Az ajtó a hátam mögött olyan robajjal csapódott be, hogy az is lehet, kiesett a sarkából. De egyébként fogalmam sincs róla, hogy ez mennyire igaz, ugyanis nem nézek hátra. Annyira dúl bennem az ideg, hogy még csak tudomást sem akarok venni a külvilágról.
Nem tudom, hogy hogy lehettem ilyen ostoba. Azt hittem, ha ezútán majd rendesen járok azokra a béna Sötét Varázslatok Kivédése órákra, akkor majd megtanulom megvédeni magam, sőt, nemcsak megvédeni, hanem egy-két trükköt arra, hogy visszavágjak bármelyik szemétládának. Hosszú hetek és a belefektetett energia és mégiscsak hiábavaló. De la Ver körülbelül olyan átkokat és rontásokat sulykol, amik még egy hódot sem lennének képesek hatástalanítani, nem hogy egy, neadj Merlin, több harconedzett mardekáros melákot. Amúgy sem biztos, hogy kimernék állni valaha is ellenük. Vagy hogy ez megérné. A lassan ható méreg vagy az ágyba helyezett csörgőkígyó az én asztalom.
Nem mintha valaha lennék olyan elkeseredett, hogy erre vetemedjek, és egyébként is megígértem Dumbledorenak, hogy csak az ártalmatlan kígyókkal állok szóba, a félreértések elkerülése végett.
Ahogy kiérek a frisslevegőre, a hűvös tavaszi szél az arcombacsap és felborzolja a hajam. Egy pillanatra megállok, körülnézek, türemetlenül pásztázom a környéket, hogy hova bújhatnék mielőtt még de la Ver utánam küldene valakit, hogy visszarángasson az órára.
Mintha lenne annak is értelme. Mindjárt itt az R.B.F, azon meg úgyis elvágnak, nem hiszem, hogy a jövőm szempontjából bármi haszna is lenne.
Dühösen kapkodok levegő után, ahogy egy hülye ötlettől vezérelve a kviddics öltözők felé veszem az irányt. Eredetileg az üveghzakhoz akartam menni, de ott nagyobb az esélye, hogy most órát tartanak. A kviddicspályán viszont csak az elsősöknek tartanak heti egyszer egy órácskát, más meg nem teszi be a lábát, csak kora reggel vagy délután, amikor a csapatok edzéseket tartanak. Addig meg meghúzhatom ott magam.
Szinte szaladok, letarolva a réti virágokat, mert nekem derogál a kikövezett ösvényt követni, ráadásul úgy hosszabb is az út.
Szerencsére igazam van, habár az ajtó nincs zárva, látszólag egyedül vagyok. A megállapítást igaz csak úgy vakon teszem, anélkül, hogy alaposabban körülnéznék. Az első adandó alkalommal levágódok az egyik padra a szekrények előtt, előveszem a pálcám, és dühösen hadonászni kezdek vele, mire abból szikrák pattannak és szóródnak szét a levegőben, egyre durvábban. Egy pillanatig kétségbeesés fog el. Nem éppen ez volt a célom, csak egy egyszerű robbantást akartam kieszközölni a szemközti szekrényen, de csúnyán mellétrafáltam. Talán mert az agymban csak úgy cikáznak a gondolatok és majd szétvet a düh.  
- A francba – kiáltok fel idegesen, ahogy próbálom valahogy visszacsinálni, de erre csak még szaporábban pattognak a szikrák, kifelé a pálca hegyéből.

   
   

   ©