Ez az a pillanat ami egyszerűen elkerülhetetlen. Apám és Marcell, egy közös vacsorán. Mit mondhatnék, hogy mennyire örülök ennek az egésznek? A családom teljesen megszállottja ennek a férfinak, őszintén nem tudom mit kedvelnek benne. Kifejezetten utálom. Utálom apámat is, amióta elmondta, hogy hozzá kell majd mennem. Egyszerűen nem tudom a gondolatot megszokni, esélytelen, hogy valaha is belenyugodjak. Persze, hiába a sok züllés és hasonló dolog a suliban, amikor túl gyorsan múlik az idő. Pár hét múlva jönnek a vizsgák és a következő pillanatban már azt látom majd, hogy fehér ruhában állok az oltár előtt, kibőgött szemekkel. Mert az lesz az a pillanat, amit a halálomként fogok emlegetni. A szobámban ülve készülődöm a vacsorára. A családunk igen jómódú aranyvérű família, ezért egy apró hibát sem követhetek el. Tökéletesen kell hogy kinézzek, tökéletesen kell álljon a hajam. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Mint ahogyan a házunk is az és apám is annak képzelik magát. Meg engem, pedig romlott vagyok, velejéig romlott. A tükörbe nézek, elfintorodom és megigazítom laza sminkemet. Felkelek, az ágyhoz sétálok és a rózsaszín selyemruhához érek. Utálom a selymet, és a rózsaszínt is, de nem véletlenül van ez ide kitéve. Felveszem, a ruha tökéletesen rám simul. Mintha nekem tervezték volna. Egy hozzá illő fekete cipellőt húzok a lábamra, és mikor teljesen elkészülök, kopogásra leszek figyelmes. Rögtön nyílik is, Leon az, a házi manónk. - Úrnőm, az apja hívatja. Mr. Weinberg megérkezett. - Rekedtes hangja elhalkul, majd lehajtja fejét és kilép a szobámból. Tudom, mennem kell, kénytelen vagyok. Sóhajtok, és én is utána eredek. Az érzéseim leírhatatlanul kavarodnak bennem, a házi manó után lassan lépkedem, hajam színe közben váltakozik, vöröses-lilás és a szőke között. - Úrnőm, a haja színe... - Pillant még vissza rám a manó mielőtt eltűnik a konyha felé menet. Kifújom a levegőt, próbálok megnyugodni mielőtt elindulok lefelé a lépcsőn. Most már jobb, egy fokkal csak. Az ebédlőben kisebb nyüzsgés, a teríték csodálatos, három személyre készült el. Oldalra pillantok, és akkor a tekintetünk egymáséba fúródik. Csak tudnám, melyikünké gyűlölködőbb. Apám elhalkuló hangja zökkent ki. - Victoria, ne légy udvariatlan, gyere közelebb.
- Weinberg úr, itt a teája, ahogy kérte. – sipítja nekem a házimanó. Én pedig kellő mennyiségű undorral fogadom el tőle, és köszönés nélkül egyet rúgok belé, hogy takarodjon ki a szobámból. Belekortyolok a teámba, és úgy nézem a velem szemben kikötözött nőt. Próbál szabadulni, szűköl, mint a kutyák… De hiába, ő ma az én csemegém lesz. Nem kell semmilyen perverzióra gondolni, pusztán meg fogom ölni. De előbb kiszedem belőle azt, amit ki kell szedni. Mert anélkül nem érne egyáltalán semmit az egész. De tényleg. Fontos az, hogy információt szerezzünk azoktól az emberektől, akiket meg akarunk ölni. A Nagyúr kérte, és én a parancsait pedig nem tagadhatom meg. Nem is tagadnám, félreértés ne essék, de a parancs, az parancs. - Nos… Ms. Frazer… - ördögien elmosolyodok, ahogy két korty tea után közel lépek a székéhez. – Eljött a halálod napja. Ne félj. Nagyon, de nagyon fog fájni. De előtte azt szeretném, hogy csicseregj nekem. – járom körbe a székét. Néha kezemet nyugtatóan a vállán pihentetem, aztán elveszem, onnan, hogy a fülébe suttogjak. – Tudod milyen az, amikor a patakból folyó, és a folyóból folyam lesz? Tudod milyen az, amikor a kis csobogásból végül vízesés lesz? Ezek olyan dolgok, amik kicsikből lesznek nagyok. Te is így fogod végezni. – gonoszan felröhögök. – Nem, te nem kicsiből leszel nagy, éppen ellenkezőleg! Kis fájdalomból nagy halált fogsz szenvedni. – szűkítem össze a szemeimet, ismét kegyetlen kacaj tör elő belőlem, pálcámat szinte égető lassúsággal húzom elő a farzsebemből, és szegezem neki a nő mellkasának. - AVADA KEDAVRA! – hangzik üvöltésem hirtelen a sötétségből, és a nő feje előttem holtan borul a vállára. Elégedetten elmosolyodok, és megkerülöm a nőt. – Merre vagy, te kókler manó?! – szólok bele a levegőbe. – Twinky! – hangos pukkanás mellettem, a manó mélyen meghajol. Tudja, hogy nem szabad hozzám szólnia, csak akkor, ha kérdezek valamit tőle. - Tüntesd el innen ezt a halott némbert, és készítsd elő nekem a legjobb ruhámat. Ma a Brown családhoz megyek vacsorára. - a halott nőről levarázsolom a köteleket, aztán elindulok fürdeni, hogy valami