To: My Mentor

I'm not a perfect person, there's many thing I wish I didn't do..

Albánia.. Gyönyörű, ám mégis különleges hely. Úgy hiszem tökéletes választás volt abból a szempontból tekintve, hogy idejöttem tanulmányútra. Értékes tudásanyagra leltem, és a felfedező körutam is remeknek bizonyult. Sohasem tagadtam azt a tényt, hogy mennyire is stréber vagyok. Tanult, mégis művelt, és kifinomult érzékű. Vágytam, sőt óhajtottam egész életem során a tanult dolgokat. Tetszett a történelem, a varázsigék megismerése, értékeltem a szerteágazó kutatási anyagokat, és csodáltam magunkat embereket, hogy ennyiféle érzelemben bővelkedünk. Nemcsak önmagunkat akartam megismerni, s nemcsak a varázsigéket akartam minduntalan magamba szívni, hanem mindazt is, amit a világ összes pontja kijelölt, megjelölt, avagy csak egyszerűen magában rejtett, mint egyfajta titkot. Nem hiába jöttem Albániába, és nem hiába vettem részt egy tanuló csoportban is, melynek kapcsán megannyi értékességre, és könyvre bukkantam. Fejleszthettem az adottságaimat, a képességeimet, sőt előrébb léphettem a tudási részlegemen, és megannyi jelentőség közül még csak most értettem meg igazán, hogy hatalom... hatalom mindaz, hogy tanulni lehet. Az elme egy csodálatos dolog, azt produkálja, amit láttatni akar. S a megtévesztés látszata már megy nekem, de nem alkalmazom eget rengető szinten. S ahogy egyik szál a másikba kapcsolódik, s ahogy egyre inkább elmerülök az emberi rejtelmekben, nos rá kell jönnöm arra, hogy mindaz, amit tudok.. azzal vissza is lehetne élni. Ám, nos ilyen tettekre koránt sem készülök, tekintve, hogy pártatlan vagyok, és élvezem a független életem minden jelentőségkörű előnyét.
Könnyedén léptem be végül a kocsmába, ami nem éppen volt nevezhető a legforgalmasabb, és legkiemelkedőbb helynek, de a célnak tökéletesen megfelelt. Kiakartam kapcsolódni egy röpke pár órára, és elszeretem volna érni azt is, hogy most az egyszer ne a tanuláson kattogjon a fogaskerék az agyamban. Az alkoholszag jelentős mértékben megcsapta az orromat, és a bűz, amelyet árasztott, nos egy percre még hányingert is felidézett bennem. Nem mindennapi ugyanis az a tett részemről, hogy ilyen helyekre járjak, s hogy könnyelvűen iszogassak. Tudniillik azt is rólam, hogy nem bírom jelentős mértékben az alkoholt. Végül kikértem magamnak egy sört, és beérve mindezzel, nos elvonultam szépen hátra, ahol ugyanis akadt még szabad hely. Nem szeretem volna alkohol mámorban úszni, ahogy azt sem akartam, hogy megártson még itt nekem. A-a, arra ott van sokkal inkább más megoldás is, tekintve, hogy szerintem egész este tanulni fogok. Igen, mindig csak tanulok..
Jó hangulatban iszogattam a kedves kis italom, amikor is félszegen észrevettem mindeközben, hogy valaki megérkezett közénk. Első pillantásra nem tippelném idősnek, de valahogy fiatalnak sem. Határozott kisugárzás, jelentőségteljes pillantás, és eltökélt keresés jellemezte őt. A pillantása az én asztalomnál állapodott meg. Ital nélkül sétált hozzám, és amikor is feltette az egyszerű kérdést, hogy helyet foglalhat-e, nos én csak intettem, hogy tessék. Nem tartottam fent ugyanis más számára, és mindig is öröm volt az nekem, ha új személyeket, avagy embereket ismerhettem meg. Most is így történt - talán szerencsémre. Figyeltem, ahogy feltűri az ingujját, s ahogy kezet nyújt nekem. Elfogadtam, és ezzel egyaránt meg is szorította a kezemet. Fogása markáns volt, férfias, és mégis igencsak erős, mintha az életet is képes lenne belőlem kiszorítani egyetlen pillanat alatt. S míg ezen gondolkoztam, nos szóra nyitotta ajkait. Hangjában volt valami.. valami, amit nem tudtam hová tenni.
-Killian.. Killian Morhange, és én örülök a találkozásnak, kérlek.-Mondtam kedvesen, barátságosan, de volt valami fura ebben a helyzetben. Nem tudtam hová tenni a véletlen egybeesést, hogy pont ide ült le, hogy pont engem szemelt ki, és hogy nem iszik semmit. Rossz előérzetem támadt.. nagyon rossz. Néhány másodperc kellett csupán mindahhoz, hogy pillantásom könnyedén csússzon át a bal alkarjára.. ott volt rajta a pecsét.. a sötét jegy pecsétje. Voldemort csatlósainak egyike. Vonásaim megfeszültek, és rögtön kikaptam volna kezemet az övéből, ám nem hagyta. Szorosan fogott, és én eközben rémülten néztem rá. Ismertem ezt a jegyet. Gabriel karján is ez éktelenkedett, mint most Damien-én, és én nem akartam elfogadni azt, hogy mit akarhat tőlem..
Szavai, sőt hangja sem hozott számomra nyugalmat. Egyre jobban magába kerített a félelem hatalma. Vajon megölni óhajt, vagy elvenni az életem? Mindkettő ugyanaz, s mégis különböző fogalmi kör.. nem, nem akarom ezt. Még túl fiatal vagyok! Egyre ijedtebbé váltam, ahogy közölte, hogy mire is képes.. nem, nem, nem, és nem! Nem teheti ezt... ártatlanok. Nem tettek ellene mit sem! Megráztam nagyot nyelve a fejemet, ahogy végül sikerült elkapnom onnan kezemet, ugyanis elengedett. Ezzel egyetemben a hátamat a támlának feszítettem. Messzebb akartam tőle kerülni, hiszen féltem, és rettegtem tőle.
-Te is tudod, hogy ez nem helyén való tett..-Mondtam remegő hangon, ahogy kínos mosolyt öltöttem fel. Szerepet... nagyon nagy szerepet játszott bennem a félelem.-Mond mit akarsz, s mindezt úgy, hogy senkinek sem ártasz...-Mondtam nagyot nyelve, kerülve pillantásának sötét jellegét. Tőlem szokatlanul viselkedtem, de mégis érthetően. Hiszen ki ne félne, ha a halálával nézne szembe?

