A mágiaelmélet órák mindig leszívják az agyam, s másra sem vágyom utánuk, mint egy kis friss levegőre, s egy jó nagy kör sétára a Roxfort udvarán. Többnyire, mikor egy kis sétára van szükségem jobb szeretek egyedül császkálni, mint sem, hogy bárki is velem jöjjön, hiszen ilyenkor mindig megpróbálom rendezni a gondolataim. Az elmém rögtön idegen vizekre evez, s azon kezdek agyalni, hogy mit is fogok kezdeni magammal, ha letettem a RAVASZ-t. Talán egy időre elhelyezkedem a Mágiaügyi Minisztériumban, míg nem találok valami jobbat, bár már akkor beleremegek, ha belegondolok, hogy egy napot azon a szenny helyen kelljen eltöltenem. Kevés pénz, sok meló, könyörtelen emberek. Oké, kicsit fura, hogy pont én mondom, hogy könyörtelen emberek, hiszen én is egy vagyok közülük, de ha már munkád van, akkor nyilván nem akarod úgy kirúgatni magad, hogy visszapofázol a főnöködnek. Jobb szeretnék elköltözni külföldre és különböző varázslényekkel foglalkozni, mert az köt le a legjobban és egyszerűen elvarázsolnak. A figyelmem mindig sikerül teljes mértékben lekötniük, ami hatalmas szó be kell vallani.
Az udvaron sétálgatva pár perc után leülök az egyik padra, magam mellé rakom a könyveim és nagyot sóhajtok. Itt a domboldalon télen hihetetlenül szokott csúszni és elsős koromban párszor itt csúszkáltunk lefelé, míg McGalagony professzornő be nem tessékelt minket a hálókörzetünkbe és egy órás előadást tartott a csúszkálás veszélyeiről. Azóta meg sem próbáltam. Na nem azért, mert annyira megijedtem volna az idős tanárnőtől, hanem mindössze csak a szónoklatát nem volt erőm még egyszer végighallgatni, mert attól, hogy ilyen vagyok van, ami még nekem is sok.
Körülnézek az udvaron, s egy vörös loboncot pillantok meg a látóteremben. Még ide se ért, de máris megforgatom a szemem, s egyből a húgom, Marlene jut az eszembe. Hihetetlen, hogy tud barátkozni egy ilyen szerencsétlen sárvérűvel, mint Lily Evans. A lányra ránézek, és rögtön elfog az utálat. Nem értem miért kedvelik annyian, amikor csak egy két lábon járó szerencsétlenséget látok benne, semmi többet. Ami csak hab a tortán, hogy a lány mindenek felett sárvérű. Itt mindenki tisztában van a sárvérűek fogalmával, azaz mugli szülők gyermeke. Az ilyenektől kellene a leginkább megóvni az egész varázsvilágot. Igen, ha valaki hallaná a gondolatmenetem egyből az jönne le neki, hogy mit keresek a griffendélben, de én is csak csodálkozva néznék a kérdés feltevőjére, hiszen éppeszű választ még nem kaptam erre a kérdésre.
- Mi újság sárvérű? – ordítok oda Lilynek mosolyogva. Különleges bánásmódban részesítem, akárcsak a húgom többi barátját. – Nem órán kellene lenned? Menj vissza a kastélyba, le ne gurulj véletlen a domboldalon – rivallok rá gonoszan. A mosolyt le sem lehetne törölni az arcomról.

Kifelé a teremből kis híján elbotlom a küszöbben, de minden különösebb mutatvány nélkül sikerül a Griffendél torony felé vennem az irányt. Alig várom, hogy lehajítsam a táskámat, ledobjam a könyveket az ágyamra, és végre élvezhessem a hetem egyetlen lyukasóráját, amit a nem túl fényes rúnaismeret vizsgámnak köszönhetek. A RAVASZ-képzésre Kiváló minősítéssel lehetett volna csak jelentkezni, én a magam Elfogadhatójával meg sem próbálkoztam a dologgal. Így, míg a többiek az ősi rúnák ösvényén kifulladásig barangolnak, úgy döntök, leugrom a tóhoz, esetleg benézek Hagridhoz, kivéve ha éppen ebédet főz, mert akkor biztosan marasztalna. (Nem szívózásból, de kóstoltad már Hagrid gasztronómiai vénájának megtestesüléseit? Pfúj.)

A táskám nélkül jelentősen könnyedebben szaladok le a lépcsőkön, majd nagyot kortyolok a májusi napfényből, ami odakint vár. Ó, igen! Legszívesebben futnék lefelé a domboldalon, vagy vissza se tolnám a képem a délutáni bűbájtanra, de lévén az egyik kedvenc tárgyam,valószínűleg úgy is ott fogok ülni, a harmadik padban, ahol szoktam. Marlie mellett, ha ő túléli a megterhelő órákat addig.
Apropó Marlie, barátnőm nehezen elviselhető, súlyosan vérgyűlölő nővérének a hangja ekkor ér el hozzám a park lengedező füvén keresztül. Úgy pördülök felé, mintha áramot vezettek volna a tagjaimba. Jaj, ne már! Hozzád igazán semmi kedvem!
- Igazad van, McKinnon! Szaladj be, és nézd meg, órán vagyok-e! - kiáltok vissza, majd reménykedve abban, hogy ezzel lezártnak tekinthetjük a dolgot, elindulok lefelé araszolva a tó mentén.

