Meg ne próbáld || 25 || Jack Falahee || Megeszem a halált
Ha igazán azt hiszed, hogy most én áradozni fogok arról, hogy milyen a famíliám… Nos kedvesem, egyet igazán megsúghatok neked: gyilkos. Mind. Ízig-vérig. Generációk óta egy árva, tiszta lélek nem született abban a famíliában, ami arról volt híres, hogy a saját gyermekeit házasította össze, és defektes porontyok jöttek a világra. Soha, egy sem volt normális. Ennek az undorító, mocskos hagyománynak az én szerencsémre mára már vége, azonban a billog ott van az egész Weinberg famílián. A vérünk még a gyémántnál is tisztább, és hidd el: mind egyet akarunk. A mocskos söpredék eltiprását, és az utolsó sárfoltig való öldöklést. Mindig is a Nagyúrhoz húzott a család szíve, és bevallom őszintén: én is szimpatizálok a terveivel. Hát, akkor… Hol itt a bökkenő?
- Háromig számolok, te alávaló, sárvérű, mocskos ribanc… És ha nem bököd ki, hogy hol vannak a szüleid, kénytelen leszek csicsergésre bírni azt a sártól csöpögő, gusztustalan pofádat! – szavaim akár a gyilkos átok, oly metszően hasítják keresztül a sötét, üres szoba kongó csendjét. Áldozatom egy székhez kötözve nyüszít, ezernyi gyertya mellett. Arcomat félhomály fedi, de így is tapintható a belőlem – és a szemeimből – áradó, rémisztő őrület. A levegőben a porszemek akár ezernyi tüske, mik a bőrömet égetik – csináld még! – Az őrület szikrákat vet, és én közelebb lépek a megkötözött lányhoz, odahajolok hozzá, hogy arcán érezze a leheletemet. - Tudsz többet? Jobbat? Más emberekről, akik kellenek nekem? – kérdésemre fejrázással válaszol. Öklöm erősen sújt le rá, és a csendet a lány halk, szinte már hangtalan zokogása tölti be. – Csiripelj nekem bogárkám, mert nem lesz jó vége… Se a beszélgetésnek, se neked. – szemtelenül végignyalok az arcán, aztán újabb kört járok körülötte, míg Ő gondolkodik. - Ne… Ne.. Nem tudok se… Semmit. – zokogja. Én pedig eloldozom, és felemelem a ruhájánál fogva. Egyenesen a két szeme közé köpök, majd a földre lököm, és a karjára lépek. – Mit – tudsz – Victoria – Brown-ról? – állatiasan vigyorgok a képébe. Minden egyes percét élvezem annak, ahogy az őrület átjárja a testem, és perzsel. Fűt. Minden hajnalon olyan dolgot művel velem, amit senki másnak nem engedek. Megerőszakol. Megfojt. A két szemem közé köp, megcsal mással, hagyja, hogy ismét magamévá tegyem olyan állatiasan, ahogyan csak tudom. Mégis tűzzel-vassal ragaszkodom hozzá. Mert az őrület, a gyűlölet és a sötétség vagyok én. Semmi több. Semmi kevesebb. Őrület. Gyűlölet. Sötétség. Zöld fény villan pálcám végéből, egy velőtrázó sikoly, és egy őrült, kéjes, gúnytól, megvetéstől és gyűlölettől duzzadó kacaj, mi az én ajkaimat hagyja el. Kilépek a szobámból, csatakosra izzadt hajamat kisimítom az arcomból, és a tükör elé lépek. Egy gyors pálcaintéssel megszárítom magam, és átöltözök. Az utcára, már elegánsan lépek ki. Ahogy elhaladok a nők mellett, utánam fordulnak. Nem véletlenül. Jól nézek ki. Az illatom is kifogástalan, én magam is az vagyok. Egy pillanatnyi idő alatt a Brown kúria elé hoppanálok, hogy tiszteletemet egyem a családi ebéden. A lányuk a feleségem lesz, és megmondom őszintén. Kell nekem. Nem csak azért, mert metamorfmágus. Nem. Az csak az egyik szempont. Nekem úgy is kell. - Jó estét, Mr. Brown. Elnézést a késésért, halaszthatatlan dolgom akadt. – megnyerő mosolyom semmi ahhoz képest, amit most vettem elő. Vic, Vic, Vic… Remélem felkészültél rám.
Keresett || -|| Nincs
▽The Age Of The Marauders▽
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Szer. 4 Május - 0:08
Elfogadva!
Marcell! Üdvözöllek köreinkben! Nem mondom, hogy örülök, hogy a halálfalók tábora így bővül, de viszont Victoria énem majd kiugrik a bőréből. A karakter annyira durván átadta azt amit elképzeltem, hogy valami hihetetlen! Hihetetlen vagy drágám! Nem csak nekem kell majd félnem tőled, hanem szerintem sok más embernek is, aki a közeledbe férkőzik. Imádtam. Foglalózz, aztán pedig ne kímélj meg senkit