2 kemény hétre zártak be büntetőmunkára a konyha fala közé. Mosogatás, sepregetés, darabolás. Rég megbántam már, hogy a kíváncsiságom nem nyugvása miatt besurrantam a zárolt részre a könyvtárban. Rajta kaptak, mint ahogy arra számítani is lehetett és a konyhát kaptam büntetésnek. Eleinte még örültem is neki, mert azt gondoltam teleehetem magamat minden finomsággal és majd elhúzódom, a konyha egy szegletébe ahol nem vesz észre senki és csak néha merészkedem elő. De ez a tervem csődöt mondott és a végeredmény elég siralmas volt. Óráim után bezártak a személyi börtönömbe és a manók hajthatatlan vágyait miszerint kicsinálják az oda kerülő diákokat, sehogy se bírtam lelohasztani. Így kifejezetten örültem, amikor az utolsó napomat húztam végig és iszonyat büdös olaj, és kaja szaggal hagyhattam el a konyhát. Utáltam minden nap kijönni onnan. A hajam átvette az étel szagát és az se lett volna elég, ha minden nap hajat mosok. Néha észrevettem, hogy nagyobb ívben kerülnek ki a társaim és összesúgva viháncolnak a hátam mögött. Az első pár napban még egész nagy jelentőséget fordítottam ennek, de mára már leperget rólam, ahogy ők is elfelejtették, hogy én vagyok a jelenlegi kirekesztett.
Nem akartam üres kézzel elengedni ezeket a napokat így egy üveg bort tulajdonítottam el búcsúzásképpen. Tudtam, hogy ennek ma hasznát is veszem, ugyanis egy érdekes barátnőmmel találkozom. Az érdekes csupán azért volt tökéletes jelző, rá mert érhetetlen módon Mardekáros lelke a Griffendélben vergődött és szegénykém örült, ha 2 szót válthat az igazi lelki társaival. Jól megértettük egymást, mert ő is hasonló körökben mozgott és a személyisége is tökéletesen hasonlított enyémhez. Néha ez vitákat szült köztünk, de egyben mindig egyet értettünk: a csavargásban és szabályok megszegésében.
Most is hozzá tartottam, mégpedig a tiltott rengetegbe. Kedvenc helyeink közé volt sorolható ez az erdő, ugyanis ami tilos az csupa izgalmakat rejt. Igaz mi se mertünk a sűrűjébe menni, mert fiatalak voltunk még a halálhoz, de minden alkalommal egyre bentebb és bentebb csatangoltunk.
Mikor Hagrid kunyhója előtt osontam el levegőt is alig mertem venni, de a nehezén hamar átvergődtem és így rögtön szemben is találtam magamat Harley-val. széles mosoly ült ki az arcomra és csak egy bólintással jeleztem, hogy részemről indulhatunk.
- Gondoltam egy kicsit feldobhatnánk az estét. – kacsintottam rá majd kiemeltem a sötétségből az ellopott bort. Talán egyszer megjavulunk, de annak nem most jött el az ideje.
- Ma arra készültem, hogy unikornist látunk szóval valami jó helyre kéne menni. Hagrid remélem, nem most jön éjszakai sétára azzal a nagy dög kutyával, mert nem lenne jó megint lebukni. Így is szerencsénk volt a múltkor. – ömlött belőlem a szó, de hát nem is meglepő, mert végre olyan társaságban lehetek, ahol önmagamat adhatom. A múltkori esetről meg csak annyit, hogy tényleg a szerencsén és a vadőr jóindulatán múlott, hogy nem nyomott fel minket senkinél. Annyit mondott, ha még egyszer a rengetegben talál, minket annak súlyos következményei lesznek. Ha ez nem szegte kedvünket a mászkálástól, fogalmam sincs, mi lenne ránk jó hatással.

A roxforti diáksereg hatalmas érdeklődést mutat a tiltott rengeteg felé és ebből mi se voltunk kivételek, maximum annyiban, hogy mi többször próbáltuk meg a lehetetlent, mint kellett volna. Igazából ötletem sincs, hogy mi lenne az ami ténylegesen visszafogni minket attól, hogy itt kóvályogjunk. Plusz, ha most a kis borunk társaságában kapnak el biztos, hogy hónapokig melózhatunk a bagolyházban. A büntetőmunkákból pedig egy darabig most kijutott. A konyhai munka előtt az alagsori páncélokat kellett fényesre suvickolnom de volt, hogy a kviddics pályán töltöttem 2 hetet anélkül, hogy edzésre mehettem volna. A büntető feladatokban valahogy roppant mód kreatívak tudtak lenni a tanárok és kellőképpen meg is tanulnám a leckét ezek által, ha nem Megan lennék.