Láttam, ahogy gyöngyözni kezd a homloka. Félt. nyilvánvaló, ki az az elmeháborodott aki nem tojik be a sötét jegy látványától? Elengedtem kezét, mire rögtön nekifeszítette hátát a támlának, csak hogy távolabb tudhassa magát tőlem.
Mintha ez lehetséges lenne...
Igazi hatásvadász típus voltam. Imádtam látni az emberek arcán a megrökönyödést és a félelmet. Ez valószínűleg egy igen súlyos, kezelendő mentális betegség, no de ennyi év távlatában ki a fene foglalkozik ezzel?! A lényeg, hogy jól szórakozzak, én pedig piszkosul, szemtelenül jót mulattam.
Szavaira teátrálisan mellkasomra tettem egyik, számra pedig másik kezem. Ugyan kérlek... Ennyi idő után ki törődik azzal, mi a helyénvaló. Olyan dolgokat tettem, melyek nem csak helytelenek, de egyenesen az emberiség elleni bűnnek számítanak. Ha egyszer a Sötét nagyúr elbukna, vagy valakinek eljárna a szája a halálfalók közül, és nevek kezdenének peregni a nyelvéről, akkor halál fia vagyok. Ezzel is tisztába voltam. Az, ha az Azkabanba jutnék, kegyes sors lenne számomra ahhoz képest, amit valójában érdemelnék.
- A naivságod nem csak szórakoztató, de egyben megindító is. - szólaltam meg megjátszott elérzékenyüléssel. - Olyan sok van az én rovásomon, hogy ez a pár koszos kis mugli még csak meg sem mozdítaná a mutatót. - legyintettem lazán.
Két lehetőség van. Megpróbálok barátilag szót érteni vele, ami a faja kis tetkóm kivillantása után annyira tán mégsem opció... így hát maradt a b terv. Erről persze tudtam, hogy beválik, csak nem épp a legfinomabb módszer. Az esetek többségében igyekszem meggyőzni a pácienst, hogy azt akarja, amit mi akarunk, csak még nem tudja. Javarészt ez működőképes is, ha az illető nem egy húsz éves zöldfülű. No de próba cseresznye.
- Nyugalom, kisapám. - átnyúlva az asztalon megveregettem arcát, mint egy baráti gesztusként, hogy ne csokizzon be a gatyájába. - Senkinek nem esik bántódása. Egyelőre. Vázolom a helyzetet. A Sötét Nagyúr megtisztelve érezné magát, ha csatlakoznál hozzá, hogy szebbé tegyük eme világot. Ez volt a promóciós szöveg. A frankó az, hogy beleillesz a bandába, csak még te sem tudod. Azt hiszed arra vágysz, hogy rózsaszín habcsókos, boldog életed legyen, tisztességes munkád; egy valamire való asszony, akit meló után rendbe teszel, és talán nem hízik el, miután kisajtolt magából két kölyköt, akiket - hidd el barátom, így lesz - a pokol büfögött fel magából, olyan égetnivalók.
Valamikor én is erre vágytam. Sőt, meg is kaptam, azaz egy karnyújtásnyira voltam tőle. Aztán közbeszólt a valóság és egy tüsszentéssel kártyavárként omlott össze előttem az életem. Talán most én lennék Killian helyébe, ha máshogy alakulnak a dolgok. Én ülnék egy halálfalóval szembe, riadtan, féltve a drága életemet. De nem így van. Ebbe a történetbe én vagyok a halálfaló, én vagyok a rossz, aki egy pillanat alatt képes elvenni mindent, ami fontos számodra. Élvezettel mindezt, természetesen.
- De! - mutattam fel ujjamat, majd kicsit halkabbra fogtam. - Az igazság az, hogy nem erre vágysz. Meg van benned mindaz, ami bennem is, és minden idők legsötétebb mágusában is megvan. Csak fingod sincs róla. Hidd el, nem erre vágysz. - dőltem hátra fejcsóválva, miközben körbemutattam a lepukkant kis albániai kocsmán.
- Alkut ajánlok neked.

To: My Mentor

I'm not a perfect person, there's many thing I wish I didn't do..

Jól tudtam azt a tényt természetesen, hogy óvakodni kell a halálfalóktól, de e helyzetben, nos végképp nem tehettem semmit sem. A velem szemben ülő férfi pedig, nos nyilván egyetlen pálcaintéssel elvégezné azt, amire én magam még szinte álmaimban is képtelen voltam. S, hogy ebből a helyzetből hogyan jöhettek ki jól, avagy hogyan is oldhatom meg azt, hogy mindenki épségben érjen haza, nos egy igazán érdekes témakörnek indult az elmémben. Nyilvánvalóan először is le kellene higgadnom, s azt kellene képzelnem, hogy a velem szemben lévő egyed egy régi bajtárs, s mily' hazugság ez. De van jobb tervem? Aztán másodszor, ha már kellő mértékben megnyugodtam, akkor szépen, sőt megfontoltan kellene cselekednem. Bár.. őszintén? Elképzelni sem tudtam egyetlen foszlányi elmélkedéssel sem azt, hogy mégis mit akarhat tőlem.. Pont tőlem! Annyi mindenki más van körülöttem, hogy az szinte már nevetséges, és pusztán csak is értem jött ide e helyszínre, amikor is bőven akadna még sok-sok más varázsló a világban? Nem akartam elhinni ezt, de leginkább csak azért töprengtem ilyenféle szálakon, hogy tompítsam az érzékeimet. Mélyen rettegtem, féltem, és kislányos naivsággal visítottam szinte. Nem, nem volt megírva az a jelenet az Albániába jövő utam során, hogy pontosan itt kell meghalnom, és egy ilyen.. ilyen nyamvadt helyen. Akkor már inkább harcolnánk rendesen, vagy valami, és nem pedig italozás során szeretne megfojtani. Élesen bekapcsolt a vészcsengő az elmémben, és ha tehettem volna már rég a világvégén járnék. Na ez az, pusztán csak eme Killian-re volt szükségem! Oh, de naiv vagyok, Istenem!
-Lehet, hogy naiv vagyok, kérlek, de még nem váltottam be a hülyék címerét.-Válaszoltam szavaira némi határozottsággal, miközben próbáltam legbelül helyre tenni magamat. Csak annyit kell tennem, amihez pusztán értek. Tehát viccelődnöm kellene, és a szabályokkal nem törődnöm.. hátha valamiféle módon, nos hatást érek el ezzel a halálfalónál.-Szavaidból következtetve pedig arra kell jutnom, hogy egy zsák arannyal a szádban születtél, ami vicces.. Ti aranyvérűek azt hiszitek, hogy tiétek pusztán fél Európa, csak mert meglengettek egy zászlót, miszerint tökéletesen tiszta a vérvonalatok.-Mondom némi cinizmussal, ahogy belekortyolok kissé határozottabban az italomba.-Tehát.. nos az erődet fitogtasd csak szépen a saját kis vércsoportodon belül. A többi aranykán. Biztos értékelnék azt, hogy izgalmat csempésszel az unott életükbe. Meg persze a tiédnek sem ártana egy kis vérfrissítő...-Öltök egy halvány mosolyt az arcomra. Igazából megmondva, nos nagyon félek, és mindez még mindig rám van írva, de ennek ellenére kényszeresen próbálom magamra ölteni azt, aki vagyok. Ám, hirtelen jött tette ismételten a félelem hálójába lök. Szinte megrezzenek, ahogy megveregeti az arcom. Nem sok kell, hogy bele ne harapjak a kezébe, vagy másik opcióként el ne dőljek hátra, csak hogy még távolabbi pontba kerüljek. Végül nagyot nyelek, hátrébb csúszok, ha mindez persze még lehetséges, és az ajtó felé tekintek.
-Legközelebb, ha vázlatot kérek, majd téged hívlak, ígérem..-Mondtam rá sem nézve. Szimpla tekintette rémisztő már, s nem hogy az, hogy tudom, hogy itt van tőlem nem messze. Egy asztal. Csupán ennyi az elválasztó köztünk. Ha ez eltűnne kettőnk közül, nos visítva futnék Isten rá a tanúm.-Viszont van egy rossz hírem.. én nem vagyok oly' aljas, és mégis galád személy, mint amilyen te magad vagy. Ezt a tisztet jobb szeretném meghagyni neked. Tehát ott az ajtó...-Mutatok el az adott irányba.-..jó utat!-Mosolyodom el sejtelmesen. Ez a kis látszat, amelyet űzök, nos koránt sem hiteles, de legalább pár percnyi lélegzetet hagyok magamnak is. Nyilván igazából ilyen vagyok, míg az már másik kérdés, hogy félek. Ki ne félne voltaképpen? Itt egy halálfaló, aki bármelyik pillanatban megölhetne.. és meg is ölhet, ha még tovább jár a szám. De még mindig jobb, mintsem összerezzenjek, csak mert Őfelsége Damien - már ha ez a neve -, nos megjelent.
-Nincs meg bennem semmi olyasmi, ami a te lelketlen kis személyedben meg van.-Rázom meg a fejemet, miközben lenéző pillantással illetem.-Azt hitted, hogy bejössz ide, és kiszemelsz korrekten valakit, aki varázslónak tűnik, aztán majdan bezsákmányolod Voldemortnak? Melyik álomvilágból jöttél, kérlek?-Döntöm oldalra a fejemet szórakozottan. Ám, tekintettem világosan megmutatja mindazt, hogy a félelem nem párolgott el, sőt mi több... nagyon is ott van.
-Ajánlat?-Kérdezem meg elkomolyodva hirtelen.-Akármit is tervezel részletezni arról, hogy milyen jó Voldemort mellett, kérlek, tartsd meg legközelebbre.-Iszom meg a sörömet, majdan egyetlen mozdulattal felállok. Ám, tudom, hogy ez alkalommal elszaladt velem a ló. Talán nem kellett volna a határt feszegetnem, hisz van egy olyan sejtésem, hogy nemcsak én járok mostan majd pórul, hanem pár ártatlan ember is.. Oh, igen, Killian alkottál! Ám, még mindig nálam a pálcám.. ez lehet előny is. Védhettem azokat, akik itt vannak. Van esélyem.. egy röpke kis esélyem.

