Vannak azok a bizonyos napok. Amikor nem akarok mást, csak aludni. Érzem, ahogy az erő szép lassan kimegy a lábamból, és én nem vagyok képes kontrollálni. Voltam akkora hülye, hogy bementem órákra, de most, hogy az ebédszünet elérkezett, képtelen vagyok bemenni a Nagyterembe, pedig azért valami kaja is rámférne. Korog a gyomrom. Ráadásul egész hangosan, tűntetően. Próbálom figyelmen kívül hagyni, és ólmos léptekkel indulok le a konyha felé. Van egy olyan nagy mázlim, hogy a klubhelyiséget pont a Roxfort központi szerve mellé tették. Ez nagyon sokszor kihúzott már a necces helyzetekből, ráadásul a manók az egyik leghűségesebb vásárlóim. Adok-kapok viszony, ahol ők is adnak valamit, én is kapok. Mindenki jól jár. Egyszer egy manó elállt az egyeségtől, ami jócskán rosszat tett az üzletnek. Hát nem adtam neki egy kibaszott sapkát? De bizony. Ott nyivákolt és prüszkölt fél napig, amíg végül ki nem tették a szűrét. Tudom, hogy egy kicsit gonosz, de nem tudok, mit tenni, nem szeretem azokat az embereket, akik nem őszinték. Sem az életben, de aztán az üzletben pláne. Azóta a manók lesik minden kívánságom, mert tudják, hogy nekik is bármikor ruhát adhatok, és hadd áruljak el egy titkot: nincsenek elragadtatva a szabadság gondolatától. Szóval útba ejtem a konyhát, és felpakolok egy egész piknikkosárnyi kaját és desszertet, majd egy túróspalacsintán nyammogva belépek a klubhelyiségbe. Arra számítottam, hogy ebben az órában talán lesz egy kis nyugtom, de amikor belépek a hálókörletem ajtaján, menten megáll bennem az ütő. - Ti meg mi a retkes francot csináltok itt?- fakadok ki felháborodva. Tonks és a másik két idióta valami eszelős visítást hallat. Kis időnek el kell telnie, hogy rájöjjek, nem egy disznót rejtettek el az ágyak alatt, hanem egymáson próbálják a transzfigurációs bűbájt, ami nem megy túl fényesen, de legalább hangos, mint a fene. Lehúnyom a szemem egy pillanatra, veszek egy mély levegőt és jó hangosan becsapom az ajtót, magam után vonszolva a kosarat. Úgy megyek végig a folyósón, hogy közben minden egyes ajtón benyitok. Hol valami méltatlankodás, hol egy felém repülő párna lesz az osztályrészem, míg végül megtalálom a tökéleteset. Vagyis ahol nincs senki. Nem is nézem a feliratot, hogy vajon kik lakhatnak itt. Nekem csak az a lényeg, hogy most éppen máshol legyen dolguk. Nem sokat vacilálok, lerugom a cipőmet és ruhástul vágódom be a leghátsó ágyba, és lehúzom a baldachin függőnyét, aztán már húzom is lóbőrt.