Egyetlen ember volt, akinek a sorsa még a sajátoménál is jobban érdekelt - és érdekesebb is volt, mint az enyém -, ez pedig Dung.
 Ráadásul igen, a fenébe is, kis kori álmom volt, hogy legyen egy sárkányom, de apám a világ összes bölcsek kövéért sem vett volna nekem egyet, nehogy tönkretegye a kertet és megegye a családunk tökéletes kerti törpéit. És az az ötlet sem tetszett neki, hogy tartsuk a házban...
 Persze Dung sikeresen szerzett egy sárkányt. Nem tudom, hogy honnan, a körülmények pont annyira gyanúsak, mint amennyire Dung nem kedveli Ogdeant, ami már szintén egy másik téma. De a lényeg, hogy ebből a sárkánytojásból kelt ki Törpilla - igen, tényleg ez a neve -, aki annyira a barátom szívéhez nőtt, hogy még én sem hittem el. Ráadásul féltékeny is voltam rá, mert Törpillára Dungnak valamiért mindig több ideje volt, mint rám. És még balhésabb is volt nálam. Hozzátenném, hogy amikor megharapta az ujjamat, akkor nem éreztem magamat emberibbnek és szívesebben húzódtam volna vissza az elefántcsonttornyomba.
 Egy szó, mint száz; egy sárkányt nem lehet a Roxfort falai között rejtegetni huzamosabb ideig, így Dungnak meg kellett tőle válnia. Kingsley professzor segített ebben neki – de a kemény munka a Breakfast klubbra maradt; Dung felvidítása. Tudtam, hogy miután Törpillát elszállították, Dung a professzor irodájában maradt.
 Elszaladtam Aleenáért még tegnap, hogy szóljak neki; holnap az elszállítás után találkozzunk az irodában. Ő a Breakfast klub legújabb tagja, akit Ogdean hozott be magával. Azt hiszem, a barátnője volt, de inkább csak egy még egy titoknak éreztem, ami körbelengte a fiút. Így hát nem is volt meglepő, hogy amikor berontottam Kingsley professzor irodájába Ogdean nem volt sehol, holott tegnap őt is felkerestem.
 Rögtön kiszúrtam a gyér fényben Dung sötét sörényét és hozzá siettem.
 - Ne aggódj, Törpilla jó helyen lesz – kezdtem bele, közben a kezemet finoman a hátára tettem és leguggoltam vele szembe. – Vagyis, jobb helyen, mint ahogyan itt lehetett volna. Hiszen valljuk be, fogalmunk nincsen a sárkányokról. És különben is mondtam, hogy hazaküldhettük volna hozzám is, anyám mellett bőven elfért volna – mosolyogtam rá viccesen. Azonban, hogy őszinte legyek, alig tudtam mit mondani. Az én világomban a szabadságomon és a döntéseimen kívül nem sok mindent vettek el tőlem, legalábbis nem sok tárgyat. Fogalmam sem volt, hogy milyen érzés lehet elszakadni attól, ami neked valaha is fontos volt. Hiszen az Akcerley családnál, ha valamid tönkrement, vagy meghalt a kedvenc baglyod a húsz közül, kaptál egy újabbat és egy jobbat. Senkinek sem kellett a régi.
