Órák egymás hegyén-hátán, házi feladatok, amik már-már a plafonig tornyosulnak. A szemeim már véreresek, egész éjjel alig aludtam valamit. Igazából saját magamnak köszönhetem, hogy az utolsó pillanatra hagytam mindent csak azért, mert megérkezett a legújabb könyvem, amit rendeltem – Mágusok beszámolói a Pun Háborúkról –, én meg otthagytam csapot-papot hogy elolvassam. Ráadásul még különösebben érdekes sem volt az egész, ugyanazokat az információakt dobálja be, mint néhány másik, régebbi feldolgozás. Plusz esélyesen fikció a fele. Szóval, röviden és velősen megfogalmazva: rábasztam.
Segítséget nem kérek, ahhoz túlságosan is büszke vagyok, helyette csak csöndesen figyelem, ahogy a klubhelyiség lassan kiürül körülöttem. A Francia Forradalomra emlékeztető barikád mögül szomorúan figyelem, ahogyan lassan egyedül maradok, miközben az Átváltoztatástan esszém végét körmölöm. Ha ezt befejezem, akkor már csak két tekercs van hátra, egy SVK-ra és egy Bájitaltanra, egyik sem az a kategória, amiből nagyon szeretnék megbukni, vagy legalábbis rosszabb jegyet kapni. Mind a kettő kell az Auror-pályához. Legalábbis ezzel próbálom az akaraterőmet növelni, amikor a gyertyám lassan csonkig ég és megfordul a fejemben a „rohadt életbe, hagyom a francba...” kezdetű mondat, sok-sok más káromkodással követve.
Ötletem nincsen, mikor aludtam el. Arra ébredek, hogy a könnyű, tavaszi eső veri az ablakot, a klubhelyiség pedig koromsötét. Príma. Akkor most vajon honnan szerzek kávét?

 

És mosolyból fényes hurkokat rajzolgatok köréd.
A baldachint bámulom, sötét és kietlen, akár az odakint tornyosuló éjszaka, amit lassan felhígít a hajnal. Egy mások által hallhatatlan dallamra keringek. Írni kéne Tuneynak. Figyelmeztetni kéne a veszélyre, ami a varázsvilágba már begyűrűzött - és a jeges rémületen átkémlelve már érzem, hogy a muglik sem maradhatnak ki a dologból. Még talán nem tudnak róla, mi okozza az árvizeket, a tömegbaleseteket, a robbanásokat a villamoson, a metrón, a repülőgépek zuhanását, és tragédiájukként talán sosem esik le nekik a húszfilléres. Mi azonban, ideát, küzdünk a mindentudással, már akik hajlandóak vagyunk szembenézni a helyzettel. Voldemort felemelkedik. Egyikünket sem kíméli majd.

Elzsibbad a lábam, lelógatom az ágyról, és csakhamar teljesen felülök. Izgek-mozgok egy darabig, Dorcas prüsszent a tőlem jobbra eső ágyban, de ezt leszámítva édes nyugalommal alszik. Bebújok a köntösömbe, levélpapírt fogok, pennát, és a nyikorgó parkettaléceket kerülgetve, kiosonok az ajtón.
Odalent a hálókörlet fényviszonyaihoz képest szurokszerű a sötétség, a szemem azonban hamar hozzászokik. Szinte emlékezetből vágom le a kezemben cipelt cuccokat egy fotelbe, azonban...
- Jóságos ég! - sikoltok fel, mikor a fotel felkiált. Döbbenetemben megtántorodom és nekizuhanok egy másik fotel karfájának, abban sikerül megkapaszkodnom. Csak akkor sikerül beazonosítanom a hang tulajdonosát, mikor pálcámat a köntösöm zsebéből előrántva, világosságot gyújtok.
- Jaj, Al! Bocsáss meg! Felkeltettelek? - tápászkodom fel azonnal, majd kiveszem az öléből a hanyag módon odadobott pergament és pennát, kalamárissal együtt.

