Miközben a pulzusom szaporán dübörög a fülemben, és a levegőm el-el fogy, csak úgy kapkodok utána, és közben érzem, hogy a tüdőm mindjárt kettészakad, csak arra bírok gondolni, hogy mekkora áldás minden a könyvtár melegében és a maga csendében, nyugijában eltöltött pillanat. Lehet csokit zabálni, könyökölni, görnyedni, felpóckolni a lábakat, ha már végképp nem bírod, egészen addig, amíg a tagjaid már teljesen elzsibbadnak. Mégis a világ legjobb érzése, mert talán az itt felsoroltak a legfantasztikusabb dolgok, amik valaha történhetnek velem.
Két lihegés között átkozom azt a pillanatot, amikor amikor valaha is megfordult a fejemben, hogy nem vagyok elég … nos elég szexi, vagyis hogy semennyire, hacsak az irreálisan hosszú, cingár végtagok nem jönnének be valakinek. Mondjuk egy párhuzamos univerzumban.
Az egész amiatt van, hogy a múltkor Srius levette a pólóját. Nem tudom, hogy miért csinál ilyeneket. Például, hogy zavarba hozzon és a végső elkeseredés felé taszítson? Elég valószínű.
Csakhogy kábé már kismilliószor láttam Tapmancs felsőtestét, talán többször, mint Jamesét és Siriusét együttvéve, és mindig felfedeztem az égbekiáltó külnbségeket, amik miatt mondjuk én igencsak ritkán szabadultam meg a saját pólómtól. Szóval voltak emiatt kellemetlenségek, kisebbségi érzés és minden nyomorúság, viszont soha az életben nem fordult meg a fejemben, hogy mondjuk  ezt a hatalmas tátongó szakadékot valahogy összébb húzzam. Végül is, ha egy kicsit rágyúrnék, biztos nem lenne olyan égbekiáltó a különség, és habár úgysem valószínű, hogy valaha levenném a pólómat egy bizonyos mardekáros lány előtt, azért az ilyesmi pólón keresztül is meglátszik, sőt, úgy sugárzik az emberből.
Ha elmondom a fiúknak, hogy most mit csnálok, akkor nem úszom meg a következő egy hónapra elég cikizéseket, pedig még az is megfordult a fejemben, hogy Petert megkérem, dobáljon velem egy kicsit a pályán, mert hát az első és legnagyobb különség köztem és a barátaim között, hogy ők mind kviddicseznek. Csak hát a Roxfortban nincsenek feltétlenül felkészülve az ön és közveszélyes egyedekre, akik még talán a gurkó ütőt sem tudják felemelni, nemhogy megülni vele a seprűt, vagy ide-oda röpködni közben.
Ezért kötöttem ki helyette is, ezen az az istenverte tóparton, amit próbálok megkerülni. Már egy hete, de még sohasem sikerült. Az is igaz, hogy minden nap előrébb és előrébb jutok, akár ötven méternyit is, ami azért nagy szám, nálam legalábbis.
Csakhogy nem értem, hogy a francba képesek ezt az emberek mindennap csinálni, sőt, még élvezni is. Az első pár száz méter mondjuk tényleg egészen megnyugtató, csakhogy ami azután jön... inkább folytogatna egy Ördöghurok, az is szebb halál lenne, mint ez.
Na, még csak egy kicsi...
De nem bírom...
A fenébe...
Összeszorított fogakkal kapok a szúrkó mellkasom felé, aztán a térdemre rogyok és eljátszom a hattyú halálát. És egy pillanatra tényleg azt hiszem, hogy meghalok. De valahogy még mindig csak a fájdalmat érzem, ahogy múlnak a pillanatok. A lélegzetvételem valamelyest szabályozódik, és csak ekkor veszem a fáradságot, hogy körülnézzek, meddig jutottam el egyáltalán.
Ha egyenesen előre nézek, csalódottan kostatálom, hogy az a fa, ameddig három napja sikerült eljutni, még messze előttem van. Ha viszont oldalra nézek, akkor amúgy is vöröslő fejjel észlelem, hogy az exem ül egy fa tövében, tőlem pár méterre, sűrű füstfelhőt eregetve.
Talán halucinálok. Igen, az könnyen meglehet.
Lehunyom a szemem, egy egészen rövd pillanatra, de amikor kinyitom, még mindig ott ül, és nem tudom eldönteni, hogy melyik a cikibb. Hogy éppen rajtakaptam, hogy cigizik, amit soha az életben nem néztem volna ki Dorcas Meadowsból, vagy hogy ő meglátta, ahogy éppen nem túl férfiasan, végelgyengülésben kiterültem előtte párszáz méter laza kocogás után, vagy esetleg az, hogy egyáltalán találkoztunk, csak mi ketten, ami nem sűrűn történt meg, nos, amióta mi szakítottunk ugyebár.
Egy félszeg, bamba mosoly kíséretében intek felé határozatlanul, és feltápászkodok a földről, majd a térdemet leporolva megindulok felé. Most már ugyanis nem léphetek csak úgy le. Elvégre barátok maradtunk. Vagy nem?
- Lebuktál – közlöm vele egyszerű ténymegállapításként, amikor mellé érek, pedig valójában a jelenet jobban sokkolt, mint azt mutatom, és habár ott az a mosoly, az oldalam annyira szúr, hoyg legszívesebben megint összegörnyednék a fájdalomtól. - Nem tudtam, hogy te... hogy izé... - mutogatok tanácstalanul a szájából kifigyelő bagóra. Igen, lehet még ennél kínosabbá tenni egy ártatlan kis csevelyt.