Felcsörtettem a klubhelyiség lépcsőjén, jobb kezemben a seprűmmel, bal vállamon a kviddics talárommal, az arcomon pedig fátyolosan fáradt ábrázattal. A hálószobám – vagy oké, hálószobánk, ha lennének olyanok, akiknek számítanak a személyragok – ajtaja előtt egyet még nyújtózkodtam, mire természetszerűen a földre csúszott a talár. Magamban szitkozódtam, lehajoltam érte, felállás közben csodával határos módon lefejeltem a seprűm, akkor már hangosan kezdtem káromkodni, illetve különböző kifogásokat kerestem, amikre hivatkozva lemondhatom a két nap múlva esedékes következő edzést. --- Semmi különös, csak fél órával kviddics gyakorlás után valahogy ez lesz az egyetlen sport, amit szívből gyűlölök, mert hirtelen a kelleténél nagyobb seggfejnek tűnik a csapatom, meg amúgy is napok óta a végkimerülés szélén állok, ráadásul még egy gurkó is gyomorszájon talált, szóval jó esély van rá, hogy nem is a fáradtság, de egy kiadós belső vérzés fog elvinni. Tudja a fene, de már az se bánja!
Feltéptem az ajtót, a földre vágtam – persze csak a tőlem kitelő legnagyobb gyengédséggel – a seprűt. Egy méterrel arrébb a székre próbáltam dobni a talárt, de elvétettem, és úgy terült el a padlón, mint egy kimúlt lethifold. Nos, én legalábbis így képzelem a halott lethifoldokat, csak ugye feketében. Ezek után már csak a cipőimet kellett lerúgnom a lábamról, lehetőleg a szoba két különböző pontjára, hogy véletlenül se legyenek meg, mikor épp újra szükségem lenne rájuk. Végül pedig gond nélkül eldőlhettem a háló egyedüli olyan ágyán, amit második hónapja nem vetett be senki. Hason fekve, az arcot a párnába nyomva. Hátha sikerül megfojtanom magam.
Az edzés önmagában izzasztó, a kinti kánikula pedig csak megerősítette egy zuhany szükségességét, de őszintén megvallva, amúgy se terveztem a nap hátralévő részében emberek közé menni, na meg minimum három óra alvásra szükségem volt, mielőtt újra elég erőt szereztem volna ahhoz, hogy egyáltalán megmozduljak. Mert ha harminchét órán keresztül megvonják tőled az alvást, akkor te már annak a három órának is örülni fogsz, amit vacsoráig pihenéssel tudsz eltölteni. (És akkor itt jöhet a kérdés, hogy hogyan akarok nem emberek közé menni és vacsorázni is – hát, mondjuk, hogy ma már nem veszek emberszámba senkit…)
És akkor viszketni kezdett a bal fülcimpám. Mint ahogy mindig meg kell vakarnod valamid, közvetlenül azután, hogy megtaláltad a világ egyik legkényelmesebb fekvőpozícióját.
- Mpfhh. – nyögtem vakaródzás, újabb káromkodás meg úgy őszintén megvallva bármilyen értelmes szó vagy tett helyett.



remusnak 376 szóban egy adag selejt, de szeretettel, ami persze sokat nem segít rajta

