A Nott egy a huszonnyolc család közül kiknek vérvonalát a legtisztább formában sikerült megőriznie. Nagyapám, Cantankerus Nott, tintát ragadott és papírra is vetette, hogy az utókor is megemlékezzen róla, a leszármazottak soha ne feledjék, hogy milyen becses is az a vörös nedv, mi szervezetükben lüktet. Érték, kincs, valami, amit bármi áron meg kell védeni.
Apám, Vincent az elsők között csatlakozott Voldemort híveihez. Anyám természetesen támogatta ezen törekvésében is, mint mindenben a nagy nyilvánosság előtt. Az hogy odahaza, a négy fal között mi zajlik, azt csak kevesen tudhatják. A legidősebb Nott leszármazottként az emberek, a családom, az úgy nevezett barátaim elvárásokat támasztanak velem szemben. Ám számomra a kötelezettség olyan, mint egy gyógyulófélben lévő seb, örökkön viszket, és addig nem nyugodhatok, míg föl nem tépem. Egyedül a családom érdekeit vagyok képes a saját kényem-kedve fölé emelni, azt is talán csak azért, mert genetikailag belém kódolták ezt a fajta hűséget. Megteszem, amit elvárnak tőlem. Se többet, se kevesebbet. Ám a Nagyúrnak nem sikerült megnyernie maradéktalanul az ügyéhez, legalábbis egyelőre. Bár tudom, hogy közeledik a nap, mikor a pecsétet beleégetik a bőrömbe, és nekem akkor döntenem kell. Én pedig úgy fogok dönteni, mint ahogy az egy jó Nott lányhoz illik.  

Elrejtőztem a szekrényben. Bújócskáztam, imádtam bújócskázni, rettenetesen jó voltam benne. Tudtam, hogy valahol máshol kellene lennem, de nem volt bennem rossz érzés ezzel kapcsolatban, én csak játszani akartam, így hát játszottam. A ruháknak magnólia illata volt, ami keveredett az ősrégi tölgyszekrény faápolójának pézsmás aromájával. Megszédített. Közeledő léptek nesze ütötte meg a fülemet.  A szívem izgatottan dübörgött mellkasomban, közelebb húzódtam az ajtó vékony réséhez. Körbejárattam tekintetem a hálóban, igyekeztem megnyugtatni magam. Végig néztem az ágyon, a komód faragott mintáin, míg rabul nem ejtették figyelmemet a tükör csillogó felületén imbolygó fények. Megláttam anyámat, a tükörhöz lépett, hogy még egyszer utoljára végig nézzen magán. Vékony ujjait belefutatta sötétszőke tincseimbe, a lemenő nap fénye beszökött az ablakon és vörösre festette hullámos fürjeit, melyek bársonyosan omlottak le vállára egészen háta közepéig. Telt ajkaival tükörképére mosolygott, vidám zöld szemei izgatottságtól fénylettek, mintha pisze orra körül ülő aranyszeplők is vidám táncot jártak volna. Annyira boldognak tűnt. Lesöpört egy nem létező szöszt új nap sárga ruhájáról, melyet a különleges alkalomra való tekintettel öltöttem magára, akárcsak azt a csábító csipke alsóneműt, melyet alatta viselt. Kopogtattak az ajtón. Ezt furcsállottam, de nem tudtam volna akkori eszemmel megmondani miért. Most már világos. Apa soha sem kopogott a saját házában, sőt, ami azt illeti azon a hétvégén nem is tartózkodott a birtokon.
- Szabad.- szólott anyám, majd a férfi belépett a szobába, és bezárta maga mögött az ajtót. A férfi hátulról átölelte, birtoklón tartotta karjaiban. Jellegzetes karcos hangja volt. Furcsán ismerős. Tudtam, hogy elő kellett volna bújnom, el kellett volna szaladnom, de nem mertem. Visszahúzódtam a szekrény leghátsó zugába,  apró tenyeremet a fülemre tapasztva vártam, hogy a látogatás véget érjen.