emberi formám legyen, és csapzott hajam ne keltse azt a látszatot, hogy megint mit műveltem. Pedig esküszöm, én élvezem. - Szép estét, Mr. Brown. - arcomon már nyoma sincs az egykor megnyerő mosolynak. A márkás whiskys üveget a kezébe nyomva lépek be az ajtón. Az elmúlt hónapokban annyit jártam erre, hogy a járást már jól kiismertem. A körülöttem sürgő-forgó manókra mély undorral pillantok, majd az egyiknek odalököm a kabátomat egy fintor kíséretében. Az asztalnál nem foglalok helyet egyelőre, megvárom amíg a menyasszonyom lefárad a szobájából. A dühe és tehetetlensége szórakoztató, ugyanakkor még magamnak sem merem bevallani, hogy valamennyire sajnálom. Ha úgy lett volna, megküzdöttem volna érte, de a sors más módot szánt nekünk arra, hogy az életünket összekössük. A pillantásunk abban a pillanatban összeakad, ahogy leér a lépcsőn. Ugyan szerelmes nem vagyok, de a látvány nagyon tetszik. Egy féloldalas mosollyal nyugtázom, hogy ma is elbűvölően néz ki, majd sötét íriszeimben ismét a kifejezéstelenség édes képei jelennek meg ismét. Nem várom meg, amíg Ő közelebb lép hozzám, az első lépéseket én teszem meg. Csak egy pár pillanat az egész, leheletemet már az ajkain érezheti, de az első csókot csak a kézfejére kapja. - Csodásan festesz. - mosolyodok el kellemesen, majd halkabbra veszem a hangom. - Nézd drágám, az apád rendkívül csalódott lenne, ha nem éreznéd jól magad. Viszont én jól érezném magam, ha belőle az utolsó csepp vér is kifolyna. Szeretnéd? - sziszegem a fülébe a szavakat, majd ellépek tőle, hogy az asztalhoz vezessem. A székét kihúzva udvariasan helyt adok neki, én pedig mellette foglalok helyet. Államat megtámasztom a kezemen, és Vic felé fordulok. - Mondd csak, kedvesem... Hogy haladnak a tanulmányaid? - kiválóan tudom alakítani az aranyvérű arisztokratát, hát most meg is teszem. Ugyan csak a mondanivalóm olyan, mint a felfújt hólyagoké, a viselkedésem egyáltalán nem. Kérdésemben az őszinteség szikráját is fel lehet fedezni, kíváncsi pillantásaimat a mellettem ülő szőkeségen futtatom végig, szépen, sorban.
Apám már a kezdetektől kezdve imádja Marcellt. Természetesen, hiszen mindketten hűek hozzá, a közös téma mindig adott és tudja nagyon jól, hogy Marcell sokat adhat majd nekem a jövőben. Na nem mintha az apámat érdekelné, hogy mi lesz velem ezután. Így is elég gondot okozok neki és ő is nekem ha úgy vesszük, cseppet sem vagyok engedelmes és végképp nem fiú. Sajnos nem lehetett fia, anyám halála miatt, ezért kedveli úgy Marcellt, szinte már-már fiaként. Teljes szívemből utálom mindkettejüket, de nem tehetem ezt csak úgy közzé, mert engedelmeskednem kell. Muszáj, amikor itt vagyunk nem lehetek önmagam. Az iskola más, ott egyikük sincs. Csak az a baj, hogy hamarosan végzek és akkor teljesen ezé a férfié leszek. Nem tudom, valaha meg fog e becsülni. Ameddig így viselkedik velem, én biztosan nem őt. Lassan sétálok le a lépcsőn, minél lassabban, de nem tudom elkerülni. Ahogy végignéz rajtam, apró fintor jelenik meg ajkamon és közelebb megyek, mert apám elvárja, de azért tartom a tisztes távolságot. Átlátok rajta, mert nekem megmutatta már igazi énje egy részét, az a mosoly tudom mit rejt el. Odalép hozzám, kézfejemre ad csókot és bólintok egyet, aprón a kijelentésére. Ha nem lenne ennyire galád, talán még tudnám szeretni is. Eltaszít magától csak még jobban ezekkel a mondatokkal, fenyegetőzésekkel. - Rögtön ezzel kell, hogy kezdjed... - Sziszegem, majd kénytelen vagyok követni. Mindannyian leülünk, apám is és a vacsora már előttünk van, csak ki kell szolgálnunk magunkat. Töltök magamnak egy pohárba egy kevéske bort, apámat nem igazán érdekli, hogy mit csinálok ilyen idősen, a cigarettát sem szólta meg amikor megtudta, elvégre ő is él ezekkel az élvezetekkel. Kérdésére kicsit megborzongok, hiszen tudom, hogy amint végzek mi lesz... - Jól. Hamarosan jönnek a vizsgák. - Gondolom nem mondtam újat ezzel, tekintetem is ezt fejezi ki. Apám megrázza fejét miközben tölt magának a whiskyből amit Marcell hozott és természetesen a férfi felé is kínálja, ha kér tölt belőle. - Biztosan jobban menne neki ha kevesebbet foglalkozna azzal a fránya énekléssel. - Felvonja szemöldökét. Tudom, hogy miért nem szereti ezt. Hiszen anyámnak is gyönyörű hangja volt. Ha ő élne, nem itt tartanánk. Lehajtom fejem, nem tudom most mi következik Marcelltől, de inkább az ételhez nyúlok, mihamarabb szabaduljak.
