Elgondolkodva szívom a cigit egy korhadásnak indult, eldőlt fatörzsön ülve. Jó kis muglicucc, amióta megismeretem, azóta élek vele. Titokban. Időnként megfordulok a rengetegben, voltaképpen itt van a legnagyobb nyugtom, ha éppen zizzenéshalmok indulnak meg bennem. Pocsék egy álmom volt és ha elemezgetni van kedvem, inkább idejövök, még ha éppen szét is akarok közben fagyni. Megszokott vendége vagyok a Rengetegnek, olyan helyekre még én sem merészkedek, ahol semmi keresnivalóm. Na jó, néha igen, de ez nem az a nap ma. Az idők folyamán egy thesztrállal haverkodtam össze, és eszem ágában sincs megszelídíteni, ő pedig egészen jól elvan azzal, hogy néha felbukkanok az erdőben. Ahogy felbukkantam az erdő szélén, már jött elém. Nem csodálom, a zizzenéseim után, ha kijövök, elég sokszor felbukkan. Hatodik érzék, az működik nála. Mostanra már megelégelte társaságom és egy ideje egyedül ücsörgök itt, bámulva ki a fejemből. Nem hagy nyugodni a látomás, de hát mikor hagyott? Nem mondom, hogy gyűlölöm, de azt sem, hogy szeretem. Kellemetlen sajátosság, mint egy szűk kabát, amit muszáj vagy hordani, mert nincs másik és mínusz húsz fok van. Mennem kéne, de még nem szedelőzködöm, mivel nem véletlen, hogy itt ülök. Volt valami nyugtalanító érzetem, ami arra sarkallt, hogy ma mindenképpen jöjjek ide. Hát jó, én kijövök, de ajánlom, hogy legyen valami, és ne hiába ücsörögjek itt órákig. És lám, az erdő hangja és természete megváltozik, amire egyből felfigyelek, el is oltom a füstölgő rudat. Halkan állok fel, és mielőtt elindulnék, behúzódok egy árnyékba, hogy megfigyelője legyek a változásnak. A meglepetések néha igencsak kellemetlenek tudnak lenni. Eszem ágában sincs sem kentaurokkal, sem akromantulával találkozni. Bár az utóbbiak idáig biztos nem merészkednek.
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Vas. 21 Aug. - 21:29
Gadiel & Marlene
Talán nem ez az időpont volt a legmegfelelőbb ahhoz, hogy az első bájitaltan házimhoz begyűjtsem a hozzávalókat. Csak egyszerűen nem tudtam már bent punnyadni a klubhelyiségben, sem a hálóban, annyira unalmas volt. Ma kivételesen még ehhez hozzájött az is, hogy igazából jókedvem sincs, az idei iskolakezdés nem volt rám túl jó hatással. Lehet, hogy a kinti körülmények teszik, lehet, hogy valami más, amire még nem jöttem rá... nem tudom. Miközben mélyen a gondolataimba merültem, arra eszméltem egy idő után, hogy beljebb sétáltam az erdőbe a kelleténél. Sőt, ami azt illeti, túlságosan is elkószáltam, hiszen a homályban és a sűrű fáktól, már nem látom tisztán az iskola fényeit sem. Pár másodpercig állok egy helyben és az agyamat töröm, hogy merre induljak el, mire végül úgy döntök, keresek valami ismerős pontot, egy fát vagy bármit, hiszen őszintén, nem most először járok már ebben a rémisztő erdőben. Az állatok ilyenkor kezdenek mozgolódni, és ez a honoló csend a legelbizonytalanítóbb az egész helyzetben. A pálcámat magam mellé veszem, szükség esetére, és elindulok, az egyik irányba. Szívem picit hevesebben ver, mert mi lesz, ha nem találok ki? Vagy ha valami hamarabb talál rám? Bátorságom még nem szállt inamba, és egészen addig, még csendben tudok előre haladni a fák között, viszonylag nyugodt vagyok. Aztán hirtelen mozdul meg a mellettem lévő bokor, és nem várva meg, hogy mi ugrik ki belőle, futásnak eredek, ameddig bele nem ütközöm az árnyékban álldogáló férfiba hátulról. Egy pillanatra felsikkantok, de amikor meglátom az arcát, lehajtott fejjel sóhajtok. - Ta...tan... tanár úr! Jó estét, öhm. - A hátam mögé pillogok, és a fejemhez kapom a kezemet, amikor meglátom az üldözőmet: egy nyúl. - Bocsánat én csak... - Nem is habogok tovább, inkább elhallgatok és ebből a helyzetből már úgysem tudom magamat jól kihozni, azt hiszem.
Kezdőlap