Nagy nyüzsgés volt a birtokon, fontos vendégeket vártunk vacsorára. Természetesen Nottéknál a vacsora nem csupán egy tál ételből, egy pohár borból és kellemes csevegésből állt. Emberek, házi manók tucatjai dolgoztak csak a nagyterem dekorációján, és akkor még az udvaron felállított jégszobrokról szót sem ejtettem. A vacsora legalább tizenkét fogásos lesz. Egy szál köntösben az erkélyről figyeltem a sürgés-forgást, nagyanyám szipkájával kezemben. A házvezetőnk épp egy öreg manót ragadott meg a torkánál fogva, mert foltot talált az ezüstétkészleten. Az apró, szerencsétlen lény lábai a levegőben kallóztak. Szánalmas látványt nyújtott, elnyomtam a cigarettát, és visszamentem a szobámba felöltözni.
Apám büszke ember, büszke a végletekig. Magabiztos, határozott kiállású, mist mégis idegesen igazgatta nyakkendő tűjét. Megérkeznek az első vendéket. Apám halálfaló "barátai". Hamar körvonalazódik előttem, hogy ez nem egy egyszerű mulatság, ahol felvágunk szomszédaink előtt kiapadhatatlan aranykészletünkkel, nem ez sokkal inkább valamiféle stratégiai megbeszélés. Nem is értem mit keresek én itt vadonatúj smaragdzöld ruhámban, magasra tornyozott szőke tincseimmel és unott arckifejezésemmel. Ő is eljön? - suttogják. Berizmur újabb vendéget készül bejelenteni, fekete pálcájának  márvány padlóhoz koppantja. Minden tekintete a belépőre szegeződik. Nem a Nagyúr az. Határozott kiállású, fekete hajú férfi az. A nevére nem is figyelek. Nem érdekel. Csak a desszert miatt vagyok még mindig itt. Egyáltalán nem érdekel kiléte, míg az asztalunkhoz nem lép, hogy köszöntse a házigazdát, a hangja karcos. Évek teltek el már, de én felismerem. Anyám hűvösen vörös ajkaihoz emeli poharát.
- Csak nem a kis Cressida?- fordul felém, a mosolya lehengerlő, a tekintete babonázó, akár egy kígyóé. - Rég találkoztunk.- az ezüst kiskanál hangosan koppan a padlón, miután kihullott elernyedt ujjai közül.
- Elnézést.- állok fel hirtelen az asztaltól, hűvös sötét szemeimet a fickó szemeibe fúrom.
- Cressida.- csattan apám hangja ostorként.
- Felmegyek a szobámba. Nem érzem jól magam. Felfordult a gyomrom.- mosolygok epésen anyámra, majd sarkon fordulok, és magam mögött hagyom a díszes társaságot. A férfi elégedetten, apám haragosan, anyám riadtan néz utánam.


Még másnap reggel is úgy gondolom, hogy  a tegnapi nagyjelenetem kiváltotta hatás megérte azt a pár pofont, amivel atyám jutalmazott a vendégek távozását követően.
- Ostobán viselkedtél.- szorítja anyám a hideg rongyot duzzadt arcomra. Elfordítom a fejem, látni se akarom.
- Tudod, hogy apád nem egyszerű ember. - felvonom a szemöldököm. Ez volna a mentsége?
- Nincs érzéke, sem türelme a gyengéd dolgokhoz.- szorítsa a rongyot arcomra, mire én felszisszenek, mintha anyám emlékeztetni akarna arra, hogy nem ez volt az első, és nem is az utolsó, hogy apámnak eljárt a keze.
- Ez akkor se mentség arra, ahogy...-rázom hitetlenkedve a fejem.- A saját házában, az orra előtt. - nézek rá megvetőn.
- Oh, drágám, sokkal élvezetesebb a játék, ha veszélyesen játszod. Majd meglátod. Olyan vagy, mint én, és mi jók vagyunk a játékokban.- mosolyodik rám, majd a rongyot visszateszi a tálba.- Így ni.- a tükör felé fordulok, szivárványszínű arcomat kémlelem.
- Mi a közös az üzletben, a szerelemben és a háborúban? Mindhárom stratégiai játék. Legközelebb már ügyesebb leszel.- simít végig tincseimen, majd magamra hagy.