Az én házam táján normális, épeszű gondolatnak néha csak a foganatja születhet meg. Vagy még az sem. Egy épeszű gondolat volt az, amikor belementem abba, hogy én leszek Victoria Brown férje. Valljuk be, ő egy értékes ember, egy metamorfmágus, és ha nem maga Voldemort parancsolta volna meg, akkor is belementem volna. Szemrevaló leányzó, azt meg kell hagyni. Azonban elég nagyszájú, és szereti megmondani az igazát. Ezzel pedig egy fikarcnyi problémám sincs, sőt! Én magam is ilyen vagyok, és nem vagyok, nem is voltam soha egy átnevelős fajta. Pusztán vannak olyan dolgok, amiről le kell szoktatni, és akkor oda minden gond. Az egyik ilyen dolog a zene. Valószínűleg, ha igazán szeretném, hagynám, hogy zenéljen. Őszintén szólva, nem is lenne ezzel probléma, hagynám, hogy zenéljen a kis bandájával, az engem holtra nem érdekelne, de… Parancsba adta nekem a Nagyúr. És amit ő megmond, annak úgy kell lennie. Bármi áron. Ez van. - Kedvesem, nem bírnám ki, ha nem tudnék megszólalni. Hiszen ismersz. –hatásszünetet tartok – legalább is, azt hiszed, hogy ismersz. – lehelem a fülébe a szavakat édesen suttogva. Ha azt hiszi, hogy ismer, akkor biztosan nagyon nagyot téved, hiszen… Engem ki ismer? Finn-en kívül, szinte senki. Mindenki számára azt az arcomat mutatom, amit látni akar. Ha akarom kedves, ha akarom elbűvölő, kéjjel, vággyal teli. És hogy milyen vagyok valójában? Őrült, önző, gonosz. Mindenkit meg tudok győzni, és rám nincsen ellenszer, hiába is próbálna bárki keresni rá. Soha nem találna. - Köszönöm, Mr. Brown. – elveszem az üveget, és töltök magamnak egy pohárral. Lassan kortyolom, elvégre nem azért vagyok itt, hogy alkoholizáljak, más dologért toltam ide a képem. Nem csak azért. – Ha úgy gondolod, szívesen segítek egy-két dologban. – hangomból most először tényleg őszinteség szűrődik ki, szemeimmel Vic pillantását keresem. Ha nem bírja felfogni, hogy a magam módján tudok normális lenni, akkor nem leszek normális vele. Ezt az estét erre szántam rá, ezért jöttem át. Fiatal még, és bolond. Pont, mint az összes többi ilyen korban lévő lány. De tudom, hogy benne lakozik más is. Valami olyan, amitől talán bennem is lenne egy kis jóság. Talán. De nem tudom, hogy benne lakozik-e ez egyáltalán, és belém ezt hogyan tudná beültetni. - Mr. Brown, az élet szeszélyek sorozatából áll. Egyiket követi a másik, és ne feledje, minden dolog… Múlandó. – pillantok Victoria apjának a szemébe, tekintetemet aztán ismét a mellettem ülő szőkeségre függesztem, miközben én is eszek egy-két falatot. Valahogy nem tudok annyit enni, mint szoktam, és fogalmam sincs, hogy miért. Az asztalnál a társaság elcsendesedik, én pedig hátradőlve, és még egy kortyot magamba öntve figyelem hol a menyasszonyomat, hol az édesapját. Akihez látogatók érkeztek, hiszen kopogtatják az ajtót. Egyik kezem reflexszerűen a pálcámra siklik, míg a másik kezem gyengéden a mellettem ülő Vic csuklójára fonódik. - Senki ne mozduljon. – halkan adom ki az utasítást. – könnyen lehet, hogy a minisztérium kutyái jönnek. Azok először nem törik be az ajtót. Ha viszont kinyitod, és nincs szerencséd, a mocsok Mordon egyből egy halálos átokkal jutalmaz meg. – ahogy beszélek, egyre több gyűlölettel telik meg a hangom. Odalépek az ajtóhoz, és felemelt pálcával nyitok ajtót. Első blikkre Notték azok, de ezek után már semmiben sem vagyok biztos. Be is mutatkoznak, én pedig egy jelszó után be is engedem őket a házba. - Vic, elfogyasztjuk az étel maradékát a szobádban? – gondolom ő nem akar itt maradni Nottékkal trécselni, és hogy őszinte legyek, nekem sincs kedvem az ő pofájukat bámulni. Az apjára pedig a leggyilkosabb tekintetemmel nézek, hogy most nem járna jól, ha nem engedné fel velem a lányát. Így lágyan a kezemmel magam előtt terelve a szőkeséget, indulok meg a szobája felé.
Csak állok itt a tökéletes ruhámban, a tökéletes kinézetemmel. Soha nem álmodtam arról, hogy egyszer majd tökéletes lesz az életem is, de azért egy pici kis reményszikra mindig is ott élt bennem. Még most is él, de egyre mélyebbre süllyed. Hogy mi a remény? Hogy Marcell meghal. Nem hinném viszont, hogy apám utána sokkal jobb férjet találna nekem, sőt, ki tudja, lehet hogy még rosszabbat. Mondjuk Marcellről is hallottam már ezt-azt, galád, de nem tudom, hogyan fog majd velem viselkedni. Ha nem jól, nem fogom hagyni magamat, biztosan megszököm. Aztán pedig világgá megyek és a magam ura leszek. Suttogására csak elfintorodom. Soha nem gondoltam, hogy ismerem. Soha nem is ismertem. Sőt, nem is akarom... egyszerűen csak megrázom aprón a fejemet, helyet foglalok az asztalnál. Nem kedvelem, hogy rögtön fenyegetőzéssel kell kezdenie. Sokszor apámat is utálom, de azért nem szeretném őt is elveszíteni, hiszen csak ő maradt már nekem a családból. Inni kezdek és pár falatot is bekapok, majd amikor a tekintetünk egymásba fonódik, látom rajta azt az apró őszinteséget. Lehajtom a fejem, meg is rázom, halványan elmosolyodom. - Köszönöm, nincs szükségem rá. Boldogulok. - Persze nem haladok olyan jól mint azt elmesélem, de csak mert mostanság semmire sem készültem.Viszont a vizsgák hamarosan itt vannak, és tudom, hogy meg fogom őket csinálni, azért mert nem égetem le magam, a nevünket azzal, hogy nem megyek át. Iszok egy kortyot miközben apám cinikus megjegyzéseit hallgatom. Marcellre nézek, természetesen egyezik a véleményük ebben a dologban. Nem értem, miért nem lehet valakinek valami ilyen hobbija. Az éneklés számomra az. Mondjuk szívesen vinném ezt tovább, mint foglalkozás, hiszen hogy őszinte legyek nem tudom mit fogok kezdeni az életemmel. Be kell állnom a halálfalókhoz? Már most utálom a gondolatát. Marcell mellett pedig nem számíthatok másra. Gondolataimból a csuklómat szorító érzés lök ki. Hirtelen kapom a fejemet oda, majd a férfira. Csak kopogtak. Mit kell annyira felháborodni ezen? Érthetetlen arckifejezéssel nézek rá, majd apámra. Szerencsére semmi vész, ahogy gondoltam. Felállok és apám mellé sétálok, aki fogadja a vendégeket. Mindig átjáróház van nálunk. Már megszoktam, én pedig ezt nagyon unom. Viszont inkább beszélgetnék Nottékkal minthogy Marcellel kettesben maradjak fent. Hiába való lenne ellenkeznem, csak felsóhajtok, elfogadom és elindulok fel, majd belépek a szobámba. A tükörszekrényben lévő whisky után nyúlok, két poharat is előveszek, az egyiket Marcell kezébe nyomom, majd töltök. Legalább ezzel is elterelem a figyelemét, igaz csak egy pillanatra... - Mondd csak, mit vársz tőlem? - Bukik ki belőlem, majd le is húzom a poharamban lévő wihskyt és leteszem az éjjeliszekrényre az üveggel együtt azt. Kicsit bátrabban pillantok a férfira, láthatóan még mindig dühös vagyok.
