Legszívesebben láthatatlanná válnék, vagy átváltoznék valamilyen állattá, de a mostani helyzetemnél még az is sokkal jobb lenne, ha egészen egyszerűen felvehetném valaki más alakját. Jó pár lehetőség, de sajnos egyikkel sem tudok élni, maradnom kell a saját bőrömben és beszélgetni mindenkivel, aki érdeklődik a hogylétem felől. Fehér hajam még azt is megakadályozza, hogy beleolvadjak a környezetbe, szinte tapadnak rám a szemek, mióta itt vagyok, érzem ezt és be kell vallanom egyre jobban feszélyez. Nem tudok a saját dolgaimra koncentrálni, mert mindenki kíváncsi a friss húsra.
Nem küldöm el az embereket ha hozzám szólnak, figyelmes vagyok és illem tudó, nem leszek bunkó, csak türelmetlen és ezt néha látják is rajtam, de ma valahogy ez nem így van. Hiába van egy rakat dolgom és a könyveim fölé görnyedek, így is leül mellém valaki beszélgetni a klub helységben. Váltok vele pár szót, majd kimentem magam azzal, hogy valakivel megbeszéltem, hogy találkozok. Ez persze nincs így, csak nagyon sok bepótolni valóm van, az előző iskolámban kicsit másokat tanítottak nekem, ezért van olyan tárgy amiben előrébb járok az évfolyam társaimnál, és sajnos van olyan is amiben le vagyok maradva. Rengeteget kell pótolnom, épp ezért egy olyan helyre megyek ahol nem nézik jó szemmel ha a diákok hosszasan vagy hangosan beszélgetnek.
A könyvtár.
Az utóbbi napokban úgy tekintek erre a helyre mintha a saját kis menedékem lenne, ahol csillapíthatom tudás szomjamat, haladhatok a saját ritmusom szerint a nélkül, hogy megzavarnának és szerencsére elég sokáig van nyitva ahhoz, hogy amikor visszamegyek a toronyba, a kandalló előtt lévő kanapét üresen találjam. Ott folytathatom amit a könyvtárban csináltam, csak annak a veszélyével, hogy valaki megtalál.
Néha jól esik beszélgetni és félre tenni a könyveimet és a tekercseket, amikre a beadandókat kell írnom. Kell egy kis kikapcsolódás és szinte könyörgő szemekkel nézek a hálótermek ajtaja felé vagy éppen a bejárat felé, hátha valaki idejön mellém, de eddig semmi, már fél órája ülök a kanapén és a tekintetem úgy cikázik a két ajtó között, hogy félő, most már életem végégi így fog cikázni a szemem, mintha egy rossz beidegzés miatt szenvednék ebben a betegségben, pedig nincs így, csak most nem akarok egyedül maradni. Felmehetnék a hálótermembe de a szobatársak ilyenkor már aludni szoktak, velük nem beszélhetek, bár az egyikük szokott beszélni álmában, mégsem olyan szórakoztató társaság mint amilyennek elsőre tűnt.