Volt egy halvány félelmem, hogy vajon mi van akkor, ha nem szépen, fokozatosan az álom nyom el, hanem csakugyan, huss, egyre messzebb repülök azon az úton, ami a halálba visz. Tulajdonképpen meg tudtam volna szokni – csak feküdni és többé nem mozdulni, na meg közben azt megsaccolni, hogy melyik hangos szuszogás lesz az utolsó.
Az átfutott-virrasztott teliholdak után egy kicsit mindenki megzuhan, kell pár tisztességesen végig szunyókált éjszaka, mire minden visszatér a megszokott kerékvágásba. Legalábbis a magam nevében szólva ez így szokott működni. A baj ezzel a kritikus néhány nappal van, közvetlenül telihold után, amikor… hát, látod, nagyjából így végzem. Kiterülve, morcosan, undorodva a világ azon részétől, aminek nincs köze az ágyamhoz. A fennmaradó időben meg persze kénytelen vagyok úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, legalábbis addig, amíg a srácok valamelyike be nem úszik a képbe. Nem mintha bármelyiküket is meghatná a már-már tökélyre fejlesztett hattyúhalálom – na meg akármit is csinálok, Remus szenvedése mindig hitelesebb (technikailag annyival hitelesebb, hogy gond nélkül ki is lehetne zárni ebből a versenyből), Sirius meg pusztán drámaibb, Peter meg… hát, érted, megvan neki a maga baja. Végeredményben pedig senki nem tud semmit se kezdeni azzal, hogy arra sincs erőm, hogy megvakarjam a fülem, pedig mocskosul jól jönne pár bátorító szó, egy kis biztatás, vagy tudja a fene. Egy fülvakaró. Például.
Aztán meg minden, ami történik, amit fel is fogok és visszarángat tulajdon haldokolásom kemény fantáziájából az izzadtságom és a nyári pára áztatta, forró valóságba, az egy becsapódó ajtó hangja volt.
Megemeltem a fejem, keresve a zaj forrását, hogy aztán… nem is tudom - szúrós pillantásokat lövelljek a hangoskodó felé, gondolom. Bár már akkor készen álltam az egészet feladni, mikor belekezdtem, szóval talán csak a véletlennek vagy a szerencsének köszönhető, hogy nem dőltem vissza a párnámba jóval azelőtt, hogy Remus kikandikált azon a fürdőszoba ajtón.
A kérdésétől színtiszta zavarodottság ült ki az arcomra.
- Öhm… de van? – mikor legutóbb hasonló kérdésre nemmel feleltem, anyám egy héten át nem szólt hozzám. Bár bizonyos okok miatt ezt a történetet inkább valamelyik tetszőleges ex-barátnővel szoktam mesélni. – Öhm… mit akarok mondani neked? – a lehető legbizonytalanabb volt a hangom. Az ilyen passzív-agresszív baromságok elől más esetben fejvesztve menekülök, de ehhez ugye első körben kellenének működő lábak meg egy nagyobb adag élni akarás, nem?




remusnak 373 szóban, valami, amivel sikerült alulmúlnom az előzőt
: (((

Hazudnék, ha azt mondanám, nem reménykedtem válasz helyett valami fáradt sóhaj és egy újbóli ajtócsapás együttesében. Ahogy beszélni kezdett, csalódottan az oldalamra fordultam - nem háttal neki, bár tulajdonképpen lehet, hogy ezt kellett volna tennem - és a fejem alá gyűrtem a párnám.
- Soha életemben nem hallottam róla. - motyogtam, amilyen gyorsan csak tudtam, nem mintha ezen a ponton bármit is segítene a tagadás. - Vagyis öhm... - lehunytam a szemem.
Homályosan derengett a kép, de mintha évezredekkel ezelőtti emlék lett volna, ami valahol vicces, mert Amortentia-t főzni nem egy olyan dolog, amiről csak úgy meg tud feledkezni az ember. Ugye először is rá kell jöjj, benne van-e bármelyik bájitaltan tankönyvben a recept, mondjuk valaki olyanéban, akiét könnyűszerrel meg is tudod szerezni, és még a szövege is olvasható - mert például, ha az enyéimet vesszük, azok időközben, érthetetlen módon, valahogy tele lettek mindenféle obszcén, egész lapot és szöveget kitöltő ábrákkal és... huh, inkább ne vegyük az enyéimet - ennél a pontnál pedig óhatatlanul be kell vonj másokat a történetbe. Nos, igen, Peter és Sirius szokás szerint jó szolgálatot tett e nálunknál nemesebb cél elérése érdekében, de a témához kapcsolódó könyvtári kutatást mégsem végezhettem velük. Egyrészt mert nem teljesen vagyok biztos benne, hogy Sirius tényleg tudja, hogy kell rendeltetésszerűen használni egy könyvtárat. Másrészt, ugyan nem tudom pontosan, ki mit hallott eddigi életében Remus Lupin-ról, de az, azt hiszem, azért köztudott, hogy nem hülye. Következősképpen, ha nélküle a könyvtár közelébe tenném a lábamat, az vagy gyanús lenne, vagy pedig helyből egyenes út a lebukáshoz, szóval muszáj volt magammal rángatnom, és mindenféle ál-kutatásokba beleártanom magam párhuzamosan, amikben Remus segítségét kérhettem, és amik kellően lekötik ahhoz, hogy ne legyen feltűnő, hogy én közben az Amortentia-ról olvasok.
És, nem, amúgy nem is ez a legfifikásabb rész, hanem az az aprócska tény, hogy a bájital hatása alatt álló attól zsong be, akitől a bájitalt kapja. Na most, akarod tudni, hogy vettük rá Remus-t a tudta nélkül, hogy adja be azt a szart Megan-nek?
- Oké, várj, most, ha jól értem, arra próbálsz utalni, hogy így sem sikerült levarrnod a csajt? - rávigyorogtam, aztán ásítva a hátamra fordultam. - Merlinre, Remus, nem fogok bocsánatot kérni, mert nem tudod helyén kezelni a problémáidat.