Ha valaki azt hiszi, hogy Marcell Weinberg csak egy őrült, gonosz gyilkológép... Nos akkor sokat nem téved, hiszen tényleg ilyen vagyok. Ez mozgat, ez adja meg a tüzet a mindennapjaimhoz. Ugyanakkor senki nem törhet pálcát felettem, hogy én nem teszek meg mindent azért, hogy Victoria ne érezze szarul magát mellettem. Tény, hogy mondok neki olyan dolgokat, amik biztosan nem igazán tetszenek neki; de hát mindenki mond ilyen-olyan dolgokat, nem? Én sem vagyok különb. Más kérdés, hogy szívesen megtennék sok olyan dolgot, amit mondok. Hovatovább, ezeknek a 99 százalékát meg is teszem. Az egy százalék meg örüljön, hogy nem teszem meg. - Ám legyen. - bólintok egyet, lassan kifújom a levegőt. - Ahogy gondolod. - elmosolyodok a végére kedvesen. Ezek az érzelmek belőlem tényleg őszintén törnek elő, hiszen amint mondtam, ha kell, ha érdekem úgy tartja, ha kényszerítenek tudok kedves, normális lenni. Kiváló színész vagyok, de a helyzet bizony az, hogy ez a kedvesség most ösztönből jött. Ezzel legalább annyira megleptem magam, mint Vic is meglepődhetett. Néha nem értem, mi történik velem. Szemeim forognak, mikor észreveszem a lány gesztusaiból, hogy nem tetszik neki amit mondok. Pedig ha tudná, hogy mi a helyzet kint, a világban... Talán egyetértene velem. Hiszen tényleg így történik, soha nem tudhatod, hogy ki kopogtat az ajtódon, és ha az aurorok azok, akkor bizony megszívtad. De az élet kegyes volt velünk, és csak azok a patkányképű Nott-ék jöttek. Mi fel is mentünk a szobába, és ahogy becsuktam az ajtót magam mögött, szemöldököm magasra szaladt. Elnevettem magam gonoszan, aztán én is lehúztam a pohár italt, amit a kezembe nyomott. - Hogy mit várok? - kuncogok fel ismét - Számtalan olyan dolgot tudnék felsorolni, amit várok, Victoria Brown. Olyan dolgokat, amiről sem te, sem az édesapád, de még Voldemort sem álmodhat. Az emberek sok mindenre vágynak az életükben, sokat várnak sok mindentől, végül mégis keveset kapnak. - vakarom meg az állam - Nevezheted ezt az élet szar körforgásának, vagy akár... - szünetet tartok, hogy töltsek magamnak egy újabb pohár italt - vagy nevezheted sorsnak, amit más írt meg Neked. - kortyolok egyet a whiskymből, utána lerakom magam mellé a poharat, és leülök az ágyra. Nem szándékozom egyelőre komolytalan dolgokról, a Halálfalókról, a gyilkolásról beszélgetni. Nem azért jöttem ide. - De egy biztos: ha azt hiszed, hogy mellettem annyira szar életed lenne... Tévedsz. - fújtatok egyet - Bolond vagy és fiatal, ha tényleg azt gondolod: nekem nem számít senki és semmi. - pillantok egyenesen a szemeibe, vonásaim ellágyulnak. Hangomban nyoma sincs az oly' megszokott hidegvérnek, és egyéb saját magammal járó, vészjósló dolognak. - Te számítasz. Mit gondolsz, ha az etikett diktálná, hogy itt meresszem a seggemet... Tényleg itt lennék? Segítek egy picit: kurvára ide sem tolnám a képem, ha nem érdekelnél. Vagy nem érdekelne a leendő házasságunk. - összefűzöm a karjaimat magam előtt. Ugyan mondandóm végére már dühösebben beszélek, vonásaim azonban még mindig nyugodtak. Felkelek az ágyról, és odasétálok hozzá. A közöttünk lévő távolság eltűnik, orrunk szinte összeér. - A feleségem leszel. Nem tudom, hogy Black, Dolohov, és a többi takony mivel mérgezi az agyadat, de elmondom neked azt, amiről szart sem tudsz. - halkan beszélek, szavaim szinte vágják a szoba csöndjét. Lentről nevetés, és hangos beszélgetés szűrődik fel - Én nem várom azt, hogy halálfaló legyél. Nem várom azt, hogy az emberektől vedd el az életet. Ha azt hiszed, hogy megkínozlak, ha azt hiszed, hogy én tényleg egy szörnyű ember leszek veled... Tévedsz. - beharapom az ajkam, ahogy a szemeibe, és az ajkaira pillantok. A kísértés túl nagy, de hátrább lépek, hogy most én töltsek mind a kettőnknek egy-egy pohár italt. Vic poharát odaadom neki, a sajátomnak a tartalmát pedig egyszerűen kiürítem.
