Tsetsiliya Silje Bronshtein

But goddamn, I'm a mess

   Sili

   
   19

   
   Aranyvér

   
   Nem vagyok befolyásolható

   
   Legilimencia és oklumencia

   
   Halálfaló

   
   Chanelle Elise

   
   Saját

   

Mindig is büszke voltam a származásomra - ősi orosz aranyvér család egyetlen leánygyermekeként születtem -, a családomra már kevésbé. Szüleim elfajult vérmániája feszegette, és gyakran át is hidalta a normál családi értékek határát, merev ragaszkodásuk a hagyományokhoz, és a vértisztasághoz pedig még erőteljesebb volt, mint más hithű családoké. Talán e kettősség sodort minket a pokol szélére.
Igaz őszinteséggel állítom, nem szeretem őket, soha nem is szerettem, ahogyan a családunk más tagjaihoz sem kötődtem. Egyedül a nagyanyám volt az, aki a kelleténél közelebb állt hozzám, idős kora lévén már kevésbé tudott részt venni a szüleim bizarr játszmáiban, nekem pedig ez már elegendő volt ahhoz, hogy, ha csak egy kicsit is, de ragaszkodjak valakihez a Bronshtein vérvonalban.
A nézeteink sem egyeztek. Engem soha sem érdekelt semmi sem, ami őket igen, talán pont azért nem, hogy még ennyiben se hasonlítsak hozzájuk. Nem tudtam volna elviselni, hogy igazuk legyen, olyan sokszor emlegették már így is. Ne is tagadd, Tsetsiliya, felesleges, olyan vagy, akárcsak mi. Ugyanolyan. És ez ellen semmit sem tehetsz. Amúgy sem vontam kétségbe mások származását, talán csak egy kicsit éreztem ellenérzést a félvérek, és muglik iránt, de, amíg nem néztek rám, nem szóltak hozzám, feleslegesnek éreztem velük foglalni le magam. A Nagyúr léte is kevésbé érintett meg, Angliába települve sem éreztem igazi kötődést iránta, és az eszméi, maga a világosság, és a sötétség örökös harca iránt. Érdektelen voltam, azzá váltam.
   

Ismertek, nem?
   

Látom őket magam előtt, hallom elsuttogott szavaikat, érzem izzadt érintéseiket. Még a hideg is ráz, amint hozzám érnek, és hosszú, göcsörtös ujjaikkal végigszántanak a testemen. Szinte felsértenek, égetnek nyomaik. Felébredek. Még csak hajnal lehet, a nap sem kelt fel, de már képtelen vagyok lefeküdni, és rémálomba szenderülni. Inkább úgy, ahogy az ágyból kikászálódtam, bő trikóban, rövid sortban, és mezítláb - a pálcámat időközben az egyik kezembe tartva - osonok ki a hálóterem ajtaján, a klubhelyiséget elhagyva, hogy aztán az alagsor egyik sarkának bemélyedésében találjam meg a helyemet. Bár a levegő hűvös, a padló, és a fal is egyaránt hideg, mégis leguggolok, hátamat a falnak támasztom. Tenyerem zárt fogságából emelem ki az éjjeli szekrényem rejtett polcából elemelt megbolondított adag sárkányfüvet, majd egy papír fecnibe sodorva harapok rá a fogaimmal, hogy a pálcámnak elsuttogott varázsigével tüzet csiholva gyújtsam meg a végét. Mélyet szívok belőle, egészen a tüdőmig engedve a kártékony anyagot. Az ismerős érzés azonnal eltelít, ahogy telnek a percek, egyre jobban érzem magam általa. Már csak akkor lenne még jobb, ha társaságom is akadna. Nem mintha jöttöm óta bárkit is közel engednék magamhoz, a legtöbbjüknek még csak a nevét sem tudom, még szót sem pazarolok rájuk, csupán egyetlen ember van a kastélyban, akivel szívesen múlatóm az időt. Antonin drága. Csak egy év telt el, mégis úgy érzem, mintha megtaláltam volna a lelki társamat. Tökéletes a mi kapcsolatunk. Ő számomra minden, amit eddig nem élvezhettem. A családom, a barátom, a társam, a szeretőm. Mindent tudunk egymásról, csak egy sötét titok van a múltamban, amit eddig nem árultam el neki, amit jobb, ha vele sem osztok meg, senkivel sem. Maradjon csak az enyém, emésszen csak engem, mindörökké.