Hallgattam, ahogy beszél. Kissé meglepett, megvallom, ez a fene nagy határozottság és pimaszság, no de ki voltam én, az anyja, hogy jómodorra tanítsam? Ugyan már. Viszont díjaztam, hogy látható félelme ellenére mondja, és nem retten meg, habár látszott rajta, hogy nem sok hiányzik a teljesen idegösszeomláshoz.
- Nem arannyal a számba születtem, csupán egy olyan vérrel az ereimbe, ami jobb, mint bárkié. - feleltem mosolyogva, laza, kissé pökhendi meggyőződéssel hangomban. - Tudom, hogy te félvér vagy. Hibák mindig történhetnek. - jegyzem meg  váll rándítva.
Szavaival egyre forróbb lett az a vas, amit pár perce kezdett el ütni. Sosem voltam egy türelmes ember, sőt hamar ki is lehetett hozni a sodromból, de minekutána sosem vettem fel a sértéseket, és abszolút nem szokott érdekelni mások véleménye, így egészen békés teremtés voltam... már ha épp nem tapadt vér a pálcámhoz. Ám ezután egyre inkább dühített a pimaszsága ennek a fiúnak. Nem is értettem, nem szeretne élni, vagy mi a túró?
-Fogalmad sincs mennyire "galád személy" vagyok. De a szavaidból úgy veszem ki, hogy szeretnéd megtapasztalni, méghozzá a saját bőrödön.
Nem is tudom, hogy voltam képes ennyi nyugalmat és kedvességet belepasszírozni a hangomba, mert ezt kivételesen nem síri, jeges hangon feccsentettem oda a másiknak. Talán így még hatásosabb.
Ezután egy ideig nem szóltam. Hallgattam, igyekeztem a tekintetemmel sugallni, hogy bizony rossz dolgoknak nézünk elébe, ha ez így folytatódik. Arról már nem is beszélek, hogy kimondani a Sötét Nagyúr nevét nem csak veszélyes, de meglehetősen arcátlan dolog is, főleg egy ilyen pörszemnyi taknyos szájából. Nyilvánvalóvá vált, hogy miért is küldött engem ide a Nagyúr. Ez a fiú képes volt arra, hogy legnagyobb félelemei közepette is bátorságot leheljen magába, igaz, kicsit vakmerőbb volt a kelleténél. A legjobb katonák lesznek az ilyenekből, csak rengeteg munkát igényel, amihez nekem egyáltalán semmi kedvem nem volt, mégis tudtam, ez a feladat rám hárul. Nekem kell majd kitépáznom agyából a sütőtök illatú vágyakat és álmokat.
Figyeltem, ahogy felállt, de nem indult el sehova. Azt hiszem átléptük azt a bizonyos határt. Én is felemelkedtem a székből, és villogó szürke szemem mélyen övébe fúrtam. Ideje volt kicsit komolyabbra venni a szót és hatást gyakorolni a fiún, mert nem sokáig vagyok képes türtőztetni magam, és ne adj isten a végén nem marad kis meggyőzni, csak egy adag porkupacod a kocsma koszos padlóján.
- Nos... - kezdtem bele halkan, miközben kivettem pálcámat a zsebemből, nem szegeztem rá, csupán kivettem. Tíz év előnyöm volt vele szembe, nem volt esélye. - Először is, visszaveszel a hangodból, mert már rég nem arról van szó, hogy megölöm az itt lévő összes kurva muglit, hanem arról, hogy téged foglak eltenni a picsába. - hangom már nem volt nyugodt, sőt, pont olyan sötét lett a hangszínem, mint tekintetem is volt.
Kiléptem az asztal mögül, és kezem vállára téve húztam őt is ki, nem túl gyengéd mozdulattal. Elegem volt a szarakodásból, meg ebből a büdös kocsmából is. Ideje felgyorsítani az eseményeket. Megindultam Killian barátom vállát satuként szorítva az ajtóféle. Kilépve a kocsmából megcsapott a friss levegő illata és mindjárt jobban is éreztem magam. Egy másodperc töredéke alatt kitisztult a fejem.
- Azt hiszem ideje befejezni a szar ide-oda passzolgatását. - jegyeztem meg, miközben megálltam, s felé fordultam. - Azt hiszed, hogy a bent lévő muglicsorda a legnagyobb problémád? Ennyire rohadtul ostoba lennél? Akkor is szájkaratézni fogsz, amikor meglátogatom Camillet és Lazhart, meg az édes kis húgaidat is? - Kérdeztem felkészülten. Nem ma kezdtem a pályát és tisztába voltam vele, hogy ezt a fiút máshogy nem tudom meggyőzni. Persze nem a legjobb, ha zsarolással kényszerítünk bele valakit a sötétségbe, de csak idő kérdése és magába szippantja minden.
- Egy nap se kell ahhoz, hogy mindent elvegyek tőled, ami valaha is fontos volt számodra. - jegyeztem meg színtelen, fagyos hangon. - Ha nem mutatsz némi tiszteletet, nem csak, hogy megölöm az egész családodat, de ott fogsz állni mellettem, és végig fogod nézni.

To: My Mentor

I'm not a perfect person, there's many thing I wish I didn't do..