remusnak, igazából nem tudom, hány szóban, de szerintem ez téged se érdekel olyan nagyon

Ha eleget gondolkodunk rajta, akkor persze mondhatjuk, hogy Remus-nak határozottan igaza volt. Másrészt, ha kifejezetten sokáig gondolkodunk, akkor azért kiderülhet, hogy annyira azért mégsem.
Úgy értem, valahol mélyen, a lelkem egy olyan pontján, amit most még én sem tudok pontosan beazonosítani, valóban hittem abban, hogy Remus és Megan szép pár lenne. A szép szó legszószerintibb értelmében - magasak, vékonyok, egyiket sem látod túl sokat mosolyogni… érted, mire gondolok, nem? Ó, igen, bizony, pontosan arra a pillanatra, mikor Remus-nak megrándul a szája sarka, egy egészen aprót felfelé, mikor meglátja Megan-t a folyosókon, vagy az étkezőben, a parkban, vagy mit tudom én, hol. Arra a töredékpillanatra gondolok, ami alatt kétszer is el lehetne kapni egy átlagos sebességű cikeszt, meg amíg szinte elmosolyodik, közvetlenül azelőtt, hogy a földre néz, és következetesen elvörösödik.  
Szóval, ott a lelkem mélyén, azon a ponton, amiről még mindig nem tudom, hol van, valami olyasmire gondoltam, hogy Remus Lupin megérdemelné, hogy úgy nézzen rá Megan Morhange, mint ahogy ő szokta a lányt nézni.
A lelkem összes többi része viszont körülbelül akkora esélyt látott arra, hogy ez bármilyen közbenjárás nélkül megtörténhet, mint amekkorát akárki más is látott volna. Tudod mekkorát? Semekkorát.
Na, jó, kit akarok álltatni? Ha létezne bájital, amivel tényleg tudtam volna segíteni Remus-on, akkor azt úgy adagoltam volna bele, mintha az elsőszülött, kétnapos fiam lenne. Vagyis ugye akkor nem pont én adagoltam volna bele. Meg ugye nem is pont őt itattuk. De azért érhető metafora, nem?
- De pontosan arról van szó. Ha sikerül, nem így és nem erről beszélünk. – mondtam a lehető legunottabban, miközben a fejem alá raktam a bal karomat párna gyanánt. Továbbra is a plafont bámultam, már csak azért is, hogy ne kajánul Remus képébe vigyorogjak, pedig ha mondjuk ránéztem volna, talán nem ér annyira váratlanul, mikor odébb löki a lábaim. Csettintettem egyet a nyelvemmel, a következő másodpercben pedig a szemei az enyémbe fúródtak. – Három nap? – kérdeztem vissza, pedig amúgy tökéletesen tisztán hallottam. Az egy dolog, hogy alapesetben hosszabb ideig is tarthatott volna a hatás, de mégis csak az első Amortentia volt, amit főztem, khm, főztünk, három nap azért elég tisztességes eredmény. Legalábbis, ha úgy vesszük, nem halt meg tőle. Az azért önmagában nem olyan rossz, még akkor sem, ha végeredményben nem sok haszna volt ennek az akciónak, azon túl, hogy magamra haragítottam Remus-t. Zavarodottan néztem rá, míg odébb nem húzódott, akkor aztán felültem, és… hm, továbbra is zavarodottan néztem. – Most akkor nem te fogsz tőlem bocsánatot kérni, ugye? – de persze, ha megtenné, azt maradéktalanul és feltétel nélkül elfogadom. – És amúgy is, te is ugyanúgy rá vagy pörögve Megan-ra, mint ő rád három egész napon át, ne becsüld ennyire alá magad, azért ennyire nem kínos ez. Na meg, nem mintha bárki bármit vesztett volna ezzel az egésszel.