 Csak reménykedni tudtam benne, hogy Aleena ért a vigasztaláshoz. Bár olyan édes arccal és azokkal a mandulaszemekkel nem lehet nehéz felvidítani akárkit is. Ráadásul nőként talán könnyebb kezelni egy hisztit, mivel nem igazán tudtam, hogy mi a különbség a hiszti és az igazi szomorúság között, főleg, ha sírás is volt a dologban.
 Ám Dung nem sírt; el sem tudtam volna róla képzelni a sírást. Mindig ő volt a hősöm, a példaképem, akit sosem tudott senki se megzabolázni vagy rávenni arra, amit ő nem akart. Az igazi élet ízét éreztem rajta, amit sosem tudtam volna elengedni.
 - Szeretnél valamit csinálni? Vajsört meginni? Tiltott folyosókat felfedezni? – néztem mélyen legjobb barátom szemébe, miközben hallottam az ajtó csapódását és tudtam, hogy megérkezett az érzelmileg jobban helytálló felmentő sereg. - Egy pillanat és jövök - emeltem fel az ujjamat, majd az ajtón belépő ember felé siettem.
  Aleena-t vártam, ugyanis a Breakfast club tagjai közül csakis őt értem el tegnap. Azonban a helyette belépő hórihorgas alakot cseppet sem mondhattam volna a csapat egyetlen női tagjának. Leesett állal néztem fel rá, és csakis azon kattogott az agyam, hogy Dung most fog kicsinál.
 - Oké... - kezdtem bele elhúzott szájjal - Hol van Aleena és te mit keresel itt? Tegnap hiába kerestelek, nem találtalak sehol... - néztem furcsán Ogdeanra. Szerintem  úgy festhettem, mint a mugli festő képéről az a Sikoly, vagy kicsoda; teljesen megnyúlt ábrázattal néztem a barátomra. Aztán Dung felé kaptam a fejemet, majd vissza Ogdeanra.
 Három lehetőségem volt; vagy egymást verik meg, vagy az egyikőjük engem, ha pedig nagyon dühösek lesznek, akkor mindkettőjük engem. De legalább nézzük a jó oldalát; ha Dungnak felforr az agyvize, legalább nem lesz kedve "pityeregni".
- Ogdean, tudod, hogy imádlak, de most pont annyira van rád szükségünk, mint a Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazséból a hányásízűre. Vagy a sóskásra. Szóval nem akarod inkább megkeresni Aleena-t? Tudom, hogy nem szívlelitek egymást Dunggal, és nekem most hatalmas nagy segítségre lenne szükségem, mert nem tudok vele mit kezdeni... - nyögtem panaszosan, kezemmel a sötétben ülő Dung felé mutattam.
- Vagy talán értesz a szomorú lelkek megvigasztalásához? - húztam fel a szemöldökömet, ezzel a mozdulattal próbálva valami gúnyt csempészni a mondandómba. Közben fohászkodtam Merlinhez, hogy Ogdean MOST menjen haza.