Úgy állok most itt, mint egy eladásra szánt malac, aki csak várja, hogy mikor fogják már elvinni és a végén keresztbe tenni neki. Viszont hidegségem szinte még engem is megrémiszt. Furcsa, hogy Marcellt választotta apám, és én a mai napig nem tudom, miért. Az már egyáltalán nem lepett meg amit tett. Hiszen halálfaló és galád ember. Nem tudnék róla jót mondani hirtelenjében, hiszen én még nem láttam egy cseppet sem belőle. Ezért nem gondoltam azt sem, ami ez után történt. A kedves gesztust, a kijelentést. Hirtelen annyira más lett, de mintha ez csak egy pillanatig tartott volna. Nem válaszoltam már semmit, csak álltam előtte és néztem őt, ameddig fel nem tűnt mit teszek. Teljesen visszaváltottam, rezzenéseimen is látni lehet szinte mennyire ellenzem ezt a tettét, hogy most ő feljöjjön velem a szobámba. Ettől eltekintve, az üveg whiskyt a kezembe veszem, mindkettőnknek töltök. Így talán elviselhetőbb lesz. Megállok előtte, a kezemben a poharat lötykölöm, majd lehúzom azt. Arcom szinte meg sem rezdül tőle, hiszen a kérdésemre hamarosan választ kapok. Nem gondolkodtam hosszas papoláson az élet nagy dolgairól, de ő mégis csak teszi alám a szavakat. Próbálja, belevágok a szavába egy pillanatra és felhorkanok. - Igen, ha érdekelnélek akkor nem így viselkednél velem, ahogy eddig... - Valószínűleg nem így kellene ennek mennie. Nem tudom, nem igazán volt még részem komoly kapcsolatban vagy udvarlóban, amit elfogadtam volna. Persze, más az akivel kavartam, de ők nem kedveskedtek nekem, ők szinte már tudták, mit akarok. Elhallgatok, nem szólalok meg ameddig be nem fejezni mondandóját. Hirtelen hátrébb lépnék amikor egészen közel ér hozzám, de nem teszem, már csak azért sem hogy megmutassam, nem félek tőle. Nem marad itt sokáig, amikor elmegy, a kezem libabőrös lesz, de gyorsan le is lappad. Elveszem a poharat és felvont szemöldökkel pillantok rá amikor befejezni mondatát. Érdekes. - Hm, és mond csak, nem számot az Ő szava? Hogy ő mit akar velem? Mert ez volt a tét a kezdetekben, nem igaz? Én... én nem is tudom, hogy mit higgyek el. - Húzom le az italt, miközben mutogatok egyik kezemmel és visszateszem utána az üvegtárgyat az éjjeliszekrényre, mielőtt össze nem töröm. Kis ideig csak csendben figyelem, de nem bírom ki. - Tudod, számít a jelenlegi életem is. És amikor jobban tiltjátok, annál nagyobb élvezettel csinálom meg újra és újra a dolgokat. Ha kell, úgyis megtalálom a módját. Később is. - Pillantok fel rá, szinte érzem, ahogyan vibrál a levegő. Annyira érezhető rajtam ez a bizalmatlanság. De mit várt? Hogy egyből majd a nyakába ugrom? Nem... egyáltalán nem bízom meg benne. Sem a módszereiben. Számomra egyelőre elég kiismerhetetlennek tűnik. Nem tudom, mit fog változni ez a későbbiekben.
Azt hittem könnyebb lesz. Azt hittem, hogy csak odamegyek, feleségül veszem, megdugom, születik egy gyerekünk, és ez lesz. Hogy egymáshoz sem fogunk szólni, ő minden jött ment fasszal összefekszik, én meg keresem az olyan nők társaságát, akik pálcaintésre teszik szét a lábukat. Nos, ezt gondoltam egy darabig, igen. Aztán a helyzet más lett, hiszen magam sem tudom mi folytán, de elkezdtem érezni. Amiért néha szívesen felképeltem volna magamat, és legalább ennyiszer szúrtam volna magam hasba, vagy öltem volna meg magam, hogy egy kis tizenhét éves szőke fruska elcsavarta a fejemet. Azt hittem, hogy meg fogom unni azt, hogy állandóan lázadozik az akaratom ellen, és meg fogom kínozni. De aztán amikor mégis megtettem volna, valami visszatartott. Valami visszafogta a kezemet, és ezért jobban gyűlölöm magamat, mint bármi mást a világon. Gyűlölöm ezt, hogy elkezdtem érezni, mégis ez tetszik. Pedig tudom, hogy elbasztam a dolgokat, hiszen Victoria tudja, mennyire rossz ember vagyok. - Mert eddig nem érdekeltél! Annyira nehéz ezt felfogni?! - csattanok fel, kicsit erélyesebben. Pedig én egyáltalán nem szoktam ilyen lenni, sőt. - Fogalmam sincs, hogy mióta érdekelsz, de azt tudom, hogy egy ujjal sem bántanálak. A tetteimmel sem. - fortyognak bennem az indulatok, és egyre dühösebb vagyok. Nem csak azért, mert Vic-nek teljesen igaza van, hanem azért is, mert ezt nekem be kellett látnom. És a harmadik dolog pedig az: hogy én kezdem megkedvelni, és ez egyáltalán nem volt a számításaim között. Mégis, annyira édes ennek az érzésnek a gondolata, hogy nem tudom kikergetni a fejemből, de ha akarnám, már akkor sem tudnám. Azt hiszem, egy tizenhét éves szöszke picsa elcsavarta a fejemet. Hallod ezt Finn?! Nem csak te jártál így! Azt hiszem az én jó öreg barátommal még ebben is nagyon hasonlítunk egymásra. - Ez nem így működik! Belőled nem lesz halálfaló, nem fog ott lenni az-az átkozott billog a karodon, és nem fogod az emberek életét elvenni. - sóhajtok fel. Én ezt nem szeretném. Elég, ha én vagyok egy szörnyeteg, és kell valaki, aki nem rúg kettőt a hátamba, hogy még gyorsabban száguldjak az őrület leejtőjén, hanem egy kicsit megfékezzen. - Tom nem tudja, hogy metamorfmágus vagy. Nem mondtam el neki. -bukik ki belőlem. Lehet, hogy ezt még később megbánom, de most kimondtam. - És apádnak pedig megmondtam, hogy meg fogom ölni, ha valakinek is kikotyogja. - töltök magunknak egy újabb kört. Úgy érzem, hogy ezt a beszélgetést csak így tudjuk folytatni, és az egyre több alkohol és Vic hatására most én is képes vagyok normálisan beszélni, és nem fenyegetőzni, ahogy szoktam. - Hát még mindig nem érted, hogy én nem fogom megtiltani, hogy Te énekelj? Ha az álmod az, hogy énekesnő legyél, hát legyél, én nem bánom. - rántom meg a vállam. Valóban, hónapokkal ez előtt még igenis zavart, hogy énekel, és igenis megöltem volna a zenésztársait, ha arról lenne szó. Egytől egyig. Viszont felkeltette az érdeklődésemet, és elkezdtem rá úgy tekinteni, mint egy nőre, és nem a tulajdonomra. Azt hiszem, nagyon szarul értek a pálfordulásokhoz. Pedig nem sokat követtem el életemben, az biztos. - Tényleg ennyire hihetetlen, hogy úgy kezellek, mint egy nőt, és nem mint a tulajdonomat? - iszok egy újabb pohár whiskyt. A poharamat forgatom a kezemben, és úgy pillantok fel Vic-re. - Sokat gondolkodtam, hogy miért történtek ezek a dolgok, de az utóbbi időben már én magam sem értettem, hogy mi történt velem. Egészen addig, ameddig rá nem jöttem, hogy tetszel, Victoria. -továbbra is a szemeibe nézek. Most az egyszer tényleg nem játszom meg az érzelmeimet, és lassan ismét közelebb sétálok hozzá, de semmit nem csinálok. Pedig most esküszöm, hogy megcsókolnám. Képes lenne egy ilyen őrültet szeretni, mint én?
