the whole is always greater

Van abban valami furcsán otthonos és megnyugtató, ha egy magamfajta embert egyedül ér a reggel egy idegen városban. Az idegenség ismerős érzése rá tud nőni az emberre az évek alatt, és olyasfajta biztonságérzetet ad, olyan vékony, észrevétlen páncélt képez az ember körül, amire semmi más nem képes. Az egyedüllét láthatatlan burka néha fojtogató, máskor azonban olyan, mint egy kellemes, puha takaró. Ma reggel valahol a kettő közt érzem. Nem tudom, szükségem van-e több levegőre, vagy a magány még éppen elég mozgásteret enged ahhoz, hogy ne érezzem leláncolva magam tőle.
A Roxfortot még mindig nem tudom otthonomnak tekinteni, hiába töltök ott az évből kilenc-tíz hónapot már négy éve. Lehet, hogy soha nem is fog menni. Nem tartom kizártnak, hogy ahogy érkeztem, úgy is fogok távozni, mikor eljön az ideje; hirtelen, látszólag véletlenek összeesküvésének hálójába gabalyodva.
Nem, dehogy - rázom meg magam, ahogy ébredezem. Ez ostobaság. Nem fogom tudni olyan személyként elhagyni az iskolát, ahogy jöttem. Már most egészen más ember vagyok, mint akkor. A birtok és a kastély sajátos légköre, a kényszer, hogy használjam és én is megismerjem a génjeimbe ivódott tehetséget, megváltoztattak. Eljöhetek én bármilyen messzire a Roxforttól, gondolkozhatok azon, hogy felmondok, és folytatom az életem ott, ahol abbahagytam, mielőtt rávetemedtem volna a tanári pozícióra, de felesleges áltatnom magam, ez egyre nyilvánvalóbb. A nyári szünet lassan már nekem is csak egy leheletkönnyű, fájdalmasan rövid pihenő, mielőtt visszatérek a tanuláshoz, okuláshoz, fejlődéshez; önmagam megismeréséhez, amitől azelőtt... igen, amitől azt hiszem, egy kicsit féltem.
Az olasz napfény azonban kétségtelenül más, mint a ködös levegőn átszűrődő, bizonytalan brit reggelek. Szinte dorombolja a fülembe, hogy milyen gyönyörű nap vár rám, bátorít, lelkesít, én pedig hiszek neki. Csukott szemmel, félálomban még meg is mosolygom az apró kivett szoba csendjét, amiben csak a saját lélegzetvételem, az ágynemű surrogása és a máris élettől pezsgő utca zajai hallatszanak. A hátamra fordulok, percekig fekszem így, lehunyt szemmel. Aztán hirtelen elhatározásra jutok, felkelek, és nekivágok a városnak.