Gondolataim elmerüléséből Harley rángat, vissza mikor felnevet rajta, hogy az utóbbi alkalom milyen viccesre is sikeredett.
- Mert sosem bírsz lakatot tenni a szádra. – nevetek fel én is a lánnyal együtt miközben egy gyengét boxolok a vállába. Jó végre kicsit kimozdulni és nem gondolkodni semmin, főleg nem azokon a hülyeségeken, hogy mi van a családomban vagy, hogy tanulnom kéne. Az utóbbi időben összefolytak a napok az órák és a pillanatok és sosem tudtam élvezni egyiket sem. A gondolataim teljesen másfelé jártak és éppen ezért esett jól végre kint lenni a szabadban egy olyan emberrel, aki nem azzal tölti a szabad idejét, hogy csesztessen, hanem mert ő is ki akar kapcsolódni.
Mire kiérünk a lány által emlegetett tisztásra az alkohol a kezemben már nyitva is van és a számhoz emelve húzom, meg majd átadom Harleynek.
- Arra, hogy ezen az estén nincs depizés csak jókedv. – koccintom, az öklömet az üveghez majd hagyom, hogy a lány is magáénak érezze az itókát. Tény, hogy ez semmire nem lesz elég nekünk, mert egy üveg bortól ketten nem fogunk a fejünkre állni, de legalább arra jó, hogy egy kis mosolyt csaljon az arcunkra. Amúgy se mertem volna többet bevállalni, mert így is attól féltem, hogy lebukok és még egy hetet hozzá varrnak a büntetésemhez.
- Oké kislány. Mesélj nekem. Mi a helyzet a tesóddal? – húzom fel a szemöldökömet, hogy végig mérhessem őt. Többször is megállapítottam, hogy ha fiú lennék biztos, hogy rámozdulnék. Gyönyörű volt, okos és humoros. Az, hogy a személyisége eltért a megszokottól nekem különösen tetszett, talán pont, azért mert sok mindenben hasonlítottunk egymásra.
- Az utóbbi időben nem mondtál nekem semmit és már kezdtem azt hinni, hogy megölted. – nevetek fel élesen, a erdő csendjét felzavarva s talán ez volt életem legrosszabb döntése. A bozótos felől recsegés, ropogás hallatszik, mintha valaki közeledne. A pálcámért nyúlok, bár igazából azt se tudnám hirtelen, hogy a hét év alatt milyen varázslatokat is tanultam, ha tényleg valami olyannal kerülnék szembe. Az, hogy egy pennát tudok röptetni, vagy már egész ügyesen változtatok át egy poharat patkánnyá az ebben a helyzetben nem fog segíteni. A szívem egyre hevesebben kezd dobogni és kezdtem úgy érezni, hogy a lábaim is feladják a szolgálatot, de végre itt volt az izgalom, amire mind a ketten vártunk…csak derüljön már ki végre, hogy mi is az valójában.
- Mi a franc volt ez? -

Lényegében messze el kellett volna kerülnöm a Griffendéleseket. Hosszú évekbe telt mire kiharcoltam magamnak néhány Mardekáros tekintélyét és ezt kár lett volna lerombolni azzal, hogy más ház diákjaival lógok. Ellenben engem nem érdekeltek ezek a dolgok. Én nem voltam kifejezetten házfüggő, és nem akartam, hogy az én barátaim ezt ellenezzék, így mikor rájöttek, hogy jobb, ha elnézik nekem ezt a hóbortot, akkor váltam igazán Mardekárossá. Szerintem nem az teszi biztossá a pozíciómat, hogy ordibálok, és átkokat hajigálok arra, aki nem ért velem egyet, hanem azzal, hogy normális körülményeket teremtek meg az érveimnek. Így jöhetett létre ez a barátság is. Igaz Harley más volt, mert ő inkább tartozott a mi házunkba, mint a sajátjába. Így őt se kellett félteni, mert durván odaszólt annak, aki esetleg kinézte közülünk. Nem minden az, hogy milyen színű talárt hordasz. A Teszlek Süveg se tudhat mindent. Ezernyi példa van arra, hogy személyisége alapján máshova kerülne, az ember mégis egy olyan házban marad évekig, amit nem érez sajátjának. Hiszen nem minden Mardekáros bunkó, és nem minden Griffendéles kedves és aranyos. De ezek a sztereotípiák beleépültek a köztudatba és ezeket lehámozni magunkról szinte lehetetlen.
