I'm not who I used to be, and we both know it, Sister.
Mindig is a vehemens, rendíthetetlen, megfékezhetetlen jellememről voltam híresen hírhedt. Maradjunk ennyiben. Az iskolai-, vagy a magánéletemet nem befolyásolta nagyban az, hogy most már, egy ideje, bal alkaromat a halálfejes, kígyónyelvű, mesterien és művi pontossággal kidolgozott rajzolat ékíti. Soha nem féltem konfrontálódni, és lényegében azt tenni, azt művelni, amihez éppen kedvem szottyan – a professzori kar tiltakozása, tiltó szava ellenére is. Főleg akkor. Akkor a legboldogabban. Valamiféle gyermeki, pimasz és kaján jókedvvel tölt el, ha a tiltás ellen cselekedhetek. Ez a fajta hedonista, lázadó hozzáállás, vagy viselkedési norma persze a Sötét Nagyúrra nem érvényes – hiszen minden szavát iszom, minden mozdulatát árgus szemmel figyelem, a parancsait zokszó nélkül követem. Azt akarom, hogy elismerje a munkámat. A legjobb formámat akarom hozni, hogy az Ő szemében is annyit érjek, amennyit valójában. Hiszen, nem csak, hogy ölnék érte, azt már megtettem, számtalan alkalommal, nem túl hosszú pályafutásom során, de meg is halnék érte. Meghalnék, ha Ő élhetne. A Roxfortban, mint valamiféle futótűzként terjedt a híre annak, hogy mivé lettem, nyílt titokká vált. Azt hiszik, hogy nem hallom, amikor összesúgnak a hátam mögött, azt hiszik, hogy szemet hunyok a pletykák fölött, hogy nem érdekelnek ennyire. Persze... a számos baleset, melyet páran, az idegesítőbb fele a férgeknek, elszenvednek, nem csupán a véletlen műve – de, bizony, bizony, ilyen jó vagyok; és egyben rossz. A gaztetteimet persze szó nélkül hagyta a szenvedő diákság, hiszen, aki esetleg sejti is csupán, hogy ki áll a háttérben, az mára már elért arra a pontra, hogy ne csak az erőm, a hatalmam és a nevem miatt – mert van, mindhárom, igen jelentősek, a tetejébe pedig még tehetséges boszorkány is vagyok, ezt mindennemű nagyképűség nélkül állítom – rettegjen tőlem, hanem a bélyeg miatt is. Az új tanév elmúlt napjai mindettől függetlenül meglepően nyugodtan teltek, mivel sokan nagy ívben elkerülnek, a közelembe sem jönnek, rám sem néznek, mintha valaki ajánlotta volna nekik, hogy kerüljék a szemkontaktust, egyébiránt kőszoborrá változnak, vagy lángra kapnak, esetleg kifordulnak önmagukból – szó szerint. Nem, mintha nem kellene tartaniuk tőlem. Kell. És jól is teszik. Úgy érzem magamat, mintha egy veszélyes, puskaporos, nukleáris góc lennék, ami a szikrára vár, hogy amaz beindítsa a detonációt, és mindent elsöpörjön, ami éppen a közelében van. Nyilvánvalóan nem mindenkinek van oka a félelemre. A Mardekáros diákok, a házam tagjai, természetesen nem véletlenül kerültek oda, ahova, nem véletlenül vannak ott, ahol. Közülük is összesúgnak páran a hátam mögött, látom a szemükben a félelem éles, ugyanakkor tünékeny, gyorsan tovaillanó villanását. Hallom a hangjukban, amikor olykor-olykor megbicsaklik, miközben velem beszélnek. Látom, minden egyes mozdulatukban, és elejtett szavukban. Ebben mindig is jó voltam – átlátni az embereket, kiismerni őket, megtalálni a legfájóbb pontot, oda szúrni, ahol a legérzékenyebb a test, vagy a lélek. Nincs is ennél kielégítőbb. Na, jó, talán egy: a Nagyúr kegyeiben járni. Az éj már pár órája a kastélyra telepedett, a Mardekár klubhelyisége lassan ürülni kezd, jómagam éppen egy-, a Nagyúrról és a tetoválásomról érdeklődő ötödévest küldök a Fúria fűzhöz, hogy nézze meg, hogy ott vagyok-e, majd laposan pillantok vissza a tankönyvem lapjára. Újonnan beidegződött, már-már reflexszerűen vetek egy gyors pillantást, mindenféle mozgásra – alig észrevehetően, szemem sarkából, de mindenre odafigyelek. Így, a közeledő húgomat is kiszúrom, amint a Mardekár kényelmes, fekete bőrhuzatos kanapéján terpeszkedve – hanyag eleganciával vetem hátamat a támlának, jobbom a karfán pihen, balommal lapozok, egyik lábamat átvetve a másikon, a dohányzóasztalon pihennek. Habár már észrevettem Andromedát, lustán emelem rá villanó, opálos íriszeimet, és csupán villanásnyira időzök arca szép vonásain. - Mi újság? – úgy teszem fel a kérdést, mintha semmi sem történt volna, mintha nem látott volna a múltkor, mintha csak az időjárásról csevegnék. Engem nem zavar a tény. Őt bizonyára. Talán aggasztja. Engem viszont az aggaszt, és bosszant fel mérhetetlenül, ahogyan arra az undorító, sárvérű féregre, Tonksra néz. Egyelőre nem szentelem neki minden figyelmemet, megosztom húgom, és a tankönyv között, valamint elhallgatom a smaragdszín tűz, már-már élesnek ható pattogását, és a parázs sercegését.
