Ismertem egy lányt. Gyönyörű volt. Sugárzó. Ében fekete hajú. Szürke szemű. A csókja meggy ízű. Jacqueline volt a neve. Volt. Mert már nem él.
A családomról kéne,  hogy beszéljek. De ő volt az egyetlen család, akit valaha is ismertem. Az, akiktől származom régen feledésbe merültek. Sosem voltam ilyen szempontból családcentrikus.  A szüleim meghaltak gyerek koromban. Volt valamikor egy húgom, de elsodort minket az élet, én pedig nem foglalkoztam vele. A nagynéném nevelt föl, de néhány éve ő is meghalt. A család számomra nem jelent semmit. Soha nem is jelentett. Kivéve azt az időt, amit Vele töltöttem.
Egy szerelmes halálfaló szavai. Mennyire ironikus ez?
Jacqueline Faith Leroy. A feleségem.  Sötét lelkem legfényesebb pontja. 20 éves voltam, mikor feleségül vettem. Akkor már négy éve szerettem őt és tudtam, hogy számomra ő a megfelelő ember. A jobbik felem. Akiért feláldozom mindenem. Meg is tettem. Akkor még nem voltam ilyen romlott, mint most. Nem is voltam éppenséggel jó,  de akkor még volt visszaút.  Volt fény az alagút végén.  Ma már nincs. Teljesen a zárlat.
Családot akartam. Normális életét. Meg volt az esély, hogy ellenálljak a sötét oldal csábításának.  Úgy tűnt megkapok mindent, amire vágytam. Természetesen nem így lett. Egy magamfajtának nincs happy end. 6 év.  Ennyit kaptam. Ennyi jár egy olyasvalakinek, mint én vagyok.
Mindig is vonzott a sötét oldal, mindig is azt az elvet vallottam, amit egy halálfalónak vallani kell. Két év házasság után hagytam, had szippantson magába a mélység, megkaptam a jegyet, hithű halálfalóvá avanzsáltak.
Hogy milyen vagyok most? Kegyetlen,  manipulatív, önpusztító.  És mindezt élvezem. Már nem akarok más lenni. Volt idő, mikor egy jobb élet reményében elnyomtam való önmagamat,  de annak már sok sok éve vége. Harminc éves vagyok. Ennyi idősen mar nem változik az ember. Ez vagyok én.  Egy halálfaló,  egy gyilkos szarkasztikus humorral és lehengerlő sármmal, némi egocentrikussággal megfűszerezve.

Kell ennél több a boldogsághoz?

1967.12.18.
1.nap

- Nem! Nem! Nem! Nem!

1967.12.25.
7.nap

Fáradt kék szemeim bágyadtan meredtek a kandallóban fel-fel csapó nyalábokra. Csak néztem, de nem láttam. Minden homályos volt és elmosódott. Meghúztam jobb kezemben erőtlenül kifordult gines poharat, majd a még mindig hűs és párától nedves üveget homlokomhoz nyomtam. Jól esett a hideg érintése. Lüktetett halántékomon az ér, mintha valami kitörni készülne az agyamból.
Egy hét telt el. Azóta csak a létfontosságú dolgok miatt keltem ki a fotelből, mint étel, gin, és az illemhelyiség látogatása. Nem is tudom volt e józan pillanatom. Talán ez a mostani sem volt az. Nem akartam tudni a külvilágról.
- Uram... bagoly érkezett Londonból. - hallottam valahonnan a távolból.
Csak jónéhány óra elteltével nyúltam az asztalra helyezett borítékért. Mikor kibontottam csak ennyi állt a pergamenen cikornyás betűkkel. 

Abbey Road 312. Szerda éjfél.

Vagyis három nap. Tudtam, hogy ez fog történni. Meg volt írva. A kérdés csak az volt mit tegyek. Volt egy sötét oldalam, ezt Jackie is tudta. De az ő jósága elegendő volt mindkettőnk számára.  Most hogy ő nincs... mi lesz velem fény nélkül?  
Elernyedt kezemből a szőnyegre hullot a levél, én pedig újra a kandalló tűzébe bámultam. Huszonkét évesen, megözvegyülve, az nagybetűs élet kapujában kellett döntenem melyik utat választom. Ez meghatározó döntés a jövőre nézve. 
Lehunytam szemem. Egy pillanatra felrémlett előttem kedvesem bájos és jóságos arca. De mit számít a jóság? Valaki képes egy ilyen gyönyörű, nem is égvilági csoda életét elvenni. Akkor már tudtam a választ. Erőszakra csak erőszakkal tudtam felelni. És a Nagyúr pontosan azt fogja adni nekem, amire szükségem van. 