- A legjobb pletykák mindig Miss McKinnon agyából pattannak ki, így hát azt hiszem, a sokat beszélsz még mindig szolid megfogalmazása annak, amit valójában teszel. – Ha választanom kéne egy tulajdonságot, ami miatt azt mondanám, hogy Harley jó helyre került az a beszéd. Mindig van mondanivalója, bár nem mindig jó dolgokról beszél. Ez pedig az ő rossz tulajdonsága is egyben. A pletykák nem mindig igazak, sőt sajnos mire egyik embertől a másikig eljut, teljesen elferdítve kapjuk vissza a történetet. Én szerettem megkérdezni a pletyka alanyát, hogy igazak-e a hírek mielőtt tovább adtam az infót, bár én nem voltam ilyen. Nem szerettem hazug állításokat – vagy igazakat – tovább adni. Mindenkinek meg van a lehetősége arra, hogy ezeknek utána nézzen, persze nem mindenki élt ezzel.
Azon azonban gyakran el szoktam merengeni, hogy vajon az ha pletykálnak rólad azért van mert „híres” vagy azért mert utálnak? Esetleg a kettő egyszerre.
Merengésemből a kérdésemre adott válasza zökkent ki. Tudtam, hogy Harley és a testvére sosem jöttek ki jól egymással, de általában szűkszavúan beszélt róla és nem volt hajlandó semmi konkrétat elmondani a vitáikról, kialakulásáról. A kíváncsiságom azonban hajthatatlan volt.
- De mi a legújabb story? Mesélj már, ne kelljen mindent kihúzni belőled. – amilyen beszédes tud lenni más témákban olyan csöndes, ha a saját életéről kell mesélni. Vagy legalábbis hamar lehadarja a dolgokat és utána terel, mint ahogy most is teszi. Hirtelen én kerülök szóba és fülig vörösödöm a kérdése hallatán. Hosszúak voltak az elmúlt hetek amióta mindenki azon csámcsogott, hogy Amortentiát itattak velem. Összesúgtak a hátam mögött és most nem az volt a legizgalmasabb téma, hogy Megan Morhange összeszűrte a levet egy másik ház lakójával, hanem az, hogy milyen szerelmes voltam.
- Miért, mit hallottál? – Elindult a pletyka áradat és a Roxfortban az, hogy minden csoda 3 napig tart, a legkevésbé sem igaz. Itt hetekig, sőt hónapokig csámcsognak ugyanazon és mikor már eléggé megrágták csak akkor köpik ki egy új pletykáért cserébe. De amíg nincs jobb vagy izgalmasabb addig egy valamin megy a rágódás, jelen esetben ez én és Remus voltam.
De hirtelen a pletyka gondolata semmivé foszlott, amikor a hangok elértek a fülemig. Tudtam, hogy egyszer meg lesz a böjtje a nagy kirándulásnak, de nem gondoltam, hogy ennyire be leszek rezelve. A sötétségből végül egy kentaur lépett elő ami még úgy is magasabb lett volna nálunk ha Harleyvel egymás nyakába állunk.
- Nem túl szerencsés két ilyen kislánynak az Tiltott Rengetegben járnia sötétedés után. – Hatalmas fejét kissé oldalra billenti, hogy tökéletesen lássa az arcunkat, majd szemei a pálcára tévednek, és hatalmas nevetésbe kezd. Hátrálok egyet és a nyakamat kitörve szinte nézek fel a hatalmas óriásra.
- Azt hittétek, hogy itt akárkit egy pálcaintéssel is el tudtok intézni? – Tanulmányozza, közben a kezünkben tartott pálcát majd visszatér az arcunkra tekintete.
- Azt hiszem hallottam már rólatok Hagrid barátomtól. És láttalak is titeket már az erdőben egy párszor. Szerencsétek volt eddig. – Hirtelen nem tudom hova tenni a kijelentését. Azért volt szerencsénk mert majd most általa megjárjuk vagy mert még eddig és most sem történt velünk semmi?!