Remélem elnyeri a tetszéseteket *-* ☼ Öltözék ☼ Kredit

   
   
Tudtam, hogy egyszer majd elérkezik ez a pillanat. Már akkor, amikor azon az éjszakán, teljesen kimerülten és csüggedten beavattam Kingsley-t a dologba. Tudtam valahol mélyen, hogy neki kutya kötelessége lesz majd szólni az érintett szerveknek és hogy csak idő kérdése, mikor jönnek Törpilla után, hogy betegyék egy rezervátumba. Még a gondolatra is végigfut a hideg a hátamon. Az egyik felem arra vágyik, hogy eltemessem magamban ezeket az emlékeket, és tőlem megszokottan, hamar tovbblépjek, de ott van a másik felem is, ami lépten-nyomon emlékezni akar. Ahogy Kingsley sötét irodájában ülök a fotelben még azzal sem törődök, hogy felkapcsoljam a világítást. A prof most úgy döntött, hogy egy kicsit magamra hagy, hadd főjjek a levemben. És úgy tűnik, sikerrel is járt. A gondolataimat nem tudom elszakítani az elmúlt hetek eseményeitől. Szinte minden ebben a szobában történt. A megégett függöny, a megrongálódott kárpit, ahol Törpilla futni tanult és a törött tükör az ajtótol baloldalt, amit én csináltam, amikor egyszer annyira feldühített. Azt várta volna az ember, hogy azután az eset után többé nem mert volna a közelembe jönni, ő mégis hamar feladta a duzzogást, és ott bökdöste a karomat, hogy játsszak vele.
Ahogy egyre nagyobb lett, úgy igényelt több teret, és nekem is be kellett látnom, hogy a napjai megvannak számlálva. Talán már így is rég Kingsley jóindulatának köszönhetően húzták ennyit az időt, de azt sem zárom ki, hogy ő is kibaszottul kíváncsi volt, milyen lehet egy sárkánnyal együtt élni.
Bevallom, szívesen cseréltem volna vele, és bármikor inkább választanám magamnak társul, mint egy mindig fanyalgó, nyafogó srácot, aki folyton beleszól az életembe. Nem, Törpilla úgy szeretett, ahogy voltam, igaz nem biztos, hogy tisztában volt a viselt dolgaimmal úgy egyáltalán. Sokban emlékeztetett arra az idióta Gil-re, akit már évek óta nem tudok levakarni magamról, és aki minden egyes szánalmas ballépésem után csak méginkább rajongva néz rám, mintha én lennék a főnix, aki újraszületik a saját hamvaiból. Ritkán mondom, ha mondtam neki egyáltalán, hogy milyen hálás vagyok neki emiatt, de szerintem nincs is szükség itt szavakra, úgy is tudja. Különben sem voltam túl kedves még a megszokotthoz képest sem az utóbbi hetekben, ráadásul alaposan elhanyagoltam őt is és a Breakfast Club-ot is, mint minden más egyebet, és ő mégis, itt van most. Éppen, ahol lennie kell. Ahogy meghallom a hangját, felpillantok, fáradt, karikás szemekkel, sápadt arccal. Meg is kérdezték a rezervátumos fiúk, hogy beteg vagyok-e, én meg csak kidobtam a taccsot, miután elmentek az egyik tuja tövében, aztán feljöttem egyenesen az irodába. Ennek már legalább fél órája, de továbbra sem érzem, hogy a toppon lennék.