gyere, lássuk mit tudsz! ; ) ☼ Ruha ☼ Zene ☼ ©

Egyik este a griffendél klubhelységében ültünk Izzyvel és Carrie-vel, persze rajtunk kívül rengeteg más griffendéles is megtalálható volt ott, de őket többnyire nem vesszük figyelembe. Már az is az idegeimre megy, hogy ilyen varázslókkal, s boszorkányokkal vagyok összevonva, akik szintén a bátornak titulált házba kerültek elsőéves korukban. A legtöbben vagy idegesítőek, vagy buták, vagy szimplán rossz rájuk nézni. Szerencsére én egyik sem vagyok közülük, aminek felettébb örülök. Most nyilván visszaszólna néhány ott lévő némber, hogy pont a háromnak vagyok a keveréke, amin csak jót kacagnék. Jobb, ha tisztában vagyok a belső és külső tulajdonságaimmal, mindenkinek így kellene lennie magával szemben. Már az is nagyot nőne a szememben, aki így vélekedik a dolgokról, ami felettébb fura, mert ha én valakit elkönyvelek, akkor az általában élete végéig olyan képben jelenik meg az elmémben.
Visszatérve arra az estére Lily Evans és az én „szeretett” húgocskám, Marlene is a helységben voltak felfedezhetők. Elmélyültek valami számukra nagyon fontos beszélgetésben. Igazából azon sem csodálkoznék, ha rólam ment volna a pletyka, hiszen nem hiszem, hogy Marls meg tudja állni egy ilyen nővér mellett, hogy ne idegeskedjen állandóan miattam. Túlságosan a szívére veszi a dolgokat, amelyeket egyáltalán nem kellene. Ha elengedné a füle mellett és nem reagálna rájuk talán nem is szívatnám annyit, mert nem látnám értelmét. Én abból táplálkozom, ha valaki dühös és felettébb kiakad a dolgaimra, amelyeket ellene teszek.
Izzy egyből kiszúrta magának Lilyt és természetesen, akkor már nekem és a csapatunk harmadik tagjának is bele kellett szólnia. Jó szokásunkhoz híven először a külsejét, majd a belső mások által oly’ sokszor emlegetett erényeit figuráztuk ki. Nem tudom, hogyan tud élni azokkal az ocsmány szeplőkkel a testén, amiket én a helyében már egy okos varázslattal rég eltűntettem volna, s ekkor még nem beszéltünk az idegesen vörös hajáról. Leginkább egy répához tudnám hasonlítani a fejét, ami mindig nevetésre késztet, ha eszembe jut, de hát ilyen az élet. Nem mindenki születhet olyan szerencsésnek, mint én.
- Úgy hallom nagyon vicces kedvedben vagy, Evans – szólok vissza neki. Nem áll meg, lefelé megy a tóhoz. Valószínűleg azt hiszi ennyiben hagyom a dolgot, de úgy tűnik, akkor még nem ismer eléggé. – Bele ne ess a tóba, úgy hallottam még nálam is gonoszabb sellők élnek ott, biztosan nem élnéd túl, hacsaknem a víz nyírna ki már rögtön pár másodperc elteltével. Habár most így jobban belegondolva a dolgokba menj csak. Senkinek sem hiányoznál – húzom el a számat gúnyosan. Régen mindig csak cinikusan szólogattam be az embereknek, ami nem mindenkinek tűnt fel, s mikor rájöttem, hogy a módszerem nem elég hatásos változtattam rajta. Azóta kerek perec kimondom, ami megfogalmazódik az elmémben. Túl hamar jár a szám? Talán. Bánom-e? Egyáltalán nem.

Őszintén szólva a McKinnonnal folytatott párbeszédeink unalmasabbak számomra, mint az olvadó havat bámulni a februári latyakos időben. Úgy látszik, ő is valami hasonló tétlenségtől fűtve kezd piszkálni engem konzekvensen, de mégis mit mondhatnék? Nem akarok balhét. McGalagony számára egyébként is mindig meglepetést okoz, ha két griffendéles ül az irodájában, várva a büntetőmunkájára.

Hiába reménykedem azonban abban, hogy eltávolodhatok tőle, McKinnon követ engem, pedig senki sem volt kíváncsi a kis műsorára. Bele ne ess a tóba, úgy hallottam még nálam is gonoszabb sellők élnek ott, blablabla. Nocsak, az új divat szerint lehetetlenségekről fogunk beszélgetni?
- Nem szállnál le rólam, végre? Fájdalmasan hülye vagy, ha azt hiszed, magamra veszek bármit is, amit mondasz, és még inkább, ha úgy gondolod, elpazarolom a lyukasórámat rád! Pá aranyom! - fordulok ismét előre, és még szaporább léptekkel folytatom az utam a domboldalon lefelé. Az óriáspolip ekkor bukkan ki a felszínre, vízzel fröcsköli magát, meglepően édes látvány. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy belököm hozzá McKinnont egy délutáni teaparti erejéig - de csak egy pillanatra. Prefektusként nem tehetek ilyesmit. Amint nem vonhatok le pontokat a sértegetéséért sem, hiszen a háztársam. Na mindegy. Remélem, megunja ezt a baromságot, és lekopik, mielőtt Hagrid kunyhójához érnék.