Minden előző beszélgetés semmisnek tűnt, amikor megjelent a hatalmas Kentaur. Sosem láttam még hasonlót sem élőben. Könyvekben igen és hallottam is róluk. Általában békés teremtések voltak, de ha felidegesíttette őket valaki, akkor jajj annak a varázslónak. Főleg amennyire összetartó ez a faj. Ha az egyik bajba esik, rögtön jön a másik. Bár nekem mindig is az volt az elképzelésem a rengetegről, hogy itt minden varázslény békében él egymással. Próbáltam ebben a naív dologban megragadni, hogy a lelkem nyugodtabban jöjjön ide be. Most sem a félelem hajt annál inkább a tartás és a tisztelet. Még mindig jobb tartani tőle, mint annak, amit Harley csinál. A hideg is kiver a szavai hallatán.
- Merlin szakállára, hallgass már Harley. – csitítom, a lányt mielőtt nagyobb falkába – vagy Isten tudja, mi van ezeknek - verődnének, és itt lelnénk halálunkat, de már késő. A kentaur előre hajol, hogy arca egy szintbe legyen miénkkel és engem szinte kizárva kezdi el összeszűkített szemmel méregetni Harleyt.
- Nagyon okosnak hiszed magad kislány. – lép eggyel közelebb én pedig egyel hátrébb. Az az egy nyugtat, hogy ha tényleg igaza, amit Harley mondd, akkor a kentaur nem bánthat minket. És ő is közölte velünk, hogy Hagriddal nagy barátok, így tehát nem árthat nekünk. Igazából visszagondolva nem nagyon hallottam még halálesetről az iskolában, ami a rengetegben történt volna így a szívem mintha egy kicsit kevésbé kezdett volna dobogni.
- A tiltott rengeteg Hagrid felelőssége, így hát mi segítjük őt, mindannyian ahányan csak vagyunk. És tévedtek, ha azt hiszitek, hogy egy két egyszarvún, kentauron és pókon kívül nincs más ebben az erdőben. – egyenesedik ki, de még mindig a mellettem álló lányt méregeti. Az se tudom megszólaljak-e vagy fogjuk sietősre a dolgot, de inkább úgy döntök, hogy még egy kis csevegés után – amivel persze kimentjük magunkat – jobb lesz eliszkolni.
- Hagrid tudtával vagyunk itt, fölösleges lenne neki szólnod, biztos már rég alszik és egy ilyen piti dologgal felkelteni őrültség lenne. Igaz? – bököm oldalba a könyökömmel Harleyt, hogy segítsen már kimenteni minket a slamasztikából ahelyett, hogy kérdésekkel bombázza a kentaurt.
Újabb csörgés, zörgés hallatszik a bokrokból mikor egy az előzőnél is nagyobb négylábú mászik ki a bokrokból. Torkát megköszörülve pillant felénk és szemit összeszűkítve méreget minket.
- Minden rendben Gideon? – az említett kentaur erre hátrakapja fejét és hátrál egy lépést. Rögtön levágtam az erőviszonyokat. Gideon aki itt próbálta erősíteni pozícióját csak egy jobb kéz volt, még az aki jelenleg megérkezett valami magasabb pozíciót foglalt el.
- Igen Firenze, csak a lányok megint kirándulásra adták a fejüket. – kezd el bólogatni az előttünk álló miközben szembe fordul a Firenze nevűvel. Kezdtem úgy érezni magm mint egy filmben ami már előre meg van írva és te csak szereplője vagy a történéseknek. Egy gyenge színész aki csak azt teszi ami a forgatókönyvben van. Én is nagyon nyelek mikor Gideon közelebb lép hozzánk, látszólag csöppet sem kedves szándékkal.
- Én viszont úgy látom, hogy a lányok épp indulni készültek. – Emeli meg hangját Firenze mire láthatóan Gideon megtorpan és hátrál még nem a főnök mögé ér.
- Milyen igaz is. Mi már épp menni készültünk. – ragadtam karon Harleyt. A félelem nem volt az én asztalom és most sem ez irányított hanem az, hogy még nem volt kedvem meghalni és ez a Gideon nevű kifejezetten nem tűnt jó arcnak.
Amikor a fák sűrűjéből kiértünk magunk mögé parancsolva a kis párbeszédünket rögtön szóra nyitottam a számat.
- Honnan hallottál te erről a Gideonról? Nagyon nem tűnt jó fej kentaurnak. – lépdeltem tovább a bozótosban és rá kellett döbbennem, hogy a mai kirándulásnak ezennel vége. Maradjon ez egy csodás emlék és rakjuk fel az asztalunkra, hogy ezt is túléltük.