 

És megint elbóbiskoltam. Igazából annyira föladhatnám már az egészet, nem visz előre semmi más, mint a puszta akaraterő, de az valahogy az istennek nem hajlandó ébren tartani. Ráadásul még csak nem is holnap kell leadni mindet, csak közel a határidő, és ha most igazolom magamban, hogy elrakom holnapra, akkor holnap is ugyanígy fogok vitatkozni, majd ott állok az osztály előtt, eltolt gatyával… Képletesen szólva. És mindenki nevetne. Már hallom is! Ja, nem, csak alszok. Elképesztő.
És nem is aludhatok sokáig. Merthogy a lehető legfurcsább módon ébresztenek: rám ülnek. Az első pillanatban összerándulok, följajdulok, a szemem fölpattan, egészen biztos vagyok benne, hogy eljött a reggel és valamelyik szobatársam akar csak szórakozni velem – csakhogy még mindig koromsötét van. Aztán még a tintatartó és a pergamen is az ölembe hullik, én pedig olyan éber leszek egyetlen pillanat alatt, mintha legalábbis dinamitot tartanék a kezemben. A legutolsó dolog, amire szükségem van, az egy tintába áztatott talár. Vagy egy csúcsminőségű seprű. Azzal sem tudnék mit kezdeni…
– Neked is jó reggelt, Lily – köszönök, picit morcosan, álomittas hangon. Még így is inkább próbálok poénkodni, mint bántó lenni. Pislogok párszor, csak hogy megerősítsem, ki áll velem szemben. Igen, az első tippem helyesnek bizonyult. Mégis, ügyelnem kell, hogy többet ne kapjanak el ennyire felkészületlenül. Sehol, semmilyen módon, senki. – Vagy még éjszaka van?
– Nincs gond – mosolygok rá, miközben lassan és biztos mozdulatokkal az ölembe nyúlok, és a tintát azért kiemelem onnan, majd a lány felé nyújtom. – És… Kicsit. De nem baj. Amúgy is föl kellett kelnem előbb vagy utóbb.
Ásítok, nyújtózok egyet, nem szégyelltetem magam különösebben lustaságom bemutatásában. Csak amikor ezzel megvagyok nézek körbe és konstatálom, hogy a reggeltől még baromira messze lehetünk. Viszont így meglepő… Vajon miért van itt Lily? Beleesett volna James valamelyik őrült tervébe és elmenne vele egy randira? Nem az én dolgom, végül is. De azért jobb, ha megkérdezem, mert a kíváncsiságom soha a büdös életben nem nyugodna.
– Szóval, te mit csinálsz itt ezen a korai órán? – kérdezem, szavaimat egy újabb ásítással nyomatékosítva.

 

Ezt nyilvánvalóan nem így terveztem, de hogyan is tervezhetne az ember ilyesmit? Kinek fordul meg a fejében, hogy "na, most lemegyek írok egy levelet, és közben ráülök a háztársamra"? Elég abszurd. Szorosabbra fűzöm a köntösömet, mielőtt elvenném egy kissé félszeg mosollyal a felém nyújtott eszközöket. Remélni merem, hogy nem folyt a tinta az ölébe, bár ha így történt, arról már biztosan tudnék. Nem hiszem, hogy Al eltitkolná ezt az apróságot, csakhogy megmentsen a föld alá süllyedéstől, amiért még össze is pacázom.

A pálcám fényében navigálva húzok egy sámlit a fotellel szembe, amiben ő helyezkedett el, és a cuccaimat a földre pakolva, én is leülök.
- Nem akartalak felzavarni. Legalább végeztél a házival, ami miatt lent maradtál? - kérdem reménykedő hangon. Hat éves griffendéles pályafutásom alatt már megtanultam, hogy azok, akikkel az ember hajnalban vagy korán reggel találkozik a klubhelyiségben, miközben éppen feltápászkodnak egy-egy fotelből, nos... azok nagyon késnek valamelyik beadandójukkal. Vagy éppen botrányos lelkesedéssel előredolgoznak. Én sosem tartoztam egyik típusba sem, bár ha mégis, akkor inkább a késők között a helyem. Nem szoktam beadandókkal hetekkel a leadási határidő előtt szöszmötölni.