gyere, lássuk mit tudsz! ; ) ☼ Ruha ☼ Zene ☼ ©

Igazából kezdem kicsit megbánni, hogy leszólítottam Lilyt, hiszen már a hangja olyan mértékben bántja a fülem, hogy legszívesebben vérengző sárkányok vagy esetleg dementorok elé dobnám. Nem tudom, hogy melyik lenne számára a nagyobb büntetés, de úgy tudom, hogy a második variáció rosszabb bárki számára, így léggé megfontolandónak tartom. Mennyi idő lehet feladni őt bagolypostán és elküldeni az Azkabanba a dementorokhoz? Biztosan nem lenne kis feladat, de szívesen megtenném, hiszen csak rá kell nézni, egyszerűen undorító. Hülye kis sárvérű, a családja helyében inkább kitagadtam volna, minthogy elengedjem a Roxfortba. Már minden egyes megmozdulásától elszörnyedek és legszívesebben tennék valamit ellene. Hogy lehet őt egyáltalán kedvelni? Mikor azt hallom a többi szánalmas griffendélestől, hogy Lily így meg Lily úgy már szinte a hajam tépem. Nincs ebben a lányban semmi, ami miatt úgy kellene viselkednie a diákoknak vele, ahogy. James Potter is akkor vesztette el a maradék józan eszét, mikor el kezdett udvarolni neki, hiszen addig jó fej gyereknek tartottam, de itt le is zárult a dolog. Sirius Black meg akkor őrült meg, amikor leállt a húgommal egy kis időre is. Igazából nem tudom, hogy pontosan mi van köztük, de a pletykák hamar a fülembe jutnak és előttem nincsenek titkok, mindent tudok, hogy mi történik az kastély falai között, hiszen e nélkül nem tudnék igazán megalázni embereket és pletykákat terjeszteni.
Hangosan felnevetek mondanivalóján, szinte zeng minden körülöttünk. Még, hogy én vagyok a hülye! Nézett már ez a lány egyszer is magára? Fájdalmasan buta, ha azt hiszi jobb lehet nálam csak azért, mert olyan nyálas a stílussal és hosszú nyelvvel áldotta meg a sors, hogy mindenki szívébe rögtön benyalja magát. Inkább mondaná ki őszintén a dolgokat, mivel ilyen ember, mint ő, nem létezik. Ha nem lenne semmilyen következménye, akkor már rég az óriáspolip csápjai ölelnék keresztül a nyakát, míg az egy nagy reccsenéssel el nem törne.
- Te félelmetesen, szánalmasan hülye vagy. Én azt hittem legalább egy kis ész szorult beléd, de úgy tűnik mégsem – közelítek felé. Nem messze van tőlünk a tó, s egyre jobban az irányába közeledünk. Milyen szívesen megnézném, ahogy fuldoklik benne! Viszont biztosan kicsapnának a Roxfortból, ha valami súlyos kárt tennék ez ellen a lány ellen, s már nem sokára itt a RAVASZ vizsgám, amire fel kell készülnöm és nem szabad elrontanom. Végre én is teljes jogú boszorkány szeretnék lenni.

Becsukom a fülem McKinnon ostoba sértéseit hallgatva, de bár lenne eszközöm, hogy elhallgattassam! Vagyis, talán mégis akad itt valami, hiszen nem hiába alkalmas a fűzfapálca kifejezetten bűbájolásra és effélékre. Oké, ha még egyszer megszólal, komolyan mondom, szétátkozom a száját, hogy végre veszteg maradjon! Talán Marlie sem fog ezért csúnyán nézni rám. Mondjuk, ki tudja? Még az is lehet, hogy előtör belőlük a testvéri szeretet egymás iránt, és összeölelkezve hatástalanítják majd a rontásomat. (Erre ugyan mikroszkopikusan kevés esélyt látok, de nem venném el a McKinnon nővérek elől a lehetőséget önmaguk meghazudtolására.)

A tó mentén haladva egyre vonzóbb a kilátás, hogy a vízbe lökjem, bár még próbálom tartóztatni magam. Vizualizálom az arcát a csobbanás pillanatában, amint a föveny iszapos végére érve megcsúszik, és placcs! Szedem a lábam a füves domboldalon, mert valami azt súgja: az ilyen pusztító vágyaim enyhülni fognak, ha végre átlépem Hagrid küszöbét. McKinnon pedig tovább dumál. Te félelmetesen, szánalmasan hülye vagy. Én azt hittem legalább egy kis ész szorult beléd, de úgy tűnik mégsem.

Szememet forgatva pördülök felé, és szegezem rá a pálcám.
– Silencio! – fakadok ki, és ha eltalálja a bűbáj, többé nem kell majd aggodalmaskodnom McKinnon zavaró és rosszmájú megjegyzései miatt. Talán talál majd magának valakit, aki hatástalanítja az igét, vagy esetleg megoldhatná magának is, ha már megfelelően mélyre ásta magát a nonverbális varázslásban. Hatodéves tananyagról van szó, de sosem lehet tudni.
– Jó szórakozást a gondolataiddal! – vetem hátra a vállam felett, majd folytatom az utam Hagrid kunyhója felé.