bocsi a késésért és a minőség teljes hiányáért (újfent)

Egy teljesen más univerzumban – vagy mi a kurva élet, ugyanebben az univerzumban, csak mondjuk egy másik ember szájából ez a történet inkább lenne örömteli, semmint tele keserűséggel, számonkéréssel és megbánással. Csak hát lássuk be: Remus Lupin szereti a pofon egyszerű dolgokat is a végtelenségig túlbonyolítani. Egy átlagos ember – mindegy, hogy nő vagy férfi, ebben szerintem kiegyezhetünk – csak egy lényegesen boldogabb dolgot tud mondani annál, minthogy Megan Morhange majdnem megcsókolja. Igen, pontosan azt, hogy ténylegesen meg is teszi, de mindegy, én azt hiszem, itt az idő, hogy végleg feladjam azt, hogy elmagyarázzam Remus-nak, milyen pofon egyszerű dolog boldognak lenni az élet apró kis mozzanataitól.
– Ja, persze. Meg is ijednék, ha ennél jobban tudnál szarni erre az egészre. – sóhajtottam, most már én is egyre csak morcosabban. Vannak olyan körök a Roxfortban, ahol igen is információ értékkel bír az, hogy Megan kivel gabalyodott össze óraközi szünetekben. És hogy az ilyen jellegű párbeszédeknél mostantól fel fog merülni Remus neve, az… hát, biztos jó dolog. Nem tudom. Amúgy is tök mindegy, mert ha még egyet lök rajtam, és továbbra is megpróbál kifúrni az ágyamból, én esküszöm, hogy megfojtom, és akkor aztán kurvára nem ez az Amortentia-krízis lesz a legnagyobb baja.
- Hát, akkor… gondolom, kicsit jobban érdekelt volna, hogy megcsókol-e, vagy sem. Mármint… mekkora kelésekről beszélünk? És hány foga hullt volna ki? Mi az a plusz kelés és mínusz fog szám, amit még el tudnál viselni úgy, hogy ugyanennyire bele legyél zúgva? Gondold át, mit felelsz, egy nap még fontos lehet. – Összességében persze ez nem tűnt a legjobb válasznak, de eszembe jutott még olyan is, hogy Peter azóta szerelmes Sirius-ba (ami már csak azért nem lehetne igaz, mert valójában első óta az), vagy, hogy így sikerült újra lefeküdnöm Dorcas-szal, vagy, hogy… nem. Hát, szóval nem tudtam volna olyat mondani, amit hallani is akarhatott volna.
A hajamba túrtam. Ideges szokás. Ő vörösödni kezdett. Ez meg az ő ideges szokása.
Mind kétségbeesetten méregettem, ahogy az ágyamon feküdt. Vagyis nem, azt nem mondom, hogy tényleg kétségbeestem, de mintha szép lassan elkezdett volna érdekelni ez az egész. Egy icipicit.
- A te tempódban előbb ballagott volna el, minthogy egyáltalán megéljük azt a napot, hogy rád köszönjön. – sóhajtottam. – Oké, jó, figyelj. Beszélek vele, hogy… ne legyen rád dühös. Aztán meg, ha nem jön össze, majd kitöröljük az emlékeit. Ha az se jön össze, nevet változtatunk, és lelépünk Kelet-Európába. Ha neked nem tetszik ott, majd újra nevet változtatsz, és lelépsz Kelet-Európából. Mondjuk majd éjszaka, mikor alszom, hogy ne vegyem észre, mikor elmész, és akkor életem végéig majd szomorúan járom utánad a világot. De amíg nem tartunk ott, addig még nem történt semmi, amit ne lehetne visszafordítani, szóval megtennéd, hogy egy kicsit végre megnyugszol?