Al kérdésére csak felmutatom a pennámat. Mostanra már annyira megszokta a szemem a félhomályt, hogy különösebb fényforrás nélkül is látom az arcát.
- A nővéremnek akartam írni, de... meggondoltam magam, azt hiszem. Nem is tudom, mit szólna, ha egyszer csak felbukkanna az ablakában egy bagoly. Valószínűleg sikítana. El se olvasná a levelet rémületében.
Nem szándékozom negatívabb képet festeni Petuniáról, mint ami adott esetben a valóság lenne. Már látom is magam előtt, ahogy az aprócska gyöngybaglyot széles karmozdulattal lelöki a párkányról - és tovább visítozik.

Nem mondom, hogy rossz ébresztés volt. Hé, ha egy csinos lány ül az ember ölébe, csak jól indulhat a napja, igaz? Oké, ez egy olyan gondolat, ami miatt nagyon-nagyon örülök, hogy Lily nem legilimentor – azt hiszem, jól használtam a szót –, mert ha az lenne, már garantáltan felpofozott volna. Örülhetek ennek, meg annak, hogy a tinta nem folyt az ölembe. Mondanám, hogy a szerencsém kitart, de az a koncepció meg én kifejezetten idegenek vagyunk egymástól, hiába mondta Szun Ce, hogy a szerencse igenis fontos a hadászatban.
– Rá se ránts – legyintek egyet. Jobb is, hogy fölzavart. Azt nem mondom, hogy örülök neki, én ugyanúgy szeretek aludni, mint bárki más, de jelen helyzetben jobb, hogy fölébredtem. Így még van valamennyi esélyem, ha meglehetősen minimális is, arra, hogy befejezem a mai dolgom. – Áh, ha végeztem volna, nem itt alszom el. Lehet, hogy a lépcső tövében, vagy félúton fölfelé, de tuti nem itt.
Hogy kis nyomatékot adjak a szavaimnak, megropogtatom a hátam, és egy pillanatig elborzadva hallgatom, ahogy a csontjaim egy pop-pop-pop hang kíséretében a helyükre ugranak. Vagy ki onnan? Sosem tudtam egészen pontosan. Addig meg lehet, nem egy okos dolog ezt csinálni, igaz?
– Mugli, igaz? – kérdezem mindenféle derogáló háttérgondolat nélkül. A saját anyám is mugli, a családunk, apám legalábbis meg simán vérárulónak minősül, és nem csak a házasság miatt. Fenébe, szerintem mi vagyunk az egyetlen olyan (félig) varázslócsalád, akiknek van autója és nincs megbűvölve semmiféle módon. Meg aztán, zenelejátszót hoztam a Roxfortba. Kell még ennél bőven magyarázat? – És hogyhogy nem olvasná el? Mármint… Ez furcsa.
Oké, mugliból is van sok különböző ember, csak az idióták gyűjtik őket egy kalap alá, de mégis, ez… furcsa. Ahogy mondtam. Az istennek nem találok rá jobb szót.

 

Összegömbölyödöm a sámlin ücsörögve. Még jól is esik, ahogy így begubózhatok, a sötétség pedig fokozatosan szürkeséggé hígul körülöttünk. Felmosolygok Al arcára, a zavarom lassan elpárolog, ahogy kezd szokványossá válni a helyzet. Végtére is, legfeljebb csak nevetünk majd ezen a kis ballépésen. Végtére is, nem láthattam, hogy már ül a karosszékben valaki.
- Milyen dolgozat tartott itt? Még az is lehet, hogy tudok valamit a témával kapcsolatban - ajánlom szinte azonnal, bár az is igaz, hogy az agyam jelenleg nem fog valami jól. Inkább egy nagy marék állott zabkására emlékeztet, mint használható tekervényekre. Szóval, ha Al rá is áll, mindenképp el kell majd nyomnom az ásításokat, amik e percben is igyekeznek szétfeszíteni az állkapcsomat, de hősiesen ellenállok. Amennyire tőlem telik az adott helyzetben.