gyere, lássuk mit tudsz! ; ) ☼ Ruha ☼ Zene ☼ ©

Visszaemlékezéseim alkalmával mindig meg vagyok arról győződve, hogy a múltban is akárhány alkalommal meghallottam Lily Evans idegesítően csengő nevét mindig kirázott a hideg, hiszen sosem tartozott a kedvenceim közé. Emlékszem, amikor büszke másodévesként ültünk az asztalnál Izzyvel és Carrie-vel. Már akkor Marlene-t figyeltem, még magamnak sem vallanám be, de izgultam, hogy hová fog kerülni. Reménykedtem, hogy nem a mardekárba, habár legbelül tudtam, hogy oda ő sosem jutna be. Aztán még jobban elítéltem a hugrabugot, mivel ott csak két ballábas hülyegyerekek vannak. A griffendél és a hollóhát maradt, az előzőnek jobban örültem és végül oda is jutott be. A többi házban ki tudja, hogy milyen hatással lettek volna rá. Akkoriban még nem voltam ilyen szinten gonosz és kötekedő, mint most, így valamilyen szinten jót akartam a húgomnak. Nem sokkal később mindenkit beosztottak és Lily Evans is az asztalunkhoz került. Egy vörös hajú, szeplős kislány volt, akitől kirázott a hideg. Kedvesen mosolygott mindenkire és a legtöbb embert elbűvölte. Emlékszem, hogy az epe majd’ feljött a torkomon és legszívesebben lelöktem volna a padról, amin ülünk az étkezések alkalmával. Nem emlékszem, hogy valaha is megpróbált volna-e velem bármilyen kapcsolatot kialakítani, ha meg igen, akkor figyelmen kívül hagytam, hiszen ha valakit már látásból sem bírok nem pazarolok rá felesleges perceket.
Lily csak továbbsétál, és azt hiszem, hogy figyelmen kívül akar hagyni, amikor valami olyasmi történik, amire sosem számítottam volna tőle. Varázsol, ráadásul ellenem irányítja a bűbájt. Másodpercek és egy rossz mozdulat kérdése lett volna, hogy eltaláljon a bűbáj, melynek következtében most nem tudnék beszélni. Szerencsére sikerül kikerülnöm és egy diadalittas mosollyal jutalmazom a szánalmas, tenyérbe mászó képű Evans lányt. Bár megfojtaná az óriáspolip a tóban! Nevetve nézném végig az egész jelenetet.
- Csak ennyit tudsz? – kérdezem felhúzva az egyik szemöldököm. Imádom, ha hergelhetem az embereket, legalább kijön belőlük a legrosszabb énjük és megmutatják a foguk fehérjét. Igazából kíváncsi lennék, hogy a „bájos” Lily mire is képes, így nem zárkózom el egyáltalán attól, hogy teljesen felidegesítsem.
- Mondjuk most, hogy így mondod, inkább lennék a gondolataimmal, mint veled – ekkor viszont eszembe jut valami, ami talán nagyobb büntetés lenne Lily számára, mint bármi. Reménykedem, hogy újra megpróbál majd eltalálni a bűbájjal, hiszen akkor biztosan bajba kerülne, és nem állna meg többé olyan büszkén McGalagony professzornő előtt. Ó kérlek Lily, tedd meg a kedvemért! – Elég bénán céloztál az előbb az átokkal – vetem oda neki, s ezzel próbálom hergelni. Nem veszem elő a pálcám, nem hagyok magamon támadási felületet a tanárok ellen.

Mikor Harley kitér a bűbáj útjából, csak egy mérges szusszanással felelek. Most komolyan, nem lenne sokkal egészségesebb mindenkire nézve, ha néha befogná a száját? Mondjuk, most. Vagy most. Dühösen pillantok rá. Mit akar elérni ezzel a játékkal? Nem tudna máshol unatkozni?
Szívem szerint ismét megfordulnék, hogy magára hagyjam, de nem bírok napirendre térni a cukkolása fölött. Pofátlanság, amit művel – és pofátlanul átlátszó is. Csak azt nem értem, miért éppen velem akar csetepatét provokálni? Miért akarja McGalagonyt olyan helyzetbe hozni, hogy párbajozó griffendéleseket kelljen leszerelnie? Nem tudom eldönteni. Így végül egy nonverbális Aquamenti mellett döntök, amiben már van némi gyakorlatom. A nonverbális varázslás az idei tanév anyaga volt, megszenvedtem egyes részeivel, de a Legendás Lények Gondozása órának hála, a vízfakasztó bűbájba már jól belejöttem – hogyan máshogy mosnánk kezet a parkban, miután Ebshont kutató tekintetétől követve feltúrtuk a földet?

Ezúttal a ruháira célzok, és mivel Harley célpontnak elég szép, nem hiszem, hogy problémát okozna eltalálni az egyéb testrészeit, még ha az arcát el is tudta rántani előlem. És amennyiben valóban eltalálom, élvezettel fogom végignézni, miként áznak el a ruhái a bűbáj hatására. Ha ezek után Madam Pomfrey megkínálná őt egy kalapkúra bájitallal, teljes lenne a boldogságom, de így csupán abban reménykedhetek, hogy McGalagony éppen nem fürkészi a parkot elképesztően éles szemeivel. (Vagy ha igen, kötve hiszem, hogy nem gondolkodott el ő is egyszer-kétszer Harley megátkozásán...)


- Na, McKinnon, én a helyedben berongyolnék a kastélyba és keresnék egy törülközőt! Csak vigyázz, nehogy Friccs elkapjon, mert szíjat hasít a hátadból, ha vizicsúszdává változtatod a lépcsőt! - nézek rá tettetett aggodalommal, majd megpördülve tovább ballagok Hagrid kunyhója felé. Hála McKinnonnak, hamarosan elbúcsúzhatok a lyukas órám felétől, és még le sem értem a vadőrhöz beköszönni.