Nem kell túl sok fantázia ahhoz, hogy az ember megmondja, mi történt volna, akkor, ha. Többek között, például ez a párbeszéd biztos nem. Biztos nem így. Az persze továbbra sem fér a fejembe, miért tart attól Remus, hogy az átlagnál egy kicsit boldogabb legyen. Nincs azzal semmi gond, ha az ember szerelmes, pláne nem az ő korában, és tudod, az elmélet, igen az elmélet, ami alapján cselekedtünk, még működött is volna gyakorlatban, ha a bájital tovább tart. Mennyivel? Tíz perc? Tele van a világ romantikus történetekkel, gennyes, nyálas, gyomorforgató love story-kkal, még csak nem is a leghajmeresztőbb lett volna, ha akkor ők nagy hirtelen pont ettől esnek szerelembe.
- Aham. És mik az elképzeléseid? Úgy értem, egy szerelmi bájital, egy csók, és az a húsz méter, amivel a felhők felett jártál volna a csók után, elég lett volna, hogy végre randira hívd, vagy csak még látványosabban bámultad volna utána a folyosókon, hogy aztán ájulás közelbe érj, valahányszor rád néz? - nem bántani akartam, tényleg nem. Hogy őszinte legyek, merő teátrálisságból akartam mindezt kérdezni, de voltaképpen lássuk be, lehet, hogy mindezzel nem is estem túl messze a valóságtól. Nem mintha mindezért hibáztatni lehetne, vagy kellene.
Tudod, mikor harmadik tájékán a világ fogja magát és a feje tetejére áll, és szép lassan kezd világossá válni, hogy a lányokat mégis csak más alapanyagból gyúrták össze, mint a fiúkat, akkor az ember fiának kötelessége illik akcióba lendülni: a végére kell járjon a különbségek rejtélyeire, és azoknak okaira. Erre több klasszikus módszer létezik. Nyilván valóan a legkézenfekvőbb szerezni egy lányt, és szépen alaposan, puszta kísérleti jelleggel megvizsgálni, hogy akkor miben és mitől más. Ám hiába ennek minden kézenfekvősége, tulajdonképpen ez saját tapasztalat a legritkább, ami meg szokott történni, szóval, legyünk kegyetlenül őszinték: a legtöbb, amiben egy átlag valaki bízhat, az mások elmondása (itt aztán felmerül a tanú hitelességének és a témában való jártasságának kérdésessége, de ha az embernek nincs saját tapasztalata, akkor persze nehezen mer megkérdőjelezni bármilyen információt), vagy pedig, még sűrűbb esetben, a képzelőerő. A gyakorlat aztán végül minden megszületett legendát és elméletet igazol vagy cáfol, hogy mikor az első odalenti fekete szőr megjelenésétől eljutnál odáig, hogy naphosszat fogamzásgátló bűbájokat keress a könyvtár zárt részlegében, már ne legyen túl sok jel, ami a témában való ordító járatlanságodról tanúbizonyságot tesz. Remus esetében viszont... hát, szóval volt más gondja, amivel a pubertás eddigi részén tudott kattogni, és ha már nem futotta arra, hogy korrepetáljuk a témában lévő hiányosságairól - természetesen kizárólag arra célzok itt, hogy hogyan kell úriember módjára meghívni valakit a Szárnyas Vadkanban egy vajsörre - akkor lehet, tényleg csak lehet, hogy szerelmi bájital helyett akkor tettünk volna neki szívességet, ha felejtő bűbájjal bombázzuk. Na baszd ki.
- Hé, mi a fene? Már hogy jutna eszembe, ha egyszer most mondod, hogy elment az eszem? - hirtelen pattant rám, pont olyan hirtelen, mint ahogy viszonylagos pánikkal a képébe ordítottam az előbbi szavakat. Nem egy erős valaki Remus, úgyhogy nem is az erő, inkább a meglepetés sokkol, ha a mellkasodra térdel. - Arról beszélek, hogy szállj le rólam! - ha nem egy kviddics edzés után vagyok, és ha nem húztam volna fel már eddig is a kelleténél jobban, ezen a ponton letaszigáltam volna magamról, de úgy, hogy a földre essen.
Aztán pedig kissé zavarodottan néztem. Aránylag könnyen összezavarodok, pláne mások hirtelen hangulatváltásaitól. Vagy a saját hangulatváltásaimtól. Például attól a hangulatváltástól, ami akkor történt, mikor Dorcas-t felhozta témának.
- Őt ne keverjük bele ebbe! Életem tizennégy legnagyobb hibája, de Merlinre, egyiket se bánom igazán. - sóhajtottam. - Oké. Figyelj. Csak készpénz kell. Meg váltó alsó. Én szerzem az előbbit, te az utóbbit. Megegyeztünk?