Sosem voltam igazán különc, de a tömegbe sem illettem bele tökéletesen. A húgom meg én valahogy mindig kibillentettük egymást arról a helyről, amit megcélzott a másik. Nekem nem lett volna kifogásom az ellen, hogy átlagos diáknak tartanak, de ő gondoskodott róla, hogy ez ne történhessen meg, és roxforti kalandjaim nagy részét neki köszönhetem, cserébe én előbb csak testvérként, később már prefektusként csillapítottam, ahányszor csak tudtam. De ő most ki tudja, hol jár...? A helyemet tizennyolc éves korunk óta keresem, amióta elváltak az útjaink, és most, Firenze mugli részének utcáin kóborolva, ügyetlen olaszsággal igyekezvén beszélgetésbe keveredni egy-két helyivel, úgy érzem, hogy nem hiányzik semmi. Majdnem mindenem megvan.
A napszemüveget az orromra tolom, és átadom magam a délies virtusnak. Pár óra alatt egészen belejövök, a halvány mosolyt le se lehet vakarni az arcomról, és bár angol úriemberhez méltón csak finoman, de megengedem magamnak a bókolóan elismerő pillantásokat a bellák irányába, belemegyek egy utcai árus incselkedésébe a portékájával kapcsolatban, nyugodt szívvel veszek el a szűk utcácskák labirintusában és az óriási terek és szobrok árnyékában, aztán pedig megebédelek egy szökőkútra néző kis étterem teraszán, majd a város varázslók és boszorkányok lakta része felé veszem az irányt, remélvén, hogy megtalálom, akit keresek. És ez a valaki kivételesen nem a húgom.
Szándékosan próbáltam úgy pihenni, hogy az álmaim ne ostromolják a tudatalattim és a tudatom határát; nyugodt alvás volt a cél, sejtelmek, megérzések, árnyképek nélkül. Sikerült, így kipihenten és kíváncsian veszem az irányt a követség felé. Nem kell sokáig kóborolnom, hogy észrevegyem az ismerős ismeretlent, de ő egyelőre nem úgy tűnik, hogy felismerne, vagy egyáltalán meglátna. A bennem élő öt éves kaján kis vigyorral kezdi követni, és egészen addig járok a nyomában észrevétlenül, bele sem gondolva, mi lenne, ha kiderülne, hogy ilyen hülyeségekkel múlatom az időt, amíg be nem áll a sorba. Akkor elkövetem azt a hibát, hogy végre megközelíteném, ennek érdekében egy szomjúságtól szenvedő férfiú elé lépek, hogy köszöntsem Mabelt. Az úriember azonban félreérti a dolgot, és azt hiszi tolakodás vétsége áll fenn részemről. Szegényes olasz szókincsem ellenére a tartalmas és átszellemült délelőtt miatt egészen parázs kis vitába kerülök a varázslóval. Sajnos a sornak kényszerből háttal állva, de csaknem ugyanolyan hevesen gesztikulálva magyarázom, hogy ismerem a szőke hölgyet valahol a hátam mögött - vagyis fogjuk rá -, de mivel nem hisz nekem, ezért hirtelen megfordulok, felemelem a hangom - nem mintha eddig halkak lettünk volna -, és úgy kurjantom el a "MISS MORHANGE" nevet, aminek viselője idő közben előrébb került a sorban. Alig várom, hogy végre rám nézzen, és vidáman intve jelezhessem neki, hogy íme, itt vagyok, csak épp feltartanak.


A TERELŐK GYÖNGYÉNEK :3 || HÁTTÉRZAJ

than the sum of its parts

the whole is always greater

Ahány ország, annyiféle népség. Ahány vidék, annyiféle viselkedés és habitus. Csodálatos világban élünk, a sokszínűsége elbűvölő és nagy ritkán kissé ijesztő is, de persze enélkül nem lenne olyan szórakoztató felfedezni. Nem először járok Olaszországban, és lehet, hogy nem is utoljára, de az biztos, hogy egy emberélet kevés ahhoz, hogy mindent felfedezzünk, és mindig sikerül valami újjal meglepnie, bármilyen nyitott szemmel járok is. A halandóság legnagyobb átka a döntéskényszer; választani, merre megyünk, mert nem minden utat lesz időnk végigjárni. Igyekszem nem érezni megbánást és csalódottságot, mióta ez a gondolat beleivódott a gondolataim szövevényébe. Meglehet, hogy valami korai kapuzárási pánik féleség lehet, vagy mindig is ilyen voltam, csak elnyomtam, fogalmam sincs, de az biztos, hogy itt és most, ebben a pillanatban, még ha egy vérmes olasz varázsló azzal is fenyeget, hogy a hajamat egészen más testrészemre fogja varázsolni, ha nem engedem vissza a helyére (már ha jól értem a pergő szavakat). Tudom, hogy nem kéne elmosolyodnom, ezért katonásan állom is a sarat, egészen addig, amíg a kiáltásom hatására Mabel felém nem fordul. És el nem indul, otthagyva a helyét a hiénáknak.
Hát, ezt nem így terveztem, de mielőtt integethetnék, hogy ne, ne jöjjön, hanem maradjon, már késő. Arcán meglátva a lelkéből fakadó letagadhatatlan vidámságot, csak sóhajtok egyet. Persze neki könnyebb lenne visszaverekednie magát a helyére, elég lenne pár elbűvölő mosolyt villantania és kedves, de határozott szavakkal lefektetni a követeléseit saját helyével kapcsolatban, biztos, hogy visszaengednék. Vagy nem? A tömeg közben formátlan masszává gyúródik, de hogy miért, azt nem tudom. Mindenesetre a viszonylagos rend egyértelműen széthullóban, úgyhogy a inkább csak mosolygok. Teljesen automatikusan köszönök vissza olaszul, és kissé meglepve bár, de majdnem ugyanolyan természetességgel fogadom a gesztusát is. Ezt követően, ahogy ő, én is sokatmondó tekintettel, felvont szemöldökkel nézek a varázslóra, aki röpke pillantással végigméri Miss Morhange-et, majd engem is. Mabel azonban olyat mond, ami miatt nem csak az idegen olasz, de én is értetlenül fordulok felé egy pillanatra. Mielőtt túl hangosan felnevethetnék, a varázsló bosszúsan legyint, aztán sietve elvonul mellettünk, hogy csatlakozhasson az egyre hangosabb tömegez. Csak ezután engedem meg magamnak a nevetést.
- Dehogy, nem hiszem, hogy az úriember szeretne viszontlátni ebben az életben engem, vagy, ami azt illeti, önt sem valószínűleg.
Enyhe sajnálattal nézek Mabelre. Látványát örömmel issza be egész lényem. Vannak személyek, akik ilyen hatással vannak az emberre. Egyszerűen csak az ember szívesen van a társaságukban.
- Bocsásson meg, hogy elraboltam a helyéről, ugye nem várt régóta?
Úgy helyezkedem, hogy továbbra is kényelmesen belém karolhasson, ha szeretne. - Nem venném a lelkemre, ha miattam tikkadna ki ezen a gyönyörű napon, úgyhogy rajta, keressünk valami jobb helyet. És kevésbé veszélyeset - teszem hozzá derűsen, látva, micsoda harc kezd kibontakozni a számomra ismeretlen stand körül. - Mégis mit árulnak itt? - mormogom érdeklődve, kissé költőire véve a kérdést, de azért határozottan elindulok a másik irányba. - És? Ettől a kis közjátéktól eltekintve eddig hogy telt a napja?


A TERELŐK GYÖNGYÉNEK :3 || HÁTTÉRZAJ

than the sum of its parts

the whole is always greater

Sosem felejtettem el nevetni.
Ez talán megvetendő, talán bolondság, talán együgyűségről ad tanúbizonyságot, vagy egyszerűen csak túlontúl optimista vagyok, esetleg az önzőség jele, de valahogy mindig, mindazok után, amik elé eddig az élet állított, mindig sikerült találnom magamban elég tiszta életkedvet ahhoz, hogy a kétségbeesés ne ragadjon torkon. Ehhez ugyan mindig szükségem volt társaságra, sőt, magányosan azért nem olyan könnyű ha nem is vidámnak, de pozitívnak maradni, társaság azonban mindig akad. Ami nem mindegy, az a társaság minősége. Vegyünk most például Miss Morhange személyét: perpillanat nem is igen tudnék ideálisabb jelöltet elképzelni a derű fenntartásának szerepére. Élete legszebb korszakát élő, fiatal nő, kicsattan az életigenlés szépségétől, pedig tudom, hogy most neki sem könnyű. Mégis, olyan energiával lépdel, amin én nem látom a hamisságot. Talált magában elég erőt ahhoz, hogy lerázza magáról a kételyeket, a félelmeket. Egy pillanatra az a kicsinyes gondolat fut át a fejemen, hogy ha igaz, ha Voldemort valóban az a sötét lélek, amit egyre sötétebbnek fest le a szóbeszéd, ezt akkor sem fogja tudni egykönnyen elvenni a világtól. Az olyanok erejét, mint Mabel. Ehhez egyetlen halandó ember sem elég.
- Szerintem férfiúi önbecsülése sérült az imént, és az nem tréfa. Nincs az a báj és vonzerő, ami feledtetni tudná az ilyesmit. Én már csak tudom.
Ahogy minden élőlény a földön. Az embernél hiúbb és érzékenyebb lényt még nem látott a bolygó, ebben egészen biztos vagyok. Bölcsen bólintok is hozzá egy aprót.
- Biztos nem csak itt árulnak ilyesmit. Ha ennyire ragaszkodik hozzá, kereshetünk egy hasonló árust, de akkor kérem, vegye elő feddhetetlen olasz tudását megint. Úgy tűnt, otthon van a gasztronómiában - utalok somolyogva az iménti "butuska" mondatára, amivel a fáradt és bosszantó legyintést kiváltotta az olasz úriemberből. Nyilván nem bor a számomra is ismeretlen itóka, amit itt lehet kapni, de ki tudja, talán akkor is kapnánk belőle, ha ugyanazt a mondatot ismételné el itt is, ezúttal valamelyest megfelelőbb kontextusba helyezve a kérést. A szemem sarkából figyelem, hogy azért nehogy sértődés üljön ki az arcára a élcelődés hatására, és készséggel hagyom, hogy vezessen, olyan utcába, ahol még nem jártam. Tekintetem követi az övét, és a lépéseink is csakhamar igazodni kezdenek egymáshoz.
A szavaiból nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy amit mond, az panasz, beletörődés, vagy élménybeszámoló.
- És... az rossz? - teszem hát fel a kérdést. Amennyire ismerem, valószínűleg sokkal jobb programot is el tudott volna képzelni az ácsorgásnál és pózolásnál, de - gondolom - fényképésze válogatja, mennyire jó móka maga a fényképezés. - Ami a sok beszédet illeti, azt most bepótolhatja, ha késztetést érez, ne fogja vissza magát.
Jó hallgatóság vagyok, ennyit tudok magamról, és nem is felejtem el megemlíteni, habár úgy vettem ki, minél többet ismételgeti ezt az ember, annál kevésbé hisznek neki. Nem is ejtek erről több szót.
- Nos, ha tudni akarja, hófehér bársonyba bújt, puha volt és a hűvös éjszakában kellemesen meleg... - kezdek bele a leírásba kissé ábrándos tekintettel, majd sokatmondó pillantással hirtelen finoman leintem. - És ágynak hívják. A hely tulajdonosa pedig szerintem, és ezt a legnagyobb jóindulattal mondom, soha életében nem volt bella, szegény asszony. Habár a szőlős süteményével biztosan bárkit az ujjai köré tud csavarni, engem is behálózott a reggelinél.
Még hogy bella... Igazából nem lenne ellenemre, de valahogy a randevúzásnak, vagy csak az olasz szépségekkel való flörtnek már a gondolata is olyan súlyokat köt a lábamra, ami a legkevésbé sem hasonlít erre a könnyed vidámságra, amiben például most van részem. A menyasszonyom távozásával, és főként annak indokaival a hátam mögött valamiképp megingott a női nembe vetett hitem. Legalábbis a bellákkal való hempergés terén, bár igaz, ami igaz, ettől még nem kéne cölibátusba száműznöm magam.
- Csak tegnap délután érkeztem, és én is nagyon örülök, hogy látom. Nincs az a bestia vagy krízis, ami megállíthatott volna. Nézze csak! Ott járt már? - biccentek hirtelen egy cukrászdának tűnő hely felé. Aztán kicsit megtorpanok, megállítva Mabelt is, ezzel pedig épp csak elkerülöm, hogy egy fekete macska nekirohanjon a lábunknak a galambkergetés közepette. Itt még az állatok is olyan... olaszok.



A TERELŐK GYÖNGYÉNEK :3 || HÁTTÉRZAJ

than the sum of its parts

the whole is always greater

Szerencsésnek tartom magam, mert sok általam ismert emberrel szemben nekem sosem okozott nagy gondot megtalálni a közös hangot másokkal. Könnyed csevej vagy mélyen szántó elmélkedés, bármire vevő vagyok, és ezt ahányszor csak kell, mások tudtára is hozom. Nagy öröm számomra, amikor nem kell sem utalgatnom a hallgatásra termett fülekre, sem szenvednem a félreértésektől, mert olyan tágra nyílt lélekkel találkozom, mint amilyen Miss Morhange. Még ha nem is mondhatom, hogy különösebben ismernénk egymást, mégsem érzem azt, hogy idegenek lennénk, és ez, főleg itt, ebben a pezsgő városban, a lángoló Nap alatt üde, felemelő érzés. Ugyanakkor egy kicsit hamis is. Mintha elmenekültem volna a valóságból, és ez az egész csak valami átmeneti állapot lenne, ami igaz is, bárhogy szeretném tagadni. Az ide-oda utazgatás, átszelni a világot, a múltban kutakodni, és megfeledkezni a jövőről... Mindez egy másik élet emléke marad, és amit most megélek, csupán imitációja annak az életnek.
Csakhogy olyannyira vágyom erre, hogy ezt a kényelmetlen érzést ügyesen elfojtom, ahogy reggel is tettem, mikor ébredeztem, és kiélveztem a régi emlékek érintését magamon. Ráadásul Mabel éppen olyan ember, aki alkalmazkodik az efféle életmódhoz. Biztos vagyok ebben, hiszen nem véletlenül hivatásos kviddicsező. Ha nem működne nála ez a nomád életmód, lemondana róla, és nem élvezné így. Kedvtelve figyelem, ahogy Firenze elrabolja magának a figyelmét. Nem irigykedem, csak követem, vagy ő követ engem, vagy csak egy irányba megyünk? Mindegy is. Beszélek, mosolygok. Sétálok. Nevetek.
- Azt ne tőlem kérdezze. Az is lehet, hogy csak könnyen megvehető vagyok - vonok vállat olyan könnyedén, amilyen könnyen ő meghív. Csak egy pillanatra sandítok rá a szemem sarkából. Megtanultam nem odafigyelni olyasmire, amiket nem kéne meghallanom, de most nem vagyok benne biztos, hogy ez az ilyen kijelentések közé tartozik. Egy cseppnyi szégyenérzetet, bizalmaskodás vagy felvágást sem veszek észre rajta, így nem is törődöm vele.
- Miért gondolja, hogy az engedélyemre lenne szüksége? Talán jobban ki kellett volna hangsúlyoznom, hogy sosem keveredem vitába hölgyekkel. Ellenben - folytatom, ahogy a cukrászda felé veszem az irányt. - ha sikerül is megtörnie, készüljön fel az ellentámadásra, és abban az esetben én sem fogadok el nemleges választ.
Odabenn a hangulat éppen olyan, mint az utcán, mintha itt minden ugyanabból az anyagból épülne fel; a levegő és a falak, a macskakövek és a sütemények, a kalapok, a kendők, a könnyek és a csókok. Egyszerűen minden ragyog, de meglehet, hogy a háziasszonyom valóban belekevert valamit a reggelibe. Sajnos azonban bármi volt is az, nem volt elég, mert amint az ártatlan kérdés elhangzik Kingsley bestiáiról, mintha felhő úszna a nap elé. A Rengetegben történt nyugtalanító eset miatt az unikorniscsikó, amit meg szerettem volna nézni, el lett napolva, pedig egy felnőtt férfi igencsak ritkán láthat testközelből egy ilyen pompás lényt. Erről pedig eszembe jut több másik dolog is, ami egyáltalán nem vidám és nem illik az olasz kiruccanás légköréhez. Különösen nem azért, mert eszembe juttatja, hogy most ugyan jól érzem magam, de ez nem fog örökké tartani.
Hogy vannak mások is a világon ezen a városon kívül, és hogy én itt csak vendég vagyok, akinek előbb-utóbb vissza kell térnie a kötelességeihez.
Nincs azonban kedvem elrontani a hangulatot, ezért ahogy helyet foglalunk ott, ahol ő szeretne, gördülékenyen válaszolok.
- Úgy volt, hogy sikerül még idén pár apró sárkányfiókát bemutatni a végzősöknek, de úgy tűnik, a kis északi sárkányok még nem készek rá, hogy világot lássanak, mert nem hajlandóak kikelni. Norvég és svéd sárkányok. De úgy hallottam, volt egy kisebb probléma a bólintérekkel. A kis bestiák kipécézték maguknak az egyik diákot. Mindenképp bele akartak fészkelni szegény lány hajába, ami tény, hogy valóban hasonlít egy kisebb fa lombkoronájához - pillantok fel cinkosan a vékony, de csinos füzetből, amin gyönyörű képekkel kínálják a hely specialitásait.


A TERELŐK GYÖNGYÉNEK :3 || HÁTTÉRZAJ

than the sum of its parts

the whole is always greater

Különös kicsit, hogy ugyanaz a Nap ezen az aprócska bolygón milyen különböző módon tud sütni, ahogy az is különös, hogy valaki néhány száz kilométerrel arrébb mennyire más emberré tud válni. Mabelről nem tudhatom, egyébként milyen ember lehet; hogy viselkedik, ha valami nyomja a szívét, vagy ha fél, ha dühös vagy ha bánatos. Csak azt tudom, hogy milyen, amikor csak úgy... van. Mert most ennek lehetek tanúja. Él, lélegzik, jól érzi magát - legalábbis remélem. Ennyi most éppen elég.
Próbálok nem kétértelműen vagy félreérthetően viselkedni, nem bámulni rá, nem tolakodni, mert pontosan ilyen személyre volt most, ezen a kis hétvégi kiruccanáson szükségem. Biztos, hogy nem tudja ezt, hiszen én sem tudtam, amíg meg nem tapasztaltam. Könnyed, röpke levelezés, és itt vagyok. Először kicsit aggódtam, meggondolatlanságnak tűnt, de aztán rájöttem, hogy egyszerűen elszoktam tőle. Másik dimenzió ez, mint az, ami odahaza vár vissza, de kétség sem fér hozzá, hogy bármilyen szomorú is, de itt jobban érzem magam, úgyhogy ezek fényében mindent megteszek, hogy ne váltsam ki belőle a feszélyezettséget és rontsam el az egészet.
Bár egy időben lépünk be a helyre, de mégsem együtt. Úgy képzelem, hogy Mabel nem szereti, ha rá telepednek. Nem tudhatom, csak sejtem, valószínűleg korából és munkájából adódóan, ezért az elvárt udvariasságon túl semmi különöset nem teszek. Sajnos azonban, miközben helyet foglalunk, és összetalálkozik a tekintetünk, valami rosszallást vagy gyanút vélek felfedezni rajta.
- Semmi különöstől - szabadkozom, mikor rájövök, mi a gond. Akaratlanul is elmosolyodom, de persze nem rajta mulatok, inkább saját magamon. A felbukkanó sötét gondolataimba úgy fúródik figyelmes aggodalma, mint éles fénypászmák a viharfelhőkbe. - Csak viszonzástól; hogy a második kör pudingot én állom - magyarázom ki magam, aztán az itallapnak szentelem a figyelmem, és pár másodpercig elbújok mögötte, miközben elmémben tovább gomolyognak olyan témák, amik egészen biztosan elrontanák a helyzetet.
Íme, ez az egyik hátránya annak, hogy az év nagy részét a Roxfortban töltöm. Elszoktam az egyszerű társalgástól. És őszintén szólva attól is, hogy valaki észrevegye, ha valami átfut az agyamon. A diákok az órán többnyire vért izzadva próbálnak rátalálni a jövő rejtélyeinek ládikáját nyitó kulcsra, és abszolút nem érdekli őket, hogy vajon kissé flúgos tanáruk fejében (mert egy jóslástan tanárnak biztos nincs ki mind a négy kereke...) mi járhat, mi nyomaszthatja azon kívül, hogy milyen megoldhatatlan házi feladatot adjon nekik. A kollégáimnak pedig megvan a maguk gondja, nem is beszélve arról, milyen kevés a női tanerő a Roxfortban. Márpedig a nők mindig mindent hamarabb kiszúrnak.
Az itallap felett átpillantok Mabelre. Meglep, de nem kérdezek vissza. Felesleges, és valamilyen szinten tiszteletlen dolognak érezném, hogy hazugsággal vagy színjátékkal üssem el a drága idejét, amit rám szánt ma.
- Nem rontotta. Nem is tudná.
Elmosolyodom, biztatóan és kedvesen, aztán visszamenekülök a kínálat böngészésébe.
- A limonádé tényleg jónak tűnik.
A kijelentés pedig mesterkéltnek, amit utálok, ezért le is teszem az itallapot, és próbálok visszatérni az előbb még tökéletesen felhőtlen hangulathoz.
- Önt is oktatta Kingsley?
Megfordul a fejemben, hogy kijavítom magam, de aztán rájövök, hogy minek? Mabel már felnőtt, nem kell itt professzorozni, Kingsley épp annyi idős, mint én.


A TERELŐK GYÖNGYÉNEK :3 || HÁTTÉRZAJ

than the sum of its parts