gyere, lássuk mit tudsz! ; ) ☼ Ruha ☼ Zene ☼ ©

Már az elején megfogadtam, hogy biztosan nem fogok varázsolni Lily jelenlétében, mert nem akarok nagy bajba keveredni. Jobb, ha azt hiszik rólam a tanárok, hogy jó kislány vagyok, még ha belül tudják is, hogy erről szó sincs. Mindössze az a célom, hogy ne találjanak rajtam semmilyen pontot, amivel kifoghatnak rajtam, akkor sem ha tele vagyok olyanokkal. Igazából jobban belegondolva még sosem varázsoltam úgy, hogy látták volna és bárki ellen irányult volna és ez nem is fog bekövetkezni. Eléggé meglepett, hogy Lily pálcát rántott ellenem, de nincs az a pénz, hogy én ezt bevalljam. Legszívesebben valamelyik tiltott átkot használnám fel ellene, de az nem most lesz és nem a suli területén. Ha netalántán a jövőben valamelyik eldugottabb helyen összeakadnánk, akkor első dolgom lenne ezt alkalmazni, s az sem érdekelne, ha a húgom többé felém sem nézne. Nem vagyok olyan ember, akit bármi és bárki meg tudna hatni, sok kell nekem ahhoz.
Mikor Lily beveti az Aquamenti bűbájt gyorsan oldalra ugrom, ám nem vagyok elég gyors, hiszen deréktól lefelé még így is eltalált. A nadrágom csurom vizes lesz, s áldom az eget, hogy szép tavaszi időjárással hozta el a mai napot. Kicsit megrázom a lábam, hogy a víz kissé lentebb folyjon, aminek tudom, hogy nem sok értelme van, de azért mégis megteszem.
- Szép volt Evans – mondom neki gúnyosan. – Akkor most indulok McGalagony professzorhoz és életedben először végre bajba kerülsz, egy kis büntetőmunka a tiltott rengetegben sosem árt senkinek – mosolygok rá. A griffendél házvezető professzora elég szigorú és nem éppen az engedékenységéről híres a diákok körében. Talán ő az, aki a legjobban megkövetel tőlünk mindent, ami igazából nem is probléma, mert így legalább megtanulunk mindent, amit kér tőlünk, s ez a nagy betűs életben majd előnyünkre válhat.
- Pont az a célom, Friccsel nem lesz gondom, hidd el – kacsintok rá, majd sarkon is fordulok, hogy minél hamarabb felérjek és elpanaszoljam Minerva McGalagonynak, hogy milyen is igazából ez a Lily Evans. Az édes-mázas külső alatt egy igazi ördögi belső lapul, legalábbis, ha rólam van szó, s ez pont elég. Biztosan csalódni fog benne a tanárnő bármi is történjék majd.
- Sok sikert a továbbiakban, Evans – intek neki utoljára, megfogom a könyveim, amiket időközben leejtettem a földre, s már itt sem vagyok. Gyorsan szedem a lábaim, mivel nem akarom, hogy betaláljon még egy bűbájjal, akkor már tényleg hihetetlenül mérges leszek. A vállam fölött óvatosan pillantgatok vissza, hiszen ha valamit ki kell kerülni, akkor sikerüljön.

Figyelem a távolodó McKinnon hátát, és kedvem lenne lángra lobbantani a talárját. Az ujjaim végén, mint holmi istenektől kapott önbíráskodó fegyver, ott lüktet a pálcám, s benne az elmúlt hónapok, az elmúlt és lassan begyűrűző évek minden kétségbeesett küzdelme, hogy ez a világ, a világ, ahová tágra nyílt szemű, csodálkozó kislányként érkeztem - befogadjon engem. Hogy fontos legyek itt, legalább addig, míg az emberi jogaimat nem csorbítja senki!

Az ilyenek, mint McKinnon, úgy néznek rám, mintha féreg lennék. És tudom, ha nem aktiválódik nálam semmilyen mágikus gén, ma egy teljesen átlagos mugli gimnázium teljesen átlagos, gondtalan tanulója lehetnék. Nem kiemelkedő mindenből, csupán néhány tárgyra koncentrálva. Ha nem aktiválódik a bennem rejlő, öröktől szunnyadó mágia, a nővérem velem pózolna a születésnapi képeken, széles, pimasz-kamasz vigyoromat pedig ugyanúgy elhomályosítaná az ő térdre kényszerítő nőiessége, de legalább szeretne! Szeretnénk egymást. Nem irigykedne rám valamiért, amiről nem tehetek. És ha tudná, mi az osztályrészem itt, valószínűleg most is visszakozna. Mert vannak, akik kedvesek. Vannak, akik kiállnak mellettem. Akik nem húzzák el a kezüket, ha az enyém véletlenül hozzájuk ér a lakománál. Sok embert és sok kalandot, sok csodát köszönhetek a varázsvilágnak. De ha Voldemort ereje kiteljesül, rabláncra vert kutya leszek. Holttest egy tömegsír mélyén.

McKinnon távolodó nadrágjának alsó szárára szegezem a pálcám. Szikrák , majd lángok csapnak fel az anyagból. Pedig nonverbális varázslatot sem hajtok végre. Ezt a tüzet a dühöm táplálja. A kétségbeesésem. Mert azt mondhatja rám a XX. században, emberi méltóságom teljében, azt gondolhatja, hogy sárvérű kurva vagyok.
- Jobb, ha sietsz, McKinnon! Úgy fest, ég a talpad alatt a talaj! - rikoltok utána, a hangom remeg a dühtől. A tervekre gondolok, amiket Alasterrel szövögettünk, a prefektusi fürdőben elsuttogott szavakra. Talán nem ez a legokosabb döntés. Sem a leghiggadtabb. Sem a legsportszerűbb. De semmivel sem érek kevesebbet, mint ő. Nem vagyok tökéletes nebántsvirág - de ő sem az! És úgy fest, McKinnon csak a tövisek nyelvén beszél. Hát, most mondok olyat, ami eljut még az ő agyáig is!
- Mit tudsz mondani McGalagonynak? Engem nem tudsz megijeszteni a fenyegetéseiddel! - kiáltok utána még egyszer, és forró indulatot érzek a torkomban, a nyelvemen. Egy részem némán könyörög neki: fordulj vissza, szegezd rám a pálcádat! Fordulj vissza, és játsszuk le!