Mindig is szeretem ugyebár feszegetni a határokat, és erre tessék, nos itt a remek alkalom mindarra, hogy egyúttal mindez a vesztemet is okozza. Talán egy szép napon majdan megemlékeznek rám, amikor is felállítanak számomra egy sírt az egyik temetőben, és könnyek mellett elhadarnak némi sort, mellyel búcsúznak tőlem. Talán eszébe jut a testvéreimnek, hogy mekkora idióta is voltam e jelen pillanatban, hisz ahelyett, hogy meghúztam volna magamat, nos jártatom a szám. Sosem voltam híres arról, hogy befogjam, és még, ha meg is tettem, nos az sem tartott egy percnél sem tovább. Sokszor mondták nekem, hogy ez lesz a végzetem, de én nem akartam elhinni ezt, hisz... hisz mégis ki az, aki voltaképpen a beszéd miatt halt meg? Oh, hogy most jelöltethetem magam e posztra, és az úgymond pozícióra? Hm, pipa! Már csak az hiányzik még nekem, hogy hallja a gondolataimat is, és akkor tökéletesen nem marad fejem sem. Ami valljuk be, hogy nem lenne jó, hiszen mit is kezdenék én fej nélkül akkor? Oh, ne! Most komolyan képes vagyok ily' marhaságokon elmélkedni, amikor is élet-halál kérdés közt lebegek? S ha ennek vége, akkor majdan a túlvilágon folytatom a felüdítő beszédemet? Hátha kibeszélem még a halottakat is a sírjaikból.. Jó, elég! Fejezd be, Killian Morhange! Most fejezd be, amíg nem mondasz szimplán olyat, amitől biztosra vehetően integethetsz a túloldal okozta előny nézetből.
-Hibák mindig történhetnek..-Ismétlem meg a szavait, miközben szúrós pillantással illetem eközben. Ha még eddig nem húztam ki a gyufát nála, akkor bizonyára nem sokára megteszem. Néhány mondat, avagy szó, és lehet elgurul az a bizonyos gyógyszer nála. S, bár attól eltekintve, hogy nem kellene ezt tennem, nos mégis ezt teszem. Most a bátorság hajt egyébként, vagy a totális öngyilkosság? Már magam sem tudom igazán, ami azt illeti, hiszen úgy érzem, miszerint pusztán csak sodródom az árral. Ám, elkövetkezendő szavai kicsit sem tetszenek, sőt nagyon, de nagyon nem tetszenek.. Oké, talán túlléptem egy bizonyos keretet, amit nem kellett volna. De van, ami már késő bánat, és úgymond nem is visszafordítható. Ez a helyzet átcsapott egy enyhe iróniába, de nézzük a jó oldalát, hisz kezd dühös lenni. Ennek van egyáltalán jó oldala? Míg én félek, és nagyjából megpróbálok elszórakozni vele, nos átmegyek szimplán pimaszba, míg ő maga a kezdetleges - talán - kedvességéből, nos eljut a düh fázisába.. nem, ez nem jó semmiképp sem! Szóval ezért sem válaszoltam a szavaira, de a kérkedésem nem hagyott alább, sőt csak egyre fokozottabb lett. Ám, végül a felállásommal abbahagytam a kis beszédem, ami egy külön pont nekem, bár az, hogy ő is feláll, és villogó-vészjósló-szürke tekintetteket mereszt rám, nos közel sem szimpatizáns.
Öhm, oké! Talán, tényleg ideje vennem egy ragasztót a számra, nos az adott legközelebbi boltban. Ígérem, ha lesz következő alkalom, akkor beugrom oda, hogy ne hozzam ki ennyire a sodrából. Hiszen akármennyire is nem akarok tudomást venni róla, nos előkerült a pálca.. Az a bizonyos pálca, ami az övé, és amivel egyetlen intés, aztán itt sem vagyok természetesen. Bevallva, nos hiába is akartam a hangjára figyelni, ha nem tudtam. Jobban, sőt érdekesebben lekötött az a tény, hogy ott van az a pálca.. még mindig az a rohadt pálca! Így minden egyes szó nélkül, és lélegzetet visszafojtva vártam a végítéletemre.. Talán, de csak talán megkegyelmez a kis lelkemnek, ha szépen csendben maradok.
Váratlanul ért mindaz, ahogy hirtelen megragadva, nos kicsit sem finoman, kivezetett a kocsmából. De ki vagyok én, hogy elkezdjek ezért is pampogni? Csend. Ismétlem csend, önmagam! Végül csak mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy kiérve megállunk szépen, és bámuljuk a tájat. Na még mit nem!
-Ígérem, nem mondok egy szót sem többet, sőt.. lakat rajtam.-Kezdtem el azon nyomban mentegetőzni, ahogy említésbe kerültek a családtagjaim. Nem szeretnék számukra problémát okozni, ahogy nem is akarom azt sem, hogy ez az elvetemült meglátogassa őket. Ezért is maradtam csendben. Nagyot nyelek, kissé hátrébb lépek, de csak annyira, hogy tisztes távolságban legyünk egymástól. Minden őrült gondolatmenetemet félredobom azonnal, és arra összpontosítok, hogy most az egyszer ezt nem szúrhatom el!
-Nem, nem, arra nincs semmi szükség, kérlek..-Emelem meg védekezően a kezeimet.-Én.. én tisztellek... téged.-Mondom ki nagy nehezen, ahogy rá sem nézve, nos inkább a földet bámulom. Jobb megoldásnak tűnt azt pásztázni, mintsem rátekinteni.-Szóval... mit akarsz, tőlem?-Kérdezem meg halkabban, ahogy ezúttal zöld tekintettem, nos rászegeződik. Ámbár, nem vagyok vészjósló, és sem pedig tekintélyes, mint ő maga. Sokkal inkább jellemez a rémület, a félelem, és egy enyhe kis fűszerezésként szolgáló, kíváncsiság kellege.

Na, úgy tűnt hatásos volt a kísérlet, mert nagyon úgy látszott, hogy csend lesz a végére. Sóhajtva forgattam meg szemem. Csak a családtagok halálos fenyegetése kell ahhoz, hogy végre valaki elcsituljon. Ámen.
- Látod, ezt már szeretem! - jelentem ki boldogan, mikor meghallom a tisztelet szót.
Bár kissé derogál, hogy közben rám sem néz, de ne szaladjunk annyira előre. Nem vagyok egy telhetetlen típus, ugyan türelmetlen annál inkább, de ez is csak idő kérdése. Ebben a fiúban megvan minden, ami a halálfalót jó halálfalóvá teszi, csak valahogy elő kell ugrasztani, és jóslatom igaznak látszik, miszerint ez cseppet sem lesz egy sétagalopp.
Felnevettem. Hogy én mit akarok tőle? Az ég világon semmit. Én csak egy kiképző tiszt vagyok, elvégzem a rám kiszabott feladatokat. A parancs minden esetben föntről érkezik.
- Tudsz ennél ostobább lenni? - kérdeztem szánakozó mosollyal arcomon.
Tényleg annyira nehéz lehet kitalálni, miért is jöttem ide? Bizonyára nem azért, hogy egy húsz éves fiúval sörözzek egy muglikkal teli kocsmában. Jut eszembe, ne felejtsek el majd a beszélgetés végeztével visszamenni, és mindenkit kinyírni. Aztán persze hazamenni és teljes testfertőtlenítést végezni.
- Én tőled némi engedelmességet. De valójában nem az a fontos, hogy én mit akarok tőled. Hanem, hogy a Sötét Nagyúr mit akar. - vontam föl szemöldököm, és vártam, hogy leessen a tantusz. - Nem kísérőszövegnek szántam azt, hogy megvan benned a lehetőség.
Közelebb léptem hozzá, egészen beleálltam az aurájába, majd megfogtam két vállát, és szavaim nyomatékául megszorítottam. Bár leginkább csak azért, mert tartottam tőle, hogy a mondandóm után megpróbál majd elmenekülni. Nyilván nehéz lehet feldolgozni egy új információt saját magadról.
- A Nagyúr tudja, hogy ott van benned. - kezdtem bele halkabbra véve a szót, bár ettől nem tűnt kevésbé ijesztőnek a hangszínem. - Előtte nincs titok. Belelát az elmédbe, tudja minden sötét és romlott gondolatodat. Tudod, hogy így van. Tudod miről beszélek, csak magadnak sem mered bevallani, s inkább úgy teszel, mintha csak rémálom lenne. De nem. Benned van a sötétség.
Azt, hogy mit látott a Nagyúr persze nem mondta el, de nem is volt érdekes. Az igazság attól még az, hogy tényleg mindenki elméjét egy perc alatt képes bevenni, nincs előtte akadály. Nem kezdő szinten űzi a legilimenciát, ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg sajnos. Azóta én vagyok aki profi szinten űzi az oklumenciát. Nyomás alatt tanul a legkönnyebben az ember, talán jobban fog az agya stresszhelyzetben.
- Azért vagyok itt, hogy segítsek neked. Hogy felszínre hozzam mindazt, amit oly' nagy igyekezettel próbálsz eltemetni magadban. - gyors mosolyt villantok, majd barátilag megpaskolom az arcát, végül pedig hátralépek. Kezem zsebem mélyére csúsztatva a kocsma falának dőltem, s a messzeségbe bámultam. - Persze ellenkezhetsz. - hangom már nem halk, s már teljesen szenvtelen, mint akit nem érdekel a világ sorsa, s nem tudnak olyan mondani, amit ne lenne képes hidegvérrel véghezvinni. Így is volt. - Megteheted, hogy harcolsz ellenem, de nem garantálhatom, hogy nem jár el a kezem itt-ott. - rápillantok, s szám ugyan mosolyog, de szememben felcsillan a gyilkos ösztön. Oh kérlek, ellenkezz, hogy jusson nekem is valami szórakozás. - Tisztább és fájdalommentesebb lenne, ha önként vetnéd alá magad a Nagyúr akaratának, de hidd el, barátom, Killian, nem esik nehezemre az utat, amin végig fogsz menni, a családod véréve eláztatni.