- Van fogalmad arról, Gil, hogy milyen körülmények között tartják ezek az idióták a sárkányokat? - fúrom tekintetem az övébe, de nem várok választ, megelőzöm – Láncok, Gil, láncokon tartják. Ládákban szállítják, vasketrecekben alszanak, többen összezárva. Tudod mi történik, ha egy fél tucat fejlődésben lévő kamaszsárkány összekerül? - hatásszünetet tartok, de éppen csak egy pillanatnyit. Kifejezéstelennek szánom a hangom, mégis egyre inkább megtelik érzelemmel - Tombolnak a hormonok, az éhség, egymásnak esnek és... - itt elharapom a mondatot és fejemet a tenyerembe fektetem, úgy könyökölök a térdemre. - Utánaérdeklődtem pár embernél, akik megbízható forrásból dolgoznak. Nem ezt mutatják a külvilág meg a média felé, de mocsok helyek ezek – teszem hozzá, szinte már rezignált hangon és egy hosszú pillanatra lehunyom a szemem, hogy ne kelljen Gil-t néznem, ahogy kétségbeesetten próbálkozik felvidítani. A felvetésére nem is válaszolok, nem gondolhatja komolyan, hogy most teljes lelkinyugalommal elmegyek sörözni. Nem mintha megmaradna bennem akár egy korty is.
Fel vagyok készülve a további grandiózus ötletekre, azonban Gil elhallgat, csak ekkor veszem észre, hogy a beárati ajtó nyitódik. Egyből arra gondolok, hogy biztos Kingsley az. Akkor nekem hamarosan ki kell innen pucolnom. Mélyet sóhajtok, nem figyelek a sutyorgásra, így azt sem tudom, hogy mekkorát tévedtem.Amikor kinyitom a szemem, még mindig egyedül vagyok, a sutyorgás az ajtónál egyre hangosabb lesz, Gil mintha ideges lenne. Ha pedig ő ideges, akkor valami nagyon nem stimmel. KIt kell elátkozni? Ki meri felhúzni Ackerley-t?
Kényszeredetten tápászkodok fel és indulok meg az előszoba felém, amikor elhúzom a függönyt, azonban hirtelen megtorpanok, bár az átkozódhatnékom nem múlik el. Végül is talán jó levezetés lenne, ha Ogdeant sűrű kelések borítanák. Akkor talán nem lenne ilyen kibaszottul szép.
- Ő meg mit keres itt? - biccentek Ogdean felé, és látványosan elhúzom a számat. A kérdést egyenesen Gilnek szegezem, mintha a srácot nem is venném számításba. Nem kell a sajnálkozása, vagy bármi, amit Ogdean sajnálkozásnak tettet, vagy esetleg meg sem próbálja tettetni. Gilt még talán elviselném különleges esetben, sőt, talán meg is tudna nyugtatni a jelenléte, de nem, Brian Yves Ogdean határozottan az az ember, aki a felerősít bennem minden nyomorult kis érzésfoszlányt kábé az ezerszeresére, és jelen esetben ez talán nem túl jó kilátás.  