gyere, lássuk mit tudsz! ; ) ☼ ruha ☼ háttérzene ☼ ©

Komolyan azt hiszi ez a szerencsétlen, ha itt pattog nekem és bűbájokkal sújt, akkor én vissza fogok támadni? Azt lesheti! Nagy az akaraterőm, és ha én valamit elhatározok, az úgyis lesz. Nem fogom lejáratni magam és nem pocsékolom az energiám arra, hogy ilyen vörös gombolyagokra pazaroljam. Inkább tanulnám meg elsajátítani a három tiltott átkot, minthogy Lily ellen apró trükkökhöz folyamodjak. Mondjuk, nagyon nevetnék, ha a tóban kötne ki, de akkor saját kezűleg fogom belelökni, hogy még jobban essen a dolog. Így is sok büntetőmunkát kaptam az elmúlt időszakban, ami igazából az elmúlt hat és fél évet öleli fel. Igazából mindig csinálok valami csínyt, ami miatt különböző feladatokat rónak rám, s már érzem, hogy a következő is hamarosan beiktatásra kerül. Na persze nem azért, mert kárt fogok tenni az Evans ivadékban, hanem sokkal inkább a Carrie-vel szövögetett tervünk miatt, miszerint hashajtót csempészünk majd Vada Greengrass italába, akit már hírből se bírok. Igazából a hollóhátasok mindig az agyamra mennek az okoskodásukkal, s legszívesebben mindet felrugdosnám, a hugrásokról meg inkább már ne is beszéljünk. Annyi a jó a hollóhátban, hogy mindannyian probléma nélkül leteszik a RAVASZ-t és a vizsgák miatt sosem kell aggódniuk, mivel vág az eszük, mint a penge. Persze ezt sosem vallanám be senkinek, s jobb ha a gondolataim közt marad.
Valami forrót érzek meg hirtelen, s látom, hogy lángol a nadrágom alja. Kénytelen vagyok elővenni a pálcám, s alkalmazni az Aquamenti varázslatot, hogy eloltsam a tüzet. Miután ezt véghezvittem visszarakom a pálcát, ahonnan elővettem. Tartom magam ahhoz, amit elhatároztam. Lily Evans nem fog kihozni a sodromból, azt egyszerűen lehetetlen.
- Ezt benézted te sárvérű – vágom hozzá, s csodálkozom, hogy ennyi idő alatt, hogy „beszélgetésbe” bonyolódtunk most mondtam ki másodszor, pedig előszeretettel vágom a többi mihaszna fejéhez is ezt a számukra oly’ sértő szót. Közben egy percre sem fordulok hátra, egyre közelebb jutok a kastélyhoz.
- Talán megmutatom neki a nadrágom, hogy valamelyik nyomorék, azaz te, Lily Evans felgyújtad az alját és örülj, hogy nem esett semmi bajom, mert akkor a bűntudat felemésztene egész hátralévő életedben, s térden csúszva könyörögnél a bocsánatomért, míg a lángoló lábaim képe az elmédbe vésődne – szinte kiabálok már, hogy odáig is eljusson a hangom, ahol áll. Mindig is jó voltam abban, hogy mélyre hatóan beszéljek az emberekhez. Ezért is van annyi talpnyalóm, tekintélyem, s ezért félnek tőlem a legtöbben.

Még csak meg sem fordul! A szavai viszont mintha az agyamban vernének visszhangot, legszívesebben ordítva kikaparnék minden kis foszlányt, amiben az égő lábainak látványát taglalja, de nem tehetem. Magam előtt látom, borzadok és még erősebben szól a kis, éhes hang: "Fordulj meg, McKinnon! Fordulj meg, mert különben nem látom, mit tesznek az arcoddal a rontásaim!" Fejben már ismételgetem is a tankönyv lapjaira sebtiben felfirkált igéket.

Bár hallom a szavait, és valószínűleg ezzel nem vagyok egyedül a parkban, nem indulok el utána. Ha McGalagony büntetést szab ki rám azért, mert McKinnonnak letörik a körme, hát legyen! Sosem kértem senkitől, hogy kivételezzen velem csak azért, mert a szüleim muglik. Sose kértem senkitől, hogy mentse a bőrömet, mielőtt meg kéne védenem magam! Nem számítok semmilyen elnézésre, miközben a pálcámat ismét McKinnon hátára szegezem.
- Carbunculus - suttogom magam elé, és ha ebből a távolságból sikerül eltalálnom McKinnon bármely testrészét, öröm lesz nézni a gennyes keléseit.
Ekkor már képtelenség figyelmen kívül hagyni a napsütésben olvasó, beszélgető, heverésző diákokat, akik egyértelműen bámulnak. Hol McKinnont, hol engem. Várják, mi sül ki a dologból. Nem hibáztatom őket.


gyere, lássuk mit tudsz! ; ) ☼ ruha ☼ háttérzene ☼ ©

Egyre idegesebb vagyok és többször is megfordul a fejemben, hogy sarkon fordulok, előrántom a pálcát, alkalmazom Lilyn a Cruciatus átkot, belököm az óriás polip csápjai közé és hagyom megfojtani. Olyan szép képzelgések ezek, de mégis ki kell őket verni sürgősen a fejemből. Nem tehetek ilyet, pláne meg itt mindenki előtt, így is már jobban magunkra vontuk a diákok figyelmét a kelleténél. McGalagony professzor nem lesz túlságosan boldog, amikor lelkesen elmesélem neki a történetem Evansszel, de megadja majd a méltó büntetést annak a némbernek.
Már majdnem elég messze vagyok tőle, de az óvatosság kedvéért hátratekintek, s látom, a pálcáját felém szegezi, míg egy szócskát mormol az orra elé. Ennek nem lesz jó vége. Gyorsan beszaladok az egyik fa mögé, mire a bűbáj az egyik, a tóhoz közeledő lányt kapja el. Az arca tele lesz gennyes kelésekkel és mást sem hallok, mint a csaj visítását. Komolyan mondom, mindjárt megsüketülök!
Egy kis ideig gondolkozom, mivel nem tudom, hogy mindössze lebegjek oda Lily elé vagy menjek oda védőpajzzsal. Végül az előbbi mellett döntök.
- Mobilicorpus – mondom elővéve a pálcám és a következő pillanatban szinte már oda is lebegek Lily elé. Csúnyán nézek a lányra. Nem tudom, hogyan lehet ennyire utálni valakit, mint amennyire én utálom Lilyt. Természetesen a húgomat sem kedvelem túlzottan és ez a szerencsétlen a legjobb barátnője, de ettől függetlenül a húgom mégiscsak a húgom.
Mindenki minket figyel és gyűlnek körénk a diákok. A bátrabbak felállnak, és ugyan megtartják tőlünk a tisztes távolságot, de mégis a közelünkbe férkőznek. Hallani és látni akarják, hogy mit csinálunk. Nem is hibáztatom őket, én is így tennék.
- Most már állj le te senkiházi féreg – rivallok rá, míg meglököm a vállánál fogva, de nem nagyot, csak egy kicsit, hogy azért megérezze. Már igazán rájöhetett volna az évek alatt, hogy velem nem érdemes packáznia, mivel úgyis veszíteni fog bármit is tesz.

