Egy újabb nap vége felé közeledtünk. A legtöbben már elvonultak a hálókörletükbe, de én még úgy éreztem, hogy nagyon messze vagyok a fáradtság állapotától. Néhány feladatom megmaradt, amiket még nem fejeztem be, de nem is lettek volna sürgősek, hiszen például bájitaltan már csak jövőhéten lesz. Ennek ellenére nekiültem, hogy megírjam, hiszen nem tudtam mi mással üthettem volna el az időmet. Nem kifejezetten mondanám, hogy vannak barátaim, úgyhogy a feleslegesen sok szabadidőt igyekszem feladatokkal kitölteni, ami vagy sikerül vagy nem.
Meglepően gyorsan készültem el még a különfeladatokkal is, pedig próbáltam elhúzni a dolgot, amíg csak lehetett. Unottan dobtam le magam mellé a könyvemet a kanapéra és vártam, hogy történjen valami. Csend volt a klubhelységben, és már a tűz is csak fáradtan pislákolt a kandallóban. Magamhoz veszem az asztalon pihenő újságot, de nincs kifejezetten kedvem híreket olvasni, így csak átfutom a főcímeket, és néhány összefoglalót a hét eseményeiről, valamint a sporthíreket. Még néhány percig pihentettem a tekintetemet a mozgó képeket, majd visszatettem oda az újságot, ahol volt.

Fáradtan túrok bele a hajamba és igazítom kicsit félre az arcomból, amikor meghallom, hogy a hátam mögött nyílik, majd záródik a klubhelység ajtaja. Valószínüleg a prefektus lesz, így ideje lennem elvonulni a hálókörletbe, de először hátrapillantok mielőtt nekivágnék az útnak. Cassie áll a hátam mögött. Mindigis lenyűgözött ennek a lánynak a szépsége. Ő máshogy volt szép, mint Lily. Lily valahogy törékenynek tűnt, védelmet igénylőnek, ártatlan szépség volt az övé, de Cassy egészen más volt. Valamilyen démoni szépséget árasztott magából, és mindig biztos lehetett abban, hogy a diákok félrelépnek az útjából, ha valamerre el akar menni. Tetszett a hangulat, ami körbevette őt, de azért valljuk be. Sosem voltam abban a helyzetben, hogy akár megszólítsam.
-Maradhatok még?-kérdezem meg tőle végül. Végülis az ő joga eldönteni, hogy merrefelé mászkálhatnak még diákok, hiszen a Mardekárban ilyenkor ő az ügyeletes diktátor.

Nem tudom hogyan kellene beilleszkednem. Édesanyám, aki egy neves varázslócsalád szülötte mindigis büszke volt arra, hogy hozzá hasonlóan én is a Mardekárba tartoztam. Mégis vele ellentétben én ezt sosem éreztem büszkeségnek. Nem telt el úgy nap, hogy ne kívántam volna bárcsak máshova osztott volna be a süveg. A sorsunk ellen azonban aligha lázadhatunk fel. Hallom a suttogást, A diákokon keresztül terjedő hívást, ami egy olyan let felé vihetne, ahol még lehetek valaki. Nem csak a kitaszított, nem csak a furcsa, hanem valaki, aki fontos. A sötét jegy viselése azonban ijeszt. Nem tudom mibe vágnék bele azzal, hogy Hozzá csatlakozom, és a többiekkel ellentétben én pontosan tudom, hogy nem olyan meseszerű az az élet, ami felé csalogatnak. A halálfalók vagyonnal, hatalommal kecsegtetnek, ami egy Mardekárosnak megdobbantja a szívét, de én még kételkedem. A helyes és a könnyű út az életben ketté válik. És talán pont ennél a lehetőségnél, amikor az embernek el kell döntenie, hogy bevállalja-e a jegy viselését, erkölcsileg elbukik egy jobb életért, vagy visszautasítja a sötét varázslatot és valahogy megpróbál majd boldogulni. Nem tudom melyik felé kellene hajlanom. Eddig próbálkoztam, eddig kitartottam, mégsem jutottam előrébb az életben, nem kaptam meg azt amit akartam. Akkor miért kellene tovább harcolnom a biztos siker ellen? Szerintük okos vagyok és tehetséges, valamint minden olyan tulajdonságot birtoklok, ami sikeressé tehetne a halálfalók között. De ha eljönne egy döntő pillanat vajon ki tudnám-e mondani bármelyik tiltott varázsigét. Képes lennék-e valakit megölni, megkínozni? Nem tudom.