Words: 635 | Music: Blood on my name | Note: Your sacred stars won't be guiding you.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Kedd 19 Ápr. - 19:51
Bella + Meda
Menekülök. Újra és újra kibúvót keresek, bármit, ami segít abban, hogy ne kelljen testvérem szemébe néznem. Mindig is elfogulatlan voltam és családcentrikus, csak azt néztem, hogy ne okozzak csalódást, hogy ne én ejtsek foltot a Black néven, és hogy ne én legyek a következő, akinek a portréját kiégetik. Próbálom, máig próbálom bemagyarázni magamnak, hogy ami köztem és Ted között történik, nem más, mint egy durcás gyerek lázadása, aki most kétségbeesettebb, mint bármikor. Mégse tudom leküzdeni a rossz érzést, hazudok mindenkinek, saját magamat is beleértve, ez pedig egyáltalán nem vall rám. Tisztán szeretek játszani, és fél karom odaadnám azért, ha minden a régi lenne, és Bella újfent észt tudna verni belém. Isten tudja, miért, de ő volt az egyetlen, akit beengedtem az elmém azon zugába, ahová aztán egy kezemen meg tudom számolni, hányan tették be a lábukat. Feltétel nélkül megbíztam benne, és most úgy érzem, nekem is hátat fordított, csak úgy ellökött magától, mint valami szakadt rongyot, amire már semmi szüksége az embernek. Tudom, előbb utóbb mindenkinek választani kell, ahogy azt is, én nem tudnék arra az útra lépni, amire testvérem tette a lábát, én nem tudnám megtenni azt, amit ő, és igen, elítélendőnek tartom ezt a hozzáállást, de ezek mind olyan dolgok, amiket jobb, ha magamban tartok, főleg most, mikor amúgy is annyira puskaporos a levegő. Szinte érezni lehet a feszültséget, ami köztünk árad, nem is lepődök meg azon, hogy kisvártatva kiürül a klubhelyiség, s csak én meg ő leledzünk benne. Nem hibáztatom a többieket, legszívesebben én is menekülnék, de úgy hiszem, épp elég ideje futottam el, már nem szabad hátrálnom, és ha van egy kis esély arra, hogy most én hassak rá, meg kell tennem. - Semmi – ennek ellenére, mégis csípősen vágom a fejéhez, pont olyan sértett hangnemben, mint amennyire haragszok rá, és sértve érzem magam. Fáj, amit tesz, az viszont még jobban, hogy ha nem látom meg, talán soha el se mondta volna, nem tart annyira, hogy ilyen „apróságokba” beavasson. Cissy magazinját lapozgatom, elvégre a tanulnivalóval már rég megvagyok, és nincs az a könyv jelenleg, ami kellően el tudná terelni a gondolataim. Mégse tudom megállni, tekintetem minduntalan nővéremre vándorol, néha ráncolom a homlokom, néha összeszűkülnek a szemeim, aztán sóhajtok. - Hogy tehetted? – ha valami nagyon nyomja a szívem, nem vagyok képes arra, hogy kerülgessem a forró kását, sajnos ez is hozzám tartozik, ez is én vagyok. Fejemet oldalra döntöm, miközben a vonásait fürkészem. Keresek valamit, bármit, ami azt sugallná, hogy abból, aki régen volt, maradt még valami. - Narcissa tudja? – értelemszerű a következő kérdés, legalább is részemről. Tekintetem a kezére vándorol, látni akarom a rá aggatott bélyeget, még ha annyira borzalmasnak is tartom az egészet, biztos akarok lenni benne, hogy mindez a valóság, és nem megint valami ostoba tréfa.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Kedd 17 Május - 19:37
Meda & Bella