To: My Mentor

I'm not a perfect person, there's many thing I wish I didn't do..

Tudtam jól mindazon tényt, hogy milyen kockázattal is kell szembe néznem e pillanatban. Ha ellenkezek, ha csak kinyitom a számat egy nem megfelelő hangzásra, és ha netán bármivel is idegesíteni merem őt, akkor a családom kárával hozza be a törlesztést. Csupán csak egyetlen mozdulatába telik, és mindenkimnek annyi. Még egy szempillantásnak sem kell eltelnie, és volt családom, aztán már nincs. E fenyegetés pedig, nos egy teljesen új szemszögből világítja meg az adott dolgokat. Képes vagyok csendben tűrni, ám meg kell valljam azt, hogy, amik lezajlanak mélyen bennem, nos azok miatt képes lennék már most összeomlani, hisz' igazság szerint nem mindennapi azon élménykör, miszerint a szeretteim életével fenyegetőznek. Ha valaki azt mondta volna nekem, az Albániába történő utazásom előtt, hogy ilyen történésre számítsak, akkor helyben kiröhögöm. Míg mostan bármit megtennék azért, hogy megszabaduljak tőle, és természetesen ezzel egyúttal mindettől. De már sajnos túl későre jár az idő, és a végső szólam elütötte az utolsó hangzását, amellyel kijelölte a létem lefelé vezető útirányát.
'Legszívesebben az első adandó fára felakasztanám' érzés kering át, amikor is megjegyzi a számomra, hogy mennyire szereti eme felállt helyzetet. Mintha voltaképpen, nos nem ő maga fenyegetett volna meg, hanem én önön magamtól adtam volna be a derekam neki, viszont.. erről Isten a tanúm rá, hogy álmodhat! Sohasem leszek hozzá engedelmes, s ha mindezen túlestünk ígérkezően elfelejthetjük a másikat. Bár a végkimenettel kétséges a számomra, hiszen a halálfalók nem beszélnek, hanem ölnek, és én még.. még élek. Ez meg mégis egyáltalán hogyan lehetséges? Vagy ő maga szereti az előjátékokat, vagy én magam értelmeztem nagyon félre valamit, amit netán nem kellett volna, ami lehetne vicces is ugyebár, de nem az.. koránt sem. Mégis hogyan lehetne ez nevetséges? Ezer örömmel ásnám el magamat, mintsem, hogy tudjam azt, hogy itt van.. itt, tőlem nem messze. Ez siralmas, kérem szépen!
-Miért valami rosszat kérdeztem?-Nézek rá egy ártatlan pillantással, ahogy a hangomból tökéletesen hallható az értetlenség áttetsző jellege. Tudom, tudom, hogy valami nem stimmel.. de mégis mi? Hát nem megölni akar, avagy valami fontos, és elhalaszthatatlan információt..? Ezenkívül, nos ötletem sincs egyébként arról, hogy mi dolga lenne pont velem egy Halálfalónak. Természetes módon kíváncsi vagyok a feltehető szándékaira, hisz gondolom, miszerint nem egy baráti kis csevej szempontjából ugrott be értem a kocsmába, ahogy nem is azért jött ide, hogy megöljön, hiszen már ez esetben rég nem élnék. De még láthatólag lélegzem, és némiképp fenyegetőzik. Tehát.. ha nem ezeket óhajtja tőlem, akkor voltaképpen mit, s miért is nem pótolhat más varázsló egyed?
Sokk. Hirtelen dermedek le a szavai hallatán, és egy pillanatra az infarktus ténye kerülget. Számítottam arra, hogy e helyzet kapcsán nem jöhettek ki jól, de, hogy ennyire elcseszett legyen ez a nap. Szinte fel sem akarom fogni, nos mindazt ép ésszel, hogy komolyan mondta ezeket, s hogy tényleg ezt akarja. Talán, ha a körülmények nem lennének ennyire adottak, akkor ezer örömmel hajlanék a sötét oldalra, de lássuk csak be, miszerint jó magam nem panaszkodhatok. Nincs rossz életem, mint mondjuk másoknak. Tökéletes minden az életemben, és ezt nem akarom elrontani egy árulással. De egyáltalán van még nekem ebbe beleszólásom, avagy választási lehetőségem?
Tekintettem rémültséget sugall, ahogy megmozdulni sem vagyok hajlandó. Tudom, és érzem, hogy hátrálnom kellene, vagy tán megfutamodnom, de nem megy. Valami miatt képtelen vagyok rá. Talán a sokk hatása ez, talán a döbbenet, mely belepi a lelkemet, de azt sem zárhatom ki, hogy egészen mélyen... Pártatlanság. Nem hajlok sem a jó, sem a rossz oldalra. Nem kívántam belefolyni eme egyértelműen elcseszett harcba, és erre tessék! Itt állok, megfagyva, sokkolódva még inkább attól, hogy belép a személyes aurámba, és megfogja kezeivel a vállaimat.
-Nem, nem, és nem..-Rázom meg a fejemet reményvesztetten, ahogy egyúttal meg is mozdulok. Szinte ellenkezem vele szemben, azt akarom, hogy engedjen el, hogy hagyjon végre békén. Én nem vagyok ő, én... én nem vagyok sötét lelkű, hiszen még egy bűnös embert sem lennék képes bántani, s nem hogy megölni! Arckifejezésem egyre kétségbeesettebbé válik, ahogy a tekintettem sem utal másra.
Szavak, amelyeket nem akarok felfogni. Tettek, amelyek még inkább rémisztőbbé teszik a helyzetet. S most már az sem nyugtat meg, hogy megpaskolva az arcomat, nos elenged, és hátrébb lép tőlem. Játszi érzelmek kereszttüzébe kerültem. Mégis miért történik ezen helyzet meg?
Pillantásom a földre siklik, szavai elhalnak mellettem, és én csak tehetetlenül próbálom feldolgozni ezt az elmémben.
"Ellenkezhetek.. Eljár a keze itt-ott.. A Nagyúr akarata.. A családom vére.."
-Te egyáltalán ember vagy még?-Kérdezem meg tőle halk, ám mégis undorodó hangszínen.-Mégis hogyan fenyegetőzhetsz mások életével.. avagy netán téged sosem szeretet senki sem?-Rázom meg a fejemet, ahogy néhány lépéssel hátrébb kerülök tőle.-Ha csak a családomra emeled egyetlen egy ujjadat is, akkor én.. én esküszöm, hogy...-Sziszegem a fogaim közt dühösen, miközben feszülten túrok bele a hajamba, és végül inkább már nem is folytatom azt, amit mondani akartam. Tudja magától is mit mondanék, de nem akarom beigazolni az állítását. Én nem vagyok rossz!
-A fenébe is!-Üvöltöm, ahogy belerúgok a mellettem lévő oszlopba. Ezt nem! Ezt nem teljesíthettem! De mégis muszáj... muszáj mondani valami választ rá. Nem hagyhatom, hogy bántson bárkit is, de, ha... ha meg igent mondok, nos azzal bemocskolom a családom nevét.-A francba már..-Suttogom szinte megtört hangon, ahogy megtámaszkodva az oszlop menténél, nos térddel esek a földre. Mégis.. mégis mit tegyek? Jobb kezemmel erősen kapaszkodom az oszlop felületébe, ahogy végül ezáltal elrejtem az arcomat. Néhány könnycsepp szökik ki a szememből, amit Damien természetesen nem láthat, de gondolom ő is sejti, hogy nem épp imádkozok.-Rohadt élet!-Nyöszörgöm nagyon halkan, ahogy próbálok a helyzetre fókuszálni, hisz választ kéne adnom, de.. de képtelen vagyok egyelőre rá.

