Nem tart sokáig, hogy megbánja, hogy nem adta le mégis az emelt legendás lények gondozását. Egészen pontosan… az első óra végéig.
Érthető persze, hogy a vadőrnek és a profnak még így együttesen is nagy falatnak bizonyul az évzáró eseményei után megvadult és súlyos károkat szenvedett thesztrálménes gondozása, de hogy elárvult csikókat kelljen gondozniuk az egyébként is alig létező szabadidejükben az ötödévesekkel… Persze, az ellenérzései épp úgy nem ülnek ki az arcára, mint ahogy az sem, hogy valahol mélyen nagyon is lenyűgözi a thesztrálcsikók hátborzongató szépsége. A sárkányokat leszámítva mindig is ezek a bestiák voltak a kedvencei.
Az ötödévesek órája előtt már jó ideje ott van azzal a példánnyal, amelyikkel az első hetet tölti majd. Tisztes távolságban marad tőle, még a különkerített kifutóba se lép be hozzá, és pláne eszébe sem jut nekiállni babusgatni – bármennyire is tényleg van valami majdnem aranyos a kicsiny csontváztestben, irtózatosan, groteszkül hosszú és vékony lábaival, jobboldalt sérült, egyelőre egyébként is röpképtelen denevérszárnyaival, testéhez képest óriási arányú fejével. Az emelt szintű órára járó diákok elbírnak velük, talán még az ötödikesek is, és egy csikó végül is nem tehet nagy kárt bennük, de ezek mégiscsak fokozottan veszélyes besorolású állatok, és túl kicsik ahhoz, hogy megszokták volna a varázslók közelségét.
A kifutóra tűzött táblán szárad a tinta: 1. hét, gondozók: Kobayashi, Sora (V.) & Crouch, Barty Jr. (VI.). Még a csikónak adott nevet is odakörmölték, de arra nem kíváncsi. A csikónak nincs rá szüksége, hogy neve legyen. Elvégre vadállat.
Fellapozza a szakirodalmat, jegyzeteket készít, aztán csak figyeli, ahogy a csikó bukdácsol a kis kifutóban. Kobayashi: lehetett volna rosszabb is. Belőle kinézi, hogy nem öleti meg magát egy háromhetes csikóval, és esetleg még értékelhető jegyet is kapnak a munkájukra. Türelmesen várja, míg a lány meg nem érkezik, és meg nem találja. Aztán egy nem kimondottan szívélyes, de tisztességes biccentéssel üdvözli, és egyből a tárgyra tér.
- Gondolom, látod őket, ha egyből bedobtak a mélyvízbe. – Legalábbis reméli. Kobayashi persze úgy fest, mint aki még két csepp könnyet sem látott, nemhogy haldoklót, de ezekben az időkben nehéz megmaradni naivnak. Körülbelül hasonlóan nehéz, mint egy nemrég született thesztrálcsikót gondozni úgy, hogy az ember nem látja a thesztrálokat. – Ez a példány a legfiatalabb, néhány hetes, úgyhogy az elkövetkezendő egy hétben, amíg hozzá vagyunk beosztva, nem hagyhatjuk magára pár óránál tovább.
Felveszi a majdnem teli cumisüveget maga mellől, amelyben a tejbe valami sötét, darabos, vöröses folyadék keveredik foltokban, majd a pálcájával óvatosan, körkörös mozdulatokkal melegíteni kezdi. A csikó érdeklődve veti fel leginkább miniatűr lókoponyába oltott hüllőre emlékeztető fejét, majd szimatolni kezd, ahogy a meleg tej és az erjedt vér illata kiszüremkedik az üvegből.
- Tessék, fogd meg – nyomja egyből a lány kezébe. – Nézd, így tartsd. Nem valami bizalmas kölyök, szóval ha nem muszáj, inkább ne fogdosd össze. Kicsi, de vannak fogai. – Egy darabig figyeli, hogy a lány hogy boldogul az etetéssel, aztán a táskájából előássa a jegyzeteit, a mértani precizitással meghúzott táblázatba írt órarendjét és egy kopottas könyvtári könyvet, aminek a címéből csupán a thesztrálok maradt meg olvashatónak. – Vegyük át a gondozás feladatait, aztán osszuk be, ki mikor ér rá.