Már az elejétől kezdve elleneztem ezt az egész összeházasodós dolgot. Egyrészt azért, mert a kezdetektől fogva megismertem Marcell igazi énjét, másrészt pedig nem akartam felhagyni azzal, amit annyira megszerettem. Sok minden megfordult a fejemben, hogy mit tehetnék ez az egész ellen, aztán mindig visszahátráltam, eszembe jutottak a fenyegetések amiket az évek alatt össze tudtam gyűjteni Marcell szavaiból. Most pedig hirtelen kezd minden megváltozni. Olyan dolgokat mond nekem, amit az ég világon soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen ember szavaiból mint ő, kihallom. Lemeredten állok ott előtte, a poharamat szorongatva és forgatva a kezemben. Kicsit kínos és kicsit rossz ez a helyzet. Mi lesz ha majd összeköltözünk? Amikor az ágyában kell aludnom? - Hát, ahhoz képest nézve, hogy elég rég ismerjük egymást... kicsit nehéz, de talán majd megértem. - Nem is tudok mit válaszolni arra amit hozzátesz. Nem bántana. Erre azért kíváncsi leszek majd a közeljövőben. El fogja viselni azt az énem, aki vagyok most? Mert elég nagyszájú lettem és kicsit sem vagyok anyuci pici és csendes lánya. Voltam, egyszer, csak nem anyámé, mert ő meghalt. Apám pedig amióta csak tudja, hogy metamorf vagyok, azóta el akar adni mint egy állatot. Ezért nem tűröm meg őt sem hosszabb távra, amióta pedig Marcell a képbe jött, kész megszállott lett. Őrült. Meglepődött tekintetem mindent elárul arról, hogy Voldemort nem tud arról, mégis mi vagyok és ki vagyok. Ezt már rég nem hittem.. - Én... azt hittem már... rég tudja. - Elfintorodom. Akármennyire is akarok valami normális tekintetet vetni a férfi felé, még mindig nem megy teljesen jól. Néha a szemeibe pillantok, de nem tudok bennük meglátni még semmit sem, talán majd... egyszer. Örülök, hogy nekem is önt az italból, elfogadom és gyorsan bele is kortyolok, nem habozva, szükségem van rá. Nagyon. A meglepetések viszont nem múlnak el, kimondja azt, amit mindig is a legjobban akartam tudni. - Nem? Majd... az idő múlásával el fogom hinni, ha látom a szemmel is. Sajnálom, de túl sok rosszat láttam már. És nem megy olyan könnyen a bizalom. - Kicsit fellélegzem és megkönnyebbülök legbelül, de még az a kis gombóc mindig ott van, féltem az együttesemet, hiszen ők nekem a családom. Az éneklés pedig a mindenem. Így, ha igazat mond most már lesz miért befejeznem az iskolát. Mikor ismét tölt, az én poharam is odatolom és rögtön meg is iszom a whiskyt, egy pillanatig elfintorodva tőle, mert most már kezdem érezni a hatását. Közelebb lép, én pedig már egy ideje nem hátrálok, szóval elég közel kerülünk egymáshoz. Szívem hevesebben is ver amikor felnézek rá, de ez csak a kis félelem amit érzek még mindig iránta. - Rendben, megpróbálhatlak beengedni, de bizonyítanod kell... nem vagyok könnyű eset, ezt te is tudod és így, hogy ennyi mindent elrontottál... így még nehezebb a helyzet. - Szemeit kémlelem, és miközben ezt megteszem, mégis úgy érzem, jól esne most a közeledése. Nem akarom megadni magamat, de mégis. Egészen közel hajolok hozzá, de csak addig, még elveszem az asztalról a whiskyt, és újra töltök mindkettőnknek. Most már próbálom állni a tekintetét, kíváncsi vagyok őszintén, mi fog ebből kisülni.