1967 december 28.      
10.nap

Belesüppedtem a fekete karosszékbe, miközben tekintetem találkozott a félelmetes szürke szempárral. Nem mondom, kicsit parás volt farkasszemet nézni valaki olyannal, mint ő. De azt is tudtam, ha nem teszem, azzal igazolom a félelmemet. Nem akartam alatvaló lenni. A csatlós jobb kifejezesnek tetszett. 
- Már vártam ezt a napot. - szólalt meg halk, hideglelős hangján, miközben körmével a fotel karfáját kapargatta. - Sajnálatos körülmények miatt vagy itt. - hangjából persze a világ legnaívabb teremtése is kiszűrhette, hogy fingja sincs a sajnálat szó jelentéséről. - Kérlek, meséld el mi történt. 
Nem akartam úgy tenni, mintha bármi személyeset megszeretnék osztani vele. Nem áltattam magam azzal, hogy érdekli.
- Azt akarom, hogy minden sárvérű, minden mugliivadék eltűnjön a föld színéről. Rendelkezz velem. A hűségem ajánlom. 
Arcán kellemesnek épp nem nevezhető mosoly terült szét. Tudtam, megpecsételtem a sorsom, a szó legszorosabb értelmében.

1972.08.03. 
1686.nap

Unottan terültem el a kanapén, míg a lábam mellett halkan nyöszörgött az elernyedt férfi test. Pálcámmal körkörös mozdulatokat írtam le a levegőbe. Lefárasztott ez a két nap, amit Joe MacMahon kínzásával töltöttem. 
- Kérlek...- hallatszott a haldokló hang.
Felkacagtam.
- Te kérlelsz tőlem bármit is? - kérdeztem hitetlenkedve. 
- Kérlek! Tudod, hogy nem én tettem, nem vettem részt Jac... - a mondatot nem tudta befejezni, egy pálcaintessel elhalgattattam, a válasz fájdalmas nyöszörgés volt. Úgy látszik két nap kínzás után a cruciora már nem sikoltás a felelet.
- Ne merd a nevét a sárvérű szádra venni! - rivalltam rá jéghideg hangon.
- Kérlek vess véget ennek...
- Ám legyen. 
Sóhajtva felálltam a kanapéról. Amúgy is untam már magamat. Ideje volt lezárni az egészet, főleg hogy még hasznom se volt belőle. Puszta szórakozás, vagy nevezhetjük a lelkibékém felé vezető út egyik állomásának is.         
Mély levegőt vettem és kimondtam a halálos varázslatot. A kezem sem remegett.

1974. augusztus 27.
2444.nap

Volt egy bár London peremén, amit Tűznyelőnek hívtak. Közkedvelt hely volt mágusok körbe, habár egy mugli lakta terület mellett helyeszkedett el. Én általában itt ütöttem el a drága időmet jó minőségű alkohol es szép hölgyek társaságában. Szerettem a helyet. Ilyenkor kiléphettem a halálfaló szerepeből, és belebújhattam a harminc éves jóképű varázsló bőrébe. Persze ez is én voltam, de általában ilyenkor a gyilkos ösztönöm otthon hagytam. 
Gondolataimból a mellettem lévő szék halk nyikorgása rántott ki, én pedig fél szemmel rögtön oldalra pillantottam. Sóhajtottam. 
- Mit akarsz? - kérdeztem unott hangon.
- A Nagyúr azt akarja, hogy Roxfortba menj. - súgta alig hallhatóan a fülembe, mire az épp lenyelni készült gint a pultra prüszköltem.
- Tessék??? - bukott ki belőlem a kelleténél hangosabban az értetlenkedés. 
- Sss! Azt akarja, hogy menj tanítani a roxfortba. Megüresedett a sötét varázslatok kivédése poszt. Foglald el. Terelgesd a sötét oldalra vágyó diákok útját. 
Professzor Leroy. Olyan nevetségesen hangzott. Nem voltam tanár. Ráadásul még a kölyköket is utáltam, nem gondol arra a Nagyúr, hogy tán dühömben elteszek egy két nebulót lábalól? Felettébb gyanús lenne az igazgatónak, ha megcsappanna a létszám.
- Nem vállalom. - jelentettem ki végül és mélyen a mellettem ülő szemébe néztem. Halvány mosoly jelent meg arcán, ez sosem jelent jót. 
- Mintha lenne választásod. Három nap múlva indulsz. 
Ezzel a mondattal ott is hagyott engem.
Aznap este úgy bekarmoltam, hogy még az évnyitón is gin szagút büfögtem.