Említettem már, hogy mennyire gyűlölöm a Halloweent? Az összes babonás ünnep közül, amit a varázslók valaha ünnepeltek, ez a leggagyibb. Ugyan ki lát élvezetet ezekben a béna díszekben és a hülye ijesztgetésektől. Mintha úgy amúgy ez a kastély nem lenne már magában is elég bizarr, ezen az éjjelen még különösen rátesznek egy lapáttal. Ahogy kilépek Lumpsluck professzor irodájából, máris egy arra táncikáló csontváz hozza rám teljesen a frászt, ahogy az arcomba ugrik. Rugdosva, kapálózva valahogy sikerül szétvernem annyira, hogy teljesen harcképtelenné váljon. Még belerúgok az elégtétel kedvéért a földön a sípcsontba, aztán ijedten körülnézek, abban reménykedve, hogy senki sem volt szemtanúja az előbbi fiaskónak.
Szerencsére a folyosó néptelen. Valószínűleg mindenki a lakomán van, csak én töltöttem az elmúlt négy órát borítékok nyaldosásával. Ki gondolta volna, hogy az öreg Lumpslucknak ennyi seggnyalója van. Nem igazán értem, mit esznek rajta a diákok. Mármint persze, kiemeli őket és különlegessé teszi őket. De annyira egyértelmű, hogy a fickó csupán egy trófeavadász, aki nagyreményű fiatalokkal veszi körül magát, ha már ő maga nem sokra ment az életben. Mert ugyebár azért a roxforti tanárság nem mondható éppen a csúcsnak. Aki tudja csinálja, aki nem, az meg tanítja, ahogy mondani szokás. Félre ne értse senki, nem vagyok féltékeny. Anno, amikor elsős voltam, engem is meghívott a kis klubjába, de hamar rájött, hogy reménytelen vagyok, és hogy semmi közöm a bátyámhoz vagy az apámhoz, ami a tehetségemet illeti. Meg a modoromat. Meg úgy egyáltalán. Bizony azért szeretek valamiért ujjat húzni vele. Annyira szórakoztató, amikor felfújja magát, mint egy pulyka. Ma viszont tényleg elvetette a sulykot. Pedig minden diáknak alapvető joga résztvenni a Halloween-i lakomán.
Elindulok felfele, a Nagyterem irányába, de éppen ahogy kettesével szedem a lépcsőfokokat, mintha kinyitottak volna valahol egy ablakot és a huzat becsapódott volna rajta, a lámpák kioltódnak és sűrű sötétség telepedik az egész lépcsőházra. Nem vagy ijedős kislány, de egy pillanatra megfagy bennem a vér, aztán elkezdek a zsebemben a pálcám után kotorászni, amit hamar meg is találok, viszont mielőtt még bármilyen varázsigét kiejthetnék a számon, a lépcső meglódul a lábam alatt és én elvesztem az egyensúlyomat. De ahelyett, hogy belevágnám a hátam vagy a fejem a lépcsőfogba, arra eszmélek, hogy csúszok lefele. Mintha az egész lépcső egy hatalmas csúszdává változott volna. Végtelennek tűnő másodpercek múlva végül egy tompa puffanással landolok az alján.
Egy elhaló sóhajjal konstatálom, hogy még mindig megvan a pálcám. Az ijedségtől az ujjaim görcsösen ráfonódtak, így nem veszítettek el a csúszás közben valahol. - Lumos! – suttogom, és lendítek egyet a pálcámmal, mire aprócska fénnyaláb jelenik meg a pálcám hegyén. Mégis, akárhogy forgolódok, nem sikerül túl sokat kivenni a terepből. Felfele tartom a pálcát, hogy több teret bevilágítson. A csúszda, amin érkeztem, magasan a fejem fölött ér véget, nem csoda, hogy így fáj a hátsóm. Még szomorúbb a tény azonban, hogy nem tudok arrafele kimászni. Sarkon fordulok és az ellenkező irányt is megvilágítom. De nem találom a negyedik falat. Valami alagútszerű képződményben lehetek. Pillanatok alatt világossá válik számomra, hogy csak egy irányba indulhatok, ám mielőtt még akár egy lépést is hallanék, valami mozgolódás üti meg a fülemet. - Hahó, van ott valaki? Hahó! Hóborc, te vagy az? Ez a te műved? – kiáltok enyhén remegő hanggal, de semmi válasz nem érkezik. Érzem, ahogy a tenyerem izzadni kezd, és a levegőt is visszatartom egy végtelennek tűnő pillanatig.
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Csüt. 29 Okt. - 18:53
Pandora & Marlene
Ez a nap nem az én napom. A Halloween-i dekoráció és a közelgő bulik díszleteit mind a nyakamba varrták. Na nem mintha olyan nehéz lenne megtervezni, megrajzolni egy ilyen dekorációt, de... az az igazság, hogy nem vagyok egy rémisztgetős ember. Nem vagyok jó az ilyesmiben és semmiféleképp nem tudom elhinni, hogy pont rám tudták akasztani ezt az egész mizériát. Miért nem egy elvetemült mardekáros kapta meg ezt a "megtisztelést?" Én örültem volna annak a legjobban. Szóval kénytelen voltam kikérni a griffendél leghíresebb csapatát, hogy mi a frászt csináljunk. Akkor már ugye miért ne lehetne csapatmunka. Persze annyi szerencsém volt, hogy Lily is szívesen belevágta ebbe a fejszéjét. Egyébként is, alig vártam már, hogy lerázzam magamról Siriust. Nem volt kedvem az ostoba vicceikhez és a hülyéskedésükhöz, amikor fontos dolgokról volt szó éppen. Egész nap szinte ezen a gagyi dekoráción dolgoztunk Lilyvel lent a nagyteremben. Vacsora után, fejfájással küzdve, elköszöntem a többiekről és úgy döntöttem, a jegyzeteimbe merülve felvánszorgok a griffendél toronyba. Persze hiába én voltam a díszlet tervezője, akkor is ezek a bugyuta lények, kamu szellemek, előugrottak egy-egy függöny mögül vagy éppen a plafonról. Ameddig csak a lépcsőkhöz értem, legalább háromszor a szívbajt hozták rám, és most már csak próbáltam előre, a földre nézni és kizárni minden zajt, ami körülöttem észlelhető volt. Próbáltam nem bevenni az emberek trükkjeit sem, és úgy éreztem, hogy egy kicsit fellélegezhetek, amikor a lépcsőfokokat kezdtem a lábam alá venni. Persze mit ad isten, megint csak rosszul sült el a dolog. Hirtelen csúszni kezdett a lépcső, és ahogy lepillantottam magam alá, egy csúszdán voltam. Legalább meg tudtam állapítani, hogy nem képzelődöm. Halk sikkantással értem földet, valami hűvös helyen. Felkeltem, elővettem pálcámat, majd elmormoltam a varázsigét, és fény tört elő belőle. A menthető jegyzeteket még összeszedtem, majd körülnéztem. Alagút. De hát miféle hely ez? És miért kerültem ide? Nem mondom, szeretem a hirtelen jött kalandokat, de... ezek a Halloween-i dolgok nem mindig mókásak. Kicsit megszeppenve, szám szélét harapdálva indulok el a lehetséges utak egyikén, aztán rálépek egy száraz gyökérre, ami reccsenéssel széttörik. Ekkor hallom meg a hangot. Megrezzenek, de elindulok felé, pálcámmal arra világitok. -Nem Hóborc vagyok. De én is beestem ide, a másik oldalon. - Szólok vissza a hang irányába, közben haladok szép lassan felé, persze mindenfelé megvilágítva a helyet, hogy hátha akad itt valami kijárat. Aztán a következő pillanatban arra eszmélek, hogy valakivel összeérintettem a pálcám. Ismét felsikkantok. Egy másik lány. Ohh. - Te jó ég. Bocsi. Váratlan volt ez az egész dolog. - Vonok vállat és halványan elmosolyodom. Nem ismerem a lányt, láttam már de nem vagyunk egy évfolyamon, úgyhogy... Nem is ez most a legfontosabb számomra, csak egy pici elgondolkodás után pálcámmal arra intek, amerről a lány érkezett. -Arra sincs kijárat ugye? - Ezen kívül még egy út vezet előre, egyelőre, szóval több mint valószinű, hogy akkor az lesz az. De ki tudja hová fog vezetni.
Talán az ijedtség és az események gyors egymásutánisága okolható azért, hogy eddig nem tudatosult bennem, hogy mennyire abszurd és kellemetlen ez a helyzet. Itt vagyok egy sötét lyukban, ahonnan lehet, hogy nincs kiút, mindez Halloween éjszakáján. Totál nem átlátszó az egész. Csak tudnám, hogy ki az az eszement, aki szerint ez még mindig vicces. Mert én egyre inkább csak elvesztem a türelmemet, ahogy a sötétségbe bámulok céltalanul, arra várva, hogy valaki végre felbukkanjon és felelősséget vállaljon ezért a „csínyért”. Mint ahogy gyanakvásomnak hangot is adtam, az első személy, akire gondolok, az Hóborc. Igaz,még sohasem kerültem igazán a célkeresztjébe, de hát nem hiába utálják ennyire az iskolában. Sok mindent suttognak róla, többek között azt is, hogy neki tanár nem parancsolhat, leszámítva persze McGalagonyt. Meg ugyebár tudni kell róla, hogy az ő szemében minden ember egyforma. Nem számít, hogy az illető a kígyó házából jön-e vagy az oroszlánéból, ugyanolyan áldozat lesz belőle a végén. Ám, amikor végre válasz érkezik, nem tudom leplezni zavartságomat, és mikor megszólalok, összeakad a nyelvem, így többszöri próbálkozás után csak sikerül egy épkézláb mondatot kisajtolnom magamból. - Hát akkor ki vagy? Elindulok a hang irányába. Nem mondanám, hogy ismerős bárhonnan is, de az biztos, hogy nem Hóborc az. Talán egy másik szellem? Bár a szellemeket tudtommal nehéz csapdába csalni, pláne úgy, ahogy engem sikerült az előbb, de hát ma már én semmin se lepődnék meg. Lassan, tapogatózva indulok el a hang irányába és csakhamar ki is sül a szemem a helyéről, amikor egy másik pálca lángcsóvájával találkozok. - Hé, oltsd el azt a pálcát, még kisütöd a szemem – mordulok fel azon nyomban, és a szemem elé emelem a kezem védekezőleg, de már késő. Jó pár pillanatig kell dörzsölnöm a szemem, hogy a látásom ismét hozzászokjon a félhomályhoz, és lássam is, kivel állok szemben. A szőkeség nem ismeretlen számomra, de azon kívül, hogy képes vagyok kapásból belőni, hogy Griffendél hatodév, másra nem futja tőlem, de gondolom most az egyszer nem is lesz szükségem többre. - Semmi gáz, én reagáltam kicsit túl – legyintek, mikor tudatosítom magamban, hogy ő is ugyanolyan szerencsétlenül járt, mint én. - Nincs semmi. Vagyis de, a csúszda, amin ide jutottam. De hacsak nem tudsz levitálni, akkor ezt a lehetőséget elvetném – vonok vállat és a harmadik út irányába pillantok. - Nem terveztem hosszúra ezt az estét, de úgynéz ki, ki kell találnunk ebből az alagútból. Van ötleted, hogy hol lehetünk? Mármint én annyit tudok biztosra, hogy Lumpsluck irodájának vonzásköréből pottyantam ide. Te? Talán valami köztes helyre kerültünk. Milyen kár, hogy soha nem áldoztam időt a Roxfort titkainak feltérképezésére. Akkor most biztos nem jelentene akkora problémát, hogy betájoljam magunkat. Elindulok egyenesen előre, a harmadik, eddig még járatlan út irányába, lassan, hogy a Griffendéles lány tudjon követni. Elég nagy szerencsétlenség lenne, ha most egyedül maradnék. Valamiért kicsivel jobb a közérzetem, mióta tudom, nem vagyok egyedül, mint a kisujjam. Az első pár lépésben az alagút semmi furcsaságot nem mutat, azonban ahogy egyre beljebb haladunk, úgy lesz szűkebb és szűkebb a járat. Jobbról, balról és belülről egyaránt keskenyedik. Mikor már le kéne hajtanom a fejem ahhoz, hogy továbbjussak, hátrafordulok. - Ez itt egyre szűkebb, mi van, ha egyszer csak beszorulunk? Forduljunk inkább vissza és visítozzunk addig, amíg valaki ránk nem talál?
Kicsit sem örülök ennek a helyzetnek. Pálcámmal világítok és a hangok keresem, szerencsére nem kell sokáig keresnem. Nekem meg sem fordult a fejemben Hóborc, inkább James és a bandája, de igazából bárki más is aki ki szeret tolni más emberekkel. Csak találgathatunk, nem hiszem, hogy az alagút végén, ahol remélhetőleg van egy kijárat, találkozunk egy monogrammal vagy bármi mással. Abban semmi poén nem lenne. A kérdésre, hogy ki vagyok nem válaszolok, hiszen pár másodperc múlva már össze is találkozunk. Pálcámat gyorsan a föld felé irányítom, de szegény csajszinak már így is kivilágítottam a szemét. Mindegy. - Marlene vagyok, te pedig..? - Mardekáros, ebben tuti biztos vagyok, de az alsóbb évfolyamosok neveit nem igazán tudom. Legalább is gondolom, hogy alattam van, de nehogy bebukjak. Szoktam, sokszor. Most inkább elvetem ezeket a gondolatokat és nem érdeke az sem, milyen házból való, hiszen a legfontosabb, hogy kijussunk innen. Szörnyű fejfájásom ettől az egész helyzettől hirtelen kicsit lappadt, de ettől még szeretnék minél előbb kijutni innen, nem valami túl barátságos ez a hely. Azt sem tudtam, hogy létezik itt ilyen. - Én sem, a hülye dekorációkat kellett eddig csinálom és már szét robbantam, erre most még ez is... - Kicsit panaszkodom, de gyorsan leállok és folytatom a beszédet, miközben nézelődök körülöttünk. - Én az első emeletről jöttem. Arra sincs semmi, csak a csúszda. Hogy én ezért még megeszek valakit... milyen buta vicc ez már? - Dühöngök még pár percig, de egyre halkabban, inkább magamnak mint a lánynak. Ha nem derül ki hogy ki csinálta ameddig kijutunk, akkor biztosan utána fogok nézni. Meg mi az, hogy csak mi jutottunk ide? A többi embernek nem alakult át? Vagy ráléptünk valami aktiváló lépcsőfokra? A franc se tudja. Elindulok Panda után, és észreveszem én is, hogy szűkebb és szűkebb lesz a hely. Beharapom alsó ajkam amikor a lány megáll előttem, kezemet a hideg alagút oldalának támasztom. -Szerintem ameddig bírunk menjünk tovább. Hátha van találunk valamit. Aztán ha semmi akkor visszafordulunk, jó? - Ha már eddig bejöttünk, szerintem érdemes lenne legalább elmenni ameddig csak lehet. Nem értem ezt a helyet. Lehet hogy nincs is kijárat erre. Nem jut eszembe semmi hirtelen, most légy okos Marl!
Annyira tipikus, hogy ha valaki megszívja Halloweenkor, akkor az biztos én leszek. Már hozzászoktam, de általában elvagyok annyival, hogy töklével a hajamban kell visszamennem a klubhelyiségbe, vagy trágyagránátot dugnak a párnám alá. Ez most kicsit komplexebb, és valljuk be, eredetibb, de azért nem fogok ujjongva tapsikolni. Legfeljebb, ha élve kijutunk egyszer innen. Ajkamat beharapva veszem tudomásul, hogy a másik lány szerint sincs kiút. Akkor tényleg nem lesz más választásunk, mint követni az előttem állót, amihez valljuk be, annyira nem füllik a fogam. Bólintok a neve hallatán, de nem különösebben indít el a fejemben fölösleges gondolatköröket. Csak arra jó, hogy tudjam, milyen nevet sikítsak, ha véletlenül beszorulnék vagy beesnék valahová. Egyébként meg nem túlzottan érdekel, hogy ki fia borja. - Panda – érkezik felőlem a szűkszavú bemutatkozás. Egy pillanatig megfordul a fejembe, hogy azért legalább egy vezetéknevet mondhatnék arra az esetre, ha ő kijutni, és én nem, és mentőcsapatokat kellene utánam küldeni. - Selwyn – toldom meg végül egy sóhaj kíséretében, majd mintha áram rázott volna meg, hátat fordítok és elindulok befelé, ahogy azt Marlene is javasolta. - Igyekezz, ne maradj le. Nem lenne szerencsés, ha szétválnánk – szólok hátra, majd megszaporázom még inkább a lépteimet, azonban ez nem tűnik jó ötletnek, mert a barlang fala egyre csak keskenyedik és egyre nehezebb átpréselni magam. Fokozatosan lassulok, ahogy a talárom surlódik a falhoz, de a félelmem végül nem igazolódik be. Nem kell visszafordulnunk. Ahogy az út fokozatosan összeszorul, egy tíz percnyi séta után úgy kezd megint szélesedni. Szinte érzem a friss szellőt az arcomon, de aztán elvetem, hogy igazán friss lenne, mert kanálisszaga van. Szabad kezemet az orrom elé teszem, de még így sem képes mindent kivédeni. -Fúj, ez undorító, hol vagyunk? A vécék alatt? - kérdezem panaszosan abban reménykedve, hogy Marlene még mindig a hátam mögött koslat, mert most aztán végképp nem szeretnék egyedül maradni. Erre azonban hamar érkezik a válasz, ugyanis Marlene egyenesen belém szalad, amikor én hirtelen lefagyok, és egy tappottat sem bírok lépni. Még mindig vaksötét van, csak a pálca világít. Egy jéghideg hang suttog, szinte alig hallhatóan, nekem meg csak jó sokára esik le, hogy kigyónyelven beszél az a valaki. - Basszus! - suttogom elsápadt arccal, és a kezemet lassan leengedem az arcom elől, mert most van annál nagyobb problémám is, hogy büdös van.
Valahogy gondoltam, hogy nem lesz túl egyszerű kijutni innen. Se erre se arra, aztán mint azokban a fura mugli filmekben, a harmadik út sem mindig a legszerencsésebb. Csak azért mégis jobb valamerre megindulni, mint hogy egy helyben álldogáljunk és csak magunk elé meredjünk hogy vajon akkor mi is legyen ebből? Mert arra már biztosan nem fogunk kijutni amerre bejöttünk. Esélytelen. A nevére bólintok, megjegyzem. Én nem közöltem vele a vezetéknevem, de biztosan hallotta már, azt hiszem nincs más Marlene a suliban. Legalábbis még nem futottam össze másikkal. Szerencsére végül egyetértünk abban, hogy haladjunk az alagútban tovább, még ha szűkül is. Nem szólalok meg, csak próbálok egyenletesen levegőt venni és nem mutatni, hogy most már kezd frusztrálni ez a helyzet. Egyre csak rosszabb, főleg, amikor a csatornaszag is megcsapja az orromat. - Aaa, siess! Nem szeretnék itt megfulladni. - Talárom ujjába temetve orromat és számat indultam újra Panda után, egészen szorosan mögötte, mivel nagyon sötét volt és egyáltalán nem szerettem volna ha valamelyikünknek véletlenül valami baja esik. Pálcám fénye sem mutatott túl sokat, főleg akkor nem, amikor az előttem lévő lány hirtelen megáll és én beleszaladok. Jó hogy nem buktunk orra. Részemről sötét lesz, és morcosan fordulok a lány felé. -Mi az, mi történt? Miért álltál meg? - Az elhangzott szóra csak megpróbálok oda pillantani, újra előhozni a pálcám fényét, amivel talán egy kicsit jobban be tudom világítani végre az előttünk lévő terepet. Valami halk, kissé rémisztő hangocskát mintha én is fel vélnék fedezni. - Panda... ez mi a franc? - Remélem ez is valami Halloween-i trükk, de ez már egyáltalán nem bulis.
Ha a tökéletes és veszélymentes kiút kereséséről van szó, véleményem szerint nem lehet elég óvatos az ember. Ezért is bosszant iszonyatosan, hogy a hátam mögül sürgető ciccegést, szavakat és méltatlankodást hallok. Mintha nem lenne így is elég bajunk. Egyébként is szeretném, ha minél feltűnésmentesebben túl tunánk jutni ezen a szakaszon, anélkül, hogy valamibe vagy valakibe belebotlanánk, vagy kiraknánk a hatalmas szirénát, hogy helló, éhes patkányok, ide gyertek lakozmáni. Rosszallóan csóválom a fejem, és már ott a nyelvemen a csípős válasz, de kénytelen vagyok lenyelni. Ahogy a barlang fala kiszélesedett, úgy lett egy jó pár fokkal hidegebb. Még a lehelletem is látszik a pálca fényében. A büdösség persze nem tűnt el egy pillanat alatt, de érzem, hogy most fontosabb dolgom is van, mint hogy ezzel foglalkozzak. Annyira megmerevedik a testem, hogy képtelen vagyok mozdulni és csak későn fogom fel, hogy a griffendéles hozzám beszél. - Mi van? Mi lenne? - rázom meg zavartan a fejem, de nem is figyelek rá. Próbálom kitalálni, hogy mit is mondhat a hang, de főleg azt, hogy egyedül van-e és milyen messze innen. Habár ismerem a nyelvüket és a süveg is anno a kígyóházba osztott be, nem állítanám, hogy olyan felhőtlen a kapcsolatom ezekkel a csúszó-kúszókkal. Egy-két állatkerti példányon kívül és azon, ami a Mardekár klubhelyiségében trónol, nem túl sikeresek az élményeim. Valahogy úgy vagyok a kígyókkal is, mint az emberekel. Nem tudom, hogy mit kell nekik mondani, hogy mit akarnak hallani, és nem utolsósorban, félek is tőlük. Főleg abban az időkben, amikor még azt hittem, hogy őrült vagyok és hangokat hallok, de azért most is eltudok képzelni jobb esti elfoglaltságot, minthogy a kastély alatt jó pár lábbal a kigyókkal társalogjak. Csakhogy ez határozottan közeldik. Igen, ez. Szerencsére csak egy van belőle, de valamiért éppen felénk tart. Igazából megkérdezhetném most csak lazán, hogy mit akar, de nem teszem, több okból sem. Egyrészt, lebuknék egy vadidegen előtt, ami ostobaság volna a részemről. Ráadásul nem is nagyon akarom, hogy idejöjjön. Csak az a helyzet, hogy már késő. Maradjatok ott, ahol vagytok – sziszegi egymás után többször. Körmeimet belemélyesztem a nyirkos tenyerembe. Hátrafordulok, és csak annyit tudok biztosan, hogy bármit is mond, én az ellenkezőjét fogom majd tenni. - Nyomás, mire vársz még? - fordulok Marlene felé. Annyira egyértelműnek tűnik egy pillanatra, de aztán rájövök, hogy ő valószínűleg nem tudja, hogy mi tart felénk. Megfogom szabad kezemmel a karját és már húzom is magam után. - Trükk, vagy nem trükk, nekem semmi kedvem megvárni – adom a rövid magyarázatot, aztán futólépésben, magam után rángatva indulok meg. Nem látom a helyiség másik felét, csak amit a pálca megvilágít, de tudom, merre kell tartani. Pont az ellenkező irányba, mint ahonnan a hang érkezik. - Miért nem szólalsz meg, nincs kedved beszélgetni, kislány? - halloma hangot, ami egyre közeledik a hátunk mögül. Nos, ez a kígyó vagy ismer, vagy ismer valakit, akit én ismerek. Tudomisén, hogy hogy megy ez náluk. A lényeg, hogy tudja, hogy párszaszájú vagyok, anélkül, hogy egyáltalán megmukkantam volna. Futás közben beleütközöm a falba, de éppen csak felszisszenek, máris elindulok balra mellette, hátha találok egy kijáratot, ami tovább vezet, el innen. Még mindig rángatom magam után a lányt, de közben egyre kavarognak a gondolataim. Érzem, ahogy a szívem gyorsabban pumpálja a vért az ereimbe.
A hideg kiráz, mindenhol libabőrös leszek ahogy egyre beljebb haladunk. Hűvösödik és ez sem jelent valami túl jót, csak hogy egyre lejjebb és mélyebbre megyünk. Közben azon gondolkodom, hogy biztosan meg fogom találni a csíny kitalálóját és majd őt is lelököm ide, hátha olyan jól esik neki ez az egész. A fejfájásom elmúlt, vagy csak igazából nem figyelek oda rá. A fáradság pedig azt hiszem elég egyértelmű, hogy ilyen helyzetben nem érdemes és biztosan mindenkiből kimenne. Csak előre és semerre másfelé nem nézek. Panda egyszer csak megáll előttem, teljesen a földbe gyökerezik, nekem pedig nem mondom, hogy túlzottan jól esik az, hogy ez történt. Még szerencsénk, hogy nem estünk el ebben az egyébként is csúszós talajon, még csak az hiányozna, hogy nyakik ki tudja milyenül kellene felsétálnom a klubhelyiségbe. Már ha egyszer aztán kijutunk innen. Nem értem a kérdést a kérdésemre, egyszerűen csak mogorván pillantok vissza a lányra, amit ugyan biztosan nem lát, hiszen sötét lett. A pálcám fényét újra előhozom. - Panda? - Kérdő és sürgető tekintetemet most már biztosan látja ha rám néz. Én szívesen indulnék tovább, de nem tudom, hogy mire véljem ezt az egész megállást. Jó vagy nem? Ezen morfondírozok, miközben várom, hátha mond nekem valami fejleményt. Hiába kérdezek rá, nem kapok választ, de végül megfordul és sürgetni kezd. Majd karon ragad és vonszol. Persze aztán már magamtól is sietni kezdek, ha már ő ennyire fél... - Most, most miért? Mi történt? Mi van ott...? - Értetlenkedem és nem is tudom, egyszerűen csak frusztrál, hogy visszafelé megyünk és tudjuk, hogy ott semmit nem érünk el. Ha a mardekáros lány ennyire megijedt, akkor biztos vagyok benne, hogy nekem is van félnivalóm, de egy idő után már csak dühösen szólalok fel. - Panda! Mondanál végre valamit nekem is?! Hátha tudok segíteni... - Nem szeretem ha levegőnek néznek és azt sem, ha nem tudom miért kell rohannom egy nyamvadt alagútban. Már alig várom, hogy végre kijussak innen és elfelejtsem mindezt. Rémes vicc.
Szó szerint a torkomban dobog a szívem, annyira lüktet az ütőerem, és olyan hangosan kapkodom a levegőt, hogy egyszerűen képtelen vagyok követni, hogy vajon hol tarthat az a tetves kígyó. Vajon sikerült lehagyni? Vagy itt kúszik a nyomunkban és bármikor belénkmarhat? Azt sem tudom egyáltalán, hogy milyen és mekkora fajtával van egyáltalán dolgunk. Mindenesetre annyit tudok róluk, hogy még egy méregfogától megfosztott példány is képes az életedre törni, ha elég jó a motivációja, és most ennek elég jó lehet, különben nem akarna két ártatlan kislányra ráijeszteni. Egyszerűen annyira frusztrál az egész, hogy muszáj megállnom, főleg, hogy Marlene is követelzőzik a válaszért. Csak egy pillanat, és máris megyünk tovább , bíztatom magamat. Csak hallanom kell, hogy hol jár. Már csaknem félig visszamentünk az alagútban, amikor ismét megtorpanok. Most aztán végképp a csaj agyára mehettem, de nem foglalkozok vele. Csak hagyom, hogy puhán nekemütközzön, aztán szembefordulok vele. - Befognád egy pillanatra, légyszíves – teszem, hozzá az utolsó szót, majdhogynem teljesen fölöslegesen, hiszen így is olyan gorombára sikerült a felmordulás, hogy ezt már nem lehet jóvátenni holmi udvariaskodással. Hogy nyomatékot adjak szavaimnak, nyirkos tenyeremet a szájához tapasztom, és felmelem a pálcámat, amelnyek még mindig pislákol a fény a hegyén. Eddigre már a légzésem is halkabbá vált, és a dobogás is, mégis, hiába fülelek, egyszerűen nem hallok semmit. Se sziszegést, se beszédet, sem kúszásra utaló hangokat. Összeszirul a torkom, ahogy lassan leengedem a kezem Marlene szája elől. Valahogy ez a csend sokkal jobban megrémít, és ez valószínűleg leolvasható az acomról is. Szemeim elkerekednek, aztán már éppen szólalnék meg, de bennemreked a szó. Csak a számat sikerül kinyitni, de hang már nem jön ki a torkomon. A jeges hideg érzés a lábamat simogatja. A síkos, nedves pikkelyek hozzásimulnak a lábamhoz, a harisnyámon keresztül is érzem. Körülbelül a vádlimnál érzem a nyomást. Már felkészülök arra, hogy felkúszik a lábamra, de ez a feltevés úgy néz ki, nem fog beigazolódni. A kigyó komótosan végigcsusszan mellettem. Nem tudom, milyen hosszú lehet, mert én ilyedten hátrahökölök, és eltávolodok Marlene felől, amikor rájövök, hogy a hüllő egyenesen felé tart. És én nem tudok megmozdulni. A falnak tapadok, látom, hogy közelít az iskolatársam felé egy behemót csúszómászó, és én képtelen vagyok akár egy szót is szólni vagy közbelépni.
Kicsit kezdek most már megijedni. Már csak azért, mert Panda ennyire fél... vajon mi lehet ez? Mi történhetett? Csak futunk előre és nem állunk meg, egy pillanatra sem. Közben természetesen kérdezősködni kezdek, nem hagyom, hogy egyedül próbálja meg megoldani az ügyet. Szüksége van rám, úgy vélem. Megáll, én ismét egy picit nekiütközöm, majd elkerekedett szemekkel nézek rá kijelentése után. Összefonom karjaim, most legyen olyan mint egy kisgyerek? - Mi a... - Kezét a számra tapassza, elhallgatok. Szívem egy picit gyorsabban ver, amennyire látom, Pandát figyelem, hogy mit csinál. Csend van, semmit nem hallok. Egy pillanatra sem értem, miért kell ez minden. Aztán elveszi a számról a kezét, fellélegzem, de nem mozdulunk még mindig, csak tovább hallgatózom. Próbálom kitalálni, vajon mi lehetett a probléma, vagyis mi a probléma. Pálcám fényét újra előhívom, és ekkor látom meg a kígyót, amely felém tart. Panda hátrahőköl, nekem is ezt kellene tennem, csak szép lassan elkezdek hátrálni pár lépést, aztán megtorpanok és felnézek a lányra. - Panda... segíts. - Pálcám a kígyóra szegezem, ha meg akarna támadni, akkor biztosan elsütnék valami varázslatot, annyit már csak tudok, hogy elbánjak egy kígyóval. Utálom ezeket az állatokat. Végignézek rajta, nagy, és erős, talán két falatban le is tudna engem nyelni. Vajon ez volt az, amitől az előtt menekülnünk kellett? Honnan tudta Panda, hogy jön egy kígyó? Láthatta? Gondolatok és kérdések százai sietnek át az agyamon, miközben ismét a lefagyott lány felé nézek, de félszemmel azért a kígyóra figyelek. - Panda... - Súgom, de hallhatóan, kicsit remegő hanggal. Lehet, hogy ma meghalok. Ezután még jobban utálni fogom a Halloweent.
Eleinte utáltam magam, hogy olyan kicsi vagyok, gyenge és végtelenül szerencsétlen. Hogy nem vagyok képes megvédeni magamat, és kihúzni egy napot anélkül, hogy valaki zalatását el kelljen viseljem. De aztán ez a düh valahogy elenyészett, beolvadt a mindennapokba és már nem érdekelt. Mintha elfogadtam volna, hogy ez a dolgok rendje. Hogy tudnék én szembeszállni egy bazinagy kígyóval? Még egy másodéves mardekáros is simán kicsinálhatna, ha akarna. És most mégis, ahogy a kígyó elcsusszan előttem, ügyet sem vetve rám, elrohanhatnék, mégsem teszem. A rohanás az egyetlen dolog, amit sohasem próbáltam meg. Tudom, hogy ebben is mennyire béna vagyok, nem akartam csak tovább röhögtetni magamat. Egyébként is, ha hagyod, hogy véghezvigyék a tervük, úgyis abbahagyják egyszer. A Roxfortban nem bánthatnak. Olyan nagyon. De vajon ez a kígyó olvasta-e már a Roxfort Története című hétkötetes remekművet vagy legalább egy összefogó, általános szabályzatot? Nem öljük meg a diákokat. Talán felvilágosíthatnám, mégis annyira félek, hogy kiderül az ostoba kis titkom, hogy inkább hagyom, had ostromolja Marlene-t, elvégre ki ő nekem? Semmi közünk egymáshoz. Furcsa, hogy éppen emiatt leszek hosszú idő óta először dühös. Egy vadidegen maitt. Hiába szegezem előre a plcámat, hasztalan vagyok vele, maximum ledöfni tudnám a kígyót, de hát annak a meccsnek elég kiszámítható a végkifejlete. Behunyom a szemem, hogy ne lássam, mi történik, de egyszerűen képtelen vagyok kizárni a hangokat. Az elszánt sziszegést, súrlódást. Szinte széthasad a fejem. Érzem, hogy minden idegem pattanásig feszül. - Elég volt! Hagyd már békén! - a szavak úgy hagyják el a számat, mintha a pattogós, feszes ütemű sziszegés mindig is az anyanyelvem lett volna. A kígyóéval ellentétben mintha egészen más tájszólást beszélnék. Ő hosszan elnyújtja a szavakat, és kiélvez minden pillanatot. Mint ahogyan ezt most is teszi. - Hagyd békén. Azt mondtad, hogy velem akarsz beszélgetni, hát beszélj. Tudják, hogy itt vagyunk – füllentem, mintha könyvből olvasnám. De nem foglakozok most ezzel, hiszen éppen eléggé szorult a helyzetünk. Meglepetésemre a csúszás abbamarad, és minden elcsendesedik. Csak Marlene és a saját zihálásomat hallom. Kinyitom óvatosan a szememet. Látom, hogy a kezem remeg, és vele együtt a pálca is, de még így is jól kivehető a hatalmas hüllő, amihez foghatót eddig csak képeskönyvben láttam. - Hazudsssz, ssssenki sem tudja, hogy ide beessstetek. És sssenki sssem találná meg a holttesteket. Ismét végigfut a hideg a hátamon, ahogy a lassan elnyújtott szavakat hallgatom. Egy dinnyeméretű gombóc nő a torkomban. Érzem, hogy közel vagyok a síráshoz. De annyira le vagyok meredve, hogy még a könnyek sem jönnek. Amúgy sem hiszem, hogy csak úgy megsajnálna minket, ha elkezdenénk bőgni. - De nem akarlak megölni. Csak bessszélgetni jöttem, hisssssz mondtam már az elején is. Megssspóroltuk volna a fölösssslegess köröket, ha nem vagy olyan makacs. Hirtelen forogni kezd körülöttem a világ, és érzem, hogy leesek a lábamról, ha nem kapaszkodok neki a falnak. Falfehér arccal nézek előbb a kígyóra, utána meg Marlenre. Még nem jutott el a tudatomig, hogy akkor most mégsem lesz belőlünk kígyóeledel, és ami azt illeti, nem is hiszem el. Mi van, ha csak játszik velünk? De halálfélelem ide vagy oda, az dühít a legjobban, hogy kiadtam a titkomat valaki olyasvalakinek, aki... nos, akit nem is ismerek, és ha élve kijutunk is innen, az első dolga biztos az lesz, hogy szétkürtöli.
Próbálok higgadtan viselkedni. Muszáj, ilyenkor nem vesztheti el az eszét egy ember. A pálcám kezemben és előre szegezem, a kígyó felé, de csak védelemből. Ameddig az nem támadna, addig valószínűleg én sem, hiszen nem vagyok az a típus. Inkább egy kicsit csak óvatoskodom, megpróbálom felmérni a helyzetet és a terepet... jó mondjuk elfutni biztosan nem futnék el, az nem a legjobb ötlet lenne. A pulzusom felszökik és kicsit gyorsabban is veszem a levegőt amikor meglátom magam előtt a kígyót. Próbálok segítséget kérni a lánytól, de igazából egy teljesen idegentől kérem ezt. Eddig meg sem fordult a fejemben, de azért remélem, hogy ebben a helyzetben valahogyan ki tudjuk segíteni egymást. Aztán meglepetten fordulok oda, teljesen megfeledkezve a kígyóról. Hiszen ő párszaszájú! Nem is tudtam, hogy létezik ilyen a suliban és most... nem is tudom, mit gondoljak. Ez jó vagy rossz... de nem értek egy mukkot sem abból, amit a kígyónak mond. Kicsit frusztrálva érzem magam, hiszen ki tudja, lehet hogy éppen arról beszélnem, hogyan tálal fel engem vacsira és hagy itt a francba. - Engem is beavatnál közben, hogy miről folyik a téma? - Felvonom szemöldökömet, bár kétlem, hogy ez látszik itt lenn. A kígyó megáll és csak a sziszegés hallatszik az alagút hűvös falai között. Panda felém fordul, én pedig próbálok a lehető legkevesebbet mozogni és meglátni esetleg a helyes utat. Ami szerintem most nincs. Ha van, akkor az pedig Pandán múlik. - Nem tudom... nem lenne jobb ha én... tovább keresném a kijáratot? - Lassú és halk szavakkal fordulok ismét a lány felé, de igazából rögtön meg is bánom, hogy ezeket kimondtam, hiszen nem hagynám itt. Az nem én lennék.
Elátkozom azt a pillanatot, amikor ma egyáltalán felkeltem és úgy döntöttem, hogy emberek közé menni nem lesz olyan gáz, és végül is, ma az első napom a Roxfortban, amikor nem az emberek hozzák rám a frászt. Végül is ez haladás, ha úgy vesszük. De nem fogok érte öszönetet mondani, ahogy azért sem, hogy még mindig élünk és valami perverz kígyó morális mércéjére vagyunk bízva. Sohase bízz egy hidegvérűben. Ez a mottóm. Soha se bízz egy melegvérűben. Ez meg a másik. Eddig hasznomra vált, hiszen túléltem. Habár majdnem megveszek a kíváncsíságtól, hogy vajon milyen mondandója van számomra, nem engedek a csábításnak. Nem keverem magamat szarba, az jön anélkül is, hogy én tárt karokkal felé rohannék. Megrázom a fejem, nem tudom, mit mondhatnék. De valahogy el kell terelnem a figyelmét, hogy ne támadjon rám, amíg én valamilyen bűbájjal hatástalanítom. Hiába vagyok aranyvérű, mit sem ér, ha varázslásra kerül a sor. Annyira természetellenesen formálom a latin szavakat és hadonászok a pálcával mindenféle kecsesség nélkül, hogy bármelyik útszéli mugli jobban csinálná nálam. Ebből is látszik, hogy ez az egész vérkérdés mekkora baromság, de hát érdekel a véleményem bárkit is? Aligha hinném. A kigyón tartom a szemem, ignorálom McKinnont, aki előtt sierült lebuktatnom magam, de úgy látszk nem igazán értékeli az áldozatomat, legalábbis a hála egy fikarcnyi jelét sem mutatja, csak hadovál közben, én meg már elveszítem a türelmemet. Veszek egy nagy levegőt és a kígyó felé biccentek, teszek felé egy tétova lépést, mintha éppen most akarnám meghallgatni, de valójában csak készülök a következő mozdulatra, amit már annyiszor lejátszottam a fejemben. - Petrifikus totalus! - suttogom, és meglendül a pálca, de ekkor már ránkborul a vaksötétség, vagyis hogy éppen csak McKInnon pálcája világítja be gyéren a körülöttünk levő kábé egy métert. - Nem, mert együtt fogjuk megkeresni – ragadom meg a karját és egészen magam felé fordítom. Tudom, hogy a bűbáj hatásos volt, a kígyó sóbálvánnyá merevedett, és ha sietünk, akkor még ki is jutunk, mielőtt még újra feléledne. Én azonban most nem törődök ezzel. Olyan vészjósló a tekintetem, mintha éppen most trancsíroztam volna fel azt a kígyót, és a griffendéles lány lenne a következő. - Ha kijutunk innen, el ne járjon a szád, megértetted? - erősen szorítom a felkarját mindkét kezemmel, és mélyen a szemébe nézek, majd elengedem, megfogom a kezét és húzom magam után futólépésben.
Túlságosan megijedek ahhoz, hogy bármit tudjak csinálni. Kifejezetten utálom a kígyókat, nem vagyok valaki túl jó viszonyba velük ahogyan a többi csúszó mászó állattal sem. Csak álldogálok a lány mellett és próbálom kitalálni, vajon miről lehet szó kettejük között. Talán tényleg nem ezen kellene gondolkodnom, hanem a futáson vagy a kijáraton. Mi lenne ha koncentrálnék a kijáratra? Hátha megjelenik. Még ugyan nem történt ilyen hasonló velem, mármint nem volt rá példa, de azért ki tudja, itt minden az ég-egy-adta világon elképzelhető. Mint ahogyan ez a helyzet is, amivel még nem találkoztam a hat évem alatt. Panda ugyan nem válaszol a kérdésemre, csak álldogálunk ott jóformán a kígyóval szemezve, amikor hirtelen meglep, egy varázsige kimondásával. Felvonom szemöldökömet és a pálcám fényével kicsit előre világítok, hogy vajon talált e a varázslat, de ekkor a lány megragadja a karom és maga felé ránt. - Ne aggódj... - Megtartom a titkát, nem vagyok pletykás és egyébként sem tudom, kinek és miért mondhatnék el egy ilyen dolgot. Az ő élete, nem lenne érdemes nekem ebből bajt csinálni. Csak magam alá ásnám a gödröt. Rohanni kezdünk, Panda után lépkedem és nagyon figyelem az alagút minden szegletét, majd hirtelen előre bökök. - Nézd, ott! A lépcső! - Körülbelül ahonnan indultunk, oda is értünk vissza. Ez mekkora baromság már! Csak várnunk kellett volna, nem igaz? - Siessünk. - Futok addig, még el nem érjük a lépcsőt, aztán pedig amilyen gyorsan csak lehet felsuhanok rajta, vélhetőleg Pandával együtt, mielőtt még megint csúszdává változik. - Köszi, hogy ... nem hagytál ott neki kajának. - Biccentek egyet még felé, mielőtt elválnának útjaink.
Kezdőlap
