok felvenni- úgy éreztem, hogy egy ilyen komoly téma megköveteli a tiszta és szép ruhákat.
Vetek még egy ideges pillantást a kanapé felé, azután folytatom az ujjaim tördellését. Izgatottabb vagyok talán annál a napnál is, amikor először mentünk az Abszol útra, úgy érzem, hogy teljesen új fejezet kezdődik az életemben. A hazajövetel és a Roxmortsban történt események egyértelműen meggyőztek róla, hogy ne várjak tovább, és azután, hogy a Lenyomattal beszéltünk, mindenféle nehézség nélkül tudtam eldönteni, hogy legjobb barátnőmben megbízhatok annyira, hogy rábízzam a legnagyobb titkomat. Ő is megbízott bennem annyira. Veszek egy mély levegőt, és ahogy meghallom a durranást, felvillan a kandalló, még mindig azzal az a belső, nyomó érzéssel a hasamban állok fel. Szinte meg sem várom, hogy Rosamundi kijöjjön a kandallóból, azonnal öleléssel köszöntöm.
- Szia Rosa! Köszönöm, hogy eljöttél! Tudom, hogy rengeteg dolog történt otthon.- furcsa a gondolat, hogy mi, családjaink legkisebb gyermekei milyen messze álltunk attól a végleges felnőttkortól, a házasságtól, és meglepő a gondolat, hogy Rosamundit ettől már csak az egyik bátyja házassága választja el. Nekem még mindig három nővérem kiházasítása, és talán a bátyám kiházasítása áll az útban, ettől pedig úgy érzem, hogy gyerekesebb vagyok a lánynál, még ha azonos korúak vagyunk is. A magasságkülönbség egészen biztosan nem segít ezen. - Szeretnék elmondani valamit... azt hiszem, már régen el kellett volna mondanom.
Pár másodperc után elindulok a szobám felé, csak egy pillanatra visszanézve, hogy biztos legyek benne, hogy követ. Gyors léptekkel igyekszem fel a lépcsőn, és miután Rosa bejött, nem csak becsukom az ajtót, de bezárom, és lenémítom a szoba falait is. Godric itthon van, a körülményekre tekintettel az összes nővérem is itt van most, úgyhogy nem fog beriasztani a nyomjel, én pedig mindenképpen meg akarom kockáztatni ezt. Nem akarom, hogy halljanak minket.
Leveszem a cipőim, beállítom a hatalmas, fal mellett álló gyűjtemény darabjai közé, azután törökülésben helyet foglalok az ágy végében. Ideges és izgatott vagyok, ahogy Rosamundi leül, az ördög még a fülembe súgja, hogy tartsam meg mégis a titkot magamnak, mert soha senki nem hitt és nem is fog hinni nekem, de nem hallgatok rá. Ostoba voltam, hogy nem mondtam el mindent Rosának már az elején, ahogyan ő elmondott mindent az apjáról, és szörnyűnek érzem magam, hogy én nem hittem neki.
- Azokról az ájulásokról akartam beszélni. Azt hiszem, tudom, hogy hogyan működik az egész. Amikor elájulok, látomásom szokott lenni- majdnem mindig valami fontos vagy érzelemtől fűtött eseményről. Nem tudom, hogy hogyan működik pontosan, kicsit olyan azt hiszem, mint az, amit a Látók élnek át. De én a múltba látok. És mindig akkor történik, amikor megérintek egy tárgyat.- veszek egy mély levegőt, miközben felidézem Rosamundit és Mr. Lestranget a fürdőszobában. Egyik felem úgy érzi, hogy arcon csaptam Rosát azzal, hogy ilyen sokáig titkolóztam előle, és szeretné visszaszívni ezeket a szavakat, fél a választól, a másik felem, a dominánsabb és nagyobbik viszont meghatottan néz a szemeibe. Úgy érzem, hogy bármi történik velem életem hátralévő részében, ez lesz az egyik legfontosabb pillanata, akármerre alakul. - Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el!