Tudtam, hogy egyszer feleségül kell vennem egy aranyvérű libát. De mindig beleszólást követeltem apámtól ebben az ügyben, ám ő nem adta meg. Soha. Ezért ahhoz folyamodtam, amit nem sok gyermek merne megtenni a szüleivel: megöltem őket. Így a saját magam ura lehetek, és azt veszem el, akit csak én szeretnék. A Brown család mindig is szimpatikus volt nekem, és először még nem is a szőkeség miatt. Az apjával kezdetben jók voltunk, azonban amikor megtudtam, hogy a lánya metamorfmágus, már teljesen másképpen tekintettem az egész helyzetre. Akartam Victoriát, hogy egy hatalmas mágust faragjak belőle. Nem akartam, küzdöttem ellene; de elvette az eszemet, és megtetszett nekem. Megláttam a fegyver mögött az embert, onnantól kezdve pedig nem érdekelt, hogy minek szántam előtte. A visszautasításai, a szájaskodásai, az ellenállása - ezek mind azok a dolgok voltak, amik annyira édesen csábítottak felé, hogy végül páros lábbal vetettem bele magam a szakadékba. Ha már akarnék, sem tudnék kikecmeregni innen, bevallom. Megértem. Visszhangzik a fejemben ez az egy szavacska. Felkorbácsolta az indulataimat az alkohol, de nem lennék képes megütni. Soha nem tudnám bántani, és ezt még magamnak is nehéz beismerni. - Úgy gondolod, hogy téged is megkínoználak? - vonom fel a szemöldökeimet - Vagy esetleg megölnélek, ha nem teszed azt, amit mondok? - horkantok fel, hogy kifejezzem: mennyire felháborítónak tartom ezt a feltevést. Régebben, úgy két éve lehet hogy megtettem volna, ma már nem lennék képes rá. És ezt csak Victoria Brown érdemelte ki, és ezt bizony csak magának köszönheti. No nem mintha annyira bánná szerintem, hogy nem akarom bántani, és nem is tudnám. Bár ha mazochista, simán ellőhet egy olyan megjegyzést, hogy küldjek rá egy kínzó átkot. De ez valószínűleg nem történne meg. És ha kérné, nos... Elgondolkodtató lenne az ajánlat, de nem tenném meg. - Azt mondtam Neki, hogy a képességed, amiről azt hittük; létezik, sajnos egy nagyon bonyolult bájital hatása volt, amit az ostoba kölykök adtak be neked. - sóhajtok fel mélyen. Hónapokig gondolkodtam azon, mit mondjak a Nagyúrnak, végül arra jutottam, nem tárom elé, hogy legféltettebb kincsem egy metamorfmágus. Ha valaki, bárki tudná, hogy mennyit vívódtam ezen, azt hinné, hogy inamba szállt a bátorságom. Pedig ez egyáltalán nem így volt, csak az egyetlen olyan ember lett a gyenge pontom, akit nem akartam, hogy a gyenge pontom legyen. Nos, az egyetlen pedig az a szőkeség, aki már nagyon közel áll hozzám. Mikor jött ennyire közel? És én mikor kezdtem el egy picit is zavarban lenni? Egyáltalán: mióta érzek én úgy, mint egy normális ember? Mi a fasz történik veled, Marcell Weinberg?! - Nagyon szarul értek a bizonyításhoz. A szavamat adtam, ha megszegném: azt észrevennéd. Nem fogok rohangálni az utcán, és a gyengéknek, elesetteknek alamizsnát osztani. Távol álljon tőlem mindez, Victoria. - sóhajtok egyet. Mert valóban, attól, hogy én elmondtam Neki, hogy érzek iránta, cseppet sem változtam meg. Ugyanaz a romlott alak vagyok, csak Vicnek sikerült az, ami ez idáig senkinek: sikerült a közelembe férkőznie, úgy. Amit még a mai napig átkozok, viszont annyira jó ez az érzés, hogy már semmiféleképpen sem csinálnám vissza. Ha tehetném, akkor sem. - Nagyon szarul értek a pálforduláshoz, Vic. Pláne a hibáim kijavításához, szóval... - a hangom elcsuklik, ahogy egészen közel hajol hozzám. Már nem érdekel, hogy hányadik pohárral iszom meg, egyik kezem a dereka köré siklik, és gyengéden magamhoz húzom. A másik kezemmel pedig arcán simítok végig, ahogy ajkaink összeérnek. Mohón, de mégis fürkészve csókolom meg. A kezemből kiesik a pohár, és nagy csattanással összetörik a padlón, mégis csak akkor húzódom el tőle, amikor már a levegő végleg elfogyott, és attól kezdek tartani, hogy menten rávetem magam, és nincs megállás. Egy pálcaintéssel megjavítom a poharat, és töltök magamnak ismét, majd egy hajtással megiszom. -... fogalmam sincs, mit kéne csinálnom. - az ajkaiba suttogom a szavakat. Most már nem hajolok el tőle, és ha engedi, újra megcsókolom. Már határozottabban, mint az előbb, közelebb húzva magamhoz, hogy testem egészen az övének feszülhessen.
