Sabrina & Agatha

Félig megevett pirítóssal a kezemben, kialvatlan arccal és bicegve török magamnak utat az órára igyekvő diákok tömegében. Szemeim alatt sötétlő karikákkal keresem a kisebb-nagyobb kibúvókat közöttük, de a tömött sorokban alig találni erre lehetőséget, úgyhogy lassan haladok velük együtt és gondolatban az utolsó szálig elátkozok mindenkit, aki az iskolában tartózkodik. Pirítósomat a lehető legapróbb morzsákra őrlöm fogaim között, ahogy haragos tekintettel bámulom az előttem lévő magas fiú hátát. Idegesítenek. Idegesít mind egy szálig. Idegesítenek a nevetések, beszélgetések, kacagások, ordítások, visítások, még a legegyszerűbb suttogástól is égnek áll a hajam. Újabbat harapok a pirítósból és ugyanolyan lassan rágom, mint pár másodperccel korábban az előző falatot, a bennem gyülemlő düh pedig egyenesen a torkom felé halad, hogy egy hatalmas ordítás kíséretében kiszabadulhasson belőlem, mint rossz szellem a palackból. Én is örülnék neki, hihetetlen megkönnyebbülést jelentene számomra, ha nem nyomná a mellkasomat és fájdítaná a fejemet, és talán senki nem nézne rám úgy, mint egy sorozatgyilkosra, aki a következő áldozata után kutat. Rengeteg ilyen pillantással ajándékoztak már meg az életem során, itt az iskolában pedig csak úgy özönlenek felém a teliholdas éjszakák előtt pár nappal, utána meg végképp. Ideje lenne elgondolkozni újra azon, amit apám már rengetegszer megírt nekem, amikor levélben panaszkodtam neki a furcsálló tekintetek áradatáról, válasza pedig mindig az volt, hogy beszéljek az igazgatóval, valószínűleg megértené és kapnék pár napnyi kimenőt a gyengélkedőre, sőt még a sebeimet, töréseimet is helyre raknák, ahelyett, hogy nekem kell elkészítenem a főzeteket halk morgások vagy hangos szentségelések közepette. Sohasem fogadtam meg ezt a tanácsát a szégyenérzet miatt. Előbb-utóbb mindenkinek a fülébe jutna, hogy miért vagyok ennyit a gyengélkedőn és ellenem fordulna az egész iskola. Eleve mindenkinek van némi fenntartása a vérfarkasokkal kapcsolatban, hogyha kiderülne, hogy én is oszlopos tagja vagyok a népes brigádnak, nem fogadná ezt jó szívvel senki, még a tanárok arcán is látnám, hogy nem tudják, hogy hogyan igazodjanak hozzám. Arcom megnyúlik kissé, amikor belegondolok, hogy a diákok közül rengetegen kikelnének magukból és követelnék, hogy én se hiányozhassak, akármi bajom van, üljem végig az órákat, vizsgákat, vagy csapjanak ki, mert életveszélyes vagyok. A szülőkig is eljutna és a Roxfort pikk-pakk kongana az ürességtől, vagy én ülnék valahol máshol az iskolapad helyett és malmoznék. Nem megyek a gyengélkedőre és az igazgatóhoz sem, soha.
A lépcsőknél a tömeg végre szellősebbé vált és bicegve, a korlátba kapaszkodva sietek az alagsor felé, pirítósomat immáron tempósabban falatozva. Nem akarok én lenni az, aki századjára is elkésik és ezredjére is bocsánatot kér. A fájdalom ellenére kettesével veszem lefelé a lépcsőfokokat és apró termetemet kihasználva bújok át az emberek között játszi könnyedséggel, jobb napjaimon egy hangos bocsánattal is megtoldanám a tolakodásomat, de ma nem. Még csak oda se morranok. Hamarabb is érek le a tolakodásnak köszönhetően a vártnál, persze egész lábam sajog és sivít, hogy üljek végre le, de még nem tehetem. Az alagsorban már csak mardekárosokkal találkozom jószerével és azokkal az évfolyamtársaimmal, akik szintén bájitaltanra igyekeznek. Bebicegve az ajtón, egy Jó napot! - ot elmorogva megyek a helyemre és igyekszem minden pillantást elkerülni, beleértve Slughornét is. Remélem fájdalomcsillapító főzetet fogunk ma készíteni, örömmel vállalkozom rá, hogy ki is próbáljuk valakin.