umpapppa/span>

Azzal együtt, hogy szívesen lettem volna egyedül, mert mégis csak agónia, meg, mert a kibaszott Warringtonok lehet, hogy seprűvel a seggükben születtek, de kviddicsezni különösebben egyik sem tud, és a kurva életbe is, ha még egy ilyen edzésem lesz, nem a kviddicscsapatot hagyom ott, hanem felgyújtok mindenkit, meg… na mindegy. Khm, szóval mikor ilyesmi gondolatok fordulnak meg a fejemben, tényleg jobb magamra hagyni. Gondolom, ezt Remus is tudja. És gondolom, az imént lezajlottak fényében mondhatjuk azt, hogy ezt le is szarja. Mindazonáltal most mégis csak jó lett volna egy harmadik valaki, aki itt rontja a levegőt (nem mintha a lábszagom ne tenné már ezt eléggé), csak egy ünnepélyes pacsi erejéig, mert az ünnepélyes pacsik mindig kijárnak nekem, valahányszor Remus önként elismeri, hogy vele szemben nekem van igazam. Nem is volt túl nagy meccs ez, eh?
Harmadik fél híján viszont kénytelen voltam reménykedve rápislogni. Nem, nem is a high five-ra számítottam, hanem hogy legalább ezek után fogja magát, és végre leszáll rólam, de csak nem. Fészkelődött, mint valami madárféle, így végezte a bal térde a májamban, a jobb pedig valahol a bordáim alatt, és még ezek után is kitartanék amellett, hogy Remus egy nyeszlett gyerek, és egy pillangót is megerőltetőbb nála a válladon megtartani, de akkor és ott lehet, hogy komolyan elgondolkodtam azon, hogy esetleg le fogom hányni. Érzelem mentesen meredt a semmibe, miközben hasznavehetetlen baromságokat dünnyögött, én mindeközben mind fájdalmasabb arccal meredtem rá, míg Dorcas szóba nem jött.
Lehet, hogy nem is volt ez tizennégy alkalom. Lehet, hogy költői túlzásokba estem. Lehet, hogy csak próbálom elcsalni a számolást, hogy ne tűnjön ez az egész olyan szánalmasnak. Mindenesetre az, hogy Remus megjegyzéseket tesz az én nőügyeimre, miközben épp agyon nyom, mert én valamilyen módon beleavatkoztam az ő… hát, nem is lehet ezt a Megan-dolgot minden bűntudat nélkül nőügynek nevezni még, de szóval… érted, nem? Mintha kést forgatna a szívemben. Vagy a gyomromban. Vagy inkább egy térdkalácsot, nem is kést. Ki a faszt érdekel ebben a helyzetben a Meadows?
Aztán jön a kegyelem, mikor a kezére támaszkodik. Fellélegeztem.
- Remus, egy rohadt szóval nem kért senki, hogy Peter szaros alsóihoz érj. – de ha mégis megtenné, én ugyan nem fogom megállítani. Aztán elhúztam a szám, majd mikor úgy hittem, hogy épp nem figyel, gyorsan megszagoltam a hónaljam. Hát… akarod hallani? – Én… én… komolyan hozzád se szólok többé. – ezért még hálás is lenne.
Lepattant rólam, én meg kiterültem, ő meg valahogy felrángatott, én vágtam egy csomó elkínzott grimaszt, meg olyan közepesen fájdalmasan fel is nyögtem, ami, ha nem lenne a kezdetektől fogva immunis a nyafogásomra, talán még meg is hatotta volna. Mindenesetre az egyik kezemnél fogva vonszolt, a másikkal meg elkezdtem a nadrágomat gombolni a fürdő felé menet. – És nézni is akarod, galambom?


ide most akartam valami nyálasat írni