- Hülye kérdéseket teszel fel, őszintén. Ha megfélemlítesz valakit, mégis mit vársz, mit gondoljanak? - Összeráncolt homlokkal és komoly tekintettel pillantok felé. Nem voltunk mindig ilyen nagy beszélőviszonyban, ezt ő is tudja és igazából az eddigi életemben semmi jót sem gondoltam soha az ég világon róla. Csak egy púp volt a hátamon, és ezt a púpot az apám imádta. Én pedig féltem tőle, mert nem tudtam, mire képes. Azt viszont igen, hogy többre, mint amire én. Erősebb, mint én. Hiszen ebben a világban a nőknek miféle beleszólási joga van a dolgokba? Semmilyen. Ebbe ugyan nem törődöm bele, viszont nem is akartam olyasmit tenni, amivel magam alatt vágom a fát. Meglep, amit most megtudok a sötét oldal és az én viszonyomról. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jó a helyzetem, hiszen eddig minden pillanatom, minden porcikám azt súgta nekem, hogy ha befejezem az iskolát, be kell állnom közéjük a ritka képességem miatt. Nehéz találni egy metamorfmágust aki már valamilyen szinten érti a dolgát, én pedig szívesen fejlesztettem magamat az évek alatt. Tekintetemet a padlóra emelem amikor elmagyarázza, mit is mondott és nekem eszembe jut, hogy hazudott Neki, ellentmondott valamilyen szinten és ha mégis valakitől megtudná a képességemről az igazságot... akkor Marcell száműzve lenne vagy nem is lenne. Hajam színe hirtelen vált át valami sötétebbre a gondolatmenet után, hiszen kicsit felingerelt ezzel, de mégis jó érzés, hogy értem csinálta. - Nem tudtam... nem gondoltam... csak... remélem nem derül ki az igazság. - Rajtuk kívül senki sem tudja, mi vagyok, legalábbis úgy gondolom, hogy senki sem tudja. Próbálok kicsit logikusabban gondolkodni és legfőképpen megnyugodni, az érzelmeimet félre tenni. Ez már egy jó pont volt Marcell részéről, és kicsit talán megérdemli, hogy normálisabban viselkedjek vele, de ez még nem azt jelenti, hogy megváltozom hirtelen és jóban leszünk. Komolyan gondoltam a bizonyítást, legalább éreztetnie kell, jobban és hosszabb ideig mint eddig tette... - Nem is kell!! - Csattanok fel hirtelen, hiszen félreétette a szándékaimat. - Felém bizonyíts, rohadtul nem érdekelnek más emberek és más emberek bajai. Az sem érdekel, hogy hová tartozol, ha normálisabban fogsz hozzám viszonyulni majd és tényleg igazolod a szavaidat a tetteiddel is, FELÉM. - Hadarom el a szavakat, miközben a közeledés hirtelen jött ötletként ötlik fel a fejemben. Valahogy mégis megkívántam egy pillanatra, de azt hiszem el kell engednem ezt a hülye eszmefuttatást, hiszen miért... miért akarnám én ezt? Ekkor már nincs visszaút, hirtelen kap el, keze szorosan a derekam köré fonódik és ajkai a következőkben az enyémet érintik. Egy pillanatig még ellenkezem a csók ellen, de végül meggondolom magamat, és viszonozom azt. Hosszú pillanatig tart, testem minden porcikája megremeg és bizsereg, de próbálom ezt nem kimutatni felé, hiszen még mindig nem tartom helyesnek. Szavai amit az ajkaimra suttog nem érdekelnek, nem is válaszolok rájuk, hiszen nem nekem kell megmondanom, mit csináljon, abban semmi értelem nem lenne. A csók már nem ér váratlanul, és most teljesen átengedem magam neki, hagyom hogy magához szorítson és engedem azt is, hogy érezze, élvezem a dolgot. Csak amikor újra elszakadunk egymástól, akkor zavarodom össze a gyengeségem végett, amit már évek óta nem mutattam senki felé. - Én... én... - Nem jönnek értelmes szavak a számra.
- Ha megfélemlítek valakit, és komolyan is gondolom, általában halottan végzi, édesem. - fújom ki a levegőt lassan. Aminek aztán tényleg van is igazságtartalma, mert általában a fenyegetéseimet be szoktam tartani mindenki felé. Leszámítva Victoriát, hiszen amit felé tettem; nem gondoltam komolyan egy percig sem. Túlságosan fontos lett a számomra, és egy ideig bevallani sem mertem magamnak, hogy többet is érzek a szőke ciklon iránt, mint kellett volna, és őszintén: ki vallotta volna be, hogy nem is annyira kemény, mint amilyennek mutatja magát? Fogalmam sincs, hogy miért hazudtam Voldemortnak arról, hogy Vic képessége csak egy álnok bájital hatása volt. Valószínűleg azért lehetett, mert valahol még bennem is létezik az érző ember, aki nem akarja, hogy a kedvese - vagy éppen csak a leendő kedvese - undorodjon tőle. Nekem is vannak érzéseim, bármilyen furcsa lehet. Az apjával való viszonyom alapozta meg ezt az egészet, és miatta lettem az Ő vőlegénye, de később már rádöbbentem arra, hogy bizony más is áll a dolgok mögött. - Ezt a titkot magammal fogom vinni oda, ahova te nem kell velem tartsál. - mosolyodok el egész halványan. Elhatároztam magamban, hogy Tom ezt soha nem fogja megtudni és ha megöl érte; akkor sem mondom el. Mert fontos nekem. És aki fontos nekem, azzal nem teszünk ilyet. Igaz? - A bocsánatkérés nem az én asztalom, és soha nem volt az. Csak reméltem, hogy ezzel megkönnyítem a helyzeted, és nem kell leélned az iskolából való pár hónapodat rettegésben, hogy neked is olyannak kell lenned... Mint én. - teszem még hozzá, aztán csendben maradok és az arcát fürkészem. Fogalmam sincs, talán az elfogyasztott alkohol hatására mutatkozik meg ez az oldalam, hiszen nem voltam én soha ilyen. Victoriával pedig főleg nem, mert ő mindig azt látta, amit akartam, hogy lásson. Minden úgy volt, ahogy én akartam, erre pedig egy pillantás alatt elveszi az eszemet Ő, (és minden bizonnyal a számtalan ital, amit elfogyasztottunk) nekem pedig ez az érzés mindeddig felfoghatatlan volt. És egy darabig az is marad. Annyira összekuszálódott minden bennem, hogy már semmit sem értek. - Mégis hogy a Merlin gubancos faszába' bizonyítsak, ha nem hagyod?! He?! - csattanok fel én is hirtelen. Az intenzív érzelmek bennem mindig is uralkodtak, és azok is irányítottak. Képes pillanatról pillanatra változni a hangulatom, az érzések amik bennem mozognak. De ennyire, még soha nem pulzáltam semmitől. És senkitől. Most mégis teszem, és ez az egész furcsa. És hogy lehet még furább ennél is valami? Nos a válasz: határozottan igen! A csókjaink után én is csak állok. Meredek magam elé, és fogalmam sincs, hogy mit mondjak. Ahogyan a szőkeségnek sem, aki velem szemben áll. Azt hiszem ,hogy eljött az ideje annak, hogy most angolosan távozzak. Megköszörülöm a torkom, aztán szólásra nyitom a számat, de hang még mindig nem jön ki a torkomon. Sóhajtok egy nagyot, aztán végül belefogok. - Azt hiszem... Én most megyek. - még mindig nem mentem semerre, egy rövid csókot lopok tőle, aztán eltávolodok. Rendezem arcvonásaimat, és minden úgy mutatkozik rajtam, mint a csók előtt. - Vigyázz... Magadra. - hátat fordítok, és egy pukkanással már el is tűnök, hogy otthon tovább gondolkozzak a mai estén.
Kezdőlap