   
   

   ©
   

   
   
Jó néha eltűnni a gondolok elől, úgy csinálni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és senki sem tudja elvenni a nehezen előkerült jó kedvemet. Ilyenkor szokott az lenni, hogy egy teljes napra felszívódok majd kettőt pislogva a javasasszonyra máris élvezhetem a szertára által nyújtott csendességet. Igen, előfordul, hogy mikor túl soknak érzem a körülöttem lévő személyeket eltűnök csak úgy, mert megtehetem, és mert senki sem érezné vagy fogná fel a hiányomat. Legalábbis Gil nem mindig figyel a jelenlétemre, néha csak az a bugyuta Mardekáros csaj jár az eszében és ez roppantul idegesít. És hogy miért? Mert neki, ha összejön az elcsábítás, akkor hivatalosan foghatja a választottja kezét és boldog lehet. De én? Az én igényeim mikor teljesülhetnek be? Dung meg… amennyire szerethető ugyanannyira utálható, mert bizony ezt érzem. Ez a két nemes érzés kavarog már hetek óta bennem, sőt ha pontosabb akarok lenni, akkor azóta, hogy odaültem hozzájuk és megcsillogtatta a legkedvesebb modorát. Soha nem volt neki.
Nem titkolja ellenszenvét irányomba ez pedig kifejezetten elnyeri a tetszésemet, sőt szórakoztat és csak azért is közeledek vagy több időt töltök Gil társaságában, hogy őt idegesíthessem. Olyan érdekes a homlokán húzódó ín kidudorodása mikor forr az agyvize. Nevetnem kéne rajta, de valahol a lelkem mélyén – ami elég lent van – aranyosnak találom.
- Hát itt vagy Ogdean. – női hang üti meg a fülemet mire feltápászkodok az egyik folyosó kőpadlójáról és kérdőn pillantok fel a lányra. Nem mondom, hogy nem vonzó az állítólagos barátnőm, de nekem nem nyeri el a tetszésemet így viszont nagyon jó alibit képezünk a másiknak. Én nem árulom el az ő kis titkát, és Aleena is megtartja magának azt, amit megtudott rólam.
Nem mintha annyi mindent el kéne titkolnom, de a két dolog meghatározza az életemet és nem szeretném elveszíteni a gondosan felépített váramat. Nehezen sikerült elérnem oda, ahol most vagyok, és nem most akarok elkezdeni leperegni róla. Aleena kell hozzá, hogy megtartsam, mert nem lehetek Brian Yves Ogdean nő nélkül. Elkezdenének gyanakodni és pont ezt akarom elkerülni.
- Miért kerestél? – tápászkodok fel kelletlenül majd leporolom a nadrágomat, és felveszem a könyvemet így jelezve, hogy minden figyelmemet a lányra fordítom. Aki nem is habozik sokat, egyből elmondja mi a helyzet és megkér, hogy menjek. Egyedül. Ő nem jön velem, pedig neki jobban örülnének, és ezzel tisztában van. Nagy levegőt veszek és egy gyors puszit nyomok a kamu barátnőm arcára és már futok is a barátaim után.
Mielőtt bemennék a professzor szobájába még elidőzök egy keveset az ajtajánál és gondolkodok. Vajon mit mondhatnék? Mit tehetnék, hogy jobbá tegyem a kedvét és mielőtt bemennék még egyszer elfutok onnan, a szobámba egyenesen a kofferemhez. Előveszem a különleges alkalmakra tartogatott mugli édességet és már futok is vissza, bár tudom, hogy egy nyamvadt vodkába áztatott gumicukor nem oldja meg a dolgokat.
Még egy mély levegőt veszek majd benyitok és nem nagy meglepettségemre egyből Gil támad le, nem túl kedvesen. Érezhetném magam megsértve, de valahol még jogosnak is tartom, amit mond. Dung utál engem.
- Aleena nem tudott eljönni. Engem küldött maga helyett. – hangom érzelemmentes, nyugodt nem szeretnék veszekedést szítani bár a jelenlétem mindenkiből feszültséget idéz elő. Még bennem is fölösleges energia gyűlt össze. – Dolgom volt a tegnap. – jegyzem meg erőtlenül majd a legszomorúbb látvány tárul a szemem elé és valami okból kifolyólag úgy érzem menten szétszakad a szívem.
Miért gyakorol rám ilyen hatást ez a fiú? Miért különlegesebb Ő bármelyik másiknál? Még Gilnél is? Fogalmam sincs… a szavai, melyeket nem is nekem céloz pedig olyan, mintha kést döfött volna belém és háromszor elfordította volna. Utálom, amiért utál.
- Tudom, hogy én vagyok a legutolsó személy, akinek itt kéne lennie és, hogy nagyon utálsz Dung. De a barátod vagyok, még akkor is, ha feltűnően püffögsz a jelenlétemben. Tudom, hogy kelésekkel borítanád be az arcomat és tudod mit? Tedd meg. – kitárom mindkét kezemet ezzel mutatva, hogy megadom magam. Nem akarok több problémát, legalább ma ne legyen semmi.
- Add ki a dühödet rajtam, mindent beleadhatsz mert nem fogok visszavágni. Soha. Sőt, hogy fer legyen az egész odaadom a pálcámat Gilnek. – előhúzom a pálcámat és Gil felé dobom, remélve, hogy el is fogja kapni. – Utána meg élvezhetnénk ezt a mugli gyártmányt. Gumimacik vodkába áztatva. Nem lehet rossz… - dobok egy közelben lévő asztalra majd félve nézek Dung felé. Vajon kapni fog az ajánlatomon?



   
   

   ©
   

Szerintem Merlin engem nagyon utál. Nem, ez talán még kevés is; inkább gyűlöl. Hogy miért is? A legjobb barátom szívét szétrágta egy sárkány. Pontosabban azok a minisztériumi emberek, akik elvitték tőle a sárkányt. Mellesleg biztos vagyok benne, hogy Dung-ot nem tenné tönkre ennyire az, ha engem vinnének el.
- Hát gondolom nem úgy, mint anyámat – vakarom meg zavartan a tarkómat -. Ugyanaz, mint amikor nálunk néhanapján verekedés tör ki a toronyban? Oké, nem fogom elviccelni Dung. Nem tudom, hogy hogyan tartják őket, de abban biztos vagyok, hogy Törpilla szakszerű ellátást fog kapni – megsimogatnám Dung fejét, ha tudnám, hogy nem harapná le minimum az egyik ujjamat a mozdulatért. Olyan kifejezéstelen a hangja, annyira nem hű önmagához, hogy már én is elveszettnek érzem magam Törpilla miatt. Pedig higgyétek el, én aztán nem bírtam azt a kis dögöt; szerintem az én helyemet akartam megszerezni Dung mellett.
- Nyugodj meg… Szerintem Törpilla meg tudja magát védeni. Emlékszel, hogyan megharapta az ujjamat, amikor nem adtam oda neki időben a döglött patkányt vacsorára? – máig ott van az a heg az ujjamon, hiszen nem mehettem a gyengélkedőbe vele. – Ha nagyon szeretnéd, a félretett pénzemből és Ackerley papát megfűzve szerezhetünk neki egy magánketrecet. Az is jobb, mint a semmi, nem? – jaj kérlek, hagyd abba ezt a nyöszörgést Dung. Csak becsukott szemmel ül, én pedig teljesen kétségbe vagyok esve. Mintha a feje tetejére fordult volna a világ. És ront a helyzeten Ogdean megjelenése. Komolyan, ő honnan tud mindig mindenről, ha Aleena-nak mondom csak a dolgokat?
Sziszegve megyek oda a fiúhoz. Most az egyszer hasonlóan érzem magam, mint a Mardekár címerén helyet kapó kígyó.
- Inkább ne jöttél volna – csapom a homlokomra a kezemet. – Most valaki kedélynyugtatóra lenne szükségünk, nem pedig olyanra, aki már csak a puszta megjelenésével felborzolja azt.
Ogdean még engem is felhúz ezzel a tökéletesen nyugodt hangszínével. Legszívesebben valami átkot küldenék rá, hogy húzzon már el innen a francba. Így is elég nagy már a baj.
- Dolgod? Na és miféle dolgod? – vonom kérdőre Ogdean-t. Persze ő már Dung-ot nézi; még én is meglepődök a szemében bujkáló szomorúságtól. Oké, most már nem csak kétségbeesett vagyok, hanem összezavarodott is. Ogdeant mióta érdekli Dung sorsa?
Aztán Dung megszólal.
- Nem tudom, Dung. Én is éppen ezt kérdezem – fordulok hátra a legjobb barátomhoz. Még az állam is leesik, amikor Ogdean beszélni kezd.
- Azt hiszem, ehhez le kell ülnöm – motyogok magam elé, és helyet foglalok a földön. Úgy nézek rájuk, mint egy mesét hallgató kisgyerek. Talán jobb lenne elővenni a pálcámat, ha ne adj isten párbajozásra kerülne a sor. Esetleg Dung kedve megjavulna, ha megölné Ogdean-t.
Ogdean felém dobja a pálcáját. Meglepődésemben el sem kapom azt.
- Hogy mi? – mászok a pálca után. – Merlin szakállára, ti borzalmasak vagytok. De inkább szóljatok, ha kedvetek támad megölni egymást, mert akkor én felhúzom a nyúlcipőmet – intek az ajtó felé.
- Most komolyan alkohollal próbálkozol, Ogdean? – a szemeim akkorák lehetnek, mint egy-egy aranypénz. – Dung, az alkohol nem megoldás semmire. Idegileg már így is kikészítettetek mind a ketten. És tudjátok mit? – ugrok talpra, majd Ogdean pálcájával hadonászva fenyegetem meg a fiúkat:
- Jelen pillanatban elkövetett tetteitekkel kockáztatjátok azt, hogy nyáron az Ackerley-kúriában tartózkodhassatok. Elég világos voltam? Egyetlen rossz tett, és mehettek oda, ahová akartok, engem pedig nem fog érdekelni – dobbantok egyet a lábammal, mint valami dühös kisgyerek.
El is feledkezem Dung bánatáról. De talán Ogdean megjelenésével még ő is elfeledkezett róla.


Remélem elnyeri a tetszéseteket *-* ☼ Öltözék ☼ Kredit

   
   
Kitartóan, tüneteően nézem Gilt, várom, hogy megoldja ezt a szituációt, de közben rá kell jönnöm, hogy végig ezen is volt, de valamiért Ogdean hajthatatlan. Hogy rohadna meg. Hát persze, hiszen végre kárörvendhet rajtam. Persze nem mintha eddig annyira visszafogta volna magát, mindig élvezte, ha nekem éppen szarul állt a szénám, és valóságos gyönyörűséget lelt abban, ha felbaszhatta az agyam. Mert valljuk be, neki baromira jól ment ez mindig. Már az első pillanattól, hogy leült az asztalunkhoz. Féltékeny voltam rá, őrülten, és ezt nem is rejtettem véka alá. Nem úgy mint Gil, aki visszafogta magát, ha Törpilláról volt szó, pedig néha elkaptam egy-egy mozdulatát, egy pillantását, hogy azért nem szívesen osztozkodik rajtam. Olyan volt nekem Törpilla mint egy visszavágó. Egy gyerekes bosszú. Legalábbis az elején, csak elkövettem azt a kapitális baromságot, hogy elkezdtem kötődni hozzá. Mint ahogy ezek itt ketten kötődnek egymáshoz, és néha azt érzem, hogy nincs helyem már köztük. Hogy én vagyok a hamardik kerék. Nem akarok kibaszott harmadik kerék lenn. És nem akarok kibaszott csődtömeg sem lenni. De hát úgy néz ki, ma este is rácáfolok mindkettőre.
Minden maradék energiámat belefércölöm abba, hogy ignoráljam, de nem megy. Hangja beférközk a fejembe még azután is ott visszhangzik halálos nyugalommal, mikor már rég elhallgatott, és érzem a kibaszott tusfürdőjének illatát, ami csakugyan beköltözött a pórusaim közé. Szeretném levakarni magamról, de nem tudom. Utolsó szavaira végül muszáj odafordítanom a fejemet. Hitetlenkedve nézek rá, félig elnyíló ajkakkal. Közbeszólnék, de már esélyem sincs rá, eldobja a pálcáját. Úgy nézek rá, mint valami holdkórosra. Vagy én lennék a holdkóros, már magam sem tudom megállapítani.
- Te teljesen meg vagy huzatva, Ogdean – bököm ki végül erőtlenül és közben erőt gyűjtök, hogy azt ezt követő szavaim sokkal határozottak legyenek – Meg kéne tennem, tudod? Össze-vissza kéne átkozzalak, amíg védtelen vagy, mert ez az amit elvársz tőlem, igaz? Ez az amit mindenki elvár tőlem? A csoró, gerinctelen Fletcherből csak ennyit néznek ki – köpöm a szavak, olyan keserűek, mint a méreg. Érzem, hogy közel vagyok ahhoz az állapothoz, ami kimozdít ebből a nyáladzásból, és mégis. Nem veszem elő a pálcámat. Azt se tudom, hova tettem. Mielőtt még újra megszólalhatnék, Gil is felébred, és próbál közbeszólni. Csak fél szemmel figyelek rá, egyébként Ogdeanre meredek tüntetően.
- Tessék, már megint én vagyok a hibás, ha nem vetted volna észre, a kis ölebed volt, aki itt csinálja fölöslegesen a fesztivált. Eszem ágában sem volt senkit megölni, de most, hogy monjátok, nem is olyan szar ötlet – vonom meg a vállam. - Tessék, te most tényleg fenyegetőzöl? Szarok az apádra, szarok a házatokra. Nem kell a kibaszott könyöradományotok – most már Gil felé fordulok teljesen. Úgy zihálok, mintha most futottam volna le a maratont. Tudom, hogy ezekkel a szavakkal messzire mentem. Tudom, hogy csak segíteni próbált. Hátrébb lépek, kissé megszeppenve. Egészen halkan szólalok meg újra.
- Tévedsz, és én is tévedtem. Az egyetlen dolog, ami itt segíthet, az a kibaszott alkohol – egy lépéssel Ogdean előtt termek, egy hosszú pillanatg a szemébe mézek, de ez nem tántorít el attól, hogy kikapjam a kezéből a gumicukorkás dobozt. Hátat fordítok mindkettőjüknek, és úgy kezdek el járkálni a szobában, mintha keresnék valamit. Közben ujjaim szorgosan dolgoznak, belenyúlok marékkal az alkoholos édesség közé és a zselés kis undormányokkal tele tömöm a számat. Érzem, hogy az édesség olvasni kezd a nyelvemen és az alkohol, mintha a testem melegére reagálna, úgy folyik szét a nyelvemen. Hm, nem is rossz. De édes kevés. Megállok az egyk ronda festmény előtt, ami valami bizarr kentaur orgiát ábrázol. Hátradobom az édességes dobozt. Remélem ezúttal Gil reflexe működnek, nem úgy mint az előbb. Megtörlöm a ragadós kezemet a nadrágomba, majd egy mozdulattal leveszem a festményt és leteszem a fal mellé. Ahogy sejtettem. Itt van a dugipiákat rejtő szekrény. Nem csalódtam akkorát Kingsleybel.
- Ogdean, szedd össze a pálcádat és csinálj végre valami hasznosat. Ki kéne valahogy nyitni ezt. – pillantok hátra a vállam fölött, ellentmondást nem tűrő hangon. Azt kell csinálák, amit mondok, mert hát ők kéne felvidítsanak, nem? - Én a helyedben sietnék, mielőtt még a csajod beugrana és elrontaná a mókát - hangom gúnytól csepeg, különösen, amikor a csajod és a móka szavak elhangzanak.


   
   

   ©