Hát, ezt nem így szántam... fájdalmas tekintettel nézem, amint egy másik lány arcának csapódik az ártásom. Legszívesebben utána kiáltanék: egy egyszerű ellenbűbáj vagy ha az nem is sikerül, akkor egy kevés futkárloboncos oldat megszünteti a keléseket, de nem tehetem, mert McKinnon kifordul a fa mögül, és már lebeg is felém. Jobbom még mindig a pálcámat markolja, mikor közel ér hozzám, és - nocsak, mit csinál? - megtaszítja a vállam. Csak nem akar jelenetet rendezni mugli párbajozásból? Ha így, hát így.

Ilyen gondolatoktól vezérelve süllyesztem el a pálcát a zsebemben, majd felnézve az ellenszenves babaarcba, minden előzetes mérlegelés nélkül meglendítem a jobb kezem, és nyitott tenyérrel pofon vágom, ha csak el nem hajol, de őszintén? Mennyire lehetnek jók egy boszorkány reflexei, ha valaki többé nem pálcával igyekszik ártani neki?

Tompán érzékelem a fájdalmat, ami az ujjaimba hasít, még sosem pofoztam fel senkit - Petuniát kivéve, amire józanabb pillanataimban nem vagyok éppen büszke, de abban továbbra is biztos vagyok, hogy megérdemelte. Ahogyan McKinnon is. Vér dobol a fülemben - a körülöttünk állókat csak homályos árnyékként érzékelem. Ez nem róluk szól.


gyere, lássuk mit tudsz! ; ) ☼ Ruha ☼ Zene ☼ ©

Vajon mit érezhet az a lány, akit Lily betalált az átokkal, s most mást sem látni az arcából csak undorító gennyt? Nem tudom, hogy hívják és kicsoda ő, de a talárja alapján a hugrabug csapatát erősíti. Biztosan még ahhoz is elég szerencsétlen, hogy beszóljon Lily Evansnek, pedig ahhoz nem kell nagy tehetség. Elég szánalmas Lily is ahhoz, hogy kizárólag sértéseken és átkokon törjem a fejem, amikor ránézek. Nála még a húgom is jobb egy fokkal. Igazából nem tudom, hogy mikor érdemelte ki ennyire az utálatom, de valamikor másodikos koromban lehetett, amikor beosztotta a teszlek süveg a griffendél házba. Na már akkor tudtam, hogy utálni fogom. Ez így is lett.
Nem szabadna elkalandoznom, amikor éppen Lily közelében vagyok, mert sosem tudhatom, hogy mikor vág pofon. Igen, Lily Evans pofon vágott. Ezt mindenkinek tudnia kell, de ebben egy időben senki sem tudhatja meg, hogy engem megütött. Akármennyire is el szeretném titkolni túl sok a bámészkodó. Most már nem hagyhatom magam, hogy lejárasson. Ugyan a pálcám a továbbiakban sem fogom használni, de úgy megverhetem, hogy még az orra is betörik, s majd akkor látogathatja Madame Pomfrey-t. Szép remények!
Gyorsan leveszem a talárom és lerakom magam mellé a földre, mielőtt valami baja esne. Legalább az maradjon meg teljes valójában, ha már az arcom megpróbálja átrendezni, még ha nem is fog sikerülni neki.
A pofonért cserébe elhatározom, hogy kap egy gyönyörű sípcsonton rúgást teljes erőmből, s csak reménykedem, hogy összeesik, mert ha így lesz, akkor könnyedén belerugdosom a tóba. Az sem érdekel, ha emiatt bajba kerülök vagy maradandó károsodása lesz Lilynek, de nem tűröm el továbbra is a közelemben. Nem érdekel, hogy már csak pár hónap és vége a tanításnak, vége a Roxfortos éveimnek, de rosszul vagyok, ha tovább kell néznem az ocsmány képét.
- Készülj, mert bajod fog esni – sziszegem oda neki a dühtől felocsúdva. – Ti pedig – kiáltok azokhoz, akik minket néznek majd’ kieső szemekkel. – Most azonnal takarodjatok innen, ne kelljen kétszer mondanom!
A szavaim hatásosak, mivel a legtöbben azonnal sarkon fordulnak és a többiekre sem kell sokáig várni. Félnek tőlem, így hallgatnak rám.

Sosem tapasztaltam még ilyen izgalmat. Párbaj pálcák, protokoll nélkül. McGalagony valószínűleg kitér a hitéből, ha meglát minket, vagy bárki idehívja ügybuzgó diákként, de számunkra nincs visszaút, ez egyértelmű. Mintha a húsunkba vésték volna a következményeket. Minden sejtem tiltakozik a visszafordulás ellen, még akkor is, amikor  az arcom grimaszba rándul, mert McKInnon, baszki, frankón sípcsonton rúg!

Egy pillanatra meggörnyedek a fájdalomtól, de épp csak egy pillanatra, a felbuzgó adrenalin feledtet velem minden egyebet, ahogy felegyenesedve körbenézek. A diákok, akik eddig rajtunk és a kibontakozó szaftos szituáción legeltették a szemüket, most néhányan bátortalanul odébbállnak, és a többieket sem kell láthatólag sokáig győzködni.