- Hát... - kezdek bele elgondolkodva, de végül úgy határozok, nem lesz abból semmi, ha mesélek Petuniáról valakinek. Nem szoktam, még Marléknak sem, de valahol el kell kezdeni. Ezt mondják a nálam okosabbak. - Igen, mugli. Kislánykorunkban - Petunia, ő a nővérem, és én -, nagyon jóban voltunk. Közel álltuk egymáshoz, ahogy csak nővérek állhatnak. Azután egy napon megjött a roxfortos levél. Megismertem Severust - talán te is ismered őt, mardekáros, Potterék mindig csesztetik. - Mély levegőt veszek, mert érzem, amint az arcom haragos vörösre gyúl az áthullámzó érzelmektől, majd folytatom. - A kapcsolatunk nagyon megsínylette. Petunia irigykedett rám, kevésnek érezte magát mellettem. Én pedig... szóval, én arra vágytam, hogy minden a régi legyen, de naiv voltam, nem vettem figyelembe a fájdalmát. Sajnos. Ezért már a leveleimet sem olvassa el.   

 

Jó látni, hogy kicsit kényelmesebb a lány is, és a pillanatnyi zavar kezd eltűnni belőle. Igazából, én is éreztem volna, ha nem a meglepetés kerít hatalmába azokban az első másodpercekben, na meg a tintafolttól való félelem. Egészen rövid ideig segített is elfelejteni mindazokat a kínjaimat, amik az iskolai problémákon kívül kínoznak. Ezerszer elátkoztam apámat már, amiért elmondta azt a dolgot a Roxfortba indulás előtt. Mert hát lám, csak paranoia volt az egész, majdnem a teljes év eltelt mindenféle probléma nélkül.
– Bájitaltan – nyögök föl agonizálóan. A legkevésbé van kedvem a Veritaserum elkészítési módját és hatásait vizsgálni hajnalok hajnalán. Ki a fenének lenne, most úgy őszintén, és ebben a legkevésbé sem segít, hogy utálom az elitista tanárokat. Lumpsluck meg aztán elképzelhetetlenül az.
Csöndesen és – az időpontot nézve meglepő módon – figyelmesen hallgatom, amit a nővéréről mond. Akaratlanul is Amy ugrik a fejembe, és nem tudok a lány szemébe nézni amíg beszél. Lám, más testvéreknek sem annyira egyszerű, és ha valamit megtanultam a saját baromságomból, és az azt követő ellencsapásból, az talán neki is segíthet. Megpróbálhatom, legalább, nem igaz?
– Nekem is van egy húgom, Amy – közlöm vele csöndesen, amolyan bevezetésként. – Amikor kicsik voltunk, egészen biztos voltam benne, hogy kviblinek született, és mindent megtettem, hogy ő is biztos legyen ebben. Jelenleg harmadikos a Hugrabugban és baromira nem hajlandó még csak beszélni sem velem. – Egy pillanatra megállok, és megrázom a fejem, inkább csak magamnak, mint Lilynek címezve a gesztust. – A lényeg az, hogy most már bármit megtennék, hogy elássuk végre a csatabárdot. És szerintem neked is próbálkoznod kellene a nővérednél, még akkor is, ha a ti helyzetetek másképpen néz ki. Ronda világ jön, és az embernek szüksége lesz a barátaira meg a családjára, akikre számíthat. Első körben talán pont az utóbbira.
Túlságosan korán van még az ilyen sötét gondolatokhoz…

 

Figyelmesen hallgatom Alt, és kicsit sem érzem magam meglepettnek, amiért hirtelen így megnyíltunk egymás előtt. A nővéremről ritkán beszélek. Olyan ő számomra, mint egy zárvány, ami megkövesedett valahol a gyomrom mélyén, hogy súlyát minden pillanatban érezhessem. A barátaim többsége valószínűleg nem értené, miért kerítek Petunia viselkedésének ekkora feneket. Néha, könnyedebb órákban, nekem is egyszerű megvonnom a vállam, azonban az ilyen kietlen hajnalokon, mint ez a mostani, csak a nyomást érzem.
- Épp ettől tartok, Al. Mármint... - fél kézzel a hajamba túrva keresem a szavakat, szeretném, ha értené, még akkor is, ha talán holnap már csak nyomokban fogunk emlékezni ezekre a szavakra. - Nagyon féltem őt és a szüleimet is. Ha rájuk támadnának ezek a barbár gyilkosok, nem tudnák megvédeni magukat. Nekik nem szoktam erről beszélni. Ez egy egyszemélyes teher, azt hiszem.

