Sokszor éreztem úgy, hogy már egészen közel járok. Volt amikor az ösztöneim súgták ezt, máskor pedig egyes emberek. Évek óta próbálom megtalálni az öcsémet, hogy elnyerjem a magyarázatot tőle, amit megérdemlek és felelősségre vonjam. Hiába volt minden elterelő program és az a sok szó, amit egyesek próbáltak a fülembe ültetni, nem hagytam alább. Minden éjszaka eszembe jut, mikor belefekszem az ágyba, amelyikben a feleségemmel együtt aludtunk. Azelőtt még éjt nap alá téve kerestem őt, amit tudtam helyeket, ahová a halálfalók beférkőztek ellátogattam, álcáztam magamat, de nem találtam meg. Aztán ráakadtam egy lányra, aki informált róla. Párszor csak, de nem tudtam betelni vele. Hallanom kell még többet és többet, hogy össze tudjam tenni a fejemben a nyomokat és valahol el tudjak indulni. Csak ez jár a fejemben, egyfolytában, amióta a lánytól eljöttem. Az Abszol útra irányított, nem mondta biztosra, csak ajánlotta, hogy nézzek itt körül. Az öltönyt levedlettem, túlságosan feltűnő lennék benne, ezért csak egyszerű csuklyás talárban suhantam végig az út macskaköves utcáin. Sötétedett már, hamarosan haza kell térnem, de azért egy aprócska reményszikra még él bennem, ameddig néhány utca vár rám. Furcsa alakok vesznek körül, mindenhol egy-kettő, néhányan motyognak is valamit, mások csak megnéznek. Pálcámat kézhez tettem, semmit sem bízok a véletlenre. Szinte az utolsó utcához érek, megtorpanok. Vállam felett észrevétlenül pillantok hátra, egy csuklyás alakot látok. Mikor közelebb ér, hallhatóan szólalok fel. - Ki maga és miért követ? - Nem fordulok meg, csak annyira, hogy ha kell kivédenem egy támadást, azt észre tudjam venni. Miért kell ilyeneknek megállnom? Csak pazarlom az időmet, elmulaszthatom a lehetőséget.
Volt idő, mikor arra gondoltam... He? Ez már elég hülyén és nagyképűen hangzik. Én nem szoktam gondolkodni! Te jó ég! Szóóóval, kezdjük előröl. Harold tesóm felkerült azon a bizonyos ranglétrán, annak ellenére, hogy közismert halálfalóként villog a tesója, mint olajozott p*csa a reflektorfényben. Ez engem egyáltalán nem bosszant. Sőt, a Nagyúrnak még épp kapóra is jön. Vagy legalább is valami ilyesmiről beszélt nekem. De éppen nem voltam abban a helyzetben, hogy száz százalékosan figyeljek rá. Túlságosan lefoglalt az az aprócska kis egérke a sarokban. Így alakult, hogy sikerült párszor összefutnom véremmel, amit természetesen ő észre sem vett. Olyan király vagyok ebben a rejtőzködésben... Khmm... ja.
Aznap este, gondoltam ellátogatok az abszol útra, hogy régi szenvedélyemnek szentelhessem az időm: gitározhassak az utca népének. Oké, belátom, elég muglis, de muris is. Ilyenkor mindig nagyot néznek a halálfalók, amikor lekapom a csuklyám és telibevigyorgom a képüket, amiért meg akartak átkozni, csak mert zenélek, mint valami varázstalan suhanc a sötét utcákon. Megfordult az is a fejembe, hogy beállok valami zenekarba. Van a varázsvilágban is pár ismert arc, de a mugliknál sokkal viccesebb lenne. Egy-két átok a tomboló tömegbe, majd pislognak mint retardált a szex shopban. Ám ezek a szép gondolatok sem tarthattak túl sokáig, mert egy fazon vonult végig azon az utcán, amire az elfoglalt kis sikátorom nyílt. Észre sem vettem volna, ha nem súgnak össze a többiek, sőt, páran követni is kezdték, így jómagam is feltápászkodtam, hogy megnézzem magamnak, ki az az elvetemült, aki ilyenkor idemerészkedik. Volt már rá precedens, hogy éjszaka idemerészkedtek az "ellenállók", de ilyenkor inkább a miénk az abszol út. Tehát megindultam, hogy kövessem a többiekkel egyetemben, viszont egy idő után feltűnt, hogy ismerős a járása, plusz, mikor sikerült kivennem az arcát, már tudtam, hogy kedves bátyám az, ezért halk kábító átkokat küldtem a többiekre - voltak hárman -, hogy most már csak egymagam követhessem. Nem gondoltam arra mi lesz, ha észre vesz, csak mentem, ajkamon széles vigyorral, mint aki cukrot kapott. Aztán nem is kellett neki sok idő, hogy észre vegyen, amit persze egyáltalán nem sajnálok, sőt, továbbra is vigyorogtam, mikor megszólalt. Arcomra jó mélyen ráhúztam a csuklyát, így nem láthatta, ezért picit eltorzítottam a hangom, mikor megszólaltam. Hiába, még ilyenkor sem tudok túl komoly lenni. - Vagyok, aki vagyok - mormogtam a szavakat, akár egy bölcs. - És éppen arra vezet utam, amerre te jársz. Közelebb léptem hozzá, persze, csak finoman, mert biztos voltam benne, hogy bármikor képes lenne megátkozni, de végül nem bírtam tovább és hangos hahotába kezdtem. Ha ebből meg nem szűrte le, ki vagyok, hát lehúztam a csuklyám, és visszafogott vigyorral meredtem a szemébe. - Helló, tesó!
Kezdőlap