Láttam, ahogy szétesik a szemem láttára. Szégyenérzet nélkül. Láttam a fájdalmát, a sebezhetőségét, az undorát és a megvetését. Fura volt ennyi érzelmet látni egyszerre egy ember arcán. Rég volt, hogy bármit is éreztem volna. Úgy értem bármi komolyat, olyat, amit most Killian is érezhetett. ha erősen koncentrálok, fel tudtam volna idézni milyen volt. Milyen volt félni, rettegni... Félni, hogy mindent elveszítesz, hogy az életedet, amiről azt hitted csak a tied, most valaki más vonja uralma alá. Talán feltudnám idézni az érzést, a gombócot a torkomban, a követ a gyomromban, ha akarnám. De miért is tenném? Évekkel ezelőtt lemondtam arról, hogy normális legyek. Hogy olyan szokványos emberi érzéseim legyenek, mint a szerelem, az aggodalom, a félelem, vagy boldogság. Nem kellett, nem akartam.
Egyszer már megkaptam mindent, hogy aztán kitépjék a kezeim közül. Átéltem a legrosszabbat, s lényem egy igen fontos darabja meghalt. Inkább lemondok mindenről, hogy ne érezzem újra. Inkább nem leszek boldog, csak azért, hogy boldogtalan ne legyek újra. Tudom, aki lemond a fájdalomról, lemond a szerelemről is. De már arra sincs szükségem. Úgy sem lesz többé nő, kit úgy szeressek... talán a nagyobb probléma az, hogy nem lesz, aki engem szeressen. Hisz valljuk be... kárhozott voltam. És ha van hely a halál után, ahová a bűnösök kerülnek, nekem már ki van fizetve.
Kérdésére, hogy ember vagyok-e, nem feleltem. Csupán álltam vele szembe, zsebre tett kezekkel, és figyeltem, ahogy romba dől az élete. Ahogy romba döntöm, az életét.
Szavaira csak épphogy összeszűkült tekintetem. Nehéz lehet elhinni, hogy volt valaha ezen a földön bárki, aki engem szeretni tudott. Pedig volt. Nem is akárki. ha elmondanám, nem hinné el senki, hogy engem egy ilyen csodálatos teremtés így tudott szeretni. Legalábbis azt, aki akkor voltam.Talán azt, aki lettem, már Jackie sem bírná gyomorral. De minden okkal történik, s én is okkal változtam meg.
- Akkor? - kérdeztem vissza gúnyos mosollyal. - Mégis mit teszel? Megölsz? - elnevettem magam. - Ugyan kérlek! Arra csak férfi képes. Te pedig csak egy fiú vagy. Egyelőre. - fejeztem be.
Az volt. Valóban. Egy húsz éves kölyök, legalábbis most még. De nem kell sok idő, és nem csak férfit, de halálfalót faragok belőle. Legalább olyan jót, mint én vagyok, bár nem tudom ez lehetséges e egyáltalán.
Szinte megsajnáltam. Na jó, nem. De ha egy icuri picurival több emberség van bennem, még az is előfordulhat. Így viszont leginkább csak frusztrált, nem voltam hozzászokva ehhez, és magamban, mélyen átkoztam a Nagyúrat, hogy én kaptam ezt a feladatot. Nem csak azt, hogy becserkésszem a fiút, de még egyengessem is az útját. Legyek a mentora, a tanára. Én?? Remélem, hogy mindketten túl fogjuk élni. De főleg én, magamat jobban szeretem.
- Hagyd abba a picsogást, kislányoknak való! - szólaltam meg végül, s nagyon igyekeztem enyhébb, némileg barátibb hangvételt megütnöm, nem tudom mennyire sikerült. - Rengeteg dolgunk van.
Volt bizony, mert nem úgy megy ám, hogy ukmukfuk valakiből csak úgy halálfaló lesz. De nem ám. Bizonyítania kell a hűségét. Bár nem úgy látszott, hogy ma sort keríthetünk mindenre, ugyanis Killian továbbra is nekem háttal állt, a karjába préselt fejjem, és hogy sírt vagy imádkozott, azt éppen nem tudtam eldönteni. Csak azt tudtam, hogy véges a türelmem, és kezdtem kijönni a sodromból.
- Nézz rám! - emeletem fel hangon parancsolóan. - Ideje mennünk.

To: My Mentor

I'm not a perfect person, there's many thing I wish I didn't do..

A családom szóba kerülése teljes mértékben kiverte nálam a biztosítékot, és ehhez mérten a legszívesebben, nos a falba vertem volna bele a fejét, de a helyzet voltaképpen az, hogy én magam nem vagyok egy vérszomjas fenevad. S nem szándékom ennek kapcsán az sem, hogy ártsak másoknak, és még, akkor sem, ha egy olyan halálfaló áll előttem, mint, amilyen ő maga is. De a mérhetetlen düh egyvelege, nos csak fokozódott bennem a szavai által, és már épp szóra nyitottam volna ezt követően a számat, hogy valamit visszaszóljak a számára, ám ekkor eszembe jutott, hogy nem lenne túl jó ötlet. Tekintve első sorban, hogy közveszélyes ez az alak, és még a végén tényleg képes lenne nemcsak velem, de még a családommal is végezni. Én viszont még mindig vagyok annyira mélységesen érzelmes, hogy féltem őket, hogy óvni akarom a létüket, s inkább felvállalok mindent, mintsem, hogy az életükkel fizessenek az egyik hibám miatt. Így egyértelmű volt azon szempont, hogy melyiket is kellene voksolnom választás céljából, viszont ott volt bennem az a tény is, miszerint szégyent hozok mindenkire ezzel a döntéssel. De hát... van más választásom egyáltalán? S kockára tenném az életüket a szeretteimnek, csak mert hajlandó vagyok ellenkezni egy halálfalóval szemben, aki azért jött, hogy Voldemort oldalára csábítson..? S ha már itt tartunk, akkor mi a fenét látott meg bennem a Sötét Nagyúr, amiből úgy gondolja, hogy majdan a pincsi kutyája leszek? Mert, hogy hiába is mondanék neki igent e ajánlatra, nos akkor sem lennék a hű talpnyalója.. Hisz' ide, vagy oda a fenyegetésekkel, nos én korrekten igénylem a szabad akaratomat. Ezt nem veheti el tőlem semmilyen ígérettel! Bár ott a tény.. a családom létezésének ténye. Ez viszont sokat nyom a lantba..
Mélyen összeomoltam e teher alatt, s még, ha egyértelmű is volt a választás, akkor sem tudtam a döntést meghozni. Nem akartam a család szégyenfoltja lenni, s nem akartam azt sem, hogy az életük legyen a kis döntésem ára. Egyik opció, és egyik végkimenettel sem volt kedvező. S miután kivergődtem magam, nos szépen az oszlopnak dőltem. Nyilván nem tudhatta biztosra azt, hogy mit teszek, de én magam tutira vehettem, hogy sírok. S még, ha be is szólt, nos azt sem vettem magamra. Egyik fülemen be, és a másikon meg ki, mint ahogy a húgom, Megan, is tenni szokta, ha valamit nagyon nem akar meghallani - mondjuk apánk szavait olykor. Megrezdülök e gondolat folytán, és a teljes testem beleremeg a fájdalomba, a gyötrelembe, és a mérhetetlen bűntudatba, hogy ilyen... ilyen semmire kellő vagyok köztük. S amíg magamat marcangolom legbelül darabokra, nos Damien mondja, hogy sok a dolgunk, de valahogy nem foglalkoztat. Nem érdekel, hogy mit akar tőlem, avagy velem. A döntésem miatt elvesztek mindent... így, vagy úgy: De Mindent! Nem lesz családom.. nem lesz senkim..
Megrezzenek, amikor is felemeli a hangját parancsolóan, hogy nézzek rá.. Ezek után tényleg tekintsek rá, és pillantsak a szemeibe, mintha mi sem történt volna az előbbiekben? Komolyan hányingerem van ettől a személytől, és egyszerűen gyűlölöm... gyűlölöm, hogy erre kényszerít rá. Ha lenne egy kis szíve.. oh, olyan neki nincs, szóval felesleges is ezt végig gondolnom. Makacsul ellököm magam a támasztott kezem által, ahogy aztán letörlöm az arcomról a könnyeket, és semleges tekintettel fordulok a halálfaló irányába. Ám, nem nézek rá, mint ahogy azt kérte.
-A válaszom: igen.-Erősítem meg, hogy hajlandó vagyok hivatalosan is halálfalóvá válni, bár nincs az ínyemre, de jobb, mintha nemet mondva nem élhetne tovább a családom.-S akkor..-Nézek rá ezúttal teljes megvetéssel, így sugallva azt a számára, hogy mennyire is utálom.-..menjünk, ahogy mondtad.-Villantok egy kedvtelen grimaszt, majd újra komollyá válok.-Bár remélem azért térképet hoztál magaddal, hisz' ne, hogy itt még eltéveszd az utat nekem!-Jegyzem meg gúnyolódva, de mégis csak finoman kötekedve, és éppen annyira, hogy ne essek túlzásba, hisz nem szeretném feldühíteni az Őméltóságát, sőt még a fejecskémet is szívesen látnám a nyakamon... vagyis valameddig bizonyosan még szükségem lenne rá.

