Ada × Felix

A bizalom törékeny kincs. Nincs ismétlés, replikaként rezonáló dacolás a tényekkel. Csak egyszer veszítheted el, többé téged már meg nem illet. De mi van akkor, ha sosem volt? Ha a hiányérzet próbára tette önmaga makacs jellemét, s elbukott a révbe érés előtti pillanatban, hogy alá süllyedjen az el nem hált nász sötét vizű, ambivalens hullámoktól morajló tengerében?

Dahlia Walsh az örök kételkedő, a jegyben járó menyasszony a legbizonytalanabb emocionális elhatározottsággal megáldott ember volt varázslótársadalmunkban. A muglikról nem szólhat fámám, tekintve elveszettségemet világukban. A szőke, áfonyaszemű mardekáros szavának sosem lehetett igazán hinni. Nem őszintétlen volt ő, csupán döntésképtelen. Hosszas tépelődést és nagymennyiségű tömény alkohol elfogyasztását követően sem sikerült illuminált mámorban szenvedő valójának, instabil mozdulataival zöld ágra vergődnie magát, ami jegyesének hűségét illette. Azt hitted, hogy könnyű lesz? Hogy meggyőzheted? Hogy nem lesz kérdése, és majd vakul hisz a szájról szájra kergetőző imázs-formáló mendemondáknak? Tévedtél. Fél óra elég volt számára, hogy a biztos tudat érzetéből kizökkenve, ismét métereket zuhanjon, míg tiszta látásért és dús információért kapálózó végtagjait be nem szövi a kétely ingoványos, ragaszkodó inda ármádiája.
Ez újra és újra megtörtént.
A harmadik pohár vörös boron voltam túl, de a házi dolgozat alapjául kiterített pergamenen csupán néhány szó illetlenkedett szégyenlősen, összehúzva, olvashatatlanul, a tipográfiai szerkesztettséget megtagadva. Nem haladtam.
Gondolataim hiába találtak rá a gyógynövény határozóból felidézett részletre, melyből eprészve a primer értékű információt néhány szókezdeményt sikerült felvésnem a sötét tintával, ha Dahlia telt ajkán megállás nélkül aggályos kérdések hullámoztak. Egytől egyig Felix Ian Calverthez kötődtek, s bírálták a férji kötelezettségek elé állított díszpéldányát az aranyvérű kompánia ékes tagjának.
Marhára untam, de mielőtt még arcomba hulló mogyorószín hajzuhatagom mögül felemeltem volna tekintetem, hogy végezzek a zabolázatlanul gomolygó indulatok türelmetlen hevének kezébe adott fegyverrel szobatársammal és egyben barátnőmmel, hideg eleganciával felmértem a talpas üveg pohár kecses fenekét.
Megint kifogyott. Az utolsó cseppig, s én akkurátus precizitással feltöltöttem, míg az ital karmazsin selyme el nem érte a határvonalat, hogy már korábban is megálltam a mennyiség kitöltésével.

Beleegyezésemkor, hogy ismét végighallhatom tehetetlen panaszkodását, kizárólag a lojális hallgatóság szerepét voltam hajlandó elvállalni, szavai azonban sebesre marcangolták érző szívemet, s azon kaptam magam, hogy akaratlanul is buzgón tépek bele fogammal ajkamba töprengés közben, hogy aztán ötletemmel hozzájáruljak eme probléma megoldásához.
Dahlia egyedül képtelen lett volna rá. Abból a szájból, én az együtt töltött éveink alatt, még megoldást kiszivárogni még egyszer sem láttam. Noha optimistán bíztam ennek fenekes felfordulásában.

– Beszélgess el vele. Felix értelmes. Kommunikatív, ha éppen nem csipkés fehérneműben flangálsz előtte. Komolyan, adj egy esélyt neki, hagyd, hogy magyarázkodjon, majd pedig megbékítsen. Mindig akkor vagy a legjózanabb és legpozitívabb, ha éppen kibékültök. Hiányzik már egy csendes, mosolygós este.
A fiatal női egyed azonban láthatóan még nem értette a humoromat. Nem mintha bármikor lett volna hozzá érzéke, de azért reméltem, hogy legalább látom majd mosolyogni.
– Nem kérdezhetem meg tőle, hogy Felix, figyelj már, hány fehérneműt tudnál felmutatni, ami az enyém, és a gyűjteményedben szerepel?
– Ne már, Lia… nem is hord francia bugyikat a zsebében.
– Persze, hogy nem. Tangát gyűjt az a szemét. Nem bízok benne, Ada. Nem mehetek hozzá valaki olyanhoz, akire a házas éveink alatt magánnyomozót kellene állítanom. Tudod, milyen magas áron dolgoznak? Nem… az nem megoldás. Még a boldogító igen előtt bizonyítania kell nekem, annak a csirkefogónak.
Elszántan csapott rá fehér, hideg kis tenyerével térdkalácsára, hogy utána megvilágosodva rám emelje ideáknak erejétől fénylő pillantását. Szivárványhártyája mögött fenyegető fény gyúlt. Rosszat sejtettem, s ötlete vázolását követően, már nem is akartam megszépíteni a dolgot. Dahlia aljas módszerhez nyúlt, magával rántva engem is. Engem, aki… aki még nem ivott eleget.
– Fifikás egy tyúk vagy.
– Ne nevess. Komolyan gondoltam.
– A francba, Dahlia – ingerülten hajítottam arrébb a kezdetleges irományt, s kezemben az újra feltöltött borospohárral térdeltem fel az ágyon, hogy tiszteletet parancsolóan magasodjak a sarokban gubbasztó fölé. – Hova van rám írva, hogy ennyire könnyűvérű vagyok, hm? Miért gondolod azt, hogy totális lelkesedéssel lemegyek Roxmortsba a mérges kígyó urad után, hogy felajánljam a testemet egy alkalomra? Nem teszem meg. És ne tátogj nekem, mintha mondani akarnál valamit. Nem mászok bele a kapcsolatodba. Ha sikerül, akkor azért fogsz gyűlölni, és ne haragudj meg, de az utolsó két évemet nem akarom a horkoló Camille-lal egy szobában eltölteni. Keressünk mást erre a feladatra, rendben?
– Nem.
Határozottsága kihozott a sodromból, s egy hajtásra gurítottam le a szőlő édes nedűjét torkomon, hogy utána jelentőségteljes léptekkel kiimbolyogjak a helyiségből. Friss levegőre volt szükségem. Időre. Le kellett vetnem magamról a sértettséget, amiért Dahlia meglátta bennem a cafkát. Azt a szégyentelen boszorkányt, akinek egy vagy több idegen férfi, és kívánalmaik teljesítése nem okozhat problémát.
Az ő kérése megfizethetetlen volt. Segítségem ingyenesen illette meg. Mégis dühített, hogy a semmiért megreformáljam a képet magamról mind Felixben, mind Dahliaban.
Ezt a képet egyiküknek sem kellett volna látnia.

Már hosszú hónapok óta tartott, hogy fejet hajtottam Blaise Clavert minden egyes kérése előtt. Hogy nem csak a bál időtartalma alatt marasztalt maga mellett, de hálótermének és a hozzá tartozó gazdagon aranyosozott, márvánnyal kirakott, meleg vizű fürdőjének kényelmébe is kézen fogva bevezetett. Minden alkalomra ugyanazzal a hosszas procedúrával készültem fel. Minden alkalmat megelőzően egy órát csak azért töltöttem a zuhany alatt állva, a kihűlt vízzel mosva porcikáimat, hogy elveszítsem magamból a lelkiismeretes lényt, aki érzett, aki ellenkezett és élt, akit nem alázhattak meg. Most is ezt kellett tennem. Dahlia összefont ökle hiába dübörgött kíméletlen siettetéssel az ajtólapon, meredten néztem a zuhanyzót körbefogó csempézett falszakaszt, amint csiklandós cseppek csorognak végig rajta.

Még akkor is ez a meghitt, csenddel felszentelt pillanat tartotta fogva elmémet, mikor földig érő, fekete bársony csuklyám alól ki-kilesve tartottam a roxmortsi éjszakai élet fő színterére, a Szárnya Vadkan fogadóba.
Dahlia informátora kiderítette, hogy a baráti társaságunk hímtagjai ma este ide érkeznek, hogy idejüket mulassák, így nem volt választásom. Ígéretet tettem, szavamat adtam, hogy kiderítem Felix Ian Calvert rátermettségét a házasság szent kötelékére. Belépve a zsúfolt fogadóba, mardekárosainkat kerestem. Egy távoli asztalnál ültek, kártyát vetettek, miközben a kiszolgáló személyzet szorgosan cserélte kiürült alkoholos poharaikat. A jó kedélyű társaságból kizárólag Felix hiányzott. Legalábbis személye. Talárja hanyag eleganciával lógott a szék támláján, lapjai még színükre fektetve hevertek az asztalon, csücskük a sörösüveg alá ékelve esett rabságba.
Hívogatott a kihúzott szék.
– Helló, fiúk. Felixet gondolom, nem zavarja, ha leülök a helyére.
Kivívva magamnak figyelmüket, gyakorlottan lefejtettem magamról a tavaszi könnyed köpenyt, hogy láthatóvá tegyem a Dahlia szekrényéből kölcsönzött, kihívó fekete ruhadarabot. Nem követte az íratlan szabályokat, s nem csak combjaimnak fekete nejlonharisnyába rejtett hosszát hagyta fedetlenül, de kecsesen ívelt gerincem vonalát is láttatni engedte. Megborzongtam a kíváncsi tekintetektől, mik szívesen jártak végig testem hullámvonalas kontúrján.
– Mit játszotok? Ez Felixé? Beszállok.
Nem vártam meg, hogy kínáljanak, hogy biccentsenek, a baráti társaság tagjainak összetétele kizárásos alapon őt hiányolta.
Zavartalanul emeltem ajkamhoz a vajsörös üveg száját, majd míg nyelvemmel benedvesítettem a vöröslő szirmoknak peremét, felemeltem Felix kártyalapjait, s mérlegeltem esélyeit. Mielőtt megismertem Blaise-t, semmi közöm nem volt a mocskos szerencsejátékokhoz, azóta viszont nem egy és nem kettő trükk van a tarsolyomban, ami bármikor győzelemre vihet. Vajon a hamarosan feltűnő Felixet mennyire fogja lenyűgözni tudásom és jelenlétem?
Nem bukhattam el az első próbálkozás alkalmával.
Szükségem volt rá, hogy észrevegyen, s igazolja önmagát.
Hűtlen attitűdjét.

Tökéletes időzítés volt a roxmortsi kiruccanás ahhoz, hogy az iskola falain kívül, könnyedén felvehessem a kapcsolatot Arsus Graysonnal, aki a Nagyúr csatlósai közé tartozott, s apámmal karöltve azon mesterkedett, hogy jó magam is bekerülhessek végre abba az elitbe, akik karjukon viselhették a sötét jegyet.
S miközben a Szárnyas vadkan felé vettük utunkat a fiúkkal, visszaidéztem gondolataimban azt a pillanatot, amikor találkozhattam Voldemortal.
Csupán egyetlen alkalommal álltam előtte, de azon az éjszakán esküt tettem arra, hogy bármit megteszek majd, ha eljön az idő, hűséges leszek és cselekvésre kész. Nem futamodom majd meg, még akkor sem, ha a legjobb barátaim ellen kell harcolnom.
Az eskümmel elsősorban apámnak akartam bizonyítani, elnyerni elismerő biccentését, s büszkévé tenni Őt, másrészt valóban meg akartam felelni a Nagyúrnak, s vágytam, hogy kiemeljen engem a többiek közül, s én is megkaphassam végre a sötét jegyet.
Mardekáros háztársaim előtt titkoltam mindent, s csupán az egyik legjobb barátom sejthette, hogy mire készülök. Ő maga is csak azért, mert az apja szintén csatlósa volt a Nagyúrnak, s Eric maga is vágyott arra, hogy feladatot teljesíthessen, s azzal bizonyíthassa hűségét a Halálfalóknak.
- Ma este jön el? – Kíváncsian súgta fülembe kérdését, miközben lépteink csaptak zajt a macskaköves utcákon, s társaink jóízű nevetése törte meg a csöndet a szürke házfalak közt.
- Cssst, nem kell hogy meghallják. Nem tudom, de ha jót akarsz, akkor befogod, és ha kell, falazol nekem. Nem kérdezel, csak falazol. – Csöndre kellett intenem Ericet, mert ugyan jó barátom volt, elég eszetlen volt ahhoz, hogy ne tudja, mely pillanatban hogyan kell reagálnia.
Szerencsére elhallgatott, s egy biccentéssel jelezte felém, hogy értette kérésemet. Benne megbíztam, a többiekben azonban nem. Nekik nem kellett tudniuk semmit az estéről, ami csak egy szimpla pókerezésnek indult.
- Uraim, apám jóvoltából meghívok mindenkit egy kör vajsörre, addig tegyék meg tétjeiket. – S miközben a srácok is helyet foglaltak a malátától bűzölgő helyiség egyik sarkában, kényelmesen odahúzódva a körasztalhoz, addig kezemmel intettem a csaposnak, ki hamar kisétált, s felvéve a rendelést, már tette is a dolgát.
- Nocsak Felix, apád bőkezű, minek köszönhetjük? Csak nem kistestvéred lesz? – Horkantott fel röhögve Balthazar, mire pillantásom vigyorgó íriszeibe fúrtam.
- Még csak az kéne, nem hiányzik otthonra egy fürtös, éppen elég az a három kutya, akik annyit vonyítanak, hogy telihold idején a közelbe csalják a farkasokat.- Nevetve ráztam meg a fejem, majd a visszatérő pincér tálcájáról lekaptam két sört, s az egyiket Eric barátoméba csúsztattam.
- Pókerezzünk – Szólalt fel Leonard, majd a pakli után kapott, s hosszas keverés után szétosztotta a lapokat. A kocsmaajtó meglibbent, s hűs szél csapott be rajta, követve a betérő idegent. Úgy sejtettem, az idegen nem egyedül érkezett, s valószínűleg Grayson már vár rám.
- Srácok, dobok egy sárgát, addig meg ne lessétek a lapomat. Őrizzétek a helyemet. – Tenyeremmel Eric vállára támaszkodtam, s egy pillantásra jelentőségteljesen fúrtam íriszeimet a tekintetébe. Egy pislogással jelzett vissza felém, majd nevetve dobott be egy vicces történetet azokról a sárvérű mocskokról, ezzel elvonva háztársaink figyelmét pontos úti célomról.
Alaposan körülnézve közelítettem meg a mosdót, de mielőtt beléptem volna annak ajtaján, a hátsó ajtót választottam, s kiszöktem a hűs éjszakába, hogy ott várjam Arsust.
- Késtél. – Egy hang szólított a háttérből, a mély baritonra összerezzentem, s pálcámat előkapva fordultam a Hold fényében megvilágított sziluett felé.
- Malazárra! Arsus, ne csinálj ilyet még egyszer…
- Mi van, te kis beszari? – Gúnyos vigyorát megvillantotta, ahogy közelebb lépett hozzám.
- Nem vagyok beszari, mond, hogy mit kell tennem, apám felkészített rá, hogy jönni fogsz. – Némi dühvel fúrtam pillantásomat Arsus tekintetébe, aki továbbra is csak nevetett, s megrázva fejét játszotta az eszét. Nem igazán kedveltem, fura egy alak volt, de az apám bízott benne, így nem emeltem fel a szavamat ellene. A stílusával azonban továbbra sem szimpatizáltam, s egyáltalán nem tetszett az, hogy annyira lenézően viselkedett velem a fiatalságom végett.
- Vegyél vissza öcsi, a végén még valaki kitépi a nyelvedet és összeaszalja a belső szerveidet. – Vigyorát képtelen volt letörölni pofájáról, jobbjával kabátjának belső zsebébe nyúlt, majd egy borítékot húzott elő, s azt a kezembe nyomta.
- Tessék, ebben van az illető neve. Csak figyeld, kövesd és fülelj, jegyezz fel róla mindent, hogy mit csinál, kikkel találkozik, mettől meddig tartózkodik a kastélyban. Remélem menni fog, öcsi. – Gúnyosan nyomta meg az utolsó szót, majd hátrébb lépett, s pálcáját előkapva, hirtelen elhoppanált a sötét éjszakában.
Csupán egy pillantást vetettem a borítékra, de mivel a közelből neszezés hallatszott, gyorsan belső zsebembe csúsztattam a papírt, majd visszafordultam az ajtóhoz, s újra betértem a szárnyas vadkanba, hogy úgy térjek vissza pókerező társaimhoz, mint aki jól végezte a dolgát.
Persze, majd megölt a kíváncsiság, hogy kinek a neve lapulhat a borítékban, egyelőre azonban más dolgom volt. Játszanom kellett a srácokkal, hogy meglegyen a kellő alibim az éjszakára, s hogy senkinek se legyen feltűnő a kastélyban, amiért néhány mardekáros srác elhagyta a helyet. A játék, s a vajsör pedig erre tökéletes álcának bizonyult.
Visszatérve a varázslókkal megtelt helyiségbe azonban feltűnt, hogy az asztalnál helyemet elfoglalta egy igen csak dögös szépség, kire úgy tapadt a fekete ruha, mintha csak ráöntötték volna. Látva azonban, hogy Ada Reinhardt ül cimboráim körében, jóízűen kortyolgatva vajsörömet, s lapozgatva a kártyáimat, hirtelen máris Dahliat kerestem tekintetemmel.
Vajon min mesterkedhet ez a két lány, hogy felütötték fejüket a Vadkanban?
Ez volt az első gondolatom, miközben közelebb lépdeltem a nevetgélő társasághoz, s végig néztem a fiúk arcán. Láthatóan mindegyikük élvezte Ada társaságát, Balthazar szó szerint a nyálát csurgatta, miközben tekintete egyértelműen a dekoltázsra vetült.
- Mi történik itt, megaláz titeket egy csaj , srácok? Apropó, nem mondtam hogy figyeljetek a lapjaimra? – Kérdőn vontam fel szemöldököm, ahogy pillantásom végig futott a többieken, hangom, s arcvonásaim is szigorú színben tűntek fel, de néhány pillanattal később elmosolyodtam, ezzel is jelezve, hogy egyáltalán nem vagyok dühös rájuk.
- Ó már épp akartam szólni neki Felix…- Szólalt meg Eric barátom, de csak legyintettem, s a szomszédos asztaltól odakanyarintottam egy széket, majd letelepedtem Ada mellé, s tekintetem íriszeiről a kezében tartott lapokba mélyesztettem.
- Hm, kíváncsi vagyok, hogy ebből mit hozol ki. – Nem vártam el, hogy visszaadja a lapjaimat, érdekelt, hogy lány létére hogyan bánik a paklival, s arra is kíváncsi voltam, milyen logikával játssza a pókert.
- Egyébként, mi járatban itt, és hol van az én drága Dahliam? Gondolom , itt van valamerre…- Tekintetemmel a helyiséget kémleltem, majd visszapillantottam Ada kék íriszeire.
- Jöttetek ellenőrizni a kanokat? – Kíváncsian emeltem meg szemöldököm, miközben felnevettem. Lehet, hogy ostoba gondolat, de valamiért úgy éreztem, hogy Dahliaék azért jöttek, hogy rajtunk tartsák a szemüket.
- Egyébként, hogy ízlik a söröm? – Böktem pillantásommal a kezében horgonyzó sörre, s azt reméltem, ha már volt mersze eltulajdonítani, akkor meg is kínál belőle.

Míg ők töretlen zaklatottsággal engem néztek a sörös korsók habzó szája és az elhasznált kártyapakli felett, én a függönyözetlen ablakon túlra jutva, figyelmemmel a roxmortsi főutcán átviháncoló sötét sziluettek táncát tüntettem ki. Felismerhetetlenségig összemosódó valójuk kedvezett kedvemnek, s örömömet leltem volna benne, ha csak egyel is cserélhetek. De már elkéstem. Vonásaim tisztán kivehetőek voltak, küllemem messze felülmúlta az átlagost, így beleégtem a test fiziológiai szükséglete keltette éhségtől megüresedett emlékezetekbe. Meztelennek érzett pillanatomat a körülöttem ülők követelőző várakozása csak még jobban megnehezítette. Nem szóltak, s hagyták, hogy úgy vergődjek az aranykalitkának biztos rácsai között, mintha én lennék a természet pompás teremtménye, a szárnyaival verdeső, a törékeny rabmadara a művészetnek. Fesztelenségükben levetett feszültségük mind otthonra lelt mellkasomban. S én szorongtam a hely hiányától, rettegtem, hogy majd összetör minden más értéket, míg ők olyan kellemesen mulatnak férfiúi büszkeségükben fogadott néma tanúskodásuk alatt.
Csak később vált érthetővé számomra, mi korábban még ködbe veszett, mit óvott a láthatatlanná tévő köpenynek legendája. Míg nem láttam arcukat, míg nem találkoztam ennyi különböző módon kifejezett emocionális impresszióval, nem járt át az ideáknak egész tömkelegével felszerelkezett félelem se, mely védelmező bástyaként szegődött most oldalamra társammá. Míg a vékony, esztétikai gyönyört, mintsem hasznos funkciót betöltő nejlon harisnyát simítottam rá ránctalanul hosszú combjaimra, nem jutott eszembe rettegni a kimeneteltől. Nem gondoltam rá, hogy egy nagykorú mágussal való viszonyom után még tartanom kellene a hímneműek fiatalabb tagjaitól. De őket nem ismertem, képtelen voltam kezelni érzületeiket és felajánlásaikat. Hosszú távú munkát vettem csontos vállaimra, miért nem járt fizetség. Hát megérte?
Megérte, hogy az elkövetkezendő másfél évemben én legyek vágyaiknak elérhetetlen tárgya, s mardekár színeiben játszó talárom alatt csak azt a lemeztelenített testet lássák, mit kívánnak? Megérte elfeledtetnem velük azt a halandót, akinek igaz társaságuk jobban preferált, mint ez az elbűvölt rajongás tekintetükben? Már nem volt visszaút, hiszen ostobán, gondolkodás nélkül vetettem bele a züllött éjszakába.
A százfüléfőzet ötlete már csak ebben a ráteremett helyzetben környékezett meg. Önmagam letagadása, a színészi fifika, a megjátszott manírok és sallangok ideája most robbant át az éter lehelet vékony burkán, mikor már nem volt visszaút.
Mikor valómmal beírtam új énemnek létezését a világ gondolatai közé.

Megbújva a kártyák és a melegben verejtékező jégbehűtött vajsör barna üvege mögött, levetettem gátlásaimat, mint öltöző nő veti le kívánatos mozdulatokkal testének árnykontúrjáról ruháit a buján sejtető spanyolfal mögött. Hallani véltem a kielégüléshez vezető úton csörtető mágusoknak elégedett nyögéseit félúton, amint újra nekik szenteltem elpilledtnek látszó, macskásra festett figyelmemet. A hideg ital nem csak a torkomon át vezető barlangos járatot frissítette fel, de felüdülést hozott elhatározásomnak is.
Többre vállalkoztam, mint magamutogatás. Többre, mint manökenbabák munkájának bitorlása.
Míg a velem szemközt ülő Balthazar elismerését hallgattam, miszerint milyen kiemelkedő hozzáértéssel választottam meg a mai estére öltözetemet, hallani véltem, ahogy magabiztos léptek hoznak felénk egy látatlanban idegennek megbélyegzett testet. A fogadó vad neszezéséből tisztán kiszűrhető volt indítéka, amint határozottan haladt a nyöszörgő hajópadló hosszant kifeszített felszínén asztalunk felé. A hely felé, mely valójában őt illette volna.
Az amúgyis feszült légkört, rekedt baritonja száz darabra törte, s én voltam talán az egyetlen, aki pliszírozott őszinteséggel díjazta felbukkanó jelenlétét, nem alternatív vetélytársként tekintett rá. Elmosolyodtam pisze orrom alatt, míg ő helyet csinált magának oldalamon, hogy igyekezzen birtokába venni, s tulajdonává tenni az asztalrészt, amibe most már én is ingóságként beletartoztam.
Szagló receptoraimnak érzékeny csápját megbabonázta Felix arcszeszének illata. Ösztönszerűen, mintha egy felsőbb erő vezetné álamnál fogva fejemnek ringó mozgását, úgy függesztettem rá kéjesen ziháló sötét szembogaramat Felix Ian Calvert arcára. Nem forgolódtam, akár kíváncsi gyermek, csak akkor biccentem ki kényelmi helyzetemből, mikor az ismerős hanghoz kép is társult. Mosolyogtam, ahogy ez előtt rá még soha, s nedves hússzirmaim közül várakoztatón, vágyat csiholó tempóban húztam el a sörös üveg átmelegedett száját. Felé tartottam. Felkínáltam, mintha nem őt illetné, csupán szerencsésnek titulálhatja magát, hogy kedvességem megszánta őt.
Egész testemmel hozzá fordultam, s ártatlannak tűnő szándékoltsággal érintettem neki a magassarkú szandálba bújtatott lábfejemet izmos vádlijához, miközben kerestem a szavakat.
– Szia, Felix… – Kihívás lángjában olvadó kékjeim a mellém ülő íriszeire találtak. – Ezekkel a lapokkal akartál nyerni? Szerencse, hogy jöttem segíteni – hogy még véletlenül se hallja senki rajtunk kívül az asztalnál a szavakat, a fiatal férfi fülébe súgtam őket, miközben a legyezőformájúra nyitott lapokkal takartam el a kíváncsi szemek elöl ajkam mozgását.
– Dahlia nincs itt. Egyedül jöttem. Más dolga akadt – érdektelenül szűrtem a szavakat, miközben magabiztosan átlapoztam a nekünk szánt három lapot, majd a tét nélkül maradt első leosztást követően hozzánk pártoló kettőt. – És, hogy miért… hm, megéreztem, hogy segítségre van szükséged, hogy megnyerd ezt a kört. Én pedig segíthetek.
Tekintetem összefonódott a máguséval. Alig láthatóan időztem el modoros arcának modortalan pimaszsággal rángatózó szájsarokban. Megkívántam a folytatás szavait, s elragadtatott vigyorral pislogtam időnként irányába, hogy elvonjam figyelmét az ujjaim között zajló csalárd játékról. Blaise érthetővé tette számomra, hogy a szerencse egy könnyűvérű ribanc, aki bármennyit kínálsz a szolgáltatásaiért, időnként nem szegődik melléd, így kénytelen vagy más eszközökhöz folyamodni. Olyan kézzel fogható segítséget toborozni, mely kizárólag a játékos fejlesztett képességeivel van összefüggésben.
Ismét felemeltem lapjainkat, hogy memorizáljuk értékeiket.
– Tehetnénk fel néhány galleont, hogy emeljük a tétet. Nem gondolod, Felix? Ezek veszélyesen jó lapok…
Legalábbis azóta jó lapnak számítottak, mióta alig észrevehetően kicseréltem őket, hogy ne blöff áldozatai legyünk, hanem valós értékeket felmutatók. A cseréről kizárólag aprócska táskámnak nyitva felejtett szája árulkodott.
Káró király, amit a következő két lap egészített ki: káró dáma és ász. Elégedetten ingattam meg fejem az osztó irányába, hogy az asztallap sörtől ragadó felületére nyomjam a kör két magas kártyalapjának arcát.
– Dahlia lehet, hogy szerencsét hoz egy-két kör erejéig, ha az öledben ül játék közben, de én… én a biztos nyereményt ígérem neked. Tehát, még hiányzik? – hangom gyenge volt, mégis bűnre csábítóan állt össze a kirívó hangsúly szárnyain szárnyalva. Az asztal alatt elhelyezett kezem, mivel a társaság előtt rejtve maradt csaló cserét végrehajtottam, most felszabadult, így kockázat nélkül átengedtem azt a kényeztetés mezsgyéjére. Felix ölébe ejtettem, s ahogy kiegyenesedtem ültemben, hogy az asztalnál ülők rafinált mimikáját és árulkodó gesztusait kémleljem, oda se nézve csúsztattam végig combjának izmain, hogy térdén állapodjak meg vele.
– A te nyereményed a kör végén az a felsőtestet eltöltő büszkeség lesz, aminek befolyási módjáért nem érzel majd bűntudatot, mert a diadalittas érzés mindent eltipor. De én mit kapok, ha nyerünk? Egy saját vajsört? Nem is tudom, hogy vágyok-e arra. Mondj valami vonzóbb ajánlatot, hogy megtegyelek a póker királyává. Mert gondolom, akarod. Bárki akarná.
Az asztal társaság sokáig tépelődött, főleg azért, mert a reszkető ideg, amivel szerencsétlen lapjaikat vizslatták, másodpercenként itatott velük a jobbjukon álló sörös üvegből. Nem igazán figyeltek kettősünkre, mindenkit a nyereség utáni áhítat hajtott. Bárhogy is lesz a végén, kevesek lesznek. S ennek megrendíthetetlen konstatációja csak még inkább felbátorított, hogy bevégezzem elvállalt feladatom első lépcsőfokára beosztott stratégiai lépéseit.
El kellett csábítanom. És nem az italnak kellett belőle beszélnie. Éppen elég volt, hogy az önön ítélőképességemet kezdte megrontani a kesernyés ízű párlat. Így eshetett, hogy én előbb kívántam meg csókját, mint ő enyémet, s mikor ott volt egész valójában előttem, beszívott ajkam majd elepedt azért, hogy övéi közé kerüljön édes percekig tartó cirógatásra.
Ostoba sietségemnek azonban még idejében gátat húztam marcangoló végtagjai elé, s számhoz illesztettem a már jól ismert ízű sörös üvegnek tartalmát, s óvatos korttyal kényeztettem magam kissé kiszáradt számat.

Engem pásztázó, kékben úszó íriszeit egy mosollyal jutalmaztam, s így a közelébe telepedve volt szerencsém alaposan is szemügyre venni bájos vonásait, dúsan vöröslő ajkait, s azon gesztenyebarna hajszálakat, melyek imitt-amott karcolták a puha márványt.
Pillantásom csak egy másodperc erejéig szökkent lejjebb az asztal takarásába, hogy láthassam megfeszített bokáját, amint lábfejét vádlimhoz érinti. A kis szemtelen tyúk, hogy mire nem képes egy ülőhelyért. Gondoltam magamban, s egy újabb mosoly cikázott át ajkaimon, ahogyan elképzeltem, milyen egyéb, varázslatos dolgokra lehet képes ajkaival, melyek addig sörös üvegem száját melengették.
Hogy perverz lettem volna?
Ó nem, csupán ez egészséges fiatal, aki jegyessége ellenére nem volt rest kiszúrni magának a finom falatokat. S noha Dahlianak hűséget ígértem, s együtt járva igyekeztem megadni neki mindazt, melyet egy kapcsolatból kaphat, nem tudtam átnézni azon bájos teremtéseken, akik nap, mint nap körbevették őt.
Pedig Dahliara sem mondhatnám, hogy rút, hisz skandináv szőkeségével, jeges kék tekintetével és hófehér, porcelán bőrével sokakat levenne lábáról. Túlzott ridegsége azonban nekem már az életkedvemet is elvette, nem beszélve stílusáról, melyet valószínűleg drága jó édesapjától örökölt.
Ada azonban ennek szöges ellentéte volt, kékjei, s azokhoz párosuló tekintete minden pillanatban képes volt felkorbácsolni a véremet. Ha hozzám ért, még többet kívántam, mint puszta szóváltás, s egy mosoly csere.
Ám tekintve, hogy a drága hölgyemény az én Dahliam egyik legjobb barátnője, s tartják a napi pletykaszűrést, nem startolhattam rá úgy, mint addigi, titkos barátnőimre, akikkel egy-egy légyott erejéig találkoztam.
- Pontosan, ezekkel a nyerő lapokkal akarom lesöpörni a többieket az asztal szélére. – Nevetve súgtam vissza, miközben pillantásomat a lány kezében tartott, pocsék lapokra emeltem.
Rossz leosztást követően nem úszott közelebb hozzánk a szerencse, hisz valóban rémes lapok bújtak meg a finoman megmunkált körmök alatt. Ennek ellenére, egy jó kártyajátékosnak tartania kellett magát hűen ahhoz, hogy nyerhet, s ennek megfelelően még csak arcizmaim sem rezzentek, s igyekeztem blöffel hárítani az esetlegesen kíváncsi, pásztázó tekinteteket.
- Nagy szerencse. – Súgtam vissza, s tenyerem székének háttámlájára futott, majd ujjaimmal rámarkoltam a fából kanyarintott szerkezetre, s erővel húztam közelebb magamhoz a széket, s az azon kényelemben ücsörgő, fiatal fruskát.
- Hm, nagy kár. Le merném fogadni, hogy a fontos dolgok közé tartozik, hogy megsétáltassa azt a hatalmas, fehér gombócot, ami Miss Puppy névre hallgat. – Némi fintor kúszott arcomra, miközben a házi kis kedvencről társalogtunk.
Alapvetően szerettem az állatokat, de ez a hó pamacshoz hasonló, több mázsás súlyt is elnyelő dömper kellően fifikás, és harcias kis dög volt. Képes volt félretúrni a kanapéról, s ha épp nem a fejével akart leborítani a kényelmes ülőalkalmatosságról, akkor penge vékony, halfiléző körmeit kapta elő, majd egy veszélyes vinnyogás keretében tette meg első bemetszését combomon, jobb karomon, vagy épp a mellkasomon, s az államon.
S ha Ada jobban végig nézett arcomon, állam vonalán még most is láthatott egy már kissé elhalványodott kaparást.
- Nocsak, milyen jó megérző készséged van, honnan tudtad, hogy éppen rád gondoltam? – Szemtelenül fúrtam pillantásom vissza az áfonya kék íriszekbe, s talán csak Eric cimborámnak tűnt fel, hogy ez nem szimpla beszélgetés, hanem valaminek a kezdete.
Ő túl jól ismert, s pontosan tudta, hogy mit művelek Dahlia háta mögött. A legtöbb esetben igyekezett is falazni nekem, ezúttal azonban a torkát köszörülte, mintha csak figyelmeztetni próbálna, hogy talán nem a jegyesem egyik legjobb barátnőjével kellene kezdenem.
Pillantásom éppen csak egy másodperc erejéig kapcsolódott össze Ericével, mosolyom kiszélesedett, s a következő másodperceket már újra a közelemben ülő, vonzó szépségnek szenteltem.
Nem bírtam elszakadni tekintetétől, bár olykor vöröslő ajkai csalogatóan hívogattak, s nehéz volt nem odapillantani, s elképzelni, hogyan ízlelhetném, s milyen szenvedéllyel foghatnám karjaimban a hölgyet.
- Hogyan? – A hosszan tartó, mosollyal megspékelt szemezésből vigyorral emeltem pillantásomat a kezében nyugvó lapokra, melyek ezúttal egész más értékeket tüntettek fel, mint alig néhány perccel korábban.
Szemöldököm egy pillanatra a magasba szökött, hisz egyáltalán nem ilyen lapokat tartott kacsójában, s természetesen meglepett a hirtelen váltás. De vajon mi is történhetett?
Vagy egy tüzes boszorkánnyal oszthattam meg ezt a játékot, aki már oly trükköket ismert, hogy könnyedén változtatta meg a lapok sorait – noha ez képtelenség lett volna megbűvölt lapok esetén – vagy oly gyorsan, s ügyesen cserélhetett lapokat, hogy azt sem én, sem pedig az asztaltársaság krémje nem vett észre. S tekintve, hogy a koncentrációhoz oly szükséges szempárt hosszasan birtokoltam, valószínűleg ez utóbbi történhetett meg.
Röpke csodálkozásom tovaröppent, s újra az a dörzsölt, merész vigyor kúszott ajkaimra, amit már jól ismerhettek a többiek, s mely egyet jelentett a nyerő szériával.
- Miért is ne, de inkább tegyük fel az összeset! – Azzal leakasztva erszényemet az oldalamról, az egész zsákot beemeltem az asztal közepére, majd kihívóan pillantottam a többiekre.
- Hallottátok, mit kért a hölgy, emeljük a téteket. Nos? Kinek vannak jó lapjai? – Szemtelen kérdésemmel párhuzamosan, tekintetem végig cikázott játszótársaim tekintetén, s próbáltam felmérni, hogy ki érez magában annyi bátorságot, hogy tartsa magas tétünket.
Pillantásom ismét összeakadt a boszorkányéval, ki már nem csak külsejével csábított, de ravasz elméjével is kábulatba ejtett. S ha ez nem lett volna elég, a következő pillanatban már ölemben éreztem kezét, mely szép lassan haladt végig combomon.
- Igen, mérhetetlenül hiányzik az én drágám, de ha a lelkedre kötötte, hogy hiányában kárpótolj, s tégy meg mindent, hogy ne unatkozzak, akkor azt kell mondanom, hogy remekül képviseled a helyettesítést. – Szemtelen mosoly suhant végig arcomon, s nem zavartatva magam érintésétől, hagytam, hogy tenyere megpihenjen térdemen.
Érintése nyomán égett a bőröm, s hazudnék, ha nem kívántam meg a boszorkányt, ki gaz tettre csábított. S bár azt mondhattam volna, hogy nem hiányzik az a rideg bige, ezt egyelőre még nem tehettem meg. Nem feledkezhettem meg arról, hogy ezek ketten milyen rafkós tyúkok, s mire képesek közös erővel.
S bár Adát nem ismertem eléggé, félő volt, hogy olyan pletykás, akár csak a többi. Gwendolynt sem véletlenül kellett megbűvölnöm, hogy esze ágában se legyen visszamondani Dahlianak, mit műveltünk azon a nyáron, míg ő édesapjával Afrikába látogatott…
Röpke gondolataimból Ada kérdése, s csábító pillantása rántott vissza a füstölgő kocsma fátyolos sarkába, ahol háztársaim már kíváncsian fürkészték, hogy vajon miféle lapok lapulhatnak Ada markában.
Közelebb hajolva a lányhoz, le nem véve tekintetem társaimról, válaszomat fülébe súgtam:
- Ha nyerünk, megkapod a galleonok felét, s mondanám, hogy azt követően tejben-vajban fürösztelek, csókjaimmal simítok végig a testeden, s mohón merülök el kelyhedben…de ezt nem lehet, tudom. Így maradnak a galleonok..- S miközben ecseteltem elképzeléseimet vele kapcsolatban, ujjaim lopva hátára csúsztak, hogy cirógató mozdulatokkal éreztessem vele, miből kaphatna még többet.
- Passz, kiszállok. – Szólalt fel Eric, s ő volt az első, aki bedobta a lapjait.
- Én is feladom – Rufus morcosan dobta be lapjait, s őt követve Leonard is hasonlóképp döntött. Balthazar azonban sunyin húzta össze szemöldökeit, tekintete ide-oda cikázott köztem, s Ada közt, végül erszénye tartalmát ő is az asztal közepére dobta.
- Szerintem csak blöfföltök, hazugság, és nincs is jó lapotok. Szóval, én nyertem. – Mosolyt villantva már nyúlt is az asztalon heverő lapok után, tenyerem azonban az erszények tetejére fektettem, ezzel gátolva rabló hadjáratát.
- Ácsi, hadd lássuk a lapjaidat, hogy valóban nyertél-e. – Mosolyra húztam ajkaimat, s csak akkor emeltem fel tenyerem az apró zsákokról, ha már Balthazar is úgy döntött, hogy feltárja előttünk a lapjait.
- Tessék, parancsoljatok, színsorom van. – Azzal a fiatal mágus elégedetten teregette elénk lapjait, s félmosolyra húzva ajkait, ismét a nagy összegű nyeremény után nyúlt karjaival, hogy bekebelezze a jussát.
Színlelt sóhajjal álltam fel székemről, s nyúltam a lány kezében tartott sörösüveg után, hogy azt elhalászva, nagyot kortyoljak annak habzó tartalmából.
- Ada, megtennéd, hogy azért megmutatod Balthazarnak, milyen lapokat vert le? – S szemtelen fél mosollyal, hátra hagyva őket, a pulthoz sétáltam.
- Két vajsört kérek. – Adtam le rendelésemet, amikor eszembe jutott, hogy erszényem teljes tartalmát a póker asztalon felejtettem. Kíváncsian fordultam az asztal irányába, s reméltem, hogy Ada befejezve a meccset, busás nyereséggel tér vissza hozzám, hogy meghívjon az elém pakolt két sörre.
- Ne mond, hogy ebben nem volt trükk, kicserélted a lapokat, igaz? – Kíváncsi, szemtelen mosollyal fúrtam pillantásom tekintetébe, ha mellém telepedett, s az egyik sört felé csúsztattam a pulton.
- Szóval, miért is ütöd el a helyed egy ilyen füstös helyen, ahelyett hogy fecsegnél Dahliaval az esküvőjéről? Gondolom, már neked is mutatta a terveket, hogy miféle ruhában szeretne az oltár elé lépni…- Annyira nem volt kedvem ahhoz a házassághoz, s ahogy egyre inkább fogyott a söröm, úgy hangsúlyomból is érezhető volt némi keserűség jegyességemet illetően.
- Egyébként, kérem a nyereményem. – Eszembe jutván, hogy busás összeget felejtettem az asztalon, markomat tartva vártam, hogy visszakapjam erszényemet, tömve galleonnal.

A fából eszkábált ülőalkalmatosság négy lába már akkor is túlterhelt volt az évek alatt felhalmozódó felhasználási nehézségektől, s kimerülten prüszkölt, nyökögött és nyöszörgött, mikor a hosszú talárt háttámlájára terítettem. Súlyomtól lábai reszketve szétfutottak, de nem szólt, mint az éltes úriember, hallgatásba burkolózva tűrt, s tartotta kecsteljes testemet. Féltékenységében azonban megnyikordult, s hadakozva ragaszkodott a felvett pozícióhoz az asztal mezsgyéjén. Felix ereje azonban felülkerekedett rajta, s a Vadkan belső terét kitöltő üvegcsörömpölés, blazírt arcoknak magabiztosan feszített ajkáról felharsanó röhögéssel keveredő kakofóniájában is jól hallható volt, ahogy a kitartó négy láb aggályosan maradni kívánt, s minden erejét bevetve ragaszkodott. De győzni nem győzhetett.
Ebben a menetben nem, s még én is kevésnek bizonyultam, hogy megtartsam egyensúlyomnak bizonyosságát. Ösztönszerűen leltem támaszra a fiatal mágus karjába kapva. S csak enyémnek viszonzott tekintete oltotta ki riadalmamnak hirtelen magasba kapó lángoszlopait.
– Ezt ne csináld többet. A szívbajt hoztad rám, te bolond – az irányítás egy másodperc alatt csúszott ki markomból, így félő volt, ha nem kapok hirtelenjében a kantár után, végzetesen elveszítem azt, s csúszik a ma estére beütemezett próbatétel. Kifújva az adrenalin masnijával átkötött félelmet, szórakozott jókedvvel, teátrális élvezettel, pont, ahogy fiatal fruskák örülnek a felettük eluralkodó férfi intuíciónak, mellkason taszítottam dőre kedvű kiszemeltemet, s elvékonyodó nevetéssel palástoltam szívem eszeveszett tempóját a mellkasom börtönében. Nem győztem önmagam megnyugtatásául még mindig játékos felháborodással a „te őrült” és társai titulust kántálni, hogy visszatérjek a feszített tempójú menetrendhez. Ez az átkozott még néhány öncélú kirohanást tesz, és szabotálja a magabiztosságomat, amit kiszámítható viselkedésére építettem. Nem teheti ezt, hagynia kell, hogy én vezessek, hagynia kell, hogy… ó, nem teheted ezt velem, Felix Calvert!
A kártyák gyűrött testét verejtékkel körbenyalt tenyereim közé fogtam. Nem zökkentett ki. Még nem, így töretlenül, felszegett állal koncentráltam a játék komótosan átgondolt menetének csöpörgésére. Teátrális türelmetlenségemnek kézzelfogható bizonyítékaként zongoráztam végig mandulavágásúra manikűrözött körmeimmel az asztal lapjának tetejében, miközben volt időm elgondolkodva hátrafordítani fejemet, hogy őszinte mimikát keressek a borostás férfiarcon.
– Engem imád. Nem tudom, miről beszélsz. Vagy várj csak… ezt az aprócska vágást ő okozta? Ú, igazi háborús sérülés. Gondolom, riasztó, kemény sztori is fűződik hozzá, amit ha elmesélnél, emocionálisan elgyengítene. Jól gondolom? Nagyon megsínyletted ezt az összecsapást Ms Puppyval. Kérsz rá egy gyógy-puszit, huh? – persze, hogy csak az alattomosan terjengő gúny szólt belőlem, s eszem ágában sem volt túl nagy léptekkel trappolni, nőies rátermettséggel használtam ki szavaim kétértelműségét, annak ellenére, hogy túlságosan élénk dialógusunkra a szomszédos széken ülő Eric is felháborodva köszörülte meg a torkát. Két hímneműt is felháboríthattam, mikor összefogott ujjaimnak kettősére lehelt csókomat ott itattam fel az elhalványodott karcolással megsebzett bőrön.

Az idő elteltével előkerülő galleonok látványa csak tovább erősítette bennem a tényt, hogy jó helyen vagyok. Melyik eszetlen mondta hát, hogy a pénz nem boldogít?
Ahogy a galleonok érdes derekán simítottam végig ujjbegyeimmel, mosoly futott arcomra. Az élükre állított aranytallérokból kereket machináltam, hogy úgy gurítsam magam felé az értékes játékszereket. Mintha az enyémek lettek volna, úgy gazdálkodtam velük, s mielőtt az utolsó szemet is kiszórtuk volna a bőrből készült erszényből, egy érmét kabalaként ragadtam magamhoz.
Szavai ismét kibillentettek helyzetemből, hiszen míg először csak ujjait éreztem meg a hátrészen mélyen kivágott ruha fölött, úgy nem kellett soká várnom, hogy forró lehelete, mi kirívó szavakon utazott, végigsimítson fülemen. Beleborzongtam, ahogy a belső vágyak akaratlanul is felszínre törve vették birtokukba teljes valómat.
– Ó, Calvert… – talán nem látta, hogy milyen erőszakosan szívom be ajkamnak alsó peremét, hogy elnyomjam a vágyat, hogy helyt álló szavakkal viszonozzam az alfelének epekedése által terelt kijelentést, mi már önmagában is elég arcpirító volt. – Ha a gondolatokért büntetni lehetne, te már régen kiérdemeltél volna egy dementorcsókot, ugye tudod? Mocskos vagy… rohadt mocskos, Felix Calvert. Még jó, hogy Dahlia pórázon tart, na meg, hogy erényövet hordasz. Biztos ez tart vissza… biztos ezért csak szavakkal játszol, ahelyett, hogy a kezedbe vennél néhány rátermett női idomot. Mint egy kisfiú, Calvert. Egy telhetetlen gyerek, akinek ha nem lenne visszatartó erő a mellkasában, minden jött-ment nőt boszorkát megerőszakolna. Hihetetlen, hogy biztonságban érzem magam itt melletted.
Módfelett szórakoztatott Felix közeledése, s az a félúton fogó fékpedál, mi még kopogott is, s könyörtelen nyüszítést préselt ki a kopott alkatrészekből.
Valójában nekem már ez az árulkodó fantazmagória is elég lett volna ahhoz, hogy megbélyegezzem a hűtlen jelzővel Felixet, s semmisnek nyilvánítsam azt a gondosan elrendezett házasságot megelőző eljegyzést. Calvertet az egy baráti társaságban eltöltött idő alatt sem a lojalitás és hűség mintapéldányának ismertem meg. De bántottam volna meg bizonytalanságaitól eltekintve szerelmes barátnőmet és szobatársamat? Vállaltam volna a zsebkendő és a váll szerepét, ami vigasztal és nyugtat? Vagy lettem volna a könnyűvérű ribanc, aki tönkretette a kapcsolatát és a jövőjét? Nem szabadott arra gondolnom, hogy én már indulás előtt is jól tudtam az este kimenetelét, s hogy ez az egész egy már régen lejátszott és betört pillanat, ami dejavu illattal kecsegteti az odatévedőt. Felix mocskos volt. Mocskosan sármos, csábító, és jól kinéző.
Sallangosan játszó színésze az éjszakának.
– Persze, menj csak… majd én befejezem. Hiszen a férfiak kezdik, de a nők teszik ellenállhatatlanná a végét. Addig is, gondolkodj, hogy még mit kaphatok a galleonokon kívül. Nekem ez kevés, Calvert.
Reflektáltam totálisan eltelt vigyorommal a távozó mágus után, s oda sem figyelve terítettem Balthazar lefektetett lapjainak tetejébe mieinket. Hagytam, hogy gyűljön gyomrukban az irigység. Hogy keltsem a feszültséget, s visszafordulva, már csak datálnom kellett magas győzelmünket.
– Urak, ti urak… jól tudom, hogy a Royal flös veri a színsort? Jól, ugye? Tehát, ez mind engem illet? – mutattam színlelt meglepettséggel az asztal közepére, s miután az utolsó cseppig kiürítettem az alkoholos üveget, elkezdtem begyűjteni a Felixszel közös kontóra gyűjtött vagyont. Nem igazán akartak gratulálni, de nem is zavart. Nem volt ez olyan tiszta játék, mint amiben kiérdemeltem volna az őszinte és odaadó elismeréseket. Nem is ez volt az egésznek a lényege.
A bőrerszény busásan bezabált, kövérre dagadtak falai. S még mindig a nyakát szorító madzagot igazgattam, mikor megtorpantam Felix oldalán. Míg az érméket tartó kezemet a pult fölé emeltem, s a megrendelt két sör árát kicsengettem az italok mögött álló személyzetnek, jobbomat sem hagytam árválkodni, s mintha csak erre lett volna kitalálva, s jogot képeztem volna rá, ujjaimat Felix farzsebébe csúsztattam.
– Dehogy cseréltem ki őket. Én mindent tagadok, Felix… egy bűvész nem mondja el a trükkjeit, különben jelentőségüket vesztik. Nem bizonyíthatsz rám semmit. Egyszerűen csak megszépültek azok a lapok attól, hogy én foghattam őket kezembe. Még, hogy csaltam. Mindig fair vagyok, tiszta játékos, és egy igazi mázlista. Meg aztán azt tartják, hogy a szűz kéz szerencséje… inkább örüljünk a közös nyereményünknek. Ne beszéljünk Dahliaról, ne beszéljünk a pókerről. Beszéljünk arról, hogy mennyire kisstílű vagy. Nem ezt érdemlem – persze elégedetlenkedésemet elfojtva, felemeltem az engem illető sörös üveget, hogy összekoccintsam a fölém magasodóéval. – Lángnyelv Whiskyt akarok. Valamire el kell költened ezt a rengeteg pénzt… és a töredéke engem illet.
Már a második kortynál tartottam, mikor előhúztam farmerjának zsebéből megfeszített ujjú kézfejemet, s biztatón paskoltam meg izmos fenekét.
– Valami olyat találjunk ki, amiben van Whisky, s amiben benne van a nyerés lehetősége, de mégsincs ennyi szemtanú a közelben. Tegyél próbára, hátha elpártol tőlem a szerencse, s a sors eldönti, hogy ki az erszényed tartalmának jogos tulajdonosa – kiéhezett, olthatatlan tűzzel felégetett tekintetemmel böktem az előttünk heverő szütyőre, melynek aranyló tartalmát elmondhatatlanul kívántam. Szörnyen sok mindent megtettem volna érte. Talán Felix el sem tudta képzelni, hogy mi mindenre voltam képes a pénzért. Mi neki könnyen jött, nekem gusztus és büszkeség kérdése volt, hogy hozzám pártoljon.

Nem hagytam rá a döntést, nem tehettem. Főleg nem akkor, mikor elpillantva válla mellett, kiszúrtam a felénk közeledő Ericet, Felix legjobb barátját. Cselekednem kellett.
– Fogd ezt meg. Ezt is… uram, kérünk egy üveg Lángnyelvet. Adja a legnagyobb kiszerelést. Szükségünk lesz rá az este folyamán… – rendelésem leadását követően, szinte másodpercek alatt elénk gurította a cirádásan megművelt, vastag üvegbe töltött, aranyos mérgét a tudatnak. Még egyszer szemügyre vettem a tömegen át egérutat kereső Ericet, s a második felét a mondatnak, már Felixnek szántam. Terveim voltak vele. S talán siettem, talán kapkodva akartam közelebb jutni ahhoz a rengeteg pénzhez, ami igazi vigaszdíja volt az estének, s férfias ékessége mellett mentsvárként dudorodott nadrágjának elülső zsebében, de nem hagyhattam veszni kiérdemelt figyelmét.
Ujjaimmal kulcsoltam a whiskys üveg nyakát, míg másik kezembe kézfejét szorítottam. Már ha hagyta magát, s nem döntött úgy, hogy a helyszínt ő szolgáltatja titokzatos célokat kijelölő afférhoz.
Ha még mindig követett, az amúgyis rossznevű kocsma felső emelete felé tartottam társaságában. Évfolyamtársaink gyakorta elkerülték ezt a helyet, a romlatlan lelkeknek nem volt való egyetlen sötét szeglete sem. A sötét mágia ott burjánzott az emeleti szobák mindegyikében. Kár lett volna tudálékoskodva Felix tudtára adni, hogy itt a szobafoglalás önkényes, feltehetőleg sokkal jobban ismerte eme fülledt erotikával kitöltött terű szobákat, mint önön tenyerét, így nem tudtam volna számára újat mondani.
– Keressünk egy szabad szobát, ahol még senki nem zilálta szét az ágyneműt.
Nem tettem hozzá, hogy az majd csak ránk vár.
A zárt ajtók kilincsét nem voltam hajlandó érinteni. Rosszvérkeringésű kacsóimban amúgyis meghűlt a vér, így jól esett Felix bőrének melengető közelsége, semmiért nem lettem volna hajlandó elengedni, míg arra ő nem kényszerített. Lábammal löktem be a rossz kallantyús szoba nyikorgó ajtaját, mi már alig várta, hogy megadhassa magát több évszázadnyi szolgálat után és leszakadhasson zsanérjairól. Ez rá volt írva.
– Bingó…
S a sötét helyiséget félhomályos fénybe lehelték az elbájolt gyertyák a fal több szakaszán. A megszakadt tapéta, a nehezék alatt recsegő hajópadló, vagy a szomszéd termekből érkező egyértelmű hangok sem zavarhatták meg azt a relatív csendet, mit a baráti társaság hiánya okozott idefönt.
Felix nem tudta, de most kívántam kijátszani a legnagyobb ütőkártyámat, mely potenciális áldozattá tett vágyaival szemben itt és most.
– Összevesztem Dahliával. Nem akartam odalent hangoztatni… a mi barátságunk nem olyan szoros, mint a tiéd és Ericé… ő láthatóan… láthatóan és hallhatóan jobban vigyáz rád, mint rám a jegyesed bármikor is tette. Tőlem akart megóvni? Hm?
Nem az egyértelmű végkifejlethez segédkezet nyújtó ágyra rogytam le, hanem a karosszékre, mely a szélesre tárt ablak alatt helyezkedett el. Lábaimat egymás tetejében fontam össze, s eltéveszthetetlenül ráirányítottam a hegyes orrát magassarkú lábbelimnek, miközben szenvtelen kérdésemnek céltáblájául kiáltottam ki a fiatalabb Calvertet.

- Ugyan már, nekem ne hazudj, látom a szemed kékjéből, hogy nem volt kóser a dolog. Tuti mesterkedtél valamit az asztal alatt…– Szemtelen mosolyommal kétértelművé tettem a mondatot, s éppen csak vetettem egy pillantást a hátam mögé, mikor tenyerét a farzsebembe mélyesztette.
- Ügyes, és gyors kezeid vannak. Keresel valamit? Netán egy újabb trükkre készülsz? A fontosabb dolgokat elől tartom. – Kacsintva pillantottam a mogyoróbarna tincsek tulajdonosára, s úgy gondoltam, hogy ennyi szemtelenkedés még éppen belefér a szituációba. S bár Dahlia barátnőjéről volt szó, egyelőre nem tartottam attól, hogy mindez visszajuthat a fülébe, ugyanis a leányzó nyúlt hozzám, s ő tévedt át a tiltott rengetegbe. Ez pedig mentségemre szólt.
- Egészségedre. – Mosolyogva koccintottam üvegem nyakát a kezében tartott barnához, s mélyen fúrtam pillantásomat égszínkék íriszeibe, miközben az üvegek összecsókoltak a légben, s éltes hangjukkal jelezték a remek hangulat kezdetét.
- Persze, hogyne. Ne beszéljünk arról, ami neked kellemetlenséget okozhat? Mint például arról, hogy csaltál? - Felnevetve ráztam meg a fejem, majd felháborodást színlelve emeltem magasba a szemöldökeimet.
- Kisstílű? Én? Miért is? – Nem kellett sokat gondolkodnom ahhoz, hogy tudjam, kevésnek tartotta azt az egy (egész pontosan két) üveg sört , melyre már az est során meginvitáltam. S persze mindig is sejtettem, hogy Ada Reinhardt egy életre való teremtés, azt nem gondoltam volna, hogy ennyire élelmes, ravasz, s még az utolsó vasat is kicsalná belőlem.
- Ó, még mit nem, azonnal ezüst tálcán hozatok neked valami fenséges, kemencében sütött, naranccsal tűzdelt vadkant, mi? Nem gondolod, hogy egy kicsit nagyok az igényeid, Reinhardt? – Kérdőn emeltem meg szemöldökeimet, miközben bal kezemmel már intettem a csaposnak, hogy jegyezze a kisasszony kérését.
Miss Svindler persze azonnal megcsapkodta a fenekemet, mire tekintetem újra tenyerének útját kereste, s némi gyanús mosollyal emeltem meg fejemet, hogy kékjeimet mélyen fúrhassam csábos íriszeibe.
- Ennyire bejön a fenekem, vagy tényleg akarsz valamit, Ada? – Nem kellett sokat várnom a válaszra, máris elém tárta vágyait, melyet mosolyogva hallgattam végig. S miközben a lány beszélt, azon tűnődtem, hogyan férhet ennyi élet egy ilyen szépségben, s hogy lehet az, hogy mellette nem unatkozom úgy, mint Dahlia mellett, kinek az élete jóformán a körömlakkokról, s az esküvői magazinok lapozgatásáról szól.
Meg persze Miss Puppyról, aki nem rest gyakorta a combomon tehénkedni, nyalogatva elmacskásodott végtagjait.
- Oké-oké, tehát legyen benne tömény alkohol, lehetőleg whiskey, és lehetőséged arra, hogy nyerhess. Hm, ha jól gondolom, akkor ezen az éjszakán Te csúfosan meg akarsz kopasztani, és csak hogy bizonyítsd nekem, nem csalással szerzed a vagyont, inkább leitatsz a kedvencemmel, eltaláltam? – Nevetve gyanúsítottam meg, hisz elég egyértelművé vált számomra, hogy miért van szüksége arra a tömény párlatra.
- Hm, szóval az erszény teljes tartalmára játszol. – Felvéve vele a harcot, farkasszemet nézve a lánnyal, hosszan figyeltem íriszeit, s csak jó néhány másodperccel később bólintottam rá kérésére.
- Nem is tudom, ezen még gondolkodnék, előtte igyunk meg itt a pultnál egy-két kör orosz vodkát, nos?- Tesztelni akartam a lányt, s nem kérdés, hogy ehhez a legjobb megoldásnak tartottam, ha még játék előtt itatok vele néhány korty töményet, valami olyanból, melyet talán nem ismer eléggé.
- Szóval? – Mielőtt azonban befejezhettem volna felé intézett kérdésemet, a lány hirtelen mozdulattal nyomta kezembe a galleonos erszényt, majd annál is gyorsabban rendelte meg a méltán híres Lángnyelvet.
- Ejha, látom , te nem teketóriázol és nem igazán mondhatok neked nemet. Ez tetszik…- Mosolyom továbbra sem tűnt el arcomról, valójában élveztem a lány aktívságát, mert teljes egészében lekötötte a figyelmemet, s egyelőre még egyetlen másodpercet sem unatkoztam a társaságában. Ráadásul sokkal jobban szórakoztatott, mint az összes vagyonát elvesztett, morgó Balthazar, vagy Leonard és Rufus, akik továbbra is azon gondolkodtak, hogyan kopaszthatta meg őket egy tyúk egyetlen játék során.
- Várj már, hová sietünk? – Ismét meglepetésként ért , ahogy tenyerembe kapott, s szinte húzott maga után a boszorka, oly sebes léptekkel tartott az emeletre.
Az ódon vendéglátó helyiség szú rágta lépcsői nyögve nyikorogtak súlyunk alatt, s a nyikorgás még az emeleten sem halt el, ahol a régi hajópadlózat nyekergett mindvégig, míg el nem értük a titokzatos, 13-as szobát.
- Kicsit bizarr, nem? Ennyi erővel választhattuk volna a hatosat is. Miért gondolod, hogy épp a tizenhármas az, ahol még senki sem járt? – Nevetve csóváltam meg a fejemet, ahogy a lány határozott lépteit követve, magam is átléptem a helyiség küszöbét, s pillantásom körbe vezettem az egy terű hálószobára hajazó, sötét helyiségen.
- Itt is rég takarítottak utoljára a manók – Jegyeztem meg némi fintorral, ahogy a legközelebb eső bútordarabon végig húztam mutatóujjamat, majd ellenőriztem annak felszínén a porszemek sokaságát. Ezen rossz (vagy épp jó) tulajdonságomat apámtól örököltem, ő volt annyira sznob és rendmániás, hogy többnyire csak a luxuskörülmények közt érezte jól magát. Ezúttal azonban elég volt csak végig néznem a lányon, akit a gyertya megvilágításában még dögösebbnek láttam.
- Na oké, van itt egy félig leszakadó ajtó, egy alig megvilágított háló és hm, némi por. Biztosan itt szeretnénk tölteni az éjszakát, Ada? – Kérdésem részben a helyiségnek szólt, ám sokkal fifikásabb voltam annál, mint hogy csak a szobával legyen problémám.
Tulajdonképp már Ada megjelenése óta gyanús volt a lány, s azzal, hogy kimondottan engem vett célba a mardekáros társaságból, még inkább kíváncsivá tett. Vajon Dahlia legjobb barátnője miért éppen velem kívánta tölteni az éjszakát egy efféle, sötét helyen, egy egész palack, tömény whiskeyvel karöltve?
- Miért is vagyunk itt igazán, Ada? Nyilván nem játszani szeretnél velem, ennek talán Dahlia sem örülne, vagy tévedek? – Puhatolózó kérdésem közben kissé megemeltem a szemöldököm, s közelebb léptem a lányhoz, ki legalább egy fejjel alacsonyabb volt nálam.
- Összevesztetek? – Válasza meglepett, s egyben eltörölte a vigyort arcomról. El nem tudtam képzelni, hogy mi történhetett a két lány között, de kissé furcsálltam a helyzetet, hisz ez a két nőstény sűrűn töltötte idejét egymás társaságában. Nem egyszer mesélt nekem Dahlia már Adáról, éppen ezért lehetetlennek tartottam azt, hogy a két lány bármin is összekaphatna.
Ada szavai azonban elég komolynak tűntek ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet, s valóban elhiggyem, hogy a két lány közt konfliktus történt.
- Mi, mi van? – Következő vallomásával még nagyobb döbbenetet okozott, mint azt reméltem, s nevetve csóváltam meg a fejemet, ahogy hátrálva elértem az ágyat, majd rádobtam magam, s tenyereimen támaszkodva, a közelemben álló lányt fürkésztem.
- Ugyan már, ez nevetséges, hisz miért is akarna tőled megóvni? Sosem okoztál nekem fejtörést, és ezúttal sem mondanám azt, hogy zavarna a …látvány. – Ha annyira nem is jó barátnők, akkor miért ne használhatnám ki a helyzetet , hogy megvigasztaljam a lányt bűnéért, amit el sem követett. Vagy legalább szolgáljak alapot barátságuk végére.
- Egyébként meg ne foglalkozz vele, Dahlia olykor szeszélyes, de majd elfelejti. Nem is értem, hogyan juthatott efféle ostobaság az eszébe. Hisz Te gondolom semmit sem szeretnél, nem igaz? – Kérdésem ezúttal is azt a célt szolgálta, hogy kiderítsem, mire is számítsak ezen az éjszakán. S bár eddig mondhatni flörtöltünk, azt nem gondoltam volna, hogy a két lány valóban véget vetett a barátságának. Nem, mintha ez megviselt volna, de biztos akartam lenni abban, hogy ennek már vége, s ha történne valami kettőnk közt, az nem jutna Dahlia fülébe.
Feltornázva magamat az ágyról, a már asztalon ácsorgó italhoz léptem, letekertem annak kupakját, s két pohárba töltöttem a whiskeyéből, majd közelebb sétálva, egy pohárral a lánynak nyújtottam, a másikat magam tartva, hozzákoccintottam az övéhez.
- Egészségedre. Játszunk egy kicsit, a neve, felelsz vagy mersz. Ha nem válaszolsz, a következő körben csak Te iszol. – Kortyolva az italból, kíváncsian fúrtam pillantásom a kék íriszekbe, miközben a kérdésen törtem az eszemet. Közben, kiszúrva egy lemezjátszót a sarokban, odaléptem, s látva, hogy az nem működne kellően, előhúzva pálcámat, varázslattal bűvöltem.
A lemezjátszóból recsegve-ropogva elindult egy kellemes dal, s valamelyest aláfestette a szomszédos szobából beszűrődő női sikolyokat.
Nevetve pillantottam Adára.
- Kezdjük mondjuk azzal, hogy táncolsz-e Velem. Ha nem táncolsz, innod kell. – S közben kezemet nyújtottam a lány felé.
Ha Ada elfogadta felkérésemet, felrántottam Őt a fotelből, s egy pörgetést követően közel húztam magamhoz, így még közelebbről vehettem szemügyre vonásait. Kellemes illata azonnal az orromba kúszott, minden egyes porcikámban megmozgatott, s nem volt kérdés, hogy vonzódom hozzá.
- Valójában micsodán vesztetek össze? Tényleg érdekel, hátha tudok segíteni, és újra össze tudom kovácsolni a barátságotokat. – Halvány mosoly ült meg arcomon, valójában egyáltalán nem izgatott az, hogy ennek a két lánynak jó-e a barátsága. Kizárólag arra tudtam koncentrálni, hogy ha ügyesen játszom ki a lapjaimat, akkor ezen az estén újabb strigulát szerzek, s ezúttal Ada kerül a listám tetejére.
Persze, mielőtt még igazán bele élhettem volna magam a gondolataimba, táncunk első percében máris megzavartak minket, ugyanis kopogtatás nélkül tört ránk Eric, aki láthatóan dühös lett, amint meglátta kettősünk táncát.
- Eric? Mi a gond, haver? – Rosszallóan néztem a cimborámra, mert ez a viselkedés egyáltalán nem volt szimpatikus a részéről. Tudta jól, hogy szokásom csajozni, s efféle esetekben mindig falazott nekem. Ezúttal azonban nagyon rossz kedvűnek tűnt, s már azt hittem, hogy velem van problémája. Helyettem azonban Adára szegezte pillantását.
- Gyere ki, beszélnünk kell. – Értetlenül néztem a srácra, majd Adára, s ismét Ericre pillantottam, akit hiába szólítottam, az kizárólag csak Adára várt.

Az élet megállás nélkül, levegőért kapkodva, lendületes monotonitással iterálta, érzelmileg meg nem törve az elutasítás háromhangú válaszát. Akkor miért hagytam volna, hogy egy velem egy súlycsoportban játszó emberi lény is megállásra késztessen? Hogy még ők is elbánjanak velem, padlóra küldve kitartásomat? Miért lettem volna gyenge kizárólag azért, mert termetemnek kevesebb jutott ki mind magasságban, mind szélességből a végtagokon, vagy éppen a test robosztus alkatért kiáltó vázán fityegő izomból, mint az előttem állónak? Régen kevés lettem volna a fennmaradáshoz, ha gondolataimnak teljét kitölti a fiziológiai felépítés, s nem keresem a rafináltabb utat, mely nagyobb áldozatokat hozva, de ugyanahhoz a célhoz vezet el.
Mindig volt választás.
Mindig volt másik út.
Másik. Másé. De nem élhette le úgy az életemet, hogy a kitaposott lábnyomokba igazítottam alsó végtagomnak fejét, óvva az otthagyott billogot, óvva annak valódiságát. Nem élhettem úgy, ahogy mások, s hosszú idő után, sikerült megtalálnom azt az éterben, min elégedettséggel töltött el, ha nevem köszönt vissza.
S ha ehhez hozzátartozott a kiismerhetetlen konokságom, s annak szeszélyes ikerpárja, a bolyhos hízelgés, akkor Felixnek úgy kellett szednie lábát, ahogy én akartam, s arra a taktusra zárni, melyre az előre meg volt írva. Sem a kedvéért, sem elgémberedett tagjaiért nem vállaltam felelősséget, de még arra sem szakítottam, hogy szánjam érte. Egyszerűen csak nem vettem számba kérését, nem engedtem, s nem kértem még bocsánatot sem a sietségemért, vagy azért, hogy sötét hasított bőrrel formált ujjaim hegyével pont a babonások sötét, vágható ködben úszó alvilágát kiáltottam ki sajátunkénak ezen az estén.
Nem volt félnivalóm az élettől, s ez arcátlan vakmerőségbe kergetett. Az utat kalandja során keresztező fekete macska nem jelentett többet számomra, mint egy egérszerző körúton csatangoló, éhséggel küzdő, nyervogó jószágot, a tizenhármas nem volt több, mint egy klisés mítoszba öltöztetett szám a tizennégy és tizenkettő között, ahogy a lábaim alól a talaj porát és martalékos mocskát összehúzó seprű, vagy a szilánkjaira szaggatott tükör visszhangot verő fenyegetése sem érte el nálam célját.
Felix feltevése így hidegen hagyott, s kósza szellőként söpört el fülem mellett, meglebbentve a vállamon pihenő selymes hajszálat.
Míg az én figyelmemet elvonta a fal több pontjára erősített csonkig égett, el még sem aludó mágikus gyertya, Felix megbotránkoztató hisztériába kezdett a szoba felszereltségét, állapotát és funkcionális feladatait illetően. Ez poros volt, az nyöszörgött, amaz pedig készült szétesni. Miért foglalkozott még mindig ennyit a külsőségekkel, mikor alig egy karnyújtásnyira álltam tőle, készen arra, hogy az alkohol bódító mámorában fürdessen meg?
Nem akartam őt megérteni, nem akartam támogatni sem azt az elkényeztetett kisfiút, aki a száját húzta a helyiség megjelenésére, így sóhajtva hagytam hátam mögött kijelentéseinek vadul morajló, tengernyi sorát.
– Nem hiszem, hogy a csaposnak van ideje ekkora forgalom mellett takarítani a szobákat, annál pedig már ránézésre is fukarabb volt, minthogy manóknak adjon fizetséget. A tizenhármas szobába nem jön soha senki, mert a vendégek kilencvenkilenc százalékának pont annyi alátámaszthatatlan félelme van ezzel a számmal kapcsolatban, mint neked. Ez a legtisztább szoba.
Hangom megingathatatlan határozottságát az szolgálta, hogy jól tudtam, hogy kik léptek be ebbe a szobába. Általában mindig csak én és a férfi, akinek nem csak arany pénztől dagadt talárjának belső zsebe. Az ágyneműt távozásaimat megelőzően áthúztam és bevetettem, s kiszellőztettem. Arra sem időm sem kedvem nem volt, hogy egy suvickussal ellássam a kövér pormacskás baját, de talán ha előre tudatában vagyok annak, hogy Felix Ian Calvert mekkora egy aranyvérű finnyás farok, akkor ügyelek ezen aprócska részletekre is. De könyörgöm. Az eltelt egy év alatt, míg kitapasztaltam az ügyfélkörnek kívánalmait, egynek sem jutott eszébe, hogy a bútorok felületén megült port törölgesse. Nem csak tekintetüknek találtak sokkal jobb célpontot, de a tapintás képességével ellátott kezüket is inkább rajtam pihentették itt-ott szenvtelen bujasággal elidőzve, minthogy a dióbútorokat kóstálják ízlésükhöz.
El sem tudtam képzelni azt a makulátlan helyszínt, mi elégedettséggel töltötte volna el Felixet, így még véletlenül sem szolgáltam rá elismerésére azzal, hogy megszabadítsam a szobát a vastag porrétegtől.
Kijelentésemmel vontam el figyelmét, s végül hatásosabbnak bizonyult minden másnál. Átgázoltam az Ericről szóló kijelentésein, s Dahliára koncentráltam. Hiszen ettől vártam a sikert. Mi más tartotta volna vissza a hűtlen vőlegényt tőlem, ha nem fogadott hűségem kedveséhez? Kaján vigyorát monologikus hazugságom végleg elkente.
– Ez már nem az az alkalom, amikor kibékülünk. Tudod, van az a képzeletbeli pohár, ami egyszer betelik – kezemmel mutogattam saját vedremet, amit arra használtam, hogy feltöltsem Dahlia legidegtépőbb, hétköznapi mutatványaival. Ezen alkalmakkor átkoztam meg a mardekáros szőkét lelkiismeret-furdalás nélkül, amiről sokan nem is tudtak, mert annál nagyobb szégyenfolt volt életében, minthogy elpanaszolja bárkinek is, már ha lett volna mit mondania az emléktörlő bűbáj elvégzését követően. A kis feje évről évre vált egyre üresebbé. – Nálam ez az edény több literes volt, ráadásul addig csordult, hogy bokáig ellepett. Nem bírtam tovább mellette, nem is akarom, mert ma este tudod, Felix rájöttem, hogy ez kényszer. Rájöttem, hogy egyszerűen beleragadtam valamibe, ami sosem töltött el igazából elégedettséggel. Nem küzdök azért, hogy kibéküljek vele. Joviális voltam. De az idegeim olyan vékonyak lettek, hogy most már gitárhúrként használhatnám őket arra, hogy egyenletes vágással levágjam annak az ostoba libának a fejét. Sajnálom, hogy neked mondom ezt el… de egyszer a barátnőm volt. Nem szégyenítem meg mások előtt, de rád ez mindenkinél jobban tartozik. Tudnod kell erről. Nem is az a lényeg, hogy min vesztünk össze, csak az, hogy számomra ez már sok volt. Ezért kerestem már lent is a társaságod. Idejöttem, hogy ne vele kelljen lennem. Azt hiszem, tudni akarom, hogy te miképp viseled el napról napra… miképp tudod őt úgy szeretni? Segíts nekem Felix, vagy már nem lesz kedvem visszamenni hozzá – mintha tehetetlen lennék, mintha segítségre és valóban tanácsra szorulnék, úgy tártam szét karjaimat testem előtt.
Arcomra a lehető legkétségbeesettebb kifejezést ültettem, s még ajkaimat is lebiggyesztettem elkeseredettségemben. Ugye könnyeket nem kell csiholnom, mert arra nem lennék képes? Színésznői készségeim ennek híján voltak. Sosem sírtam, már csecsemőként is csendes voltam. Túl korán megtanították, hogy kár könnyeket hullatnom, senki nem lesz, hogy letörölje őket. Hát akkor miért is tettem volna őket? Talán női mivoltomhoz ragaszkodva?
Ostobaság.
Ennek emléke igaz keserűséggel töltött el.
– Köszi… ez most jól fog esni – átvéve kezéből az apró üveg műremeket, mit a whisky karamellizált színe folyt be, várakozás nélkül számhoz emeltem. Nem koccintottam, de egy pillanat erejéig elmerültem a fiatal mágus tekintetében, mintha úgy tennék ígéretet neki a folytatásra. – Egészségünkre.
A tömény italt karcos íze megmérgezett, s szinte azonnal kifejtette hatását. Forróság öntötte el arcomat, zsibbadt a szám széle, s meg kellett köszörülnöm torkom, hogy az ital visszhangja lemossa vonásaim közül a meggyötört fintort, mit íze váltott ki belőlem.

A fiatal mágusról elterelődött figyelmem túl hosszan volt az italé. Zenével töltötte be a szoba terét, s én csak későn kapcsoltam.
– Rendben, játszunk. De hé, nem mondtam, hogy rögtön belemegyek… lehet, hogy szívesen ittam volna – Felix harmadszorra is bebizonyította, hogy képes volt közelségével kizökkenteni komfortzónám berkeinek külső szegélyére. Azonban, amikor felhúzott, átfogott, s csak rajtam és mellkasán megtámasztott alkarom múlt, hogy mennyire kívánok közel lenni hozzá, azokat az elgyengült lányos gondolatokat és érzéseket, miket minden fizető vendégem mellett csak akkor voltam hajlandó szabadjára engedni, mikor azok már a maguk hektikus extázisában elmerültek, s tudtam, hogy nem gázolnának belém, nem tennének bennem kárt, most akaratlanul is átéltem. Beleremegtem a szenvedélyes impresszióba. Majd ledöntött lábamról, így szinte kötelezőnek éreztem, hogy engedjek a kettőnk közé húzott távolság pórázán. A néhány centi azonban zabolázatlanul, szófogadatlanul hagyott hátra, s teljesen felkenődtem felsőtestére. Hasfalam minden légvétel közben megremegett, s ezt tökéletesen érezhette. Féltem tőle. Sosem éreztem még így senki mellett, sosem kívántam úgy férfit, mint Felixet, a tiltott gyümölcsöt, aki ellen nem hiába aggályoskodtam kézzel-lábbal az indulás pillanatáig. Nem csak a mágus előtt játszottam meg magam, Dahlia sem kapta meg őszinteségemet. Felix a maga kaján habitusával, hanyag eleganciával az első találkozásunk óta mozgatta fantáziámat. Minden lebukás lehetősége őrületes adrenalin lökettel töltött el, mi lecsiszolva fantáziámat, tovább éltette a titkos képzelgést, mi estéről estére éltetett.
Nem akartam így érezni mellette, nem akartam megmutatni neki az igazi nőt, akit az érintések képesek voltak felöltözve is lemezteleníteni. De ő ezt kérés nélkül elvette tőlem. Közelében, mintha kivirágoztam volna.
– Ennél közelebb nem tudom, hogy a játékunk során kerülök-e majd hozzád, és te még mindig Dahliáról akarsz beszélni? Ez annyira groteszk, és nevetnem kell. Csak ő köt minket össze. És tegnap még úgy volt, hogy én leszek a nyoszolyólánya… most meg itt vigasztalódok a szerelme mellkasán. Borzasztó vagyok… de ennél csak ő volt alávalóbb, amiért megvádolt, hogy eltulajdonítom a fehérneműit. Szerinte nekem nincs is sajátom, és megszaggatva rakom őket vissza a fiókjába. Hiába mondtam neki, hogy ez szemenszedett hazugság, nem érdekelte. Én pedig tolvajnak nem tartom magam… minden rossz tulajdonságom ellenére, engem senki nem alázhat meg ennyire.
Pedig hányszor megtették.
Már litániába foglalt panaszkodásom is magáért beszélt. Kéjes szándékoltság rejtezett benne, mellyel meg akartam vezetni a férfit.
– Te láttad már az összes alsóneműjét. Azt is le akarta szaggatni rólam, amit ma felvettem… mert szerinte ez is őt illeti. Hát nem undorító? Tegyél igazságot, Felix… de komolyan. A következő kör a játékban legyen az, hogy megmered-e nézni rajtam a melltartót és a tangát, amit felvettem a ruhám alá… ha nem, innod kell. És ha nem, akkor… nem mondhatsz nemet! – vehemensen jelentettem ki a szavakat, s a színjátékot követően, már éppen elengedtem volna magam, hogy élvezzem a zenét testéhez simulva, mikor feltárult a szoba ajtaja. Felix karja mellett elpillantva, hitetlenül kiguvadó íriszeimen Eric valója tükröződött vissza. Nem akartam elhinni, hogy képes idejönni, hogy tönkretegye a pillanatot.
Közel voltam.
– Megvársz? Mindjárt visszajövök… addig idézd fel magadban, hogy milyen csipkéi vannak Dahliának, aztán pedig… hogy miképp áll majd rajtam a sajátom – töretlen vigyorom mögött gondterheltség lakozott. De ezt a végsőkéig kívántam palástolni, így mielőtt elléptem volna Felix karjai közül, megsimítottam arcát.

Eric megjelenése nem szerepelt a terveim között, így zaklatottan húztam be magam mögött a szoba ajtaját, hogy a szóváltás jelentős részétől megóvjam Felixet. A folyosón talán csak még hangosabb volt a szomszédos hálótermekből érkező szeretkezések hevében felörvénylő neszezés. Nem terelhette el a figyelmemet, de Eric nem is hagyta, hogy másra koncentráljak, markáns ujjai közé ragadta állam csontját, figyelmem egészét úgy tette magáévá. Akaratom ellenére húzott arcának közelébe. Centikről fürkészte tekintetemet, miben úgy szeretett hosszú napjai után menedékre találni.
– Tudja? – szűkszavúságánál csak fogása volt szorosabb.
– Mégis mit kellene tudnia?
– Ó, Ada… mégis mit! Várj, emlékeztetlek. Hogy engem is ebbe a szobába hoztál nem is egyszer. Hogy fizettem neked. Hogy én vagyok az, akivel a legtöbbször feküdtél le.
Töretlenül vártam vádjainak végét, miközben küzdöttem a falhoz préselő közelsége ellen. Mind hiába. Minden felmerülő érvénél csak erősebben szorított.
– Eric, néhányszor megtörtént, valóban, talán egyszer nekem is szükségem volt rá, de ez nem jelenti azt, hogy együtt vagyunk, ahogy azt sem, hogy nem lehet közöm Felixhez. Nem tilthatsz meg nekem semmit, nem beszélhetsz úgy velem, mintha a tulajdonod lennék. Én nem Ivy Moore vagyok, a hollóhátas fruska, aki még nem ért nővé, hogy úgy használhasd, ahogy a jegyespár dominánsabb tagja szokta a gyengébbet. Nem vagyok hozzád kötve sem szóval, sem írással. Vedd le rólam a kezed, és hagyd, hogy azt tegyem, amihez kedvem van.
Addig küzdöttem ellene, míg karja le nem hanyatlott róla. Persze addigra szétzilálta hajamat, ujja elkente az ajkamra felvitt festéket, és a ruhám vállrésze is elszakadt viaskodás közben, így egészen felkarom közepéig csúszott le, meztelenül hagyva hófehér vállamat.
– Velem is mulathatnád az idődet, ehelyett, mint egy mérges kígyó, úgy tekeregsz Calvert körül. Még mielőtt megfojtanád, lenne hozzá néhány szavam… – minden erőmmel azon voltam, hogy elálljam útját, így ráfogtam a kilincsre is, de kevés voltam ehhez. Dühét nem csillapíthatta semmilyen felajánlásom. Féltékenyen, mintha jogot formálna birtoklásomhoz, úgy torpant meg a másik varázsló előtt.
– Eric, kérlek… kérlek, menj el.
– Mindjárt elmegyek, ne aggódj, aztán az sem érdekel, melyik testrészét nyaldosva fogsz megfulladni – megvetően köpte elém a szavakat. S pont úgy kellett őket felkapkodnom, mint a galleonokat, mik egyszer kiszóródtak nadrágja zsebéből. Engem illettek. – Elég drágán dolgozik, de nem tudsz neki olyat mondani, amit jól megfizetve ne tenne meg. Hidd el, próbáltam… nem fogod megbánni, haver. Tapasztaltabb, mint Balthazar anyja volt három házasság után. Ha ráuntál, lent foglak várni. Lesz egy újabb közös témánk. Tiszavirág életű kis csoda lesz, de emlékezetes. Még mindig emlékszek, ahogy…
Nem bírtam tovább hallgatni, ahogy tönkre teszi az egész estét, a tökéletesen felépített történetet, a pillanatot, amiben úgy látszott, hogy Felixre ínyére voltam.
Feketediófa pálcámat kiszabadítva talárom alól, várakozás nélkül szegeztem Ericre.
– Sok mindenre képes vagyok, Sullivan. Többek között arra, hogy szemrebbenés nélkül egyenlővé tegyelek a föld porával. Megvan a választásod, hogy elkotródsz, vagy segítsek eltűnni innen.
Komolyan gondoltam, s ő csak gúnyosan rám nevetett, majd folytatni kívánta. Ha Felix nem akadályozott meg, s nem sikerült észhez térítenie legjobb barátját, akkor kíméletlenül legyintettem pálcámmal, s a jól ismert Stuppor bűbájjal repítettem ki a helyiségből. Az ajtón át repült ki, s csak a szemközti falszakasz tartóztatta fel nehézkes testsúlyát. Köhécselt, levegőért kapkodott, ahogy lecsúszott a fal tövébe. Nem érdekelt trágár véleménynyilvánítása, pálcámat használva legyintettem az ajtó felé, mely várakozás nélkül zárult be. A rozoga helyiség, a szúette berendezés, a múlt állott szaga most tökéletes mentsvárként funkcionált.
Nem fordultam még ekkor sem Felix irányába. Ziháltam a zaklatottságtól. Nem volt ötletem. Egész belsőm reszketett a fájdalomtól és a megvető szégyenérzettől. Ezt végzetesen elrontottam.
Nem volt erőm szavakat formálni. A szoba közepén rostokolva csupán az volt a lényeg, hogy félszegen, esetlen mozdulatokkal, de visszaigazítsam ruhámat a helyére. De már mindegy volt neki. A pamut elszakadt. A tervem romokban hevert. A lelkem megsemmisült.
Belehaltam az igazságba.

A lány vallomása meglepett, s olyan hitelesen adta elő a kis műsorát, hogy elhittem minden egyes szavát a Dahliaval való összeveszésükkel kapcsolatosan. S bár kissé furcsálltam, hogy efféle problémák merültek fel köztük, az már kevésbé lepett meg, hogy a jegyesem mennyire elviselhetetlen teremtés.
Mélyen fúrva íriszeimet a lány kékjeibe, oly szívesen meséltem volna neki a napjaimról, hogy hányszor kell eltűrnöm Walsh ostobaságait, nyűglődését, s milyen nehezen tudok a kedvére tenni. Olyan jó lett volna minderről beszélni, de nem tehettem meg, ennyire nem adtam ki magam senkinek sem, és Ada Reinhardtnak sem volt ahhoz köze, hogyan élem meg a mindennapjaimat Dahlia mellett.
- Hogy én miképp tudom őt szeretni? Nem hiszem, hogy össze tudnánk hasonlítani kettőnk helyzetét, nyilván neked nincs szándékodban nőül menni Dahliahoz. – Felnevettem, s ezzel igyekeztem oldani a témát, s tulajdonképp megtehettem volna azt, hogy a legcifrább szavakkal illettem a Walsh lányt, s kiadom magamból mindazt, ami a bögyömet nyomja, de akkor mi véd majd meg, ha netán ezek ketten újra kibékülnének? Nem, efféle információkat nem adhattam ki magamról, s úgy éreztem, jobb ha hallgatok, s diplomatikusan kezelem a témát.
- Nem tudok neked ebben segíteni, és Dahlit sem akarom elítélni, hisz az ő álláspontját még nem hallottam. Téged zavarnak a tettei, a kérdés az, hogy te mindent úgy teszel-e , ahogyan az elvárható? – Sejtelmes mosoly szökött ajkaimra, de valójában nem vártam választ kérdésemre, s a legkevésbé sem érdekelt az, hogy ők kibékülnek-e még ebben az életben. Kizárólag az számított, hogy töltsük el a lehető legkellemesebben az estét, s ha éppen velem szeretne vigasztalódni Ada, hát miféle barát lennék, ha ebben nem segíteném őt? S az egészben az volt a legszebb, hogy minderről talán soha nem mesélne az én drágaságomnak, hisz akkor örökre elveszítené a bizalmát.
- Ezt most felejtsd el, és lazulj el. Ha már hoztunk abból a lángnyelvből, ideje megkóstolnunk. – Tettem javaslatot, miközben egyik kezemmel kicsit megemeltem az állát, éppen csak annyira, hogy láthassam tengerkék szemeit, s ő is belefúrhassa pillantását kék íriszeimbe.
A téma terelését követően egészen otthonosan éreztem magam a szituációban, nem volt nehéz elcsavarnom egy lány fejét, hisz nap, mint nap tettem meg Adához hasonló lányokkal.
Egy kis ital, egy kis tánc, és már jöhet is a lepedő akrobatika. Fő, hogy ne hagyjuk eléggé kibontakozni a leányzót, s mi irányítsunk minden egyes pillanatban. Ezen dolgokat annak idején apám hangoztatta, s persze a nagybátyám, Blaise Calvert, aki agglegényként nap, mint nap cserélgette a hölgyeket ágyában. Volt kitől tanulnom, így már rutinosan közeledtem a lány felé, hogy a kellő pillanatban elszakítsam Őt a kényelmes fotel ölelésétől, s a lángnyelv whiskey bódító simogatásától.
- Oké, akkor ez nem volt kérdés, táncolnod kell velem. Még utána is ihatsz, ne aggódj. – S egy piszkos mosollyal karöltve, a következő pillanatban egy határozott mozdulattal futtattam tenyerem a csípőjére, hogy egészen közel húzzam magamhoz a testét.
S ahogy előttem termett, volt alkalmam végig pillantani bájos vonásain, málna színeiben tetsző ajkain, s elmerülhettem a kéklő tenger hullámzásában.
- Izgulsz? – Nevetve fürkésztem tekintetét, s éreztem, hogyan hullámzik hasfala a közelemben. Nem gondoltam azt, hogy ennyire zavarba jött volna, bár, ki tudja. Talán már az is zavaró tényezőnek számított, hogy egészen közel hajoltam hozzá, s ajkainkat csak alig néhány centiméter választotta el egymástól.
S ha én éreztem közelében azt az édes borzongást, s már gondolataimban két lépéssel előrébb jártam, s ajkait ízleltem, úgy talán hozzám hasonlóan már ő is tiltott gondolataiban kutakodott.
- Miért is ne, beszélhetünk akár róla is, hisz ez vezérelt ide, nem? Vagy esetleg a kíváncsiság hajtott?- Egyik szemöldököm felemeltem , s játékos mosollyal fürkésztem, mert kíváncsivá tett. Vajon tényleg csak tanácsért fordult hozzám, vagy egészen más vezérelte arra, hogy ezen az estén mellettem horgonyozzon.
- Még lehetsz a nyoszolyólánya, nem mondtam , hogy nem veszem el. – Nevettem, s játékot űztem, próbáltam csőbe húzni, legalábbis csavarni a szavakat, hogy annak igazán ne legyen mélysége. Nem vágytam lelkizésre, egyszerűen csak élvezni akartam az estét Ada társaságában, aki percről percre jobban tetszett.
- Hogy mit tett? Ezt most nem mondod komolyan, hogy ezzel vádolt meg? El se hiszem, hihetetlen…- Nevetnem kellett, ahogy Ada elmesélte egyik sérelmét, s közben lepergett fejemben a szituáció, amikor egymással hadakoznak, s egy darab fehérneműt rángatnak ide-oda, azon marakodva, hogy kié is lehet a darab.
- Ne aggódj, én nem hiszem el, hogy igényt tartanál azokra a fehérneműkre. Biztos vagyok abban, hogy neked is van sajátod. – Beszélgetés közben , hirtelen kipörgettem a lányt, majd azon nyomban vissza is rántottam magamhoz, így mellkasom ismét felsőtestéhez simult.
- Na ne már, miért ne merném megnézni? S ha már Dahlia azzal gyanúsít, hogy elloptad a fehérneműjét, akkor talán ebben mégis van valami. Tudod, mit? Játék sem kell hozzá, lejár a zene lassan, Te pedig szépen megmutatod nekem, hogy mit vettél a ruha alá…ami szerintem Dahliaé, h nem tévedek. – Ada csak úgy dobálta a labdákat, s úgy éreztem, hogy sokkal többet szeretne tőlem szimpla flörtnél. Nem utasíthattam el egy ilyen ajánlatot, s olyan szemtelenül néztem a tekintetébe, hogy érezhette, pillanatokon belül le fogom vetkőztetni.
- Akkor, kezdhetem? – S ahogy jobbommal közelebb húztam a csípőjénél fogva, addig balom ujjai már játékosan csúsztak be ruhájának pántja alá, hogy lassú mozdulattal csúsztassam le válláról a darabot, s így alaposabban is szemügyre vehessem a kebeltartó csodát.
Azonban, ahogy az lenni szokott, ezt a pillanatot is el kellett rontania valakinek, noha meg sem fordult volna a fejemben, hogy majd éppen Eric cimborám fogja ránk törni az ajtót.
Jöhetett volna bárki más, mondjuk az apám, az anyám, netán Ada anyja, vagy éppen Dahlia, de hogy a legjobb barátomnak mi jutott eszébe hirtelen, hogy megzavart, arról halvány lila gőzöm sem volt.
- Adát keresed? – Újabb meglepetés ért, hogy nem az én társaságomat óhajtja. Még a végén féltékeny leszek…
Értetlenséggel fúrtam pillantásom Ericébe, aki láthatóan rossz bőrben volt. Olyan zord pofával tekintett ránk, mintha kirobbant volna a varázslók közti háború. Nem értettem Őt, s valójában kedvem lett volna leoltani, amiért utánam koslat. Ellenben nem engem hívott, így jobbnak láttam, ha elengedem a lányt, hadd menjen.
- Meg lesz, még iszok is egy pohárral mindkettőtökre. – Kacsintva engedtem a lányt újtára, ettől függetlenül zavart, hogy Eric oda pofátlankodott, s egész este furán viselkedett. Fűtött a kíváncsiság, és csak remélni mertem, hogy nem valami baromság miatt rángatta el a lányt.
S ugyan nem volt szokásom a hallgatózás, mégis igyekeztem fülelni, miközben töltöttem magamnak egy pohár aranyló whiskeyt, s unalmamban, azt kortyolgattam a bő néhány percben, míg Reinhardt kisasszony odakint társalgott.
- Mi a fene.. – Nem hallottam tisztán, de az odakintről beszűrődő hangokból úgy ítéltem meg, hogy a két háztársam valamin nagyon csúnyán összeveszhetett. Ez pedig egyáltalán nem töltött el boldogsággal, mi több, már frusztrált a gondolat, hogy vajon mi a jó fenét akarhat Eric.
A poharat lerakva az asztal szélére, már éppen elindultam az ajtó irányába, hogy megnézzem, mi folyik odakint, amikor a nyílászáró nyekergő robajjal hajlott be, hála Eric hevességének.
- Mi van Eric? Nem bírjátok odalent elviselni azt, hogy nyertünk? Miért húztad fel magad ennyire? – Baráti hangsúllyal tettem fel kérdésemet, s úgy pillantottam a dühös mágus tekintetébe.
- Eric, hogy beszélsz Adával? Mi..te most miről beszélsz? – Meglehetősen váratlanul ért az a monológ, amit hevesen vágott hozzám a srác, miután durva szavakkal illette szerencsétlen Reinhardtot. Én meg ostobán éreztem magam, hogy még mindig nem értem, miről is van szó pontosan.
Persze, nem volt nehéz megérteni Eric hanghordozásából, hogy veszettül dühös, s az is összeállt hamar, hogy finoman szólva is, prostituáltnak tartja a lányt, a kérdés már csak az volt, miért is bukott ki ennyire?
- Ne vadulj Eric, gyere és igyunk meg egy italt hárman, és közben megbeszéljük, oké? – Már be akartam invitálni, de ajkait olyan szavak hagyták el, hogy már Ada sem tűrte tovább. A lány hirtelen rántott elő pálcát, s úgy éreztem, ha nem lépek azonnal közbe, akkor itt ennek nagyon rossz vége lesz.
- Hohóó, várj már drágaság, ez most nem az az óra. – Odalépve, finoman fogtam meg Ada pálcát tartó kezét, s irányítottam másik irányba. Így csak a helyiségben álló , fából eszkábált szék repült jó néhány méterrel arrébb, s csapódott erővel a falnak, mely az egész helyiséget megrázta.
- Oké oké, higgadj le Ada. Eric, te pedig tűnj el, hallod? – S mielőtt a lány még esetleg erősebb átkot szórhatott volna, megkerülve Őt, közéjük álltam, s előre haladva, megragadva Eric ingét, kitaszítottam Őt a szobából.
- Normális vagy? Hogy beszélsz vele, és egyáltalán miért…de nem is akarom tudni. Nem vagy normális Eric, nem mindenki az ellenségünk. Nem kell minden lépésemet figyelned…menj le a fiúkhoz, és kártyázzatok. Ezt pedig holnap megbeszéljük. – Mérges pillantásomat tekintetébe fúrtam, s így váltam el tőle, hisz engem is felbosszantott a szituáció.
Magam mögött hagyva az ittas háztársamat, behúztam magam mögött az ajtót, s közelebb sétáltam Adához.
- Én kérek elnézést Eric viselkedése miatt, el nem tudom képzelni, hogy mi ütött belé. – Ada pillantását kerestem, de észrevettem, mennyire reszket az idegességtől, s hogy még a ruháján is elszakadt a pánt.
- Ezt ő csinálta? Ada..nézz rám. – S álla alá nyúlva, megemelve fejét, láttam, hogy az arcán is elkenődött a festék. S persze, nem voltam szakértője a kapcsolatoknak, de valamiért olyan érzésem támadt, hogy belemásztam valami olyasmibe, ami eddig számomra nem volt publikus.
- Ada, ez mi volt az előbb? Ericet még soha nem láttam ennyire dühösnek, és úgy látom, hogy bántott. Ez nem vall rá…bocsáss meg, de jobban szeretem átlátni a dolgokat, és ő a barátom. Történt köztetek valami? Vagy miért esett neked így? – Mindenképp meg kellett tudnom, hogy mi történhetett, de látva, hogy a lány milyen rosszul is érezheti magát, jobbnak ítéltem tölteni neki egy pohár italt.
- Na figyelj, nyugodj meg. – Vállait egy pillanatra megérintettem, majd leültettem őt az ágy szélére, s egy gyors fordulattal töltöttem neki egy pohár whiskeyt, amit a kezébe nyomtam.
- Ezt most húzóra megiszod, gyerünk, jót tesz majd. – S közben leültem mellé, az ágy szélére, közben vigasztalóan a hátát simogattam.
- Elmondod, hogy mi volt ez?

Melegszik; 16+

Őrületes hévvel birkózó ellenlábasom akadt a kihívó sarokban. Túlmutatott rajtam, felülmúlt, s elsöpört. Megsemmisített. Kiégett lelkem még hosszan füstölt távozását követően, azonban az indulatok már nem gyújtottak kietlenül kongó belső terében magasra törő lángcsóvákat, nem rombolhatott tovább a piromán erő, nem volt mit elpusztítania. A régóta száradó hamuban már jó ideje nem bújt meg vörösen villódzó parázs. Már nem tudtam miért teszem, mégis töretlen célorientáltsággal, belsőmben megfogyatkozott magabizonyossággal strázsáltam továbbra is azon a helyen a szoba közepén, hol a tehetetlenségemet látó, személyemet mélyen szánó Felix óvatos mozdulattal kicsavarta kezemből a feketedió pálcát, hogy ellehetetlenítse az Erickel szembeni fellépésemet. Nem láttam teljesen tisztán, hogy ott és akkor kit védett jobban, kit féltett, s kiért tette mindezt.
Mégis a biztonságos lég, mit közelsége és testem fogott közre, jobban esett bárminél. Ott volt, nem rángatott, nem tépett, s még csak meg sem vetett. Visszafogott szavai és vigasznyújtó érintése hitetlenkedést szült bennem. Időtlen idők óta nem tapasztaltam férfi részéről ilyen odaadó figyelmet, így amint megéreztem, ahogy simogatása végigsiklik felkaromon, hogy visszaigazítsa vállamnak csontos szirtjére a megcsavart anyagból avanzsált pántot, követtem az érintése nyomán libabőrössé vált ösvényt, hogy rátalálva kezére, hálásan rászorítsak arra.
Fájó tekintetemben ott kavargott az elmúlt másfél év sara, a sanyarú időszak, mi édesapám elvesztésével kezdődött, s arra sarkallt, hogy megőrizzem a társadalmon belüli pozíciómat, fenntartsam az aranyvérű bélyeget, életem billogját, a Reinhardt nevet. Nem volt könnyű, de én nem is kívántam sosem, hogy egyetlen dialógus közben is egy figyelmesebb hallgató teret engedjen a panaszkodásomnak. Amíg megtartottam magamnak az élet feltörhetetlen dióhéj formájú acélpáncélzattal fedett részét, nem süllyedtem el az önsajnálat medrében. Csak így tudtam emelt fővel túlélni a napokat, mosolyogni, s játszani, mintha sosem lett volna jobb az a keservesen kevés.
Nehéz volt ezen betonfalak mögé kíváncsiskodót engedni, nehéz volt azzal szembesülni, hogy valaki átjutott határaimon, leigázott, s engedély nélkül bevette, ahogy azt úri kénye-kedve szolgálta.

Már nem akartam a pénzt, nem akartam az elégtétellel eltöltő kárörömöt, a revánsot, vagy a csalárd játékból származó jussomat. Mind mocskos volt, kíméletlen, érzéketlenséget súroló. A ma estém sem indult különbül, mint bármelyik másik, de így a feléhez elérve, úgy éreztem, hogy derékba tört. Mást akartam, mint amit rám írt a pillanat. Olyat akartam, ami nem volt osztályrészem. Elégedetlen voltam, hogy nekem csak ennyi jutott. Egy próbaeszköz a felméréshez. Ez voltam én. S kimondatlanul is felőrölt, hogy az, akinek egyszer kiadtam magam, mert azt hittem, majd megnyugtat, magában tartja titkomat, s védelmez, ha arra lesz szükség, az most fennkölt tudásával a porig alázott.
Nem csak fiatal voltam, de rossz emberismerő is.

A világgal csak úgy megtörténtem, ahogy ő is megtörtént énvelem. Az események kantára kicsúszott markomból, méterekkel loholt előttem. Kitartóan ziháltam, kapálóztam utána, de sikamlós, negyvenöt fokban megdöntött csúszdafal választott el tőle, s én minden próbálkozást követően elveszve konstatáltam, hogy ismét a gödör legmélyére kerültem vissza. Már nem értem el a célomhoz vezető kapaszkodót, lemaradtam róla, s csak egyetlen megoldást láttam. A megoldást, ami a közt kevésbé szolgálta volna, mint önös érdekemet. De miért is ne? Járulékos veszteség lett volna, hogy ismét valaki feleslegesbe ölök időt, mit kárpótolt volna a pillanat karjai és a meggyűrt ágynemű redői közé veszve töltött idő. Nem számított más.
Eltökélten pillantottam fel Felixre, aki aggodalmasan járt körbe, s fedezte fel lépésről lépésre és pontról pontra arcom és testem felszínes kis sérüléseit, melyek sokkal inkább lelkemet terhelték meg, mintsem fizikumomat csúfították volna el.
– Nem kell erről beszélnünk, Felix. Rosszul jött ki ez az egész. Te is ismered azokat a pillanatokat, amikor elgyengülsz, amikor azt hiszed, hogy hasonló kötöttségek nélküli éjszakára vágytok, ezért nem vagy rest mindent odaadni magadból, hogy emlékezetessé tedd. De ismétlem, kötöttségek nélkül. Nekem ennyit jelentett Eric. Egy nyomorult éjszakát, amin ő úgy mart ki belőlem egy darabot, mintha drog lennék, amiből szűkösen és szorongva fog tudni kizárólag megélni a következő alkalomig. Ezek olyan apró sérülések, amik szót sem érdemelnek. Talán azzal, hogy veled látott, én sokkal nagyobb törést okoztam benne. Alaptalanul, ok nélkül, szándékoltság híján. De beszélni azt nem lehet neki – s hogy nyomatékosítsam elkeseredett szavaimat, a két hófehér igazgyöngysor közé csíptettem alsó ajkam, s így csóváltam meg lemondón fejemet. Ez már nem a hazugságokról szólt, s arról, hogy kihasználjam a Felixben rejlő ösztönlényt, akit nem lehetett hazugabbnak és csúfosabban játszó, büszke, konok hímnek nevezni, mint bármelyik másik társát. Még ha ragaszkodott volna Dahlia Walshoz, érzelmeknek láncolata kötötte volna a mardekáros szőke trónjának lábához, ahogy a dominánsabb fél mihaszna papucsát tartja rövid pórázon, még akkor sem menekülhetett volna meg Calvert attól, hogy ma este mellettem végezze. Az eltelt időszak alatt nyert tapasztalatomat és meglátásomat nem osztottam meg Dahliával. Hazudtam neki, s már akkor is önök érdekek vezéreltek, mikor szó nélkül elvállaltam az ostoba színdarabnak gaz csábító főszereplőjét.
A férfit nem lehetett emocionálisan megrengetni. A férfi a fizikai fölény testes bikája kizárólag a vizualitás és az esztétika lápos mocsárvidékén veszhetett el. S ez az volt. Én. A félhomályba burkolózó sötét szoba, mely még mindig fel-feljajdult a szomszéd helyiségekből érkező nyögések hallatán. A melankolikusan derengő aranyos ital a kristálypohárban ringva. A lágy dallam, mi a sarokban szöszmötölt. Elég volt. Elégnek kellett, hogy legyen. Mert kiszámítható volt mind. Egy rugóra járt agyuk, s előre megírt volt természetük. Nem csak Felixet ragadta volna el a hév már a táncparketten. Nem ő lett volna az egyetlen kötelességekkel és szerződéssel nőhöz kötött mágus, akit meg tudok ma este ingatni hitében. Akinek többet ígérve újat adhatok.
Míg Dahliának nem maradt más, mint az ideg, mi ette hajnalig, a félelem és féltékenység egyvelege, hogy valósággá válik, mitől úgy tartott, számomra egy hús-vér férfi jutott a legrátermettebb fajtából. Ismertem Felixet. Nem okozott csalódást. Nem zsákbamacska volt. Nem lehetett megvezetni, nem lehetett ingyen valakinek meztelensége alá utalni, ha nem az volt, amit én áhítottam, amit pénz nélkül is elvállaltam.
Hedonista gondolatok voltak ezek. De semmivel nem voltam jobb egyetlen ravasz háztársamnál sem. A barátnőnek hitt boszorkánynak tett szívesség, valójában a saját jólétemet és szükségleteimet szolgáló cselekedet volt. S semmivel sem több.

– Csak ennyit kapok? – gondolataimból az a pohárba mért whisky billentett ki, melyet Felix kínált felém. Oldalra biccentett fejjel mérlegeltem, hogy mennyisége vajon feledteti-e majd velem az életben maradásért küzdő énemet. De nem vettem át. Legalábbis a pohár nem kellett. S még mielőtt még végigsimíthatott volna a hátamon, elrugaszkodtam ültemből, hogy az épen maradt diófaasztalról eltulajdonítsam a nehéz üveg whiskyt. Csavarós kupakját könnyed pökhendiséggel vetettem a földre, majd néhány lépéssel megtorpanva az ágyon ülő Felix előtt, a plafon felé lendítettem az üveget, s száját számra illesztettem, hogy úgy csókoljam kitartóan, a rosszul lét határáig az üveget. Néhány kortyig jutottam. De az előzőleg elfogyasztott cent mellé, ez is rászolgált nevére. Felmarta kiszáradt nyelőcsövemet, pusztítást végzett sérülékeny nyálkahártyával bevont számnak belsejében, s még szemeimet is meggyötörte pőre erejével. A nevéhez méltó ital nem hagyott választást. Le kellett engednem testem mellé, s elfoglalni helyemet az ágyon. Az ágyon, és azon belül is Felix ölében. Mielőtt még megszédültem volna, kecsesen elhelyezkedtem elnyújtott két combjának tövén, felgyűrt lábaimat az övé mellett elsimítva az ágyneműhuzat szaténján. Addig küzdöttem testemmel, míg reszketeg hasfalam nem érintette az övét, ajkaimat nem préselhettem hússzirmaira. Nem tartott már vissza semmi. A relatívan nyújtózó csönd megrendíthetetlen türelme buzdítón hajszolt egyre mélyebbre csókjában.
Az első bársonyos érintkezés ismerkedő volt, finom, és lassú léptékű, mintha csak elegánsan játszanék az udvarias ideológiákkal. Ebből még volt menekvés. Itt még megszakíthatott, kitehetett öléből, s hogy döntését megvétózza, elhúzódtam tőle. Kipirultan, remegve, fizikai fájdalmamat elfojtva, esélyt adtam neki, hogy saját kezében érezze az irányítást. Éreznie kellett, hogy fölöttem áll.
S míg ő gondolkozott a kettőnk közt beállt szótlan némaságban, én újra ittam a tömény alkoholból.
– Hol is tartottunk? Igazságot akartál szolgáltatni, hogy vajon tényleg a saját fehérneműm van-e rajtam. Jól emlékszek? Ne odázzuk el. Meg kell nézned. Muszáj megnézned.
Mielőtt még amúgyis megrongált ruhámhoz kaptam volna, hátrahajoltam ölében, hogy az ágy lába mellé állítsam a megkezdett üveget. Lassan, kecsesen kígyózva igazítottam vissza ültembe testemet. Kiengedett tincseimnek mindegyike végigcsiklandozta hátamat, hol gerincem csigolyáról-csigolyára épült fel, hogy végül kiegyenesedhessek édes ölén.
Kezei, ha azok nem találták volna módját, hogy megszabadítsanak a feleslegessé vált takarótól, arra a pontjára vezettem, hol a leggyengébb volt, hol egyetlen rántástól megadta magát, hol kívánta, hogy érintsék. Készségesen álltam sietős segítségemmel Felix szolgálatára, ha úgy akarta. A ruha lehullását követően kíváncsi kebleimnek almányi halma tárulkozott fel előtte, mit szorosan fogott össze a fekete, csipkével bevont csodadarab. A ruha csípőm vonaláig hullott alá, felfedve hasfalamat, s az alatta rejlő területet.
Ódzkodtam volna tőle, hogy széttárt combjai közé állítson, s saját kezével tovább vetkőztetve, a földnek szintjéig fosszon meg az anyagtól? Nem akartam elhinni, hogy még nem ittam elégséges mennyiséget ahhoz, hogy egy ismerőssel tegyem meg, mit máskor munkaköri kötelességemnek tudtam be.
Talán már nem is tudtam, hogy milyen, mikor ezt élménynek hívják, s ezért kényszerrel szálltam ki Felix öléből, hogy elé állva, hagyjam, hogy a ruha lehulljon rólam. A hideg levegőt átszelte a ruha lágy esése. Tompán puffant a hajópadlón elfektetett rongyszőnyegen, s én ott álltam alsóneműre vetkőztetve a fiatal mágus éhező szemeinek kereszttüzében.
Kihívóan, választ várva tekintettem rá.
– Tehát, mi az ítéleted?
Nem vártam reflektációját. A ruhának hamvai közül kiemeltem jobb lábamat, s a bokámig megkötött szandállal szétnyitottam két lábát, hogy közéjük férkőzve, az ágy peremén találjak lábfejemnek talpalatnyi helyet.
– Vedd le rólam. Aztán te is kérhetsz, s azt én is leveszem rólad. Nem rossz ajánlat, remélem. De ha máshogy szeretnél haladni, csupán egy szavadba kerül. És én engedelmeskedek – lágyan sóhajtottam magunk közé, míg arra vártam, hogy kiszámolja lépteinek irányát, tetteinek milyenségét. Ahogy a belülről kiáramló forró levegő ajkamat érte, bizseregni véltem felszínét azon pontokon, hol Felix érte csókjával. Kívántam. Most mégsem nálam volt az irányítás. Birtokába adtam. S azzal a jelentéktelen aprócska mondattal, miszerint kötélen rángathatott, törhetett, zúzhatott, de kedvére valón akár cirógathatott is, kiszabadítottam belőle a félelmetes vadállatot. Legalábbis minden tettem erre a belső intuícióra irányult.
Vajon sikerrel jártam önön színházamnak rivaldafényében?
Akart már annyira, mint én őt?

+18

Ada láthatóan nehezen szólalt fel Eric heves megjegyzéseit követően, s bár nem akartam erőszakosan kicsalni belőle a történtek okát, az oldalamat azért mégis csak fúrta a kíváncsiság, s gondolataimban millió kérdés cikázott. S miközben a lány szomorkás vonásait pásztáztam, hogy minden apró részletet megfigyeljek, s végül szemeiből olvashassam ki az érzéseket, addig Ő igyekezett hárítani a történteket.
Aztán úgy tűnt, mégis csak megtörik a jég, s vagy én voltam kellően ügyes ahhoz, hogy előcsaljam az emberekből az őszinteséget, vagy szimplán úgy érezte, hogy megkönnyebbülhet, ha elmeséli, miért esett neki oly hévvel a legjobb barátom.
Szótlanul hallgattam végig, s közben elmerültem kék íriszeiben. Nem akartam megzavarni, ha már amellett döntött, hogy kiönti nekem a lelkét. S bár nem voltam egy jó tét lélek, s a legtöbb esetben nem is érdekelt, hogy a csajok miért rinyálnak, s kinek tették szét a lábukat korábban, ez a pillanat kivételt képzett.
- Értem, így most már minden világos. Meg kell, mondjam, hogy soha életemben nem láttam még Ericet ennyire feldúltnak, és számomra döbbenet az, hogy egyetlen éjszaka alatt behálóztad annyira, hogy fanatikusan rajongjon érted. Bár, legyen mentségére, tényleg gyönyörű vagy. Eric cimborám mindig is jó ízléssel bírt. – Halovány mosoly szökött ajkaimra, ezt akár bókként is fogadhatta a lány, bár célom inkább az volt, hogy jobb kedvre derítsem, s eltereljem gondolatait a korábbi incidensről.
- Igen, Ericcel sokszor nem könnyű beszélni, ha dühös. Olyankor begőzöl, és nem gondolkodik. Ha szeretnéd, majd szívesen dumálok vele erről. Nem örülnék annak, ha a legjobb barátom, s a jegyesem legjobb barátnője közt konfliktus alakulna ki. Hisz egyszer majd együtt kell táncolnotok, mikor egybe kelek Dahliaval. De ennek még nincs itt az ideje. – Látva Ada lehangoltságát, nem hagyhattam, hogy tovább eméssze magát Eric tuskósága végett. Éppen ezért kínáltam itallal a lányt, ám legnagyobb meglepetésemre, nem kért az általam felkínált pohárból.
- Mi az, hogy csak ennyit? Talán kevesled? – Felvont szemöldökkel pillantottam először a lányra, majd a kezemben tartott pohárba, melynek alján jócskán hullámzott az aranysárga ital, ahogy mozgattam a poharat.
- Szóval Te üvegből szereted, minden világos. – Nevetve csóváltam meg a fejemet, figyelve a lány könnyed mozdulatait, ahogyan felugrott mellőlem, s pillanatok alatt magáévá tulajdonította a Lángnyelv formázott üvegét.
- Legközelebb felhozatok egy hordóval. – Tettem egy célzást mohóságára, mikor fellendítve az üveget, nagy kortyokban kezdte inni a tömény párlatot. Persze ostoba lettem volna hagyni, hogy csak magában igyon, ezért amit eredetileg neki töltöttem ki, azt magam döntöttem le a torkomon.
Az ír remek, ahogyan sokfelé ismerték, a lángnyelv, az én torkomra is leért, s hosszan égette fel nyelőcsövemet. Szerencsére, már hozzá voltam szokva ehhez az ízhez, ám az ereje minden egyes alkalommal némi fintort húzott arcomra.
- Ez jól esett, látom neked is. – Még mindig nevetnem kellett, de tetszett ez a könnyedség, mellyel Ada kezelte a helyzeteket. Ő nem kényeskedett, nem kellett kezébe kristálypoharat nyomni. Akár még egy ilyen félhomályos, poros helyen is szívesen töltötte el az idejét Velem, s talán jobban élveztem ezt a fél órát, mint Dahliaval egy egész évet.
Kiürült poharamat a földre tettem, s éppen csak visszaegyenesedtem ülőpozíciómba, amikor a mardekáros szépség váratlanul az ölemben horgonyzott le. Vészesen közel az ajkaimhoz.
- Ada Reinhardt, tilosban parkolsz, ugye tudod? – Mosolyogva fúrtam pillantásom égkék szemeibe, valójában azonban ez is csak egy teszt volt, hogy megbizonyosodjak abban, bármit szabad tennem ezen az estén, az nem kerül ki a szobából, s nem jut majd Dahlia Walsh kisasszony fülébe.
Pillantásom izgő-mozgó lábfejeire tévedt, majd végig vezettem pillantásom formás combjain, s tekintetem ismét a kék lélektükrökbe fúrtam, amikor Ada egészen közel préselte magát hozzám. S ez a közelség egészen felhevített, már egyre nehezebben tudtam ellenállni a kísértésnek.
- Nem szabadna…- Ez volt az utolsó, mit kiejtettem az ajkamon, mert a következő pillanatban már csókja tett lakatot a számra. A finom, puhatolózó csók könnyednek hatott, s bár itt még nem téptük veszettül egymás ajkait, mikor elhúzódott tőlem, már tudtam, hogy nincs menekvés.
- Fogd be, itt nem Te diktálsz. – Kirakva az ölemből a lányt, felálltam az ágyról, s távolabb lépdeltem tőle, hogy kipillantva a Szárnyas Vadkan ablakán, szemügyre vegyem az odakint rejtező sötétséget.
Az ablakból láttam visszatükröződni a gyertyafény szenvedélyes táncát, s az ágyon hagyott Ada sziluettje is felsejlett, amint körbeveszi Őt a szatén perzselő hulláma.
Ez a fiatal lány menthetetlenül felkorbácsolta bennem a tüzet, a vágyat, s már nem tudtam megfékezni a bennem rejtező vadat, aki egész éjszaka arra várt, hogy leterítse ezt az ártatlan őzgidát.
Visszafordulva az ablakból, újra végig pillantottam testén, s ahogy egyre feljebb haladtam, úgy egyre intenzívebben vágytam a közelségét.
Eszemet vette.
Elrugaszkodva az ablaktól, sebes léptekkel tértem vissza hozzá, s fölé hajolva, álla alá nyúlva húztam csókra. Szenvedélyesen fúrtam át nyelvem ajkai közt, hogy vad táncra hívjam, térdemmel a szatén tetejébe süppedtem, s úgy másztam Ada fölé, miközben csókoltam.
Bármennyire is ellen akartam állni csábításának - akart a fene – elvesztem mellette.
Térdelésemből ülésbe kúszva át, hagytam, hogy visszamászhasson ölembe, s magam kezdtem lehúzni vállairól a ruha pántjait. Lassan, elhúzva a pillanatot, kiélveztem minden egyes percet. S miközben ujjaimmal fejtegettem róla a textilt, apró csókokkal hintettem vállait.
- Hm, ezt szerintem loptad. Erre a darabra határozottan emlékszem. – Hazug szavak hagyták el ajkamat, miközben szemtelen mosoly húzódott szám szegletébe. A lány ekkor döntött úgy, hogy kibújik karmaimból, ezzel még inkább felhergelve a bennem nyugvó oroszlánt, megy egy pillanat erejéig már megmutatkozott.
- Nem vagyok egy türelmes alkat. – Jegyeztem meg szemtelen mosollyal, miközben tekintetemmel nyomon követtem mozzanatait, s figyeltem, hogyan áll meg előttem. Többször is végig pásztáztam, tetőtől talpig, s izgatóan hatott , ahogyan hagyta, hogy testéről a földre omoljon a ruha.
Ekkor már az ingemet gomboltam, s zakóm után az volt az első darab, melytől meg akartam szabadulni.
- Hogy mi az ítélet? – Elvigyorodva fúrtam tekintetem az íriszeibe, s közben már pajzán gondolat fogalmazódott meg bennem. Látva, hogyan helyezi szandálba csomagolt lábfejét a combjaim közé, hogy utat találjon magának, csak még jobban kívántam Őt, s ennek jele erősen domborodott a szövetnadrág szorításában.
- Tetszik, szép boka. – Tenyeremmel érintettem lábfejét, majd lassan, feljebb csúsztattam tenyeremet bokáján, vádliján, s elérve combjait, tekintetébe fúrtam a pillantásom. Nehéz volt türtőztetnem habitusomat, s valójában nem is akartam eltitkolni a lány elől domináns énemet.
- Gyere ide – Mutatóujjammal csalogattam, s ha közelebb lépdelt hozzám, akkor elkapva karját, hirtelen rántottam az ölembe, majd egy gyors mozdulattal hanyatt döntöttem az ágyon, s feje fölé fogva karjait, fölé másztam.
- Nem leszek gyengéd, ne is álmodj róla. – Szavaimat követően nagy hévvel csaptam le ajkaira, s miközben csuklóit a szatén ágyneműhöz szorítottam, mohón faltam ajkait, s őrülten kívántam minden porcikáját.
- Erre ezután nem lesz szükséged. – Balom ujjai ügyesen kúsztak a melltartó pántjához, s egy hirtelen mozzanattal vetettem véget a kapocsnak, mely ott tartotta a fekete csipkét. Ez után vehemensen hajítottam félre a darabot, hogy fölé hajolva, ajkaimmal kényeztethessem a halmokat, s szabad kezemmel nem voltam rest combjai közé férkőzni.
Azt akartam, hogy minden pillanatot élvezzen, hogy reszkessen, s könyörögjön értem. Perverzió talán, de élveztem, ha a nevemet sikították, s kérleltek. Éppen ezért, átvéve az irányítást, megszabadítottam az utolsó ruhadarabtól is, s aztán hosszasan kínoztam. Csókokkal, érintésekkel kínoztam, s ha menekülni próbált, hát újra az ágyra szorítottam.
- Hová szöknél? Most az enyém vagy. – Egészen közel leheltem a szavakat, leheletem perzselhette bőrét, s ha nadrágom peremébe akart kapaszkodni, ellöktem a kezét onnan, majd további csókokkal haladtam, egyre lejjebb hasfalán. S mikor úgy láttam, hogy már reszketve epekedik értem, szemtelen mosollyal húzódtam hátrébb, s miközben őt figyeltem, komótos mozdulatokkal oldottam ki nadrágom övét, s csúsztattam le magamról a fölösleges anyagot.
- Ada Reinhardt…- Fölé hajolva, végig simítottam az arcán, s néhány pillanatig arcát fürkésztem a szépségnek. Hirtelen mozzanattal kaptam eztán combjai alá, s közelebb húzva magamhoz, combjai közé férkőztem.
Már nem volt visszaút, s már egyikünk sem akart visszakozni, legalábbis én nem.
Szenvedélyesen csaptam le ajkaira, s határozott mozzanattal vettem birtokba testét, melyet a gáláns úriember kopogtatása után, vehemens tempó követett.
- Mit kívánsz, Ada Reinhardt? – Hirtelen a hasára fordítva, fülébe súgtam a szavakat, s haját markomba szorítva húztam hátrébb a fejét, miközben ujjaim gyengéd szorítással kúsztak nyakának kecses vonalára.

18+

Csókjának ereje és habitusa túlmutatott az elvárton.
Fájdalmat okozott. De épeszű boszorka ezt nem annak a pillanatnak definíciójaként emlegette volna fel, mikor elszakadt tőlem, s már nem tépte ajkamnak vöröslő húsperemét, hanem annak közepébe beletenyerelve tett volna panaszt vonakodó sziszegéssel, rosszalló ciccegéssel, az elkövetkezendőknek bizonytalanságáról szóló aggályoskodással. Nekem mégis az döfött tőrt a bordák akkurátus rendbe szedett rése közé, hogy megfullasszon, hogy kiszolgáltatottá tegyen, mikor nem előle kapkodtam el az éltetőn forró levegőt, mikor nem az ő ajkáról csókoltam le az élet értelmét. Nem csak elnyílt számnak reszketeg valója árult el, de fekete, dúsan felsorakozó pilláimnak sora közül kikiáltó kétségbeesése a hamvas áfonyaszín szivárványhártyának is ellenségesen üvöltötte világgá erőtlenségemet.
Ő volt, aki tönkretett, aki elvette türelmemet, aki miatt nem volt kedvem elodázni a mélyen áhítottat. Ő volt, aki kihozta belőlem az éhező ösztönlényt, az elérhetetlen tapasztalattal bíró luxus prostituáltat, akinek önálló életre keltek kezei, hogy gyönyört szolgáltasson.
Mellkasom hullámzott érintéseinek nyomán. Reszketett a kalitkába zárt légvétel, s minden elhatározásom ellenére ott munkált tetteimben az a gyermeteg visszakozás, a hiányos öltözetbe zárt küllememnek látványa, ami megőrjítette kortól függetlenül a varázslótársadalom hímjeinek mindegyikét.
Felix nem is sejtette, de felkorbácsolt vágyaim ingataggá tettek, kiszámíthatatlan fegyverré, letaposott tetejű aknává. A legrosszabbat hívta elő belőlem. Az ölelésre, figyelemre vágyakozót, a törődés hiányától szenvedőt, aki mohó volt, akaratos és a végletekig motivált. Az éveken át elnyomott gyermek kiismerhetetlen titokzatossága, még a felnőttet játszó emancipáltságomat is képes volt meglepni. Nem ismertem, irányítása nem tartozott hatáskörömbe, s én is rettegtem a benne lakozó spontaneitástól. A fejem felett lebegő damoklészi kard pengéjét a lélek megsínylett, borús órái köszörülték borotvaélesre.
Nem csak benne élt vad intuíció, csupán testemben hosszabb volt és kanyargósabb a labirintus, mibe elrejtettem. Éreztem, ahogy a benső ördögömre vetett hám egyre lejjebb csúszik, a bőr és lánc kapcsolata megrongálódik. De még tartottam. Jellememnek szélsőséges, maszkulin vonásai az utolsó pillanatig ragaszkodtak hozzá. Ragaszkodtak hozzá, hogy csak a színésznő mutatkozhasson meg, a primadonna, a csábos úrhölgy, a mocskos szájú perdita.

A szeretkezés messze állt a kiszámítható, egzakt fogalmak körétől.
Percről percre meglepetést okozott, s te nem tudhattad, hogyan éld meg. Itt már nem volt biztos pont, nem volt előírásoknak megfelelő szálvezetés. A történet elködösült, s a tanításokból kiváló, belülről fakadó sugallat vezetett csupán, mikor felbukhattál a felszínre, hogy tiszta oxigénnel töltsd el tüdődnek két szomjazó lebenyét. Már nem éreztem magam tapasztaltnak, vagy különleges képességek bitorlójának, ahogy Felix eltaszított magától, hogy összegyűjtve a benne élő férfinek minden fiziológiai felsőbbrendűségét, percekkel később, megküzdve az eszét béklyóba kötő kötelességeknek írott szabályosságától győztesként térjen vissza hozzám, eltaszított, magára hagyott, törékeny testemhez.
Akaratlanul is mosolyognom kellett azon, ahogy diadalmaskodtam fölötte. Ahogy elvettem tőle az úriemberek tartását, a jegyben járó férfi hűségét. Mégsem annak káröröme töltött el, ahogy megosztom majd az éjszaka emlékeit Dahliával. Nyers ténye az együttlétnek, mit majd percről percre meglepetéssel tölt fel, sokkal nagyobb hajtóerő volt. Én voltam és Ő. Sem Eric, sem Dahlia nem állt közöttünk, nem akadályozta meg, hogy a sok ábrándomnak szerepet vállaló férfinek markában oldódjak fel. Érintésével tudtán kívül vájt emlék-hegeket szeplőtlen bőrömbe. Mellette nem éreztem, hogy semmitmondó kométává értéktelenedek. Ragyogott, s nem csak rám eső fényétől éltem. Sajátom volt a totális elégedettséggel eltöltő momentum, amint két csók között rám vigyorgott, hogy tényekbe fojtsa a folytatást.

Megszűnt a külvilág számomra. A szomszéd szobák ziháló nyöszörgése túl távoli volt, hogy koncentrációm időt és energiát pazaroljon feldolgozásukra. A hallás képességének membránján Felix sistergő susogása vette át a hatalmat. A tompa lüktetésen kívül, kizárólag a rosszul elzárt csapnak szitáló fején át lehulló vízcseppek egyenletes szökkenése volt, mi még ezen az átkozott, emberi gyarlósággal borított földön tartott, a fizikai gyengeség hazájában.
– Nem én vagyok a türelmetlen, hanem te… uralkodsz rajtam. Úgy szorítod a két csuklóm – azt akartam mondani mosolyom fakulása közben, hogy már a vér is kifutott csontos kis ujjaimnak elülső begyéből, de hangom elhalt, s ha nem akartam a lelepleződésemnek esélyt adni egy hangos sikollyal, megvonagló testem nyomán el kellett állnom hangomnak útját. Brutálisan, mintha megbocsájtatlan bűnös volna, úgy gyötörtem az elnyűhetetlen hússzirmot, mintha az idő leküzdhetné az egyre felhalmozódó kéjt a testemben, s így elnyerné méltó büntetését. A megrészegítő eufória azonban nem múlt. Felix könyörgésig gyötört, az önkívületi állapot mezsgyéjéig, ahol már kérleket és könyörgömöt formáltam ajkaimmal, de hang csak alig hallható szökött át rajtuk. Felix ujjainak szofisztikus érintése nyomán testemet libabőr öntötte el. Nem tudtam nemet mondani neki, ahogy egymásnak feszített combjaim ereje is kevésnek bizonyult hozzá, hogy eltántorítsam kíváncsi kézfejének útját érzékeny ölemtől. Nevetésemhez megállíthatatlan sikoly társult, amint minduntalan győzedelmeskedett felettem, s végtére is sikerült combjaimat szétfeszítve közéjük furakodnia.
Minden mozdulat, amivel lekötött, eltántorított, vagy tetteimet illetőleg megnyomorított, csak még inkább arra sarkallt, hogy konokabban próbáljak szabadulni erőszakosságától, s verejtékes tenyerem alatt érezhessem meztelen felsőtestét. Csókjaimmal ízlelni akartam, érintésemmel kiismerni, combjaimmal átkötni. De ő csak nem hagyta magát, s már nyüszítve szabadult ki belőlem az elégedetlenkedés, amiért Felix megfosztott mindattól, amit biztosan ismertem a lepedők terén, miből határozottságomat merítettem.
– Nem teheted ezt velem. Engedj el… kérlek, engedj el, Felix – a mantrázott könyörgés azonban félbe szakadt, s ismét elnémultam. A vágyott ágyneműhuzatba kapaszkodtam bele, hogy oltsam érintésre éhező vágyálmomat. Egész testem harminchat fokos láznak izgalmában égett, míg meg nem tette. Ágyékának ékességével el nem merült ölemben. Testemnek csapodár hő ingását leforrázta az impresszió konstatálása.
Talán nem mondtam, mert nem akartam még önteltebbé tenni azzal, hogy tudatáig juttatom, meddig is ér uralmának határa. Azonban az elernyedő vehemencia mindent elmondott. Az övé voltam. Abban a pillanatban, s onnantól kezdve egy éjszakán át. Az elkínzott beteljesülés, hogy közelebb érezzem magamhoz, mint bárkit még kíntól mentesen lehetséges reszketéssel töltött el. Szükségem volt rá, hogy mentsvárként belékapaszkodhassak, lemeztelenített bőrét enyémet nyaldosva szenvtelen közelségben érezhessem. De nem engedte. Megbénítva uralta, mit azt hittem senkinek nem adhatok ilyen tiszta akarattal.
Az első pillanattól, a lágy tempót felváltó vad ingert képző taktusig vele voltam, nem estem ki szilaj ritmust diktáló ágyékának szenvedélyes táncra csábító mozdulatai alól. Ha el is bizonytalanított egy időre, s úgy gondoltam, hogy nem élvezhetem az együttlétet, ha közben nem adok hozzá, akkor ölelésében ezt megvétózta. Tudatlanságomnak hitét ő rengette meg. Ő vette tőlem el az ideológiát, miben hittem, s mutatott új irányt a fejlődéshez.
Az elbódult nehéz mámoron átszűrődő rekedtes baritonja, mintha újabb adag mérget fecskendezett volna szervezetemnek vérellátó központjába. Szabadulásról álmodozó végtagjaim reszketeg visszafogottsággal vesztek el szorításában. Mindenem az övé volt. Semmit nem tagadhattam. S ha éppen arra készült, hogy az életemtől is megfosszon amellett, hogy tartásomat már sosem nyerem majd vissza társaságában, csupán annyit kértem volna cserébe, hogy az aktusnak kéjmámort hozó gyönyörét megélhessem tudatomnál maradva. Az utolsó leheletemen csak akkor akartam túladni, mikor már birtokában voltam a kielégülésnek, miért a lelkemet eladtam volna az ördögnek.
– Csak annyit, hogy ne hagyd abba, Felix Calvert… csak most ne hagyd abba. Kérlek… fohászkodom a folytatásért. Ne gyötörj tovább, mert nem érdemlem meg. Fejezd be. Tegyél pontot a végére… hagyd a rohadt barokk körmondatokat, mert már megőrjítettél és régen nem tudom kontrollálni magam. Csak fejezzük ezt be, ahogy illik – oldalra hanyatló fejem a paplan felhevült szaténján nyugodott, míg két kezem egymásnak paralel tükörképeként nyúlt el szétzilált tincseim között. Ha rákezdett, ha nem hagyott több időt, ha nem kérdezett, s nem kínzott tovább, odaadóan simultam hozzá, könnyűvérűen feltárva magam előtte, ahogy másnak még azelőtt sosem. Homorító gerincem ívével egybeolvasó felsőteste a matracnak szegezett. Lökéseit követően fejemet hátrahajtottam, hogy vállán pihentessem azt. Időnként kérlelőn elnyíló ajkaimra csókot vártam, hogy viszonozhassam, nyögéssel és sóhajjal jutalmazzam, s emlékezetembe véshessem, míg a beteljesülés vadja szilánkjaira nem zúzta temperamentumával az aktus hevében az elmúlt óra történéseit. Elemi erővel söpört el. Tett tönkre, s vitt magával egy elégedett darabot hangosan szűkölő lelkemből, miközben Felix neve ráforrt beszédes számra.

- Szeretnéd? Hm? Szeretnéd, hogy pontot tegyek a végére? – Tovább suttogtam fülébe, ajkaim végig súrolták a nyakán húzódó, bársonyos bőrt, s ujjaim továbbra is markolták a hosszú, gesztenyebarna szálakat. Jobbommal csak épp annyira szorítottam meg nyakát, hogy érezze bőrén tenyerem melegét, s tisztában legyen helyzetével. Uralni akartam, s birtokoltam is Őt, ennek pedig minden pillanatát élveztem. Könyörgése lázba hozott, s nem kellett tovább várnia, fejét az ágyneműbe hajtottam, s szabadon engedve nyakát, csípőjét markoltam.
Erővel húztam magamhoz, s vehemensen vettem birtokba újra, mintha kizárólagos jogot formálnék rá. Heves tempót diktálva, szenvedélyesen öleltem, s csókoltam, majd felhúzva az ágyról, jobbommal öleltem magamhoz, hogy fejét könnyedén hajthassa vállamra. Elkapva dús ajkait, hosszú csókban forrtunk össze, s mikor már sóhajai is arról árulkodtak, hogy feladja velem szemben küzdelmét, s kiélvezi a pillanatokat, mohóbban kaptam teste után, s végkimerülésig birtokoltam ölét tüzes táncommal.
Hátam ívben megfeszült, mikor hatalmába kerített az euforikus érzés, s mélyről feltörő nyögéseim után mennyei boldogság jeleként kielégült mosoly terült el arcomon.
- Ada…látom nem efféle bírálatra számítottál. – Szemtelen vigyorral fürkésztem a lány fáradt vonásait, s izzadságtól nedves hajtincseit füle mögé söpörtem, majd gyengéd csókkal jutalmaztam az éjszakáért, s csak azt követően gördítettem magam mellé az ágyon.
- Szeretek ilyenkor még hosszan feküdni, és ölelni… - Mosollyal fordultam felé, miközben bal karomat feje alá csúsztattam, s úgy vontam ölelésembe testét. Másik kezemmel a takaró szélét kaptam el, s egy ügyes mozdulattal borítottam testünkre az anyagot.
Ruháink szanaszét hevertek a szobában, a neszezések azonban elhaltak, s már egyetlen ágy sem adott nyikorgó hangot. A gyertyák halovány fénye lassan táncolt, félhomállyal borítva a helyiséget, melynél emlékezetesebb pillanatra nem volt szükség.
Íriszeimet mélyen fúrtam Ada áfonyakék pillantásába, majd a falat bámulva kezdtem mesélni neki egy ír kis faluról, amiről addig talán még egyszer sem hallhatott. Mire ismét rápillantottam, a tünemény már édes álmát szuszogta ölelésemben, s akkor döbbentem rá, hogy életemben először nem menekültem el a tiltott találka után. Ada volt az első, kinek ágyából, s közelségéből nem kívánkoztam tovább. Egyszerűen lenyűgözött szépségével, hosszan csak figyeltem vonásait, míg el nem nyomott az álom.
* * *
Másnap reggel arra ébredtem, hogy a napsugarak szárnyaikat bontogatván, megküzdöttek a Szárnyas Vadkan már-már öreges, ósdi szövetből szőtt sötétítő anyagával, s az apró lyukak, foltok mentén utat találtak hozzám.
Aprókat hunyorogva igyekeztem hozzászokni az ébresztő világossághoz, s csak néhány másodperccel később döbbentem rá arra, hogy nem egyedül vagyok a szobában. Oldalra pillantva, még mindig karomon szuszogott Ada Reinhardt, így vált számomra világossá, hogy miért is nem érzem jobbomat.
Óvatosan gurítottam oldalra a lányt, hogy egy ügyes mozdulattal, gyorsan menekítsem ki karomat birtoklás alól. Nem akartam felébreszteni, ahhoz túl édesen aludt, így inkább nesztelenül másztam ki az ágyból, s a szatén takaróval befedtem kilógó testrészeit.
Nesztelenül igyekeztem a hajópadlón lépkedni, ám így sem tudtam megakadályozni azt, hogy az ódon épület padlózata néha ne nyikorduljon fel súlyom alatt.
Kellett néhány perc, míg minden egyes ruhadarabomra rátaláltam, s azokat igyekeztem a lehető leggyorsabban magamra ölteni. Persze, így sem tudtam letagadni a történteket, s már nem simult rám oly makulátlanul az ing, ahogyan azt előző este húztam magamra.
Adát nem akartam szó nélkül ott hagyni, de túlságosan is szomjas voltam ahhoz, hogy addig dekkoljak az ágy mellett, míg a mardekáros leányzó hajlandó felébredni. Gondolván egyet, nesztelenül hagytam el a szobát, s lesétáltam az emeletről, hogy kifizessem a számlát, s kérjek valami kora reggeli ébresztőt.
- Jó reggelt, egy kávét..legyen inkább kettő. – Látva, hogy a pult végét támasztja Eric , megesett rajta a szívem. Elég nagy farok voltam ahhoz, hogy megdöntsem szíve hölgyét, de így utólag belegondolva abba, hogy miféle érzelmek kötik a lányhoz, volt némi bűntudatom.
- Szia Eric, ébren vagy? – Megbökve vállát, vártam némi reakciót, de elég nehezen emelte fel a fejét, úgy tűnt, mint aki alaposan kiütötte magát az éjjel.
- Itt aludt, egyetlen szerencséje az, hogy az apja törzsvendég volt jó ideig, ezért nem dobtam ki az utcára. De semmit nem fizetett…- A panaszkodó csaposra emeltem pillantásom, aki mogorván törölgette a poharakat, miközben legjobb cimborám tetteit nehezményezte.
- Írja azt is az én számlámhoz. – Ennyi még belefért a barátságunkba, s közben az éledező Eric is bekapcsolódott a világba, egy úriemberes böfögés keretein belül.
- Ejjh, mennyi sört vedeltél? – Bűzlött lehelete az alkoholtól, legyezni kellett a levegőt, hogy ne bóduljunk be az előző esti párlat gőzétől. Eric nem szólalt meg, csak a két kezét mutatta fel, s azokon minden egyes ujját.
- Uhh, tíz sör, csoda hogy még élsz.
- Vele voltál éjjel? Megfektetted?
- Adára gondolsz?
- Kire másra, rá.
- Nézd Eric, nem hinném, hogy ez rád tartozna, de láthatóan nem vagy jól. A tegnap esti incidenst is megmagyarázhatnád.
- Nincs mit magyaráznom, Ada Reinhardt egy kurva. Prostituált. Aljasul rászed, kihasznál, megkedvelteti magát, aztán meg elkéri az erszényedben lapuló összes galleont. Majd mikor már nem tudsz neki adni, elhajt és pofára ejt. Te mennyit fizettél neki?
- Eric, te hülye vagy. Már ne is haragudj, de ez ostobaság. – Nevetnem kellett, még életemben nem hallottam ekkora badarságot egy féltékeny ember szájából. Nem akartam leleplezni Adát, hogy mindent elmesélt kettejük kapcsolatáról, így inkább az érdekelt, hogy Eric hogyan vélekedik a lányról. Az viszont, amit összehordott, számomra lehetetlennek tűnt. Hisz mi okból folyamodna egy aranyvérű, csinos lány ahhoz, hogy mágusok százaival hemperegjen némi galleonért?
- Hát majd meglátod, siess vissza, nehogy lelépjen az erszényeddel együtt. – A srác gúnyos fintort vont arcára, s jobb tenyerével támasztotta a fejét, mely még mindig visszakívánkozott a pult tetejére.
- Na jó, ezt idd meg, ettől helyrejössz. Aztán, ha kitisztult a fejed, akkor átbeszéljük, hogy mióta vagy szerelmes ebbe a lányba, és miért nem meséltél erről eddig még soha. Szedd össze magad, csajok miatt nem sírunk. Van belőlük ezer…- Háton veregettem a srácot, majd kikérve a csapostól két pohár citromos vizet, visszaindultam az emeletre.
Nem éreztem bűnösnek magam, hisz Ada elmondása alapján nem történt köztük több egyetlen éjszakánál, így Eric barátom nem formálhatott jogot a lányra, s még csak az érzéseiről sem tudtam. Ezzel mentve magam gondolataimban, jó kedvűen tértem vissza a szobába, melynek ajtaját lábammal hajtottam beljebb, hogy kényelmesen tartva a poharakat, könnyedén sétálhassak be a mámor küszöbén.
- Nocsak, kit látnak ébredezni a szemeim? – Szemtelen vigyor húzódott ajkaimra, a két pohár vizet leraktam a kis asztal tetejére, majd ujjaim közé halásztam az ott díszelgő lúdtollat, s annak birtokában tértem vissza az ágyhoz, amire könnyedén dobtam le magam.
- Ó, hogy milyen morcosak vagyunk így kora reggel, mikor a napsugarak birizgálnak, mi? – Hátamat az ágytámlának támasztva, egyik lábamat felhúzva, Adához közelebbit hosszan kinyújtva figyeltem a mellettem fetrengő lányt, s a lúdtoll segítségével, birizgálni kezdtem fedetlen vállait.
- Ébresztőő, felkelni, gyerünk. – S egy hirtelen mozdulattal, szemtelenül rántottam le róla a takarót, ezzel felfedve bájait.
- Óó hát már el is felejtettem, hogy letéptem rólad minden darabot. De azért a pőreség is jól áll. – Nevetve tovább birizgáltam a tollal, ha nem lökte félre a kezemet, s nem szólt rám, hogy hagyjam végre békén.
- Egyébként hoztam fel neked valamit. – Azzal lepattanva az ágyról, a kis asztal felé fordultam, s a citromos víz felé nyúltam. Azonban, mikor már kezemben volt a pohár, s visszafordultam Adához, nevetve ráztam meg a fejem.
- Várj, ugye most vétettem, mert nem is szereted kora reggel a citromos vizet. Valójában egy pohár jó öreg Lángnyelv whiskeyre vágysz, igaz? Töltsek? – Pofátlan vigyorral megcéloztam a whiskeys üveget is, majd elé lépve hagytam, hogy kiválassza a neki ízlő italt.

Az első ébredés nem gyötört meg.
A résnyire nyitva felejtett ablak előtt lágy szellőtől hullámzott a törékeny esésű organza. Az utcai közvilágítás koszos ekrü színűre festette exhibicionista prostituáltként játszadozó, megkaphatatlanságától felbátorodott, pliszírozott redőit a rövidbe szabott függönynek. A külvilág nem zajongott; nem kopogtak gondos cipész kéz által megmunkált bőrcipőknek sarkai a ponderáns előírás nélkül kuszán elhajigált macskakövön, mit most a korai időjárásra oly jellemző pára nyaldosott életveszélyesen sikamlóssá. Még nem húzták fel a szorosan a sétáló flaszter mellett leledző boltoknak szűkös bejárata és kirakodásra termett ablakai elé csúsztatott redőit. Szegényesre ritkult a létezés minden formája ezen a hajnali órán, mikor a nap még nem kölcsönzött életet a világnak. Dermedt, sokszor a felismerhetetlenségig elidegenedett sarkok tévesztették meg a dolgukra sietőket. Jól ismertem az odakint leledző világot. Ezek voltak azok a meddő órák, miken keresztül törve visszaigazodtam léha életemnek monotonitásába az éjszaka felkavaró történéseit követően. A zimankós levegő jó barátja volt a tudatnak és az emlékezetnek. Jóval a puha léptek előtt szárnyalt, megszégyenítő tempót diktálva a megviselt állapotba taszító együttlétek utáni fizikai erőnlétnek. Nem lehetett lépést tartani a szégyennel. Nem lehetett beérni az imponálót. Magányosan hagyták a szívet az eltévelyedett léptek érzületei, kitartó törtetést csikarva ki levegőn függő élőlényből. Nem volt ember, csupán egy árny, mi sérülten vonaglott, hiszen nem volt meg büszkesége, nem volt meg az életben maradáshoz szükséges akarása. Lépett, mert így tanulta, lélegzett, mert ösztönei erre késztették. De nem volt végtagjaiban egy csepp szándékoltság sem, s ez sérülékennyé tette mindazokat, akik ezekben az órákban züllöttek az utcán.
Hónapokon keresztül elhasznált tizenhat évem sem volt több a pirkadat előtti órákban. Nem volt ellopható ingóságom, megtéphető, károsítható értékem. A pökhendi közöny hozta halálmegvetés mankójára támaszkodtam.

Ritka alkalmaknak volt egyike, mikor önmagammal kellett elszámolnom.
Ma meg volt a lehetőségem a döntésre. Elkorcsosulva odavessem magam a virradatnak zsibogó végtagokkal, kialvatlan arccal, szeretet égségtől elcsigázott valóval, vagy maradjak, hogy felszegett fejjel, tagjaimba tartást és tiszteletet parancsoló erőt ültessek a mellettem fekvő ölelésének melegéből táplálkozva. Meg volt az esélyem.
Talán a sors akarta így, de mielőtt még felelőtlen elhatározásra jutottam volna, az álom elnyomott, s már nem volt esélyem elmenekülni a tett színhelyéről, hol tegnap mazochista indíttatásból szándékolt gyilkosságot követtem el önön szívem ellen. Szinte már illegális volt az a nyugalom, mely szétáradt testemben, amint újra magamon érezhettem a Felix testének közelségéből áradó meleget.
Egyenletes légvételei elfojtották tettrekészségemet. Mozdulatlanságommal a látszatnak engedve tovább vigyáztam álmát, miközben valójában minden odaadó, törődésre való hajlamot céda hízelgésemmel kiszipolyoztam belőle.

* * *

Órák teltek el, mikor legközelebb magamhoz tértem. Szemeimnek szinte fizikai fájdalmat jelentett rácsodálkozni az ocsmány szobabelső idegen környezetére, minek fölém tornyosuló kontatációja nem jelenthetett mást, minthogy ismét egy idegennel töltöttem az éjszakát. Nem lepett meg, s nem is kezdtem sietős öltözködésbe, hogy elmeneküljek a helyszínről, inkább fázósan összehúztam magam a hatalmas takaró leple alatt, miközben félszegen kukucskáltam ki nehéz pilláim alól.
A nosztalgiában fellelhető képsorok és érzések nem hazudtolták meg magukat, sokkal jobban imponáltak, mint maga a valóság, mikor is a fiatal mágus, aki éjszaka pont annyira kiszolgáltatott volt, mint én, szakított ezen fennállással, s ruháinak felöltésével visszanyerte úri önmagát. Nem tudtam nem kevesebbnek érezni magam nála, képtelen voltam elüldözni a tényt, hogy ismét nem voltam több, mint a kiszolgáló személyzet. Most a hajnali összebújás felidézett percei sem támogatták reszketeg belsőmet. Üresen, védekezve az elkövetkezendőtől, még egyszer utoljára magamba szívtam együttlétünk csataterének markáns illatát, hogy azt kizárólag magamnak őrizzem meg. A férfi parfüm könnyed fűszerességét már nem érezhetem majd többé ilyen közelről, holnaptól ismét csak Dahliának lesz joga beletemetkezni a varázsló karjába, s eltelni jellegzetes aromájától.
A meggyűrt ágyneműt magamhoz húztam, s mintha egészét birtokolni akarnám magába fogadott múltjával együtt, úgy fojtottam markomba, testem kecses vonalai felé közelítve vele.
– Mondd csak, Felix… mi a franctól vagy te korán reggel ennyire üde, kipihent, friss és főleg harsány? A te fejed nem fáj, ugye? Vagy… Hm. Most tudtad meg, hogy átmentél a RAVASZ-on? Netán a szüleidtől kaptál egy saját kocsit? Vagy… egyszerűen csak ilyen elégedettséggel tölt el a múlt éjszaka emléke, hm? Mesélj, had legyen nekem is szép vagy még ennél is szebb a reggelem – vigyorogva pillantottam fel a mardekárosra, ahogy fölém hajolt, s totális kényelmét kihasználva az ősrégi ágynak elhelyezkedett mellettem. Nyújtózkodás közben elhaló nyöszörgés kísérte két kezemnek kiszámíthatatlan útját, melynek gátat vetett balomon a férfi teste. Nem most váltam szégyenlőssé, így nem térített el. Fürge ujjaim felkígyóztak combján, s fáradtan lógva hagyott ingének peremébe kapaszkodtak bele. A szövet alá csúszott ujjaim alatt érezhettem testének forróságát, mi nem régen még takaróm volt.
Nem húzódtam el, s nem is izegtem-mozogtam, míg az első néhány centiméteren gyötört a toll vékony szálaival. Kifejezetten élveztem a bizsergő érzést, mi egyre csak gyűlt testemben.
– Itt még nem vagyok csiklandós… és ha nem indulsz el lefelé, nem is fogod megtalálni azt a helyet, ahol már nem engedném ezt – sokat sejtető, mámoros homályba burkolózott kijelentésem. – Tehát itt még elég hideg – reményeim szerint elcsábítottam tekintetét, ahogy kézfejemnek kecsesen meghajtott ujjait titokzatos szemtelenséggel végighúztam szegycsontomon, hogy a fehér lepel anyaga alatt vesszen el, útját a fantáziára bízva. Játékomból azonban Felix zökkentett ki, aki kíméletlenül leemelte meztelenségemről a puha palástot.
– Nos, igen… ebben az irányban már melegszik – nevetve zártam össze combjaimat nőiességemnek kelyhe körül, ezzel némi rejtélyességet vívva ki pőre küllememnek. Az apró halmokat azonban nem fedtem el. Nem volt rajtam, amit még nem látott, így talán felesleges is lett volna ez a művi machináltság. Teátrális kényszert éreztem rá, hogy orcámra szégyenlős pírt fessek, ezzel mégis némi tartást kölcsönözve önmagamnak.
– Komolyan hoztál nekem egy pohár citromos vizet? Mikor már tegnap este is tudtál a hatalmas igényeimről? Na jó, legyen… az első alkalom, így ezt most elnézem neked. Nem tudhattad, hogy tejjel és két cukorral iszom a kávét. Édesen. Meg amúgyis… nem is bánom, hogy nem hoztál. Tudtad, hogy a helyben őrölt kávéja a fogadónak hetven százalékban egérürülékből van? Bezony ám… az ittenit úgysem innám meg – mosolyom közben apró fintorra húztam ajkamat, majd elégedetlenkedés nélkül vettem át a magasfalú üvegpoharat.
– Ne merd idehozni azt az ostoba whiskyt! Szétmegy tőle a fejem, és az íze… Merlinem. Nagyon sokat ittam belőle tegnap? Nem mintha ez kérdés lenne… mert látom én, de. Én inkább csak a vizet kérem. Meg mást… – a felfrissítő kortyok után, talán merész húzás volt a részemről, hogy az elfedő paplan helyett, Felixet választottam testem fedőrétegeként. Nem állhattam meg, hogy arra a néhány percre, míg a szoba magába itta kettőnk titkát, s még lehetőségem volt, hogy játszadozzak vele, s kiélvezzem, amit adhat, ne húzzam vissza magamhoz ingének megbontott nyakánál fogva egy csókra. Meg akartam őrizni emlékét csókja ízének. Így ha sikerült őt kirántanom egyensúlyi állapotából, hogy arra kényszerítsem, hogy két kezével csípőmet satuba fogva támaszkodjon meg oldalamon, akkor finom csókot loptam a puha hússzirmokról. Nem akartam, hogy ilyen hevesen véget érjen, de az íz, amivel csókolt, ledöbbentett. Nevetve vetettem hátra ültemben a fejemet, miközben saját testemet hátam mögött pár centivel, megfeszített karjaimon tartottam ki. – Banyek, Felix… nem vicceltem. Tényleg övön aluli húzás, ha itt kávét iszol. És te ittál kávét. Pfuuuuujj! – megjátszott kényességgel igyekeztem őt eltaszítani magamtól, hogy még csak leheletén se kelljen a kávénak illatát éreznem, mely valóban szennyezett volt a Vadkan konyháján. Ellenkezésem azonban nevetésbe fulladt, s örömkönnyeimet mellkasának döntött homlokom alatti része itta fel a felsőtestét borító szövetnek.
A reggelnek véget kellett érnie.
Mennem kellett.
– Köszönöm a vizet. De most már mennem kell. Vissza akarok érni a kastélyba reggelire, mert őrülten éhes vagyok. Egyik pékségben sincs olyan croissant, mint amit a manók művelnek. Az egyszerűen isteni.
Hazudnom sem kellett, hasamnak elégedetlenkedő nyöszörgésére talán kérdések nélkül is szabad utat nyert a távozáshoz.

- De kíváncsi valaki, mit gondolsz, elárulom a reggeli ébredést követő rituálémat, hogy aztán lenyúld , és szabadalmaztasd? – Nevetve ráztam meg fejemet, s bátorkodtam tovább piszkálni lúdtollal a bőrét, csak hogy kiugrasszam végre az ágyneműből a lustálkodót.
- Muglinak festek? Kérlek, ne sértegess…- Szerencséje, hogy nem voltam annyira fanatikus, mint apám, aki még csak meg sem tűrte a muglikat, s azok találmányait. Vele ellentétben nekem kifejezetten tetszettek a gépjárművek, s noha sose vettem volna magamnak effélét, terveim közt szerepelt, hogy egy napon majd kipróbáljam a muglik söpredék világában.
- Azt ne mond nekem, hogy Te már ültél autóban. Ha igen, megemelem előtted a kalapom. – Szemtelenül vigyorogtam rá, miközben tovább nyüstöltem a lúdtoll puhábbik felével.
- Nem mesélem el, vannak titkok, amiket megtartok magamnak. – Rákacsintva elmosolyodtam, majd kék íriszeibe fúrtam pillantásomat, s tovább gyönyörködtem benne. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs köze a boldog reggelhez. Pontosan miatta vigyorogtam így, s magam sem értem, hogy miért, de kifejezetten jól éreztem magam mellette. Meg sem fordult a fejemben, hogy lelépjek, s míg a Szárnyas Vadkan szobáját birtokoltuk, úgy éreztem, addig miénk lehet minden egyes pillanat. Míg nem hagyjuk el a küszöböt, hogy azzal pontot tegyünk valami végére, addig még élvezhetjük egymás társaságát.
- Nem győzöl meg ezzel a tekintettel sem, nem mondok semmit. – Nevetve fürkésztem mozdulatait, ahogy közelebb húzódott hozzám az ágyon, s kényelembe helyezte magát mellettem. Ujjai gyorsan rátaláltak combomra, kíváncsian figyeltem, hová is vezetnek ujjai, s elmosolyodtam, mikor tenyere elmerült az ingem alatt, hogy érinthesse mellkasomat.
- Itt még nem? Hmm, lássuk hol…- S ahogy pillantásomat vezettem ujjai mentén, úgy követtem mozdulatait a madártollal, s egészen a takaró pereméig húztam. Közben mindvégig szemtelenül fürkésztem az áfonya kék szemeket, s mikor a toll a takaró pereméhez ért, pajzán vigyor kúszott ajkaimra. Nem tudtam tovább türtőztetni magam, ekkor kaptam le róla szemtelen gyorsasággal a takarót, s vezettem lejjebb testén a reggelünk játékszeréül szolgáló madártollat.
- Ó igen, már látom, egyre jobban vörösödsz. – Ölére hintve az utolsó tollsepréssel, amellett döntöttem, hogy nem bonyolódok ebbe még jobban, hisz akkor sosem hagynánk el a szobát. S bár szívesen töltöttem volna vele még jó néhány órát, emlékeztetnem kellett magam arra, hogy a Sötét Nagyúr nem várhat, s a rám szabott feladatnak is eleget kell tennem. Meg kellett sürgetnem a búcsúzást.
- Persze, hogy hoztam, én minden reggelemet ezzel indítom, felér egy lórúgással. – Nevetve nyújtottam felé az említett italt, s egy másikat, csak a kíváncsiság kedvéért, s hogy egy kicsit piszkálódjak az ifjú hölggyel.
- Oh, nem gondoltam, hogy szereted a kávét, a whiskeyvel együtt az már túl sok lett volna. – Hárítottam apró tévedésemet egy nevetéssel, s csak megráztam a fejem, amikor a ház kávéját minősítette.
- Ó, hogyne. A citrom pedig nem is citrom, igaz? Néha nem tudom eldönteni, hogy füllentesz-e, vagy igazat mondasz. Szóval, akkor egész biztos hogy nem vágysz whiskeyre? – Tovább szemtelenkedtem, s felnevetve figyeltem, hogy mennyire ellenzi már a Lángnyelv említését is.
- Öhm, igen mondhatjuk, hogy elég sokat ittál belőle. Egy alkalommal elkaptad az üveget, és meglendítve azt úgy ittad, mint aki vizet kortyol a palackból. Akkor egy pillanatra kétségeim támadtak abban, hogy melyikünk bírná jobban az alkoholt. – Jókedvűen pakoltam félre a whiskeys üveget, s csak a citromos vizet nyújtottam át a lánynak, majd kiüresedő poharát az ágy mellett ácsorgó kis szekrény tetejére helyeztem.
- Mi volt az a más, amire gondoltál? – Kíváncsi mosollyal vontam fel szemöldökömet, s hagytam hogy ingem nyakánál fogva csókra húzzon. Egyik kezemmel az ágyon támaszkodtam meg, miközben másikkal csípőjét fogtam, s hosszú csókban forrtunk össze, mely túl édes volt ahhoz, hogy csak úgy hirtelen elváljunk.
- Mi van, most mit nevetsz? – A csókból elszakadva, értetlenül figyeltem jóízű kacagását, miközben hátravetett fejjel, két karján támaszkodva húzódott el tőlem.
- Ja, a kávé? Mi? Na várj, az előbb nem csak szórakoztál? Tényleg patkányürülék? Mi…pfúúúúúj, blöááá. –Felpattanva azonnal lehúztam a magamnak hozott, nagy pohár vizet, s ujjaimmal a nyelvemet dörgöltem, mintha azzal javíthatnék a helyzeten.
- Te ne nevessél, hallod? Ne kacagj rajtam, mert elkaplak…- S nem tűrve tovább, hogy csak úgy nevet, odarohantam, s mellé ugorva az ágyon, beletepertem a szatén ágyneműbe. Ujjaim ismét csuklói köré szorultak, s gyengéd erőszakkal szorítottam le az ágyra, miközben combjaim közé fogtam combjait.
- Menned, mi? Persze most bezzeg mennél, pedig most nagyon nagy büntetést érdemelnél… - Mélyen fúrtam pillantásomat íriszeibe, s szótlanul figyeltem csak pár másodpercig, miközben fűtött a szenvedély, s legszívesebben megismételtem volna az éjszakát.
Az utca végéből halkan feltörő harangok neszezése azonban arra emlékeztetett, hogy már nyolcat ütött az óra, s mindenképp vissza kell térnünk a kastélyba. Így bármennyire is kívántam az alattam heverő boszorkányt, el kellett engednem.
- Hm, már nem is jó neked a hétköznapi croissant? Ejnye Ada…- Nevetve megcsóválva a fejemet, legurultam testéről, s hanyatt dőlve, könyökeimen támaszkodva figyeltem, ha kimászott az ágyból, hogy ruháit megkeresse.
- Ott is van egy darab, meg ott a lámpán is hever egy csipke, azt hiszem az lesz a bugyid. - Szemtelen vigyorral idéztem fel magam előtt az előző éjszakát, s tovább fürkésztem a lányt, mikor eszembe jutott egy még rendezetlen ügy.
- Ada, majd elfelejtettem…itt van a jussod, remélem ennyi megfelel. Bár egy prostituálttól azért többet vártam volna. – Nevetve szórtam az ágyra erszényem tartalmát, hisz előző este közösen nyertünk a pókeren, s egyezségünknek megfelelően, őt illette a galleonok fele.
- Sokkal többet…- Még mindig vigyorogtam, s játszadozva néhány galleont felmarkoltam ujjaimmal, majd újra az ágyra szórtam, hogy csörögjön körülöttünk a pénz.

Kétségbeejtő volt önmagamon tapasztalni, hogy milyen közel jutottam a purgatórium tisztító tüzéhez a zuhanó utat követően a szórakozott könnyűvérűségben, csak azért, mert több figyelmet kaptam háztársamtól, mint azt kuncsaftjaimnak nagy részétől megszoktam. Úgy hízelegtem, mint egy álmos, kényeztetésre váró macska, hálásan doromboltam érintése nyomán, miközben lélektükreimnek mélyén felcsaptak a lángcsóvák az ösztönlény mellkasában, ki barbár mód nem értett szavakból, kiről levetve a láncokat, visszafordíthatatlan károkat okozhatott. Felix elszabadította. S én nem tudtam érte felelősséget vállalni, mert az impresszió vehemenciája magával ragadott, miközben többet és többet kínáltam oda magamból.

Nem gondoltam a körmét tövig vagy talán az idegekkel beszőtt húsig rágó Dahliára, aki mást sem vágyott, mint őszintén valló válaszomat jegyese hűségét a szerződéshez illetően. Nem gondoltam rá, hogy az együttlét közben felélt energiát elhasználhattam volna olyan órákban, hogy kamatoztatásának jussát aranyos galleon szemekben mérték volna. Nem gondoltam Ericre vagy Blaise-re, kiknek féltékenységét ismerve, nem lett volna köszönet tetteiben, ha megpillantják legféltettebb emlékeimet. Mert ez a pillanat most mindennél többet ért. Ezt nem lehetett pénzzel megfizetni. A jókedvet nem lehetett érmén megvenni. Felix feltárult előttem, s teljes valóját láthattam kézzelfogható közelségben. Hát hol lesz lehetőség az ismétlésre? A titkos összebújás replikájára? Nem lesz refrén. A mi történetünk ezután egy noszogatásra szoruló, letargikus élettelenségbe süllyedő lírai darab lesz, minek nincs többé jó kedélyű refrénje, sivárságtól visszhangot verő értéktelen versszakok sorakoznak csak fel utánunk, s nem hagyunk rájuk mást, mint múló emóciókkal és érzülettel átitatott nosztalgiát.

Ez még a miénk volt.
Az enyém. Belőle kiszakítva.

Már néhány perc is elég volt hozzá, hogy ráébredjek, milyen ostoba is voltam, hogy hagytam eltéríteni magam érzékszerveimnél fogva. Hiszen kit érdekelt a kávé? Kit érdekelt az íze szájának peremén, vagy éppen csókja közben? Túl gyorsan véget vetettem neki, s ez mérhetetlen bűntudattal töltött el. Kárpótlásul csak riadt arckifejezése maradt hátra, miközben kilógatott nyelvének ízlelőbimbóiról kapkodva igyekszik száműzni a kávé maradvány-aromáját. Nevetésem csilingelése csak akkor halt el, mikor halálos komolysággal szegezte nekem a fenyegetést, hogy két kezével törli le arcomról a jó kedvet, ha nem hagyom abba a jó ízű kacarászást. Szavai nem riasztottak vissza, s ha lehetett csak még jobban élveztem a reggeli helyzetet, míg kiszámíthatatlan erővel rá nem vetődött a matracra, melyen én voltam célpontja. Sikítva igyekeztem az ágyneműbe gubancolódva kihúzódni annak szélébe, hogy ne érjen el, ne lehessen úrrá rajtam, mint ahogy tegnap éjszaka a sötétnek leple alatt tette, de elkéstem. Kezeimet, majd lábaimat is hatástalanította, ahogy fölém kerekedve a hideg szaténba ékelte kecsteljes testemet. Nevetnem kellett. Nem állhattam felajzott pillantását.
Láttam rajta, hogyan küzd belső démonjaival, hogyan parancsol megálljt önmagának, s vesz erőt vágyain, hogy csírájában elfojtsa a züllött epekedést. El nem tudtam képzelni, hogy mire lenne képes, ha belülről ilyen mohó vágy hajszolja és űzi, de pont ezért kíváncsiságomat felkeltette, s még a reggeliről is hajlandó lettem volna lemondani miatta, ha újabb emlékezetes térdremegéssel végződő gyönyört ígér belém temetkezéséért. De szűkén voltunk az időnek, s csak tétnélküli feltevés lehetett a részemről, hogy a megfogyatkozott percek azok, mik még mindig rajta tartják csuklóin a láncokat, s konokul nem eresztik.
– Félek, hogy azt a büntetést is túlságosan élvezném, s így csalódott lennél a végére, amiért nem kaphattam meg igazán a magamét… pedig nem szállok vitába veled. Egészen biztosan megérdemelném – elfogultan csüngtem szavain egészen addig a pillanatig, míg a szemközti boltnak ajtajába akasztott miniatürizált harangja, fel nem szólalt. Nyolc óra volt. Odakint elindult az élet. Nekünk is mennünk kellett. Az éles hang összetörte az idillt. Nem csak bennem vetett véget az álomszerű együttlétnek, de még Felixet is döntésre bírta. Teste elemelkedett enyémről, kezei már nem tartottak fogva. Megvolt a menekülési útvonalam, megvolt a lehetőségem, hogy perceken belül eltűnjek a helyszínről, hol feszengenem kellett volna tettem végett.
Azonban csak komótosan vetettem bele magam a forgatagba, s még az ágy szélén ülve is elodáztam az időt, hogy indulnom kelljen. Lassan keresgéltem össze fehérneműimet Felix instrukciói alapján, majd a táskámért nyúltam.
– Hogy neked milyen sas szemeid vannak, ha női fehérneműről van szó… – megjátszott megvetés szólt hangomból. Nem fordultam felé, hajamat igazgattam, s futtában hanyag, mégis elegáns konttyá avanzsáltam a hosszú tincseket fejem búbján, miközben enyhén oldalra fordítottam fejemet, hogy láthassa ajkaimnak mozgó sziluettjét a félhomályba burkolózó emeleti vendégszobában.
A tizenhármas hálóterem, mi kizárólag imponáló, de empirikusan elbukott relikviákkal látott el bennünket, hogy azt hordjuk tovább memóriánknak bőrszütyőjében.
– Egyébként meg is tarthatod a bugyimat, ha már úgy kiszúrtad magadnak. Nem veszem vissza. Parancsolj… – az összekapkodott holmik közül kiválasztva a fekete csipkét, jól irányzott mozdulattal hajítottam felé, hogy könnyedén markának birtokába vehesse azt. Magamon érezve figyelmét, éhes szemeinek koncentrációját, elbűvölő, nyúlánk mozdulatokkal halásztam elő bűbájok sorának áldozatául esett aprócska táskám mélyéből a mai napra szánt tisztaruhákat. Hiszen mire is nem volt jó egy női táska, ha nem arra, hogy elbájoljuk a tértágító bűbájjal és benne hordjuk gardróbunk egy részét az ilyen esetekre? Mindenre gondoltam. S ha ez szemet szúrt a henyélő Felixnek, diadalittas íriszeimet egy pillanatig ráemeltem.
Még volt ideje. Legeltethette rajtam tekintetét, s emlékezetévé tehette a látványt, hogy legyen miben örömét lelnie, ha visszakényszerült Dahlia oldalára. Csak lassan igazítottam fel a tiszta alsónemű együttest testemre, s kisvártatva leheltem rá hosszú lábaimra az átlátszó nejlonharisnyát, melyhez kötött egybe ruhát húztam. Már csak a táskából elővarázsolt rövidderekú bőrkabát és a magas szárral megáldott csizma maradt, mikor fülem membránján éledő szavai Felixnek, kíméletlenül szíven találtak.
Elszorult a torkom, nem kaptam levegőt. Elért a végzetem. A múltam itt magasodott a hátam mögött, s én eddig észre sem vettem. Hát tudta. Mindennek ellenére, ő tudta.
Mozdulataim már nem szándékoltságtól voltak dermedtek. Képtelen voltam gyorsabban mozdulni, a tudás, mivel Felix rendelkezett, megbénította izmaimat. Lábam gyökeret vert a hajópadló tetejében, s azt hittem, hogy a szégyentől, melyre levetkőztetett lelkem nem volt felkészítve, menten összeesek.
Szemeimnek zavarodott játékát végighordoztam az ágyra szórt pénzérméken. De nem indultam meg, hogy összeszedjem őket. Nem voltam felkészülve rá, hogy ezzel leleplezve magam, szavak nélkül is valljak róla, hogy feltételezése nem bukott el, telibe talált. Émelyegtem, s még annak a néhány kortynyi citromos víznek sem találtam elegendő helyet gyomromban, nem hogy a várt reggelinek. Utóbbi gondolatától meginogva, azt hittem, hogy elveszek előtte.
– Ki mondta ezt neked? Kitől tudod, Felix? Erictől? Ő mondta, hogy hívj így, igaz? – vontatottan akasztottam vállamra a táskát, s zártam le fedelét. Hát itt kellett abbahagyni. – Tudod, játszhatunk így is. Megalázhatsz. Adhatsz a szavára. Fizethetsz pénzzel az éjszakáért, de akkor tudod, nem kell, hogy lelkiismeret-furdalást okozzon, ha most visszatérve a kastélyba, én erről az estéről beszámolok Dahliának. Nem kell egymást ostobának néznünk. Dahlia volt az, aki tegnap este ideküldött. Ő volt, aki addig kérlelt, míg rá nem bólintottam, hogy elbuktassalak a jegyességben. Borzalmasan szerepeltél. És nem csak, hogy elmondom neki, ami történt, az nem lenne elég, hiszen az én Drágám nem elég vizuális típus. Meg fogja nézni. Az utolsó képkockáig látni fogja, ahogy elcsábítasz, ahogy a magadévá teszel, és ahogy még reggel is vevő vagy a közeledésemre. Köszönj el az elrendezett fényes jövődtől, Calvert. Mert néhány órán belül csak egy felgöngyölt húscafat leszel a társadalomban, akit ha valakinek a lába elé hánynak, sikoltva elmenekül. És akkor úgy gondolom, hogy mi ketten itt ezt bevégeztük. A pénzedet meg tartsd fel, és dugd fel Sullivan ánuszába. Jól fog jönni neki, mikor nem lesz pénze legközelebb, hogy fizessen értem. Értem és a szegényes szolgáltatásaimért. A harmadosztályú képességeimért… Rohadt szemétláda…
Már nem láttam tisztán. Őrült hévvel verdesett láncra vert rabmadár szívem bordáim rácsozott ketrecében, arcomat forró düh borította el, s hatalmas vehemenciával törtem lépteimmel az ajtó felé, hogy hátrahagyjam Calvertet, aki tegnap este óta pont úgy használt, mint mások, s semmivel nem volt jobb, mint ki nyíltlapokkal játszva megtaposott és még belém is rúgott.
Becsaptam önmagam. Ámítás volt. Csapda.
Hogy lehettem ennyire naiv, mikor beléptem az oroszlánbarlangba?

Adával gyorsan repült az idő, s mellette igazán jókedvűnek éreztem magam, képes volt feledtetni velem a rossz gondolatokat, melyeket jegyességem, s teljesítési kényszerem diktált. Mellette könnyedén nevettem, és minden pillanat felüdülésnek tűnt. Pedig még csak egyetlen este telt el, hogy megismerhettem igazán, közelről.
Korábban csak ő volt az egyik lány Dahlia barátnőiből, ki szépségével felkeltette az érdeklődésemet, s kivel röpke csipkelődéseken, s titkos pillantásokon kívül más nem történt. Ő volt Ada Reinhardt, kivel társaloghattam a bájitalok főzéséről, a sötét varázslatok kivédéséről, s a hatodik évfolyam minden gúnyáról,bajáról. S persze Dahlia nyűgjeiről, amit nagy szeretettel osztott meg hol velem, hol pedig Adával.
Ez az éjszaka azonban valahogy mindent megváltoztatott, nem úgy ítéltem meg, mint egyetlen, felejthető, részeges estét. Sokkal inkább kívántam a folytatást, hisz izgatott jelenléte, s mellette epekedő vágyódást éreztem. Ki hitte volna, hogy Adában lakozik a csábítás mestersége, s képes lesz egyetlen éjszaka alatt teljesen elbódítani az agyam?
Még magamnak sem ismertem ezt be, azonban maradásom, s lustaságom is arról uralkodott, hogy nem szívesen hagynám magára még a reggeli után sem.
Szavaira felnevettem, s a felém száguldó csipkét sikerült marokra fogva elkapnom, mielőtt az még a földre hullott volna.
- Hozzá szoktam már, hogy nők alsóneműket vágnak hozzám, ennél több nem jár? – Piszkos vigyorral fürkésztem az éppen öltözködő Adát, s nem voltam rest újra kiélvezni a pillanatot, s emlékezetembe vésni, hogy milyen tökéletes testtel áldotta meg a sors. Sokkal jobban tetszett, mint Dahlia.
S noha a szőkeségnek sem lehetett mire panaszkodnia, egyértelműen Ada Reinhardt volt az, aki megmozgatott, s beindította bennem a szunnyadó oroszlánt.
- Mindenesetre megtartom, legyen ez egy előleg. – Piszkos vigyorral fogtam a csipkét, s bújtattam zakóm belső zsebébe az anyagot, egyenesen a szívem fölé, takarva az előző estén kapott borítékot.
Pillantásom ezután ismét a lányra futott, aki abban az apró kis táskában úgy kotorászott, mintha egy egész nagy bőröndben kutakodna. S a legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a retikülből egész alakos ruha került elő, s hozzá egyéb kiegészítők.
- Oké- oké, mindig is sejtettem, hogy a női retikülök varázslatos helyek, és különféle dolgok rejteznek benne, de álmaimban sem gondoltam volna azt, hogy egy komplett ruhatárat hurcoltok magatokkal. Ez…ez egészen bizarr. Mi van akkor, ha nyaralni mész? Akkor is elfér minden ebben a kis szütyőben? – Hitetlenül csóváltam meg a fejem, s ezt követően húztam elő zsebemből a galleonos erszényt, hogy megosszam vele előző esti nyereményünket. Azt a busás összeget, melyet cimboráimról akasztottunk le ügyesen, Ada trükközésével.
S miután kiürült az erszény tartalma, annak bőrakasztójába bújtatva mutatóujjamat, néhányszor még meg is tekertem a levegőben, s vigyorogva fürkésztem a lány tekintetét.
Piszkos mosolyom mögött vágyakozás lapult meg, s valójában azt reméltem, hogy a lány majd játékosan kihasználva a helyzetet, nekem esik, hogy aztán újfent ujjaim bilincsébe vonhassam törékeny csuklóit, ismét leteperhessem a szatén ágyneműre, s szenvedélyesen vehessem birtokba ajkait.
Vágytam a macska-egér harcot, hogy uralkodhassak felette, s addig kínozzam, míg ismét nem rimánkodik, nevemet mormolva. Ó, már ha csak eszembe jutottak az est emlékei, felbődült bennem az oroszlán, s vadként lestem az előttem öltözködő őzgidára.
A helyzet furcsaságát csak az szülte, hogy legnagyobb várakozásaim ellenére a lány nem rohant nekem, egyszerűen csak megdermedt. Megfagyott mozdulataiban, s bájos vonásait csalódottság redőzte. Ez persze még mindig nem volt elég ahhoz, hogy átlássak a történteken, s tovább nevetve, egyenként ejtettem ki a markomban lévő érméket, hogy azok csörömpölésükkel kavarják fel a csöndes reggelt.
Játszottam, én csak szórakozni akartam, s kiélvezni a még együtt töltött pillanatokat. Ada azonban nem repesett az örömtől, s csak akkor kezdtem sejteni, hogy megsértődött rám, amikor felszólalt.
- Micsodát? Hogy prosti? Tán zavar, ha a kéjhölgyemként tartalak számon? – Ostoba mód még mindig incselkedtem, mit sem sejtve a női lélek belső zűrzavaráról. Naivan azt gondoltam, mindez csak egy játék, s egy tökéletes színésznő áll velem szemben.
A következő pillanatok azonban már egyértelművé tették azt, hogy félreértjük egymást.
- Várj már Ada, te most miről beszélsz? Nem akarlak én megalázni, nem adok senki szavára…mi van? De hát én nem..nem ezért…- Egymás szavába vágva beszéltünk, de láthatóan ő nyert, hisz kellő düh motiválta, hogy felülkerekedjen szavaimon.
- Tessék?? Mi köze van ennek Dahliahoz, te most mégis miről beszélsz? – Leejtve az utolsó érmét is, felültem az ágyon, ezúttal azonban már én sem vigyorogtam. Eltűnt a mosoly az arcomról, s helyette millió kérdés szült értetlen vonásokat a képemre.
Ada nem szépített, szavai mélyen szántották fel lelkemet, s mindaz, mit a képembe vágott, felért egy arcon csapással.
Felegyenesedve, haragosan fúrtam pillantásomat az áfonyakék szemekbe, s miközben ökölbe szorultak a kezeim, igyekeztem azért fohászkodni Merlinnek, hogy ez az egész csak egy rossz álom legyen.
- Hogy mondtad? Te csak azért voltál velem, mert Dahlia erre kért? – Dühösen ragadtam meg a lány karját, s erőteljesen rántottam rajta egyet, miközben szikrázó pillantásommal övéit kerestem.
- Hogy tehetted ezt??? Hogy voltál képes erre? Ezt nem hiszem el, nem hiszem el. Hazudsz! Miért csinálod ezt? – Ujjaim dühömben a nyakára futtattam, s erőteljesen szorítottam rá bőrére, hogy aztán távolabb taszítsam magamtól.
- Ó Merlinre, hogy dőlhettem be neked?? – Idegességemben fel-le járkálva túrtam a hajamba, amint leesett, hogy ez már nem játék. S hogy Ada nem is az a klassz csaj, aki megtetszett. Rá kellett döbbennem arra, hogy két cafka aljas módon húzott csőbe. S én ostoba, a legjobb barátom vádjait vetettem el, hogy higgyek egy olcsó kurvának.
- Szóval Te csak kihasználtál, valójában nem is érdekeltelek? Csak egy teszt voltam? Két ostoba tyúk hétvégi játéka? – Dühödten vetettem oda a szavakat Adának, aki oly mértékben felkorbácsolta bennem a haragot, hogy legszívesebben ott helyben elátkoztam volna.
- Olcsó cafka! – Vágtam vissza hozzám vágott szitkaira, s nem türtőztettem magam. – Ericnek mégis igaza volt Veled kapcsolatban. Nem vagy más, mint egy prostituált, aki pénzért mindent megtesz, és mindenkin áttapos. – Dühödten indultam a lány felé, s ha nem ugrott fedezékbe, újra elkaptam a karját, s erővel szorítottam Őt a falhoz.
- Ha azt hiszed, hogy szórakozhatsz egy Calverttel, nagyot tévedsz! Nem teszel semmit, és legfőképp nem mondasz erről az éjszakáról egy szót sem Dahlianak, különben megjárod. Ha csak egyetlen szóval is megemlíted neki mindazt, ami itt történt, akkor nem lesz olyan hely, ahol elbújhatnál előlem. Meg foglak találni, és addig kínozlak majd, míg könyörögni nem fogsz a halálodért. – Elborult elmével előtört belőlem mindaz, mit apámtól örököltem. Az a hevesség, indulatosság, mely rá is jellemző volt. Pillanatok alatt azt is elfelejtettem, milyen csodálatos reggelünk volt, s az a furcsa érzés, melyet mellette éreztem, dühvé és haraggá változott.
- Megértetted? – Arcába sziszegtem a szavakat, s el sem akartam engedni Őt.
Mérhetetlen csalódás volt számomra.

Már nem számított semmi. Elveszítettük édes álmunkat, helyébe lidércnyomás lépett. A szilárd szépség folyékony illúzióvá lett ujjunk között. Menekült. Megállíthatatlan volt. S én engedtem, néztem, ahogy az utolsó csepp is az enyészeté lesz, s ezzel elviszi, mi csupán néhány percnyi előzékenységgel még engem illetett.
A dühödt riadalom kiszárította ajkamat, s mint egy megnyugtatásul a jövőbe vetett hit ígéreteként nedvesítettem be azt nyelvemmel. A szomjazónak mohóságával kapott az elhűlt felső hússzirom védelmezően és egyben védelmezésért vértestvéréhez.

Nem nyerhetett mindenki. Nem oldódhatott meg többek problémája, nem örülhetett gondtalanul mind. Az emberi természet folyton elégedetlenkedő, újratermelődő szükségletei hierarchikus egymásra épülésével lehetetlen, hogy miben az egyik önmagára találjon, úgy a másik is értékes és hasznosítható javakhoz jusson, olyanokhoz, mik oltanák vágyait. Így bárhogy próbálkoztam, bárhogy is akartam, hogy az éjszaka ne múljon el, védelmező ködfátyla ne hulljon szét, szétfoszlott a napsugarak éles pengéjű tőréhez dörgölőzve. Elbuktam. Nem óvhattam meg azt, aki voltam. Nem hazudhattam tovább a nyilvánvalóról, egyszerűen hagynom kellett, hogy testem után szívemet is lemeztelenítse, s megalázzon ruhátlan szegénységemben. A becsapott gyermek hisztériája, mely egy férfi testéből tört elő, annak kifejlett, szilárd fizikai erejét felhasználva, nem éppen arról árulkodott, hogy mi, két elkövetője a történéseknek, győztesként kerültünk ki ebből a ringből. Ezernyi sérülést szereztünk, megtörtünk, s felfedeztük a határainkon kívül eső kihívásokat. Mind a ketten csak addig mondhattuk el magunkról fellengzés nélkül, hogy jellemünk önbizalommal és közönnyel telt, míg meg nem gyengítettük ezen eltökéltségében a másikat. Ott nyertünk, hol veszítettünk is. De ér valamit a nyereség, ha nem maradt belőle semmi?
Dahlia lekörözhetetlen és megfoghatatlan előnyre tett szert velünk szemben. Megsebzett kettősünket, akarata célba ért, s majd megnyugtatásául mindent megkap, hogy újra felszegje arisztokratikus vonású, csontos állát, eltakarja a sírás vöröslő foltjait, s újra elégedett önmaga legyen. Mindent, mit belőlünk elvett, az övé lett. Azzal gazdagodott.

Az utolsó érme is elérte társainak tengerét a használtra gyűrt ágynemű szaténjának tetejében. Az éltes való harsány sikkantással rázta fel a teret érkezésének pillanatában. Összerezzentem.
Figyelmetlenségem, mi elveszett az önsajnálatban, most kamatostul megfizetett. Az elém érő tagjaiban leledző fizikumának erejét ott éreztem torkomon, amint a falra préselt. Megismertette velem indulatos szenvedélyét, s bizton állíthattam, hogy ennek néhány másodpercnyi fennállását jobban megsínylette gyarló, halandó szervezetem, mint azt a másfél órát, mit belém temetkezve töltött el őrült vágytól lüktető ölelésébe kényszerítve.
Kapálózva kívántam szabadulni. Kezem megindult, hogy gátat szabjon agressziójának, de amilyen egyszerűnek tűnt ideám szerint megfékezni, úgy tört bele bicskám, s maradtam percekig, fuldokolva alul vele szemben.
– Calvert – sziszegtem elhalón. Képtelen voltam befejezni szavaimat. Ahogy eltaszított közelségéből, nyekkenve vágódtam neki a rideg falnak. Tüdőmből kiszakadt a levegő, hogy beszélni tudjak, fel kellett eszmélnem az oxigénhiányos sokkból. – Úgy látom, hogy nem csak Sullivanben sikerült érzéseket felgyújtanom egy alkalom után, de benned is. Csak tudnám, akkor mire fel az elégedetlenkedésed a teljesítményemmel kapcsolatban. Azt kaptad, amit akartál, Felix… fogd fel így, és ne játszd a sértett gyereket. Fizetned sem kellett érte, Calvert. Milyen irigy is lesz rád Eric, ha ezt elmondod neki. Vagy várj, mégsem akarod elmondani, ugye? Felszarvaztak. Átvertek. Nehéz is beismerni, ha elveszik tőled a becsületedet, és te újra a magatehetetlen gyereknek érzed magad, akit eltiportak. Kihasználtak – nem tudom megállni, hogy keserű szavaim végén ne íveljen fel a hangsúly, s ne vesszenek el a tények szarkasztikus nevetésemben. Hiszen néhány légvétel erejéig, mit kapkodva, sietősen veszek magamhoz szenvtelenül figyelmen kívül hagyva fenyegető fiziológiáját, szilánkosra töröm a csendes feszültséget. Nincs ideje felolvadni. Porrá zúzom.
– Ó, ugyan már, Felix… mit akartál? Melyik tündérmese főszereplőjének képzelted magad? Te lennél a herceg fehérseprűn, akiért lányok százezrei ácsingóznak? Ez nem az a szerepkör, édesem. Nem lett újabb rajongód, nem szereztél még egy összetört szívet, amit a szerelem gyógyítgat szabadidejében. Nem vagyok hülye. És te se legyél ennyire naiv. Mert ez szánalmas rád nézve. Én szégyellem magam… nem láttalak még ennyire elveszettnek és kétségbeesettnek. Talán Dahlia sem. De lesz időtök ezt bepótolni, hiszen hosszan magyarázkodhatsz majd térdre rogyva, hogy mégis hogy történhetett meg, hogy józanon, Imperio-mentesen te mégis ott birtoklod a zakód zsebében a bugyimat. Meg más lányokét… noha nem osztályrészem, hogy megvesselek érte. Vagdalózz csak. Azt hiszed, fáj vagy rosszul esik? Magadat minősíted, Malazárra. Inkább hallgass és tűrj. Még Eric barátod is férfiasabban dolgozta fel, mikor a harmadik fizetett alkalom után ingyen adtam magam, érzelmekkel, odafigyeléssel, és egy reggeli kávéval, na meg végezetül a szívbe döfött tőrrel, hogy valójában semmit nem akarok tőle, de kéznél volt. Menj, tanulj tőle.
Nem volt már mit mondanom neki. Hibázott. Hibáztam én is. Esélyes volt, hogy ennek eltörölhetetlen valója megrengeti majd társadalmi helyzetemet, de addig is megtartom a szavamat, s még utoljára megkísérlek barát lenni, s ezzel leróni bűntudatba vesző tartozásomat. Hat év éppen elég idő, hogy feladjam az aranyvérű krémet, kikerüljek az örvényből, mit a kézzel festett aranyos mintázatú csészében keverget lágyan, kecsteljesen egy felsőbb erő. Mert belefáradtam. S én nem leszek az, akit a fenyegetések elnyelnek, akit megfojtanak a szabad szólásra vonatkozó korlátok.
Tönkreteszem Felixet. S nem azért, mert gyűlölöm, nem azért, mert vétett ellenem, megkínzott, elcsigázott, vagy idegeimet a tűréshatár mezsgyéjére juttatta. Hanem abból a konok önzőségből, mi igazán én voltam. Nem lehetett az enyém. Mert nem lehetett. Csak emlékét élvezhettem az elmúlt éjszakának. Nem maradt számomra más, mint a nosztalgiából való, kalóriaszámláló életmód. Nem neki fájt ez igazán. Magamat sértettem meg, mikor voltam olyan ostoba, hogy megetettem az éhhalálnak szélén, ingatag lábon álló szörnyemet. Többet akart. Még akarta. Az ösztönnek képtelenség volt parancsolni, kiszámíthatatlansága jelentette rám nézve az igazi veszélyt. Miért volt hát csoda, ha nem engedhettem meg magamnak, hogy sírva világosítsam fel Felixet, hogy mennyit jelentett a pillanat, mikor vigyázón féltett ölelésében, s gyengéden csókolt a mindent elsöprő sóvárgás előtt.

Menni készültem. Lábamon ott volt a bőrből készült csizma, kezemben minden más ingóságom, s még csontjaim is egyben voltak. Nem tett bennem kárt. Testemben nem.
Aztán a következő mozzanat mindent megváltoztatott. Újra rám támadt. S nem kergettem hiú ábrándokat, tudtam, hogy minden szavam olaj volt a tűzre, őrületes hévvel marcangoló lángcsóvákat gyújtottam mellkasában. Megfizettem értük. Erőszakos fellépése ellen semmit nem tehettem. Úgy nyekklett-nyaklott testem, akár a marionett-bábué, s mikor tudatosításként ismét megrázott, csuklóm olyan erővel vágódott a tisztára meszelt, koszszínű falnak, hogy éreztem benne megzúzódni a csontot. Felszisszentem, s az ijedtség, hogy valóban ennél is nagyobb kárt tehet bennem, könnyeket facsart szememben.
Hiába fogadkoztam, hogy sosem sírok. A fizikai fájdalmat sosem tudtam megszokni, s ez elgyengített.
Fenyegetését zökkenéstelenül nyeltem. Minden bántó szava elsuhant fülem mellett. A lényeget már régen felfogtam, s most valami másra koncentráltam. Szabad kezemmel pálcámat kerestem a táska mélyén, mi oldalamon ringott a külső behatás erejétől. Rámarkoltam, s mielőtt még Felix elfelejtkezik róla, hogy mennyire sérülékeny egy termeténél jóval törékenyebb emberi lény, mellkasának középpontjára böktem a feketediófa pálcával.
– Azt hiszed, hogy majd hagyom, hogy fenyegess? Hogy nálad nem lehet nagyobb rossz számomra ezen a világon? Mit teszel, Felix? Elveszed azt az életet, amit most élek? Had gondolkozzak, hogy ez mekkora büntetés lenne számomra… hm… megkönnyebbülnék, ha nem kellene küzdenem napról napra. Nem félek tőled. Nem is akarok. Nem akarom, hogy megszabd, hogy mit tegyek. Semmi jogod nincs hozzá. Ahogy egyetlen férfi sem uralkodhat felettem, ha én azt nem akarom – az indulatoktól hektikusan megremegett hangom. Határozottan tartottam varázspálcámat ujjaim között. Kész voltam megátkozni őt. Egyetlen rossz mozdulatába került, hogy megérezze bástyáimat, megérezze az erőt, amit számomra nem testfelépítésem, sokkal inkább eszem és rátermettségem nyújtott. – Nem te lennél az első Calvert, akivel játszottam, Felix. El ne bízd magad. Ne attól félj, hogy a családod más undorító férfitagjainál kevesebb lesz. Mind egy szinten jártok. A mocsokban… most pedig ha nem veszed le rólam a kezeidet, megátkozlak. Menni akarok. És ez ellen semmit nem tehetsz. Te is megértettél engem, Calvert?

Talán túl nagy volt a szám. Talán mégis bennem munkált a félsz, s tartottam tőle, hogy elveszítem azt, aki én vagyok, akivé küzdöttem magam. De ezt a megingást Felixnek nem kellett megtudnia. Még nem kínzott félholtra, hogy könyörögve esdekeljek neki.
Féltem.

Nem volt rám jellemző az, hogy a női nemnek fájdalmat okozzak, s talán nem is volt arra precedens, hogy mérgemben kezet emeltem volna a nőkre. Ada Reinhardt azonban arra is képes volt, hogy előcsalja belőlem az ördögöt, s azt a fajta agresszivitást, melyet már nem tudtam csak úgy kordában tartani.
S nem csak, hogy hiúságomat sértették szavai, de az i-re az tette fel a pontot, amikor alattomos módon arcomba sziszegte mérgét, s hozzám vágta, hogy mire is számítsak a napokban. Annál pedig semmit sem utáltam jobban, ha valaki fenyegetőzött, s a családom sorsát sodorta bajba. Reinhardt azonban átlépett egy képzeletbeli határt, mely olyan dühödt indulatokat préselt ki belőlem, hogy képtelen voltam megálljt parancsolni tetteimnek, s erővel szorítottam Őt a falhoz, haragtól elvakult pillantásomat fúrtam tengerkék íriszeibe.
- Mit akarsz? Ajánlom, hogy olyat mondj, amit hallani akarok. – Látva helyzetét, hogy már levegőért kapott, sikerült észhez térnem, s leemeltem ujjaim szorító bilincsét kecses ívű nyakáról, mely oly édes volt az együtt töltött éjszakán. Merlinre, hogy miért voltam ostoba, s dőltem be ennek a cafkának!
Indulatoktól dübörgő mellkassal léptem hátrébb, s inkább hajamba túrtam, hogy szétzilált hajszálaimat helyükre igazítsam, mint sem ismét fojtogatni próbáljam a lányt. Félő, hogy azt már nem élte volna túl, annyi düh volt bennem.
Szikrázó íriszeimet ráemeltem, s úgy vártam, mit szán védőbeszédének. Gondolataim azonban nem tudtak elszakadni a ténytől, hogy ez a bestiális cafka felhasznált, s csak tesztelt engem egy másik selejtes boszorkány kedvéért. Ó, hogy Dahlia is jutna pokolra!
- Mit beszélsz? – Indulataimat visszafogva sziszegtem kérdésemet, miközben egyik kezem ökölbe szorult, s körömágyam szinte egészen elfehéredett, úgy vájtam ujjaim végét a bőrömbe.
- Nem tudom, miféle érzésekről beszélsz, nem szokásom érzelgősnek lenni, de kinyílik a bicska a zsebemben, ha valaki aljas módon rászed, hogy aztán árthasson nekem, és a családomnak. – Azonnal visszavágtam szavaira, s az sem zavart, ha elbeszéltünk egymás mellett.
- Át…de mit is várhattam egy aljas ribanctól, nem de? Én meg még azt hittem, hogy egy normális csaj vagy, akinek tele a cipellője Dahlia állandó pattogásával. Nos, nem úgy tűnik…szánalmas, amit művelsz. És ő is szánalmas, hogy efféle gusztustalan teszteket végeztet rajtam. – Indulatos szavaim mérhetetlen haragról árulkodtak, s az már szinte mellékes problémának minősült, hogy megkedveltem ezt az átkozott tyúkot. Erről azonban nem kellett tudnia. S amilyen hamar felépítette szimpátiáját, s a bizalmat, úgy azt egyetlen szavával romba is döngölte.
Gúnyos nevetése csak még jobban felőrölt, éreztem, hogy újra el fogom veszíteni a fejem, s valami olyasmit fogok tenni, amiből később még a lehető legjobb ügyészség sem tudna kimenteni. Őrült vágyat éreztem, hogy pálcámat neki szegezve, egy életre elátkozzam Őt.
- Ugyan, hagyd ezt a sok fölösleges körmondatot…miféle szerelem? Legfeljebb Te ácsingózhatsz álmaidban valakiért, aki egy napon majd Téged választ. De közlöm, hogy sosem lesz olyanban részed…játszhatod a menő csajt Dahlia oldalán, de neked sosem lesz jegyesed. Elmondjam miért? Mert egy ócska riherongy vagy, akit bárki felkérhet efféle aljas dolgokra néhány galleonért…Nehogy azt hidd, hogy kell az ingyen éjszakád. – S azzal felmarkolva az ágyról a galleonokat, mellé lépve, az oldalán lógó táskába szórtam azokat.
- Tessék, a jussod…- Gúnyos mosollyal tűzdeltem szavaim, noha még mindig fortyogott bennem a düh Vele kapcsolatban. Hogy ismerhettem ennyire félre Őt? S hogy ismerhettem ennyire félre Dahliat?
Összeesküvésük mélyen felkavart.
- Fogd be a szádat! – Nem a birka türelmemről voltam híres, sokkal inkább a heves vérmérséklet volt rám jellemző, melyet általában igyekeztem kontrollálni, s fejleszteni higgadtságomat, ám olykor még mindig előtört belőlem a harciasság, s a győzni akarás.
Már az is bosszantott, hogy Ada könnyedén húzta lábaira a csizmát, s higgadtan készült a távozásra. Nekem pedig végig kellett volna néznem, ahogyan magamra hagy, elsétál, mint aki jól végezte a dolgát , s jót nevet rajtam?
Nem, valahogyan meg kellett akadályoznom a távozását, s azt hogy az éjszakáról egyetlen szót is szóljon Dahlianak. A Walsh lány nem tudhatta meg, hogy mennyire nem vagyok hűséges alkat, hisz az végzetesen megpecsételte volna családom sorsát. Apámék azonban számítottak rám, ki kellett mentenem magunkat, s helyre hoznom családunk hírnevét az aranyvérűek közt.
A gondolat, s a félelem, hogy nem jön létre a házasság, megnövelte adrenalin szintemet, s úgy éreztem, majd kiugrik a szívem. Ismét nekirontottam a lánynak, dühödt léptekkel indultam felé, hogy fenyegetését követően újra elkapjam nyakát, s még erőteljesebben préseljem belőle a szuszt, csak hogy érezze a törődést.
Rárontva nyaka helyett vállait sikerült elkapnom, azokat azonban erővel rángattam, hogy szinte minden végtagja találkozott a fal rideg csókjával.
- Soha nem beszélhetsz róla! – Ismételtem szavaimat, s nyakát akartam elkapni kezemmel, Ő azonban hirtelen kapta elő pálcáját, amire nem számítottam.
Túl közel volt hozzám, mellkasomba fúrta a fa végét, így esélyem sem lett volna előrántani saját pálcámat. Pechemre a tiszafából faragott remekmű amúgy sem volt birtokomban. Valószínűleg még az ágy lábánál heverhetett.
Mélyen fúrtam tekintetem tüzes íriszeibe, s rá kellett döbbennem arra, hogy ezt a csatát elveszítettem. Pálca nélkül esélyem sincs a jeleskedő boszorka ellen, ki ügyesen szerepelt a különféle sötét varázslatokban.
Hiába ordibált velem, hangja megremegett, s éreztem hogy inkább csak a szája nagy. Persze, nem lehettem abban biztos, hogy mennyire hibbant, s mikor támad kedve négy felé aprítani. Éppen ezért óvatosan emeltem magasba kezeimet, s lassú mozdulattal tettem egy lépést hátrébb, miközben farkasszemet néztem a pálca közelségével.
- Ne tégy ostobaságot, Eric is tudja, hogy velem jöttél fel ide. Ha velem bármi történik, akkor téged vonnak majd felelősségre, és elhiheted, hogy ez megtörténik majd. Ne kívánj Azkabanban tölteni hosszú éveket gyilkosságért, gondolkozz inkább…még akár fizethetek is neked. Hm? Sokkal többet fizetnék, mint Dahlia. Mennyit ad neked? Megduplázom…- Apámtól ellesett üzleti trükkökhöz folyamodva, a hátrálás mellett igyekeztem szóra bírni, s alkut ajánlani, hogy tartsa a száját.
Ada azonban még mindig rám tartotta a pálcáját, s még csak a keze sem rezdült a mozzanat közben.
Gyűlöltem ezért, s másért is.
- Nem értem, miket hordasz itt össze, de tessék. Menj csak, ha annyira akarsz…de ne merészeld elmondani az éjszakánkat, mert akkor elterjesztem a kastélyban, hogy miféle egy olcsó tyúk vagy, aki galleonokért tölti idejét férfiakkal. Elhiheted, hogy azzal több száz ellenséget szereznél magadnak, kiutálnának a Roxfortból, és nem fejezhetnéd be az iskolát. Örökre megbélyegeznének, soha az életbe nem kerülhetnél be a Minisztériumba….gondold meg. Én ott leszek, és figyelni foglak, és ha csak egy rossz mondatot is ejtesz Dahlianak, vagy bárki másnak, akkor olyan bosszút állok, hogy a végén már könyörögni fogsz a halálodért. – Kezeimet még mindig a magasban tartva, ezt a választ adtam a lánynak, s az sem érdekelt, ha ezt követően elhagyta a szobát.
Az idegességem persze nem múlt el, s nem tudtam elfelejteni azt, hogyan ejtett át, ahogyan azt sem, miféleképp szövetkezett ellenem Dahliaval. Most már tudtam, hogy figyelnem kell, s mindig nyitott szemmel kell járnom, mert senkiben sem bízhatok…

» Felix Ian Calvert
» Felix Burke
» Félix Burke
» ada × felix | the winner takes it all

Ada × Felix

Ada × Felix

Similar topics

Similar topics