Your sacred stars won't be guiding you.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekelnek a testvéreim, a húgaim. Ha nem érdekelnének, akkor nem próbálnám megakadályozni Medát abban, hogy ostobaságot csináljon. Ha nem érdekelnének, akkor nem bíztatnám arra Cissyt, hogy csatlakozzon a Halálfalók díszes társulatához. Meda miatt nyilvánvalóan jobban aggódok, mint Cissy miatt, hiszen a szőke szépség legalább a megfelelő emberek társaságát keresi. A magunkfajtákét. Az aranyvérűekét. A Nagyúrhoz hűekét. Jó úton halad, így, vagy úgy, főleg, hogy elfogadta a Lucius Malfoyal kötendő házasságát. Zokszó nélkül. Sőt, egyetlen szó nélkül. Hovatovább egyetlen múló, illanásnyi mimika nélkül. Nem hiszem, hogy ki fog hátrálni a frigyből. Ellenben Andromeda... anyánk és apánk jogosan aggódik miatta. Szinte látom magam előtt Walburga néni elvetemült arcát, és vonásait, amint kéjesen készül a pillanatra, hogy újabb vérárulót égethessen ki a híres-neves Black családfát ábrázoló Faliszőnyegről. És nem akarom, hogy a húgom, az édes testvérem, a húsom, a vérem, a nevem így végezze: egy fekete, füstölgő szégyenfoltként. Nem. Ez nem történhet meg Andromedával. Arról magam kezeskedem. Első ízben a teljes ignorálással próbálkoztam, próbálkozok. Ez persze nem jelent egyelőre semmit sem, hiszen még most is a család tagja, és Walburga néni természetesen nem égette ki őt, de úgy teszek, mintha ez történt volna. Nos, majdnem. Nyilvánvalóan, ha valami olyasmit tenne-, ha valami olyasmi kerülne napvilágra, amit a Black család nem engedhet meg magának, akkor még annyi kontaktus sem lenne közöttünk, mint amúgy most van. Anyám helyében már rég lépéseket tettem volna az ügyben, de, mint azt mind tudjuk, Druella vak, naiv és jóhiszemű. Azt csinálja, amit apám parancsol neki. Nincsenek önálló gondolatai, vagy, ha mégis, ritkán cselekszik azok szerint. Amikor Andromeda befut, hallom a klubhelyiség háttérzaját elhalkulni, suttogás, és lágy sistergés váltja fel a korábbi morajlást. Aztán teljesen elhal minden hangforrás, az emberek eltűnnek. Csend. Fülsiketítő, fájdalmas csend, ami Andro és közém feszül. Úgy érzem, meg kell törnöm ezt, itt és most. És végül meg is teszem. Azt gondoltam, hogy eléggé elacélosodott a szívem, és nem én fogom megtörni a csendet, de mindig is túlságosan hangosan éltem. És, mint azt már oly’ sokszor említettem: fontos a családom, a családom hírneve, a húgom, Andromeda. Érkezik a dacos válasz, röviden felnevetek, megingatom a fejemet, lapozok. Aztán úgy döntöttem, hogy ezzel be is fejeztem a kérdezősködést, hiszen nem rajtam van a sor. Zavartalanul és pimaszul lapozom újra, és újra tovább a könyvet, magamba iszom a tudást belőle, érdeklődve szemlélem az ábrákat és jegyzem meg az igazán fontos dolgokat. Meda jelenléte nem ingerel. Nem tölt el boldogsággal. Csupán leheletnyi haragot érzek egyelőre, amint a parazsas szikrák a szívemben pattognak. És fájdalmas, üres közöny jut osztályrészéül. Aztán végre elérkezik a pont, amikor megszólal. Egyenesen rám sziszeg és nekem vágja a kérdést. Nem adom az ostobát, soha nem tettem ilyesmit. Gyötrelmesen lassan csukom be a könyvet, a kemény fedele tompán puffan. A kanapéra rakom, magam mellé. Lustán emelem opálos, méregzöld íriszeimet a húgomra. - Nagy dolgokra vagyok hivatott, a nagyobb jó elérése érdekében – dorombolom, tekintetébe vájva az enyémet, nem eresztve pillantását. Arcom vasszigorba fagyva, szavaim jegesek, lélektükreimben őrült izzás. – Eléggé sok mindenre képes vagyok – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat. Mintha nem számítana. Pedig számít, oh, nagyon is számít, minden egyes kioltott sárvérű élete számít, ha ettől közelebb kerülünk a kitűzött célhoz. - Nem. Narcissa nem tudja. És ez maradjon is így, Andromeda – ültemben hajolok közelebb a testvéremhez, úgy sziszegek szinte az arcába, kissé jobbra biccentve fejemet, rezzenéstelen tekintettel, farkasszemet nézve a fiatal boszorkánnyal. Látom, ahogy az ő pillantása elkalandozik. - Nocsak – búgom, gyalázatos félmosolyra görbített ajkakkal -, talán látni akarod, hugica?
Words: 579 ▲ Music: Blood on my name. ▲ Notes: I'm not who I used to be and we both know it, Sis.