Várok, és igyekszek türelmet erőltetni magamra, ami nem az erősségem. De úgy voltam vele, hogy nekem sincs kőből a szívem, s tudom, ez egy nehéz pillanat lehet, így próbálok minél több időt hagyni Killiannek, hogy feldolgozza: ennyi volt, nincs tovább, ágyeszbugyesz.
Én már rég nem tudom, milyen búcsút venni a szeretteinktől, Jackiet leszámítva senkim nem volt, a szüleim rég meghaltak, ha voltak, de már felidéznem is nehéz. Nem is ismertem igazán a családi fészek melegét. Talán ezért is lehetséges, hogy nem vagyok egy túlzottan empatikus figura.
Mikor végre megszólal, ezúttal nem mosolygok - nem tetézem tovább szerencsétlen flótás gondjait -, csupán elégedetten bólintok. Igyekszem figyelmen kívül hagyni a megvető pillantásait, amúgy sem vagyok egy sértődékeny és mimóza típus.
- Príma! - felelem, majd közelebb lépek egyet hozzá.
Elhessegetem a szarkasztikus megszólalást, mert tudom, pillanatokon belül nem lesz kedve viccelődni. Ugyanis a neheze, csak most jön. Mert nem úgy megy ám, hogy csak puff, csatlakozom a sötét oldalra és akkor kapok egy menő tetkót, s rögtön halálfaló leszek. A-a. Ennél sokkal nehezebb, legfőképp azért, mert a Sötét Nagyúr senkiben nem bízik meg, amíg az illető le nem tesz valamit az asztalra. És minek örül legjobban minden idők legsötétebb mágusa? Ha halott muglikat teszünk le elé... Hát, sajnos, ez van.
- Most jól figyelj rám, Killian, mert ez lesz a legnehezebb része a dolognak. - kezdek bele, miközben kezem vállára helyezem, s elindulok az úton szép lassan, oldalamon Killiannel. - Azelőtt, hogy halálfaló lennél, meg kell győznöd minket elhivatottságodról. - Megállok, és még mindig vállát fogva, másik kezemmel a távolba mutatok. Kis falucska fekszik a messzeségbe. - Látod azt a falut? Muglik lakják. Pontosan egy óra múlva az egyik halálfaló a magasba röpíti a sötét jegyet. Ekkor már nem csak muglik, hanem aurorok és halálfalók is lesznek ott. És harcolni fogunk. Nem. Ölni fogunk. Legfőképp te. Mert ez a próba. Most kell bizonyítanod. És nem ajánlom, hogy elbukj.
Elhallgattam, miközben újra elindultam, habár éreztem, hamar megfogunk torpanni.

To: My Mentor

I'm not a perfect person, there's many thing I wish I didn't do..

Mélyen szívom magamba a levegőt, és szinte megfagy az ereimben a vér, amikor is tudatosul bennem az a tény, hogy képes voltam igent mondani arra, hogy ugyanolyan romlott lelkű halálfalóvá váljak, mint, amilyen ő maga, és még az sem vigasztal e pillanatban, hogy a családom megmentéséért tettem. Tudtam az elejétől fogva, amint megpillantottam a karján a sötét jegyet, hogy ez nem lesz egyszerű menet, de hogy... hogy ennyire ne legyen az. Ez valami vicc, sőt Istenre mondom, hogy az, mert nem akarok felébredve, nos mindezzel szembenézni.. Nem, nem, nem lehet igaz! Csakis akkor zökkenek ki a nyugtalan gondolataimból, amikor is közelebb lép hozzám egyet. Már előre félek attól, hogy mi lesz a következő lépés ebben a zűrzavarban. De csak nem lehet annyira borzalmas, és rosszabb, mintsem az a bizonyos tény, nem de bár? S tudom azt, természetesen, hogy hiábavalóan reménykedem naivan, hisz' nem sokára, azaz mindjárt, nos úgy is megszívom ezt jelentős mértékben, de hiszek.. hinnem kell a lehetetlenben.
Figyelem Damient, ahogy elkezd beszélni, ahogy annyira közel kerül hozzám, ahogy a vállamra helyezi a kezét.. Átjárja a testemet a ridegség érzete, és legszívesebben újból előhorgásznám magamban a gyáva feliratot, ám nem hagyom magamat oly' könnyedén, és továbbra is adom azt, amit az irányába érzek - a gyűlöletet. Végül engedelmesen megindulok mellette, amint ő maga megteszi a kezdő lépését. Alig haladunk valamennyit előre, nos már máris megállunk, de mindez fel sem tűnik a számomra, hisz a kijelentése jobban megrémít. Mégis milyen elhivatottságomról kell meggyőződni? Nagyot nyelve pillantok felé, majdan kapom a tekintettemet azonnal a mutatott irányba. Látok egy kisebbféle falut a távolban feltűnni, és próbálok nem erősen arra gondolni, amire alapjából kellene. Nem, nem kell nekem semmi olyasmit csinálni.. ennyire csak nem szemét alak, nem de? Valaki mondja azt nekem könyörgöm, hogy ez csak egy... egy nagyon rossz rémálom, és semmi több. Kérem!
Megtorpanok döbbenten, és nem indulok a halálfaló után. Arcomon könnyed rémültség mutatkozik fel hirtelen, ahogy a fejemet rázom. Mégis miért.. miért velem történik ez?
-De... de...-Hangom megremeg, ahogy nem tudok megszólalni sem a továbbiakban. Arcomat könnyek lepik el, és nem kontrollálom ezt az egészet.-...inkább ölj meg. Ilyen nincs.-Rebegem, ahogy hátrálni kezdek teljesen erőtlenül. S hiába minden gondolat, miszerint szedjem össze magamat, ha valamiért mégis képtelen vagyok, nos azzal szembe kerülni már most, hogy öljek... öljek embert.. embereket? Ezt nem akarhatja.. nem, nem, nem kérheti tőlem.-Nem tudom megcsinálni, Damien. Nem vagyok gyilkos..-Nézek rá megtörten, ahogy porba omlok. Négykézlábra kerülök, és remegek. Nem, nem, nem.. Mégis mi a franc az én bűnöm, amiért ezt érdemlem?