Gondolataimból egy közeledő hang zökkent ki, és kicsit már felkészülök lelkileg, hogy hamarosan el kell hagynom a közösségi részt, amit pillanatnyilag egyedül birtokoltam. Megvárom, amíg közelebb ér a prefektus, mielőtt bármit tennék, hiszen elmenekülni nem fogok mostmár. Cassie azonban kegyesnek bizonyul, hiszen nem szid le, hogy még nem vonultam el, sőt részéről az is rendben van, hogy itt maradjak még egy kicsit. Következő megjegyzésére azonban nagyot nyelek. Nem ellenkezek, amikor játszik egyet az egyik hajtincsemmel, bár meglepődök rajta.
-Nem leszek már itt... és én csak tanultam. Lilyről én nem... mármint.. mindegy.-rázom meg inkább a fejemet. Nem akarok ebbe belebonyolódni, de úgy tűnik látványosan belekeveredtem egy háromszögbe, amibe nem szerettem volna. Olyanért rajongok, aki már rám sem néz, én pedig mint egy idióta kitartok az érzéseim mellett, még akko is ha az univerzum is ellenem dolgozik. Azt viszont tényleg nem akartam, hogy ezt a vívódást és szenvedést más is észrevegye, bár egy Mardekáros éles szemei elől úgysem tudnék elbújni.
Szerettem volna beszélgetést kezdeményezni, vagy inkább terelni, hogy ne az én utolsó mondatom álljon meg a levegőben, miközben Cassie a könyveket kezdte el a helyére pakolni.
-Tudok segíteni valamit?-kérdezem végül.

Természetesen nem szívesen teregetem ki belső viharomat másoknak, hiszen nem szívesen hallanám vissza bárhonnan, főleg nem Potter szájából, hogy még mindig Lily az, akiért gyötrődök. Bár feltételezni merem, hogy nem kifejezetten ezeket a szavakat használná. Nevetséges nem? Olyanra vágyni, aki észre sem vesz, és igazából minden forgatókönyv szerűen zajlott le. Lilynek fantasztikus játszótárs voltam. Mintha talált volna egy kóbor kiskutyát, amire ő akart vigyázni. A kiskutya viszont felnőtt, ahogyan Lily is, és ennél sokkal izgalmasabb dolgokat talált a világban, mint hogy velem foglalkozzon. Elszomorít-e a gondolat? Természetesen. Hiszen kettőnk közül én maradtam egyedül, ő pedig olyan életet kapott, amibe maximálisan beleillett. Népszerű, szeretik, okos, tehetséges boszorkány lett. Az a tipusú ember, akinek sosem lesz gondja a beilleszkedéssel. Ellentétben velem.
Cassie hagy még egy kicsit, hogy nyugton létezzek a klubhelységben, mielőtt végleg takarodót fújna. Ha nem ő töltené be a prefektusi szerepet, akkor valószínüleg még a fél Mardekár itt pöffeszkedne várva a hajnalra. Engedékenységéért cserébe felajánlom a segítségemet, amit számomra váratlanul kiforgat. Szavai meglepnek és nem bírok megszólalni, de szerencsére folytatja a mondatot, így már megnyugodhatok, hogy csak viccelt velem. Amikor elfordul egy pillanatra még egy halvány mosoly is megjelent a szám sarkában, de mire megfordul, már az is eltűnik.

Közelebb lép és furcsálva pillantok rá, amikor a vállamhoz ér. Tudom, hogy Cassie kifejezetten közvetlen lány, de a fizikai kontatkust igyekeztem kerülni mindenkivel. A legtöbbekkel ellentétben nekem maximum szorongást nyújtott, nem vígasztalást. Kérdésére először csak nyelek egy nagyot. Nem vagyok benne biztos, ha pont Cassievel próbálnám megbeszélni az ügyes-bajos dolgaimat, akkor az jó döntés lenne.
-Inkább hanyagoljuk.-intek egyet. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy én legyek a porondon. Figyelem, ahogy leül az egyik fotelba. Talán ennyiért tényleg jó, hogy nem egy helyre kerültem Lilyékkel. Így nem kell minden nap enyelegni látnom őket.
Cassie szép és különleges, de sosem fantáziáltam, hogy milyen lenne vele. Nem érzem, hogy egy súlycsoport lennénk, és egyébként is aligha fér meg még egy lány a gondolataim között Lily mellett. De, azt hogy szép a vak is láthatja.
-Neked van valami, amiről szeretnél csak beszélni?-kérdezek vissza végül. Ha valamit, akkor hallgatni azt tudok. Annyit pedig már tudok a lányokról, hogy nem igazán várnak tanácsot semmivel kapcsolatban, de szeretnek csak úgy beszélni mindenféléről.