Nem sokáig tétovázom ezek után. Mindkét kezemmel McKinnon felé nyúlok, és amennyiben elérem a vállait, de legalább csak a karjait, meglököm a tó irányába, és néhányszor még megtaszajtom. Azt se bánnám már, ha nőies hátra szaltó kíséretében elnyelné a víz, a barátságosan szemeit meresztgető óriáspolippal. Mikor ehetett utoljára? Talán a vizsgán megbukott diákok tetemeivel táplálják? Vagy éppen a szőke ribancokra fáj a foga?


gyere, lássuk mit tudsz! ; ) ☼ Ruha ☼ Zene ☼ ©

Mit szólna most McGalagony professzor, ha látna minket Evansszel? Valószínűleg rajtam már meg sem lepődne, mivel elégszer keveredtem már bajba két cinkosommal, legjobb barátnőmmel, Izzyvel és Carrie-vel együtt. Szerény véleményem szerint csak lemondóan sóhajtozna és valami olyan büntetőfeladaton törné a fejét, ami már ezúttal tényleg meghat engem, de semmire sem fog vele menni. Ha hét év alatt nem sikerült belőlem jó kislányt faragnia, akkor ezután sem lesz túlzott sikere.
Boldogan konstatálom, hogy mindenki lelépett, miután szóltam nekik. Sajnos egy percre elkalandozik a figyelmem, míg az egyik srácot nézem, aki felfelé baktat a dombon, hogy visszamenjen az épületbe. Evans ki is használja az alkalmat és taszít egyet a vállamon, mire odakapom a fejem, de már túl késő. Elvesztem az egyensúlyom és érzem, hogy mindjárt hátraesek, de gyorsan belekapaszkodok Lilybe, akit szintén magammal rántok.
A vérem felpezsdül adrenalinnal, másodpercekig fel sem fogom, hogy mi történik körülöttem, amikor is elmerülök a vízbe. Nagy kapálózások árán jutok a felszínre, mivel a talárom lefelé húz. Kétségbeesetten pillantok körbe, s félek, hogy szembe találkozik a tekintetem az óriáspolipéval, de csak Lily vörös, víztől átázott haját pillantom meg.
- Te normális vagy? – üvöltök rá, s elvárom, hogy válaszoljon. – Kettőnk közül csak veled van baj agyilag, de rengeteg – rivallok rá. Nem bírok mozdulni, a víz teljesen ellazítja a testem.

A víz úgy hasít át a ruháim anyagán, mint éles, kíméletlen penge. Levegő után kapok, minden sejtem üvölt, amint az oxigéntől megfosztva alámerülünk, és érzem, teljes bizonysággal érzem, hogy McKinnon még sokáig nem enged el. Tényleg meg akar fojtani! Ez a gondolat pánikszerűen fúródik belém, hirtelen kezdek kapálózni, igyekezve őt minél messzebb taszítani magamtól, nehogy még lejjebb rántson, esetleg ezzel a saját életét is kockáztatva. Víz ömlik a fülembe, a külvilág érzékelhetetlen sustorgássá tompul a fejem felett, eressz el, eressz el, meg vagy húzatva?!

Hangos, artikulálatlan hördüléssel töri át a homlokom a víztükör felszínét, napsugarak melegét érzem, és azonnal megrándulok, olyan hideg itt minden! Fél kézzel nagy, de ügyetlen mozdulattal igyekszem kisöpörni a hajam a szememből, miközben igyekszem minél távolabb kerülni attól a helytől, ahol ezt az őrült ribancot sejtem.
- Ha néha lakatot tudnál tenni a mocskos szádra, kis hülye, akkor ez nem történik meg! Fogd be és okold szépen magadat, amiért nem tudsz megülni a seggeden! Vagy ne rinyálj! - kiáltok vissza. Legszívesebben odaúsznék hozzá és bemosnék neki egyet, ám ekkor megpillantom McGalagony professzort, amint egy rendkívül motivált diák nyomában rendkívül dühösen szeli át a Roxfort parkját - egyenesen felénk tartva.
- A fenébe! - mormogom magam elé a hullámok közé.


Köszönöm a játékot! ☼ Ruha ☼ Zene ☼ ©

El sem hiszem, hogy ez a szerencsétlen tényleg hajlandó volt úgy meglökni, hogy belezuhanjak a tóba. Persze aggodalomra semmi ok, mert ha velem történt volna valami, akkor Lilyvel is, mivel nem restelltem magam után húzni a mélybe. Bármi bajunk eshetett volna, megfulladunk, vagy az óriáspolip felfal ebédre. Lényegében a kettő egyre megy, így nem is kezdek azon agyalni, hogy melyik lehetne a rosszabb variáció.
Azon is elgondolkozom, hogy míg a víz alatt vagyunk gyorsan megfojtom és akkor senki sem látja, hogy mi történt vele és simán foghatom a polipra és előadom a hőst, aki meg akarta menteni, de ez túl nagy rizikó lenne számomra, amit még én sem mernék bevállalni. Nem éktelenkedik ott a karomon a sötét jel és nem is fog, nem vagyok gyilkos, még ha gondolatban sokszor el is játszom ezzel.
- Nem én löktem be a másikat a tóba és nem én kezdtem el megégetni a nadrágjukat meg ilyesmi. Attól, hogy néha beszólnak neked még nem kell rögtön dühbe jönni és olyanokat tenni, amiket később megbánhatsz. Elég gyerekesen viselkedsz, de mi mást is várna el az ember egy tizenhat éves fruskától? – teszem fel a költői kérdést, míg nagy nehezen kiúszom a partra. Hirtelen megijedek, hogy a pálcám kiesett a tóban, de amikor megtapintom a nyugalom veszi át a félelem helyét.
A következő pillanatban, mikor felegyenesedem McGalagony professzort látom felénk közeledni, akiről távolról is lerí, hogy mennyire dühös. Biztosan valamelyik alsóbb éves szólt neki, hogy vita alakult ki köztünk Lilyvel, de gondolom erre még ő sem számított. Már most fáj az, amit kapni fogunk tőle…