Hirtelen torpanok meg Killian mellett. Nem szólalok meg, csak figyelem, ahogy arcvonásai a félelemtől eltorzulnak. Összepréselem ajkaimat. Csak nézem, ahogy arcát könnyek sora áztatja el. Tekintetem továbbra is érzelemmentes és hideg.
Ember vagyok én is. Pontosan tudom mit érez. Szinte én is érzem a fajdalmát, a rettegését, de már rég megtanultam, hogy kell kizárni magamból ezeket az érzéseket. Nem vagyok túl emocionális személyiség, régen sem voltam kifejezetten, de azért a jelenlegi állapotomnál valamivel jobb volt. Érzek. Úgy, mint mindenki más, csak szimpla egyszerűséggel figyelmen kívül hagyom ezeket a dolgokat. Leginkább a struccpolitikához tudom hasonlítani.Mikor egy ember egy problémát érzékel,de nem akar tudomást venni róla,ezért úgy tesz mintha nem is létezne.
Szavai nem érnek meglepetésként, általában az "én nem vagyok gyilkos" megjegyzés benne van a forgatókönyvben. Persze, senki sem az, legalábbis nem úgy kezdi. Mindig van egy első alkalom, s mindig az a legnehezebb, utána már egyre könnyebb lesz, s ez mindenre érvényes, nem csak a gyilkolásra. De az első... az mindig fontos. Ott törik el valami végérvényesen az emberben, ott válik ártatlan emberből szörnyeteggé.
- Tudom. - szólalok meg végül, ám most már elfordítom tekintetem, s inkább a messziségbe bámulok. Nem szeretem nézni ha mások sírnak. Leginkább az lehet az oka, hogy zavarba jövök, s kellemetlenül érzem magam az ilyen helyzetekben, mert nem tudom kezelni. - Amit kérek, az nem könnyű, szörnyűség és félelmetes. De meg kell tenned, nincs más választásod.
Nem csak neki, de nekem sem volt. Feladatot kaptam, és azt teljesítenem kell. Ez lesz a következő lecke, amit Killiannak is meg kell majd tanítsak. Már ha túléli a ma estét.
- Rá leszel kényszerítve, ugyanis az aurorok támadni fognak. És ha csak állsz ott bambán leeresztett pálcával, akkor egy perc töredéke alatt hamu lesz belőled. Támadnod kell, és ki kell mond a halálos igét. Ugye tudod mi az? - kérdeztem kissé bizonytalanul, bár reméltem, hogy nem kell ennyire az alapoktól kezdenem. - Te döntöd el, kivel végzel. Nő, férfi, mugli vagy varázsló. Lehetőség szerint ne közülünk ölj meg valakit.
Még ezt sem tartottam kizártnak, hogy inkább ellenünk támad, ám ha volt egy maréknyi józan esz, akkor nem tesz ilyet. Lehet egyikünkkel végezni tudna, de a többiek nem fogják ezt tétlenül nézni. Sok mindent kinéztem Killianből, de az öngyilkos hajlam nem tartozott ezek közé.
- Most pedig fogd meg a vállam. Hopponálni fogunk, kifutunk az időből.

To: My Mentor

I'm not a perfect person, there's many thing I wish I didn't do..

Ezernyi részre tört álmok, melyek már sosem valósulhatnak meg, és apró szilánkokra hullt darabkák, melyek a szívemet omlasztják porba. Érzek, és mindebben az egészben pontosan ez az egyetlen egy hiba, mivel, ha nem lennének emberi vonásaim, akkor talán könnyebb volna elviselnem ezt a helyzetet, s tán megeshetett volna az is, hogy önként, és dalolva csatlakozom hozzájuk. De.. de így? Mégis mit vár tőlem a Sötét Nagyúr, avagy Damien? Azt hiszik, hogy néhány röpke fenyegető szó, nos majdan hat a lelkemre, és rögtön sötét lelkűvé emelkedem? Azt gondolják, hogy egy kis fenyegetés, és voilá, nos már azonnal is tudok gyilkolni? Mégis miféle beteges elme gondolja azt, hogy alig két órája - még túlzok is -, hogy belépett, és máris elrángat gyilkolni, nos azt remélve, hogy meg is teszem? A világ összes emberének meggyilkolása sem érdekelne, hisz nem.. nem tudom megtenni. Én nem vagyok egy kegyetlen személy, aki képes pálcát ragadva kimondani azt az átkozott átkot! Én.. én nem ölhettek, mert.. mert egyszerűen nem erre neveltek. Nem gyilkosnak nőttem fel, hanem egy rendes embernek.. egy fiatal férfinek, akinek a legnagyobb gondjának annak kéne lennie, hogy mikor házasodik meg, és nem annak, hogy mostan, azaz nem sokára, nos épp megöl egy ártatlant. Mégis ki képes ily' elmebeteg tettre az első alkalommal?
A szavait meg sem hallom, és nem azért, mert nem akarom, hanem, mert az elmém blokkot kapott. Képtelen feldolgozni azt a sokkot, amit hallanom kellett nem régiben. Hiszen nincs olyan személy, aki ne kapna hirtelen meglepődöttség rohamot, és félelem érzetet azon, hogy ölnie kell. Persze mindezt még úgy, hogyha nem teszi meg, akkor integethet a családjának -, a szeretteinek.
-Sosincs más választás.-Rebegem halkan, válaszolva a számára. Utolsó mondata ragadt meg csupán élesen az elmémben, miközben az is világossá válik nekem, hogy nem magamért teszem. A családom az oka ennek, és nem, nem rájuk kennem ezt, de ha nem cselekszem, ha nem engedelmeskedek, akkor a szemeim előtt halnak meg sorban. S képes lennék csak azért halálra ítéltetni őket, mert egy gyáva, és nyomorult féreg vagyok? Gyerünk, szedd össze magad, Killian!
-Nekem kimondani?-Kérdezek vissza értetlenül.-Mármint tudom, hogy mi az a halálos ige, amelyet használtok, de nekem nem kell szavakkal kommunikálnom, hogy működjön a pálcám..-Magyarázom tovább rögtön még mielőtt azt gondolná, hogy máris meghátrálni készülök, ugyanis erről szó sincsen. Muszáj cselekednem. Nem magamért.. kicsit sem magamért teszem ezt. Szedek némi bátorságot mindahhoz, hogy végül felállva, nos kihúzzam magam határozottan, és szembe nézek a Halálfalóval.-Ezután ígérd meg szépen, hogy mára békén hagysz!-Mondom ki komolyan, ahogy a szemeibe nézek.
Letörlöm a könnyeimet, és felsóhajtva közelebb lépek hozzá. Leporolom magamat, majdan pedig szemet forgatva, nos megfogom a vállát. Azzal nyugtatom magam, hogy először legyünk ott, és védekezem, de a halálos igét úgy sem mondom ki, sőt nem is fogok rá gondolni. Majd úgy csinálok, mintha valaki más áldozatát én öltem volna meg, nos nem jó ötlet? Úgy hiszem remek!
-Na akkor most megyünk, kérlek, vagy csak állunk?-Kérdezem ironikusan, ahogy rátekintek félszegen.