Persze, ez bizonyos szempontból édes teher. Hiszen van családom! Nem is akármilyen. Kiváló emberek, hatalmas szívvel, akik sosem néztek rám a szemeikben undorral vagy félelemmel. Oké, Petunia a kivétel, de anyáék... ha rájuk gondolok, mindig ökölnyire szűkül a torkom.
- Vannak bűbájok, amivel el lehet rejteni az embereket. Flitwick mesélt a Fideliusról a múlt órán, mondjuk, csak megemlítette, de ahogyan most állunk... - megborzongva hallgatok el. Al joggal kérdezhetné, hogyan állunk most? De nem kell bemutatnom az állapotokat. Naponta ír a Próféta lemészárolt mugli családokról, tömegbalesetekről, amik nem balesetek. - Mindegy. Olyat úgysem szórhatnak ki csak úgy mindenkire, mert úgy olvastam, kell hozzá egy titokgazda, akinek a lelkébe rejtik a bujkálók pontos helyét. Jól meg kell gondolni. A családom titokgazdája legfeljebb én lehetnék, és amilyen makacs a nővérem, nem hiszem, hogy belemenne a rejtőzködésbe, "csak azért, mert én azt mondtam, hogy kell".

Elhúzom a szám. Valószínűleg elég sokat beszélek, és remélem, Alt nem zavarja. Mégis szöget üt a fejemben valami, amit a húgáról mondott, vagy talán nem is mondott, csak számomra következik? Már nem emlékszem.
- Szoktatok erről beszélgetni a húgoddal? Mármint arról, ami közeledik.

 

Engem kicsit meglep, amiért ilyen könnyedén és gyorsan kitárulkozunk ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Főleg az, hogy a húgomról mesélek – nem szokásom. Ella sem tud valami sokat, éppen csak annyit, hogy mind a ketten Hugrabugosok. Máskülönben lehet, megpróbálná megbeszélni vele az egészet helyettem, és a legutolsó dolog, amit Amynek akarok, az a lány sarokba szorítása. Vannak terveim, amik akár működhetnek is, ha a húgom hajlandó lesz majd beszélni velem.
– Jobb is talán, ha nem tudnak róla – biccentek. Meg tudom érteni, amit mond. Viszont valami a szavaiból szöget üt a fejembe, és nem hagy nyugodni, az istennek sem. – De én nem nevezném őket barbároknak. Vagyis… Azokkal egyszerű volt bánni – felsóhajtok, mert tudom, hogy ez rosszul veszi ki magát, főleg előtte. De a „hobbim” szerintem eléggé közismert errefelé legalábbis, és reménykedem, hogy nem veszi magára. Ugyanúgy utálom azokat a szörnyetegeket, mint ő. Elvégre, apám „véráruló” a szemükben. – Vegyük úgy, hogy ők Karthágó, mi pedig Róma. Bár nem tudom, melyik volt a jobb oldal abban az esetben.
Nem kérdezem, hogy állunk most. Tudok éppen eleget. Nem vagyunk már kölykök, és az apám auror, ő eleget mond el ahhoz, hogy ne akarjak többet tudni. Azonban mégsem rejtőzhetünk a kastély falai mögött örökké. Az nem így működik.
– Azzal nem tudsz elrejteni olyat, aki nem akarja – rázom meg a fejem. Megvallom, hallottam már arról a bűbájról. Rettenetesen komplex mágia, én is csak az alapjait ástam elő, a Globális Mágusháború időszakában emlegették. Zseniális módszer a tervek és a fontosabb személyek elrejtésére, csak végletekig meg kell bíznod abban, aki végül a Titokgazdád lesz. És olyan időkben, mint a mai… Egy kezemen össze tudnám számolni azokat az embereket, akikben megbíznék ennyire.
– Áh, – felelem, és ha nem lenne ennyire ötét a téma, esküszöm, fölnevettem volna –, beszélni sem hajlandó velem, nehogy ilyesmiről… Egyébként is, harmadikos. Neki még van lehetősége egy kicsit tovább kellemes álomvilágban élni, de nekünk…? Nekünk nem hiszem.

 

Vegyük úgy, hogy ők Karthágó, mi pedig Róma. Al hasonlatára ösztönösen szélesen elvigyorodom. Az itteniek többsége aligha lelkesedik a mágiatörténet órákért, bár ez javarészt Binns professzor stílusának köszönhető. Nem egyszer fordult már elő, hogy a fejem a padra bukott az óráin. Hiába, a nővérem minden jó és rossz tulajdonsága közül a fegyelem az, aminek a hiányát legtöbbször érzem. Képtelen vagyok koncentráltan figyelni valamire két percnél tovább. A gondolataim folyamatosan elkalandoznak, mint most is, amikor éppen Al szavait kéne figyelnem.

- Tudom. Reménytelen. De nem tehetek mást, ha nem próbálkoznék azzal, hogy menekülési utat keressek, valószínűleg már becsavarodtam volna - mondom, hangomat pedig hiába igyekszem könnyednek mutatni, a mondat közepén berekedek, és el kell telnie néhány percnyi torokköszörülésnek, mire ismét reagálni tudok arra, amit mond.
- Gondolod, hogy harmadikosként nem érzi? - kérdem, és a hangomból valószínűleg kiszűrődik, mennyire kételkedem ebben. Ha csak nézi a fivérét, Amy már sejtheti, mi készülődik. Elfoghatja a remegés, nőhet gombóc a torkába. Mert ezek az évek nem halált ígérnek, hanem meghasonlást. Meghalni könnyebb, mint továbbélni abban a tudatban, hogy elveszítetted önmagad. Hogy elveszítetted azokat, akik téged önmagaddá formáltak. Talán nem mindenki ért velem egyet ebben, viszont a vihar előtti szelet mindenki felismeri. Azt a pulzáló, nehéz áramlatot, ami után a förgeteg következik. Már odakint tombol, csak azt várjuk, hogy áttörje a falakat.

- Szerintem itt már nem elég az, ha Dumbledore-tól várunk mindent - teszem hozzá végül, bár őszintén, fogalmam sincs, mit tehetnénk mi, diák mivoltunkban. - Nem tudom, mit kéne tenni, de ez így nem maradhat. Teljesen tehetetlennek érzem magam! Csak járunk az órákra, reggelizünk, ebédelünk, vacsorázunk, sütkérezünk a tavaszi napfényben, miközben odakint halomra ölik az embereket. Idegtépő! - fakadok ki végül, továbbra is suttogóra fogva a hangom, majd arcomat a kezeimbe rejtem.

 

Örülök, hogy neki tetszett a hasonlat. Én magam egyre inkább elborzadok tőle, ami azt illeti. Nem hiába hívták azt a háborúsorozatot – mert volt belőlük vagy három – az ókor világháborúinak, és bármennyire is zseniális történetek maradtak föl onnan, voltak legalább annyira pusztítóak is. És Róma olyan árat fizetett azért a győzelemért, amit én nem hiszem, hogy itt bárki szívesen kipengetne…
– Van a menekülésnél jobb mód is – felelem, kissé talán túlbuzgó felhanggal. Pedig nem vágyok a harcra… Oké, ez hülyeség. Egész eddigi életemben könyvekből tanultam, hogy néz ki a háború. Hogy miként néz ki egy csata. Szóval, szerintem egészen természetes, hogy szeretném látni magamnak, amit olvastam. Kamatoztatni a tudásom, akár, az lenne a legjobb. Mert képes lennék rá. Vagy egyenesen az orromra buknék. Mindkét lehetőség megeshet...
– Inkább remélem – felelem az Amyvel kapcsolatos kérdésére, és nem nézek a lány irányába, mert nem akarom, hogy lássa, hogy aggódok a húgomért. Én voltam az, aki eltávolítottam magamtól, aki elüldöztem, és igenis, szeretném, ha megkaphatnám annak legalább a felét, aminek normális esetben testvérek között kellene lennie. Kegyetlen voltam, most meg önző vagyok, mert abban reménykedek, fátylat boríthatunk a múltra anélkül, hogy ez nekem különösebben fájna. Viszont ugyanígy reménykedek abban is, hogy meglesz a lehetőségünk erre. De hát a Hugrabugban van, mi baj történhetne? Oké, mondjuk Ellából kiindulva, elég sok minden… – Talán kevésbé. És nem kell annyit aggódniuk miatta, mint nekünk.
– Miért, mit gondolsz, mit tehetnénk? – kérdezem tőle, a hangom komoly. Tényleges választ várok tőle. Mégis, egy kicsit megijeszt, amit mond. A történelem tele van olyan emberekkel, akik belerohantak a csatába mindenféle terv nélkül, csak hogy szétrúgják a hátsó felüket. Tervezés, gondolkodás és tesztelés nélkül nem lehet harcolni – vagy ha lehet is, nem érdemes. – Rohanjunk bele a nagyvilágba és átkozzuk meg, amit tudunk? Nem jutnánk messzire. Dumbledore ismeri az ellenséget, legalábbis úgy hiszem, azért várakozik. Ameddig nem tudjuk, miről van szó és kikkel állunk szemben,nincs értelme belevetni magunkat a harcba. Csak elvéreznénk, az meg kinek segítene?

 

Kissé megdöbbenek, mikor Al ellenem kezd érvelni, már ami a "tennünk kell valamit" típusú felszólalásomat illeti. Oké, talán nem én vagyok a tökéletes lánglelkű szónok, és beismerem, nincs haditervem, de abban biztos vagyok, hogy nem tudok már sokáig csak úgy ücsörögni itt és úgy tenni, mintha az eredmények, amiket a Roxfort falai közt elérek, odakint számítanának. Nekem ugyanis, ha Voldemort felperzseli a világot, amit ismerünk, semmi esélyem nem lesz az elhelyezkedésre, a továbbtanulásra. Sokan eveznek velem egy csónakban, hiszen mugli születésű mivoltuk káinbélyegként fénylik a homlokukon. Ha Oliviára gondolok, szintén gombócot érzek a torkomban, de az ő esetében ott a kviddics, ahol még mindig jobban számít a tudás és a tehetség, mint a vér. Ki tudja, meddig marad ez így? Ki tudja, meddig lesz esélyünk?

- Ne érts félre, Al, bízom Dumbledore-ban, és tudom, hogy nem érhetem fel ésszel, ami benne lejátszódik. Hálás is vagyok neki azért, mert a Roxfortban biztonságban vagyunk, de... nézd meg a mardekárosokat! Aláírom, nem mindegyikük, de a legtöbben már tavaly is készen lettek volna csatlakozni Voldemorthoz! - magyarázom, azon kapva magam, hogy hevesen gesztikulálok. Már hiába próbálom lecsillapítani magam. Severus jut eszembe, és azok a délutánok, amiket ezzel a témával dobtunk fel. Csak hallgattam őt, figyeltem, miközben egyre inkább elszorult a torkom. Nem is tudom, miképp döntött, vagy döntött-e egyáltalán azóta.

- A Lump klub is tele van hasonló érzelműekkel. Az ellenség, akiről beszélünk a lehető legaljasabb eszközökkel harcol, manipulálva a diákokat idebent. Nézd meg, Bellatrix már most is csak azért nem tizedeli meg a mugli születésű elsőéveseket, mert nem tudná hova rejteni a hulláikat az iskola területén. - Világos, fekete humor, morbid példa, de így van. Efelől Alnak sem lehet kétsége.