A Welligton család évszázadokkal ezelőtt telepedett meg Skóciában, tagjai kivétel nélkül aranyvérűek, és ennek ellenére a Fehér Oldal hívei. Evangeline Welligton vagyok, készen állok arra, hogy családom képviselve belépjek a születőben lévő Főnix Rendjébe, és harcba szálljak Voldemort és hívei ellen. Apám Jason Welligton, auror, édesanyám pedig háztartásbeli, Mrs. Kimberly Welligton, leánykori nevén Kimberly Auburn.

1959-ben születtem, október közepén, egész pontosan 19-én. Szakadt az eső, és dörgött, villámlott is. Apám már ekkor sejtette, hogy nem lesz könnyű az élete mellettem, cseppet sem voltam egy csendes gyerek. Vagy három óránként felüvöltöttem őket az éjszaka közepén, illetve néha még nappal se hagytam nyugtot a családnak.
Aztán nagyobb kölyökként szintén az idegeikre mentem, és konkrétan megmondta apám, hogy mennyire biztos benne: griffendéles leszek, mint nálunk mindenki. A vadmágiám kilenc évesen mutatkozott meg először, mikor voltam olyan szíves a kevés ablakokból sok kicsit csinálni. Hát, ez van, de még jó, hogy létezik a Reparo varázslat, különben foghatták volna a fejüket.
És eljött a pillanat… 1970-ben bekerültem a Griffendél házba, és soha nem voltam még olyan büszke a családunkra, mint azelőtt. Megtaláltam a helyem, tartoztam valahova. Az első három évemet mondhattam a legjobbnak, ekkor ismerkedtem meg a legjobb barátaimmal, Lily Evansszel, Tamara Marksszal. Mindig velem voltak a lányok, és én is velük. Nyugtattuk Lily-t, ha James piszkálta, illetve egymást, ha szerelmi bánatunk volt, mert az is utolért minket, ahogy idősödtünk, szüleink minden óvó figyelmeztetése ellenére.
Igen, annak ellenére, hogy auror akartam lenni, a szerelemben olyan félős nyuszi voltam, hogy nem mertem közeledni a srác felé, akit szerettem, és végül sose sikerült kimondanom, mikor megpróbáltak segíteni. Mindig dadogtam, aztán más felé tereltem a témát.
- Hát neked mi bajod? – kérdezte Tamara.
- Nem mi, ki! – fogtam suttogóra, mert a jómadarak ott ültek a klubban szintén. Eggyel a híres bajkeverő-társaság felett jártam, és hát… mindig azon problémáztam, hogy vajon mennyire ciki fiatalabb fiút szeretni? Igen, szerettem Remust, a Tekergők közül ő volt az, aki először elérte, hogy vörösödjek, mint a főtt rák, pedig akkor még csak tizennégy voltam. Tizenöt évesen RBF… egész jó eredményekkel zártam, mehettem is RAVASZ-képzésekre az aurori pályához szükséges tárgyakból. Kicsit féltem is, hogy talán nem vesznek fel az akadémiára, ha végzek, mert elég sok balhéban benne voltam, ami azt illeti, ha Lily néha nem fogott volna vissza minket a fiúkkal, szerintem már rég páros lábbal szálltunk volna zúgva, mint a győzelmi zászló. Sajnos azonban egyszer minden jónak vége szakad, ahogy a vidám gyerekéveknek is. Ahogy nőttünk, úgy fordult minden egyre rosszabbra. Voldemort egyre erősebb lett, míg a végén senki se merte kimondani a nevét, én még voltam olyan bátor, hogy megtegyem.
A hatod és hetedévem gyakorlatilag folyamatos tanulással telt, reméltem, hogy így el tudom felejteni azt, amit Remus iránt éreztem, és hiába zártam nagyon jó bizonyítvánnyal, hiába vettek fel az aurorképzőbe, szembesülnöm kellett vele, hogy bizony nem tudom őt kiverni a fejemből. Ezen talán egy másik személy segíthetne, vagy ha Remus saját kezűleg utáltatná meg magát.
Ráadásul Voldemort is egyre erősebb lett, így apám úgy döntött, hogy mivel aranyvérű a családunk, nem vagyok biztonságban otthon: visszarendelt a Roxfortba, hogy ott várjam meg, amíg Dumbledore nem mondja, menjek-e terepre, vagy sem, úgyhogy most kétes volt, hogy milyen irányba alakul a jövőm.