A lebukástól való félelem egyetlen múló szívdobbanás erejéig sem környékez meg, nem rántja össze görcsös reszketés a gyomromat, nem izzad a tenyerem és a halántékomon sem gyöngyözik veríték. A legteljesebb nyugalommal siklik végig tekintetem a különböző főzeteken és hozzávalókon, míg végül megállapodik a hatalmas üstön, ami alatt kisebb rakás füstölög. Szemöldököm a magasba szökken, mély ránc keletkezik homlokomon, de elnyomom kétségem hangfoszlányait, helyette hanyagul vetem vállamat a boltívnek, karjaimat a mellkasom előtt keresztezve.
- Nem mintha ezt a kócerájt félteném, de nincsen ehhez valami használati utasítás annak érdekében, hogy ne legyen robbantás a vége? - némi kétely éle csendül ki hangomból. Valóban nem az ódon iskolát féltem, sokkal inkább magunkat és a saját testi épségünket, mert az egy dolog, hogy mi most majd megmutatjuk mennyire menő gyerekek vagyunk és milyen jó bájitalt tudunk csinálni a recept nélkül, ugyanakkor az is benne van a pakliban, miszerint valami rosszul sül el, ezért pedig csak és kizárólag mi leszünk a felelősek. - Még azt is rossz nézni, ahogyan méregeted azokat az üvegcséket. Neked komolyan halványlila fingod sincsen erről, ugye? Jézusom, mibe rángattál bele…
Tekintetemet a plafonra szegezem és jól láthatoan forgatom íriszeimet, ezzel is nemtetszésemet fejezve ki Répa irányába, akinek meggyőző képessége mindig is lenyűgözött, bár valljuk be, ha hülyeségről és szabályszegésről van szó, az elsők között megyek bele, nagyon fűzni sem kell hozzá. Ez az ötlet most azonban nem az én elmém szüleménye, hanem Zane volt az ötlet gazdája, miszerint mennyire jó móka az, ha óra előtt - vagy közben - még gyakorlunk egy kicsit. Baj úgysem lehet belőle. Elnyomok magamban egy halk, formázatlan sóhajt, s mivel már nem bírom tovább nézni a másik ügyetlenségét, úgy döntök, hogy a segítségére sietek, így ellentmondást nem tűrően lökdösöm kicsit arrébb, hogy én is odaférhessek a rotyogó üsthöz. Kész csoda, ha életben maradunk és nem sikerül megmérgeznünk saját magunkat, avagy nem robbanunk fel. Arról vitatkozhatnánk, hogy melyik a rosszabb lehetőség.
- Nem akarlak elkeseríteni, de ez már most elég rosszul fest. - Ujjaimat használom csipeszként, hogy az orromba még véletlenül se szökhessen be semmilyen nem kívánt illat-anyag, finom vonásaim pedig jól látható grimaszba torzulnak, ahogyan a szürke-zöld lé fölé hajolok. Vajon még meg lehet ezt menteni, vagy csak tovább rontok rajta, ha beleteszek pár, a kezem ügyébe akadó dolgot